2008. március 31., hétfő

A flaszter romantikája

Pécs, a Szocializmus évei alatt számos vidéki városhoz hasonlóan úgy terjeszkedett, hogy tömbépületek sokaságát engedélyezte megépíttetni, amely lassan egy külön városrésszé nőtte ki magát. Az 1960-as, 70-es években a kisvárosias, valódi Kertváros köré emelt épületek a maga – mára – körülbelül hetvenezres lakosságával alvóvárost hozott létre. Ezt az új városrészt 1979-1991 között Lvov-Kertvárosnak hívták. A köztudatban ma is – kissé paradox módon – Kertvárosnak hívott lakóövezet első ránézésre nem hordoz magában túl sok szépséget. Az aszfalt, az egyen épületek sokasága – valljuk meg – nem vonzza a tekintetet. Ide sosem látogatnak el turisták, ma már Pécs elkerülő útja is ezen a városrészen halad át. Ám a szülőhely fura dolgokra képes, néha olyan arcát mutatja, amit más nem tud.

Gyerekkoromat ezek között a lakóépületek között töltöttem el, akkoriban szinte a belvárost sem láttam. Balatonboglár, ahol nagymamám (édesanyám anyja) él, volt látóköröm másik színtere.
Nem igazán szerettem ezt a helyet. Bár mindig is lakótelepi voltam, a nagyszülőknél részem volt a kertes ház örömeit is megismerni. A külső szemlélők által, szemléletesen, pároztató kaptároknak nevezett tömbök, és a bennük levő másfél- vagy kétszobás lakások nem adnak nagy teret a magánéletre. Kis túlzással az itt élők az Élet egyetemének kollégiumában laknak. Ami a hátránya, persze az előnye is. Az élettér ugyan szűk, ugyanakkor az ember nem bújhat családtagjai elől. Az ember itt társaslétre van kötelezve. Természetesen a modern ember korában az egymás mellett élés számos technikája ismert, úgyhogy ez sem lehet garancia önmagában, adot esetben problémák forrásává válhat.
Az egyetemi éveket Győrött töltöttem el, szinte menekültem Pécsről. A mai napig jól döntöttem, hogy kitágítottam horizontomat, ahogy jól döntöttem a visszatérésem mellett is, még akkor is, ha a visszatérés nem volt zökkenőmentes. Huszonéves fejjel, ötévi különélés után, nehéz volt a szüleim diktálta rendbe visszatérni, holott ők sosem avatkoztak bele erőszakosan életem folyásába. A válaszom erre a távollevés volt. Kevés időt töltöttem a négy fal között. Facérságom idején a várost róttam, mulattam, csüggedtem, lebegtem valahol, nem tartoztam sehova.

Ma már családom van. Másfélszobás életünk Lvov gyomrában található. Nem állítom, hogy a flaszter, a lakótelep az a hely, ahol egész éltemet le kívánom élni, de elviselhető. Saját teret alakítva elviselhető. Olykor-olykor fényképezőgéppel a kezemben járok-kelek ezek között a hasonszőrű épületek között, ahol az Idegen eltéved. Ebben a látszólag kusza labirintusban a kivülről jövő nem ismeri ki magát, főleg egy olyan ember, aki sosem élt még lakótelepen.


Néha, ha a szem úgy áll, mintha a flaszternek is lenne romantikája. Megpróbáltam ennek utána járni. Pécs ezen külvárosának is - meglepő módón - vannak egymástól különböző mikrokozmoszai. A fotók az Aidinger János, Németh László, Wallenstein Zoltán utca és a régi Busz decentrum környékét idézik meg.

fotók: Jeges-Varga Ferenc

2008. március 29., szombat

John le Carré: A kém, aki bejött a hidegről; Agave Kiadó, Budapest, 2008

John le Carré (eredeti nevén: David John Moore Cornwell) 1931. október 19-én született az angliai Dorsetben. Hírnevét A kém, aki bejött a hidegről című regényével alapozta meg. A hidegháborús kémregény klasszikusává a Karla-trilógia tette. Ő volt az, aki a kémtörténeteknek polgárjogot szerző Graham Greene után a műfajt a mesteri fokra fejlesztette. A kommunizmus bukása után regényei témája is megváltozott: könyvei helyszínéül többek között szovjet utódállamokat, Közép-Amerikát, illetve az utóbbi időben Afrikát választotta. Egy ideje előszeretettel vesz részt regényei megfilmesítésében (pl.: A panamai szabó, Az elszánt diplomata).
A le Carré hírnevét megalapozó regény Alec Leames utolsó bevetéséről szól. Leames a Német Demokratikus Köztársaság területén működő ügynökök vezetője. A történet elején megölik Karl Riemecket, a legjobb és egyben legutolsó ügynökét, így Leamest hazahívják. A Cambridge Köröndön lévő névtelen kormányhivatali épületben találkozik „Kontrollal”, a brit ügynökség fejével, aki mindenáron térdre akarja kényszeríteni a kudarc után a kelet-német hírszerzést. Leamesnak - mielőtt végleg bejönne a hidegről – még el kell végezni valamit. A célpont Hans-Dieter Mundt, az Abteilung második embere, és műveleti főnöke. Leames látszólag partvonalra kerül, inni kezd, és elbocsájtják. Sora váltogatja munkahelyét, kapcsolata lesz egy Liz nevű nővel, börtönbe kerül, és akkor kezdik követni.
A kém, aki bejött a hidegről alig kettőszáz oldala rendkívül feszesre szabott, lényegre törő kémhistória, mégpedig a legjobb fajtából. Bevallom, sok kémtörténetet nem olvastam, Sőt szinte alig. A történet központi alakjai nem hősök, ízig-vérig emberek, aki a hazugságok, titkok világában élik nyomorúságos életüket. Feláldozhatóak, becsaphatóak, elhasználhatóak egy más célért. Ebben a világban semmi sem kézzelfogható, a bizalom ritka adomány.
Le Carré nem fest romantikus képet a kémek világáról, története épp amennyire izgalmas és érdekfeszítő, annyira realisztikus is. Az ember a könyvet olvasva úgy érzi, valahogy nem jöhet ki jól ebből a történetből. A szerző egyik legjobb húzása, hogy összekavarja az olvasónak az egyes szereplőkhöz fűződő érzelmi viszonyulását. A végére az olvasó igazságérzete valahogy nem áll be az optimális szintre.
Le Carré zajos sikert ért el A kém, aki bejött a hidegről című könyvével, amely máig ideáltípusát képezi a hidegháborús (kém)irodalomnak. Az elismert előd, Graham Greene így méltatta: "A legjobb kémregény, amit életemben olvastam", mások már ekkor minden idők legjobb kémregényírójaként emlegették. Az Agave Könyvkiadó jóvoltából ismét kezünkbe vehetjük ezt a könyvet, és valószínűleg a jelenlegi kiadást a szerző további – olvasásra érdemes – regénye követi majd a honi könyvpiacon.

2008. március 27., csütörtök

A Bourne-trilógia

Olasz halászok egy sebesült férfit pecáznak ki a tengerből Marseille Dokkjaitól nem messze. A férfi semmire nem emlékszik, a hézagos nyomok, amin elindulhat maga után kutatva: lőtt sebek a hátában és egy széf száma a bőre alá varrva. A széf pár maroknyi dollárt, tucatnyi útlevelet és egy fegyvert is tartalmaz. Kicsoda Ő? Melyik név, álarc a helyes? Egy biztos, sokan próbálják eltenni láb alól. A puzzle darabkák összeillesztésének komoly tétje van, élet és halál múlik rajta.
A 2001-ben elhunyt író, Robert Ludlum 1980-ban megjelent klasszikusának, a Fantom (The Bourne Identity) című regényének második feldolgozását (az elsőt Roger Young szignálta 1988-ban Richard Chamberlain főszereplésével) Doug Liman (Mr. és Mrs. Smith) direktor vezényelte le. Jason Bourne-t Matt Damon alakítja. Bevallom ez volt az a pont, amiatt sokáig messziről elkerültem a filmet, még csak említésre sem méltattam. A generációja sztárja címkével felcicomázott színész számos hollywoodi produkcióban kapott főszerepet, de mindig ugyanazt a Semmit láttam játékában, A Tégla egyik főszerepe tette be nálam a kaput, amikor is a hongkongi eredeti (Szigorúan piszkos ügyek) kiváló színészi teljesítményeit alibizéssel a béka feneke alá süllyesztette, nyomába sem érve a filmbeli ellenfelét alakító, Leonardo Di Caprio játékának. A történet trilógiává érése, és Paul Greengrass (Véres vasárnap, United 93) neve kellett ahhoz, hogy megnézzem a szériát.
Ludlum története átmenet Ian Fleming Bond meséi és John Le Carre súlyos kém históriái között. Nem a szuperhősök, a mindent tudó kütyük világa ez, igazi paranoiás univerzum ez, ezen világ lakói hivatalból skizoidok. Igazi szorongós-futkosós mozi ez.
Nem tudok példát mondani hirtelenjében, mikor tapasztaltam olyat egy trilógia kapcsán, hogy előrehaladván a részek egyre jobb és jobbak. A Bourne trilógia ilyen, a harmadik résznél éri el csúcspontját.
Tekintettel arra, hogy engem elsősorban Greengrass neve vonzott, a harmadik rész érdekelt (akkor még nem tudtam, hogy a második opuszt is Ő dirigálta, és azt sem, hogy egymásra épülő részekről van itten szó). A Bourne-rejtély-t (The Bourne Identity, 2002) még a TV2 jóvoltából, szerencséből láttam. Liman filmje kellő feszültséggel felépített mozi, amely a néző szemét végig a képernyőhöz tapasztja, néhány stílustörő gyorsítós-lassítós jelent azért megtöri a lendületet. A szerelmi szál is kellőképpen mértéktartó, és a megszokott happy end sem kisebbíti a film érdemeit. Amit viszont Greengrass művel azután a trilógiával, az – véleményem szerint – a kémfilmek első vonalába röpíti a Bourne univerzumot. A második (A Bourne-csapda; The Bourne Supremacy; 2004) és a harmadik rész (A Bourne-ultimátum; The Bourne Ultimatum; 2007) lényegében egy film (ezt türelmetlenségemnek köszönhetően fordított sorrendben sikerült megtekintenem, de így is módfelett élveztem), nyílván nézőbarát és kereskedelmi szempontokból is ketté lett hasítva, hozzátéve, hogy ezt nem tették rosszul. Az első résszel lényegében lezárt történetet (amely azért magában hordozta a folytatás lehetőségét, elvégre Ludlum is megírta a folytatásokat: 1986; 1990) tökéletes átmenettel folytatták. Greengrass korábbi filmjeiből ismert idegesen mozgó kamera, montázs technika, dokumentarista benyomást keltő vágástechnika és kameraállás még nyomasztóbbá tette a történetet. Bourne nem tűnhet el az őt üldözők szem elől, ezért kénytelen szembenézni velük és saját múltjával, Kicsoda is tulajdonképpen Ő? Egy gyilkoló gép, aki időszakos megbízásokat hajt végre utasításra, vagy érző-gondolkodó lény, aki képes reagálni környezete lüktetésére? Meglepetésemre – annak ellenére, hogy egy akcióhős karaktere sosem tartogat túl sok színészi lehetőséget – Matt Damon magához képest meglehetősen jól formálja meg Bourne komor, rejtélyes és kétségbeesett karakterét.
A második, de főleg a harmadik rész nem hagyja egy lélegzetvételnyit sem szunnyadni a néző figyelmét. Remekbe szabott autós üldözéses jeleneteket, és – tunéziai sikátorokban, metróalagutakban zajló – kergetőzést kapunk. Profi, élvezetes akció mozi.
A történet további részleteiről túl sokat nem érdemes elmondani, annyi bizonyos, hogy Bourne a végén eljut pályája kezdeti pontjára, persze kérdés, hogy választ kapott-e az összes kérdésére. Bár a trilógia befejezett, a hírek szerint Greengrass, és Damon – valószínűleg a producerek unszolására – igent bólintott egy negyedik rész leforgatására is. Jó lenne időben abba hagyni, és nem elrontani végre olyat, ami jól működik, persze a befejezés a folytatás lehetőségét most is magában hordozza. Kérdés, érdemes-e a nyugodt tengervizet újból felkorbácsolni.

2008. március 26., szerda

Paul Auster: Utazások a szkriptóriumban; Európa, Budapest, 2007


Auster, legújabb, 11 opusa a tehetetlen írói kényszer és a szerzői kiüresedés tartalmas metaforája akart volna lenni, ehelyett semmitmondó papírköteget kapott a kezébe az olvasó. A történet szerint egy öregember, Mr. Blank, egy fehér szobában ébred, emlékek nélkül. Szobája egy ágyból, egy székből és egy íróasztalból (rajta három papírköteg és fényképek sokasága) áll. Mr. Blank látogatói az Auster világ lakói: Quinn, Fanshaw, Sophie, Anna, Stillman, Farr, Zimmer, stb.
Az Európa Könyvkiadó jóvoltából Auster valamennyi regénye megjelent magyarul, és a Mr. Vertigo kivételével valamennyit olvastam. Auster rövid idő alatt az egyik kedvenc írómmá nőtte ki magát, főleg a New York trilógia, a Holdpalota vagy Az illúziók könyve miatt. Az Auster regények jól ismerői az egyes Auster főhősök felbukkanásával egy-egy korábbi regény szövegébe lépnek. Az intertextualitás ebben az esetben szétesik, számomra semmitmondó, és üres, ahogy Mr. Blank is.
A fehér szobában történtek minden pillanatát egy mennyezetbe süllyesztett kamera, illetve mikrofonok rögzítik. A felbukkanó austeri szereplők mintha egy nagy összeesküvés résztvevői lennének, amely arra irányul, hogy megbüntessék Mr. Blanket, a szerzőt a korábban, ellenük – szereplők, ügynökök ellen – elkövetett bűnei miatt.
A regény 120 oldalát röpke két óra alatt magáévá teheti az embert, és amilyen gyorsan végére ér az ember, olyan hirtelen repül ki az emlékezetből. A szerzői ujjgyakorlat ráadásul rosszul sül el, konklúziója csapnivaló: Mr. Blank szereplőin keresztül saját hatástörténetének foglyává, regényalakká válik. Mérhetetlen csalódás számomra a könyv, és, mint Auster rajongó a gyors felejtésben bízom.

Miloš Urban: Héttemplom; Ulpius-Ház Kft., Budapest, 2004


Miloš Urban Héttemplom című gótikus regénye a mai Prágában, játszódik, mely a műben szereplő titkos társaság tagjai szerint egyes hivatalnokok és építészek ténykedése miatt állandó veszélynek van kitéve: sorra bontják le történeti épületeit és nevezik át utcáit, a város egyre inkább elveszíti középkori jellegét. A rombolás nemcsak a városképet érinti, hanem a város történeti hagyományainak és kulturális lelkületének megbomlásával, a hely emlékezetének elsorvadásával is jár.
A történet főhőse egy elvetélt történész és csetlő-botló ex-rendőr, Švach (aki keresztnevét szégyelvén, K.-nak hívja magát), akit egy hivatalosan öngyilkosságként lezárt, ám valóságban megoldatlanul fiókba zárt bűnügy miatt bocsátanak el a rendőrségtől. Egy napon a munkanélkülivé lett K. kedvenc temploma környékén kószálva különös harangzúgásra lesz figyelmes. A toronyba felmászva egy vérző fejű, törött kezű-lábú, eszméletlen férfit talál a harang nyelvéhez kötözve: az ő ide-odacsapódó teste veri félre a harangot e szokatlan délelőtti órán. Későbbiekben további bizarr, rémregénybe illő módón kegyetlen és titokzatos bűntények történnek még. K.-nak az áldozatokhoz így vagy úgy valamilyen kapcsolódási pontja van, az áldozatok pedig szinte kivétel nélkül építésmérnökök, vagy a városrendezéssel és városfejlesztéssel foglalkozó szakemberek.
K. újabb megbízást kap: Matyás Gmünd és társa kísérője lesz a turisták által kevésbé ismert és látogatott Újvárosban, a Károly tér környékén és a Vysehrad alatti negyedben levő templomok feltérképezése során. Gmünd az Oltáriszentség Társaságának vezetője, melynek célja nemcsak az elhalványuló középkori gótikus Prága megmentése, hanem a régmúlt viszonyok újjáélesztése.
A regény tulajdonképpeni főszereplője maga a város, ez az gyönyörűséges hölgy, akit egyesek fenyegetnek, mások pedig csodálja, de mindenki udvarol neki, mindenki meg akarja hódítani, tisztességes vagy tisztességtelen módon.
Švach történelem iránti érdeklődése sosem volt mindennapi. Sosem az évszámok, uralkodók felsorolása érdekelte, hanem a középkor emberének gondolatai, mindennapi életvitele. K., mintegy médium épületek és romok megérintésével válik részesévé elmúlt korok eseményeinek, a hely rajta keresztül emlékezik. Ez a különleges képessége lehetővé teszi a számára, hogy áttörje az idő korlátait, s tanúja lehessen olyan eseményeknek, amelyek egyszer már megtörténtek. A múlt tehát nem semmisül meg, a kiválasztott terek tartósítják az időt, a történelmet, s így teszik azt az arra érdemesek számára újra és újra átélhetővé.
Gmünd társaságának ezért van szüksége K-ra, hogy igazolja az ideatizált fantomvárosa teóriáját.
Urban könyvében múlt és jelen kéz a kézben jár. A modern ember pusztító környezetének manapság égetően aktuális problematikáját veti fel a könyv egy erősen lokálpatrióta írói szemszögből. Izgalmas, bár kissé nehézkes olvasmánynak bizonyult számomra.

2008. március 25., kedd

Márk születése

Miközben Vlagyimir Putyin pártfogoltja, Dmitrij Medvegyev a leadott szavazatok 70,2 százalékával megnyerte az orosz elnökválasztásokat, Európán Emma söpört végig. Az orkán azon a hétvégén leomlott kéményeket, lesodort tetőket, kidőlt falakat és leszakadt felső vezetékeket hagyott maga után. 2008. március 3-a hétfői napra esett. Reggel háromnegyed 8-kor munkahelyemen elfogyasztottam a 2 narancsból, 1 almából és 1 banánból álló reggelimet. Délre felmentem a Szülészeti Klinikára, ahol Eszternek vizsgálatra kellett mennie. Az azt megelőző hetekben a méhlepény korai öregedése miatt hetente több NST, majd POSE, illetve flowmetria vizsgálatokon kellet részt vennie. Aznap a köldökzsinór véráramlása rendben volt, nem adott okot az aggodalomra. Ezt követően visszamentem dolgozni, miközben Eszter megkapta oxitocin adagját. Nem sokáig tartózkodhattam a munkahelyemen, mert a vizsgálatot végző szülésznő nem érzékelt túl nagy aktivitást a Pocakban. A fogadott orvosunk – ahogy mi is – azt valószínűsítette, hogy az előző nap éjjeli jósló fájások fáraszthatták ki Márkot, így a POSE idején egész egyszerűen aludt. A MI Csabink – aki jellemzésemben biztonsági játékos – azt mondta, Eszter a biztonság kedvéért költözzön be az este a Klinika terhes patológia osztályára. Nem kellett sietnünk, hisz orvosunk aznap ügyeletben volt (aznap a másik ügyeletes orvos SÖNI volt, Eszter baráti társaságából). este 7 óra körül csekkoltunk be a klinika recepcióján. A hat ágyas kórteremben Eszter volt aznap az egyetlen vendég. A kismama legnagyobb lelki traumáját a kórházban eltöltött hosszadalmas idő lehetősége okozta. Azt latolgatta, vajon unalmában mit is kezdjen magával az elkövetkezendő napokban. A délutános nővértől és az egyik ügyeletes orvostól is valami elfoglaltság után tudakolódott. Egy NST vizsgálat és a betegfelvétel megtörténte után a kórteremben elrendeztük a csomagokat. Eszter szülei 8 óra körül hazaindultak, én mg maradtam kicsit. Bekapcsoltam a kórteremben levő televíziót, hátha valami unaloműzőt találok Eszternek. Állítólag akik hosszabb időre élvezhetik a klinika vendégszeretetét, még DVD lejátszót is hoznak magukkal, és mozi délutánokat szerveznek. este 9 órakor indultam haza. lekocogtam a 30-as busz megállójáig, majd a vasútállomáson a 6-os buszra szállta, át. Hamar otthon voltam. Lezuhanyoztam, megágyaztam és lefeküdtem. Aludni egyelőre nem tudtam, ezért megnéztem Jason Reitman Juno-ját. A film egy korérett tizenéves lányról szól, aki első –tudatosan vállalt – szexuális kapcsolatából áldott állapotba kerül. A kis magzatot – első gondolatát elvetve – nem hajtatja el, hanem szülőket keres a friss jövevény számára, mert tudja még éretlen az anyaságra. A kiváló humorral megáldott kedvesen komoly történet éjjel fél 1 körül ért véget, fél óra múlva el is aludtam.
Negyed háromkor mobil telefonom csörgése ébresztett. Eszter közölte, hogy induljak, mert már a szülő szobán van. A kezdeti banális kérdés („Most nem hülyéskedsz?”) után gyorsan sikerült összekapnom magam. Hónom alatt a szülés utáni időkre összekészített gyerekruhákkal teli csomaggal, hívtam a 72/333-333-as számot. Alig hogy leértem a lépcsőház elé, a Volán Taxi egyik járműje lassított le előttem. A sofőr, egy középkorú nő a célállomás megjelölése után a szokásos komótos haladási sebesség helyett gyorsabb tempóra kapcsolt. Sosem voltam az a fajta, aki azonnal tereferézni kezd a taxisofőrrel, a bolti eladóval vagy a jegyszedővel, pláne nem alig ébredés után. A Taxi diktált tempóból úgy gondoltam a sofőr megértette, miért akarok az éjszaka közepén a PTE Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikára menni, így meglepett a hozzám intézett kérdése: „Ügyeletre megy?” Nem tudom, hogy a kezemben levő reklámszatyor vagy esetleg a kialvatlanság rajzolta szemem alatti gödrök miatt nézett orvosnak, mindenesetre megtisztelve éreztem magam. Elmagyaráztam neki az utazásom célját. Tudtam, hogy erre várt. Elmesélte tapasztalatait a Baranya Megyei Kórház és a Klinika különbségeiről, az utóbbi mellett téve le voksát. A POTE mellett jobb oldalról egy nagyobb löket légáramlat söpörte be elénk a környéken eldobott papírzacskókat, csoki papírokat. Front, konstatáltam magamban.
Eszter telefonhívását követően 20 perccel már a klinika portáján léptem be, felsiettem az erős szélben a régi épület bejáratához. A Vénusz szobortól jobbra található szülőszobai részleg várója két lengő ajtó közötti folyosó, ahonnan egy betegszállító lift, egy szürreális, Gilliam Brazil-jára emlékeztető vizsgálószoba, valamint egy világítás- és mosdókagylómentes mellékhelyiség nyílik. Eszter utasításait követve bementem a részlegre. Az étvágyát épp csillapító fiatal szülésznő türelemre intett, és kitessékelt a váró részre. Ő akkor még nem tudta, hogy Eszter már nem kelhet fel a szülőágyról. Fél órát még a váró zöldes neonfényében kellett eltöltenem, Minden regényességtől eltekintve, a bejárati ajtó és a lengő ajtók nyikorgása, valamint a szél süvítése jelentőségteljes esemény előrejelzését sugallták.
3 óra körül kék zacskó papucsomban és zöld hátulgombolós köpenyemben végre beléphettem a szülőszobába. Eszter pocakján érzékelők tapintották ki Márk szívműködését, melyet a méhlepény állapota miatt kellett folyamatosan figyelemmel kísérni. Kiderült, hogy este 10-kor szaporodtak meg a fájások, Esztert fél 1-kor vitték le a szülőszobába. Érkezésem előtt, egy ismerősünk fia, Zétény látta meg a külvilágot. Aznap éjjel két fiatal szülésznő teljesített szolgálatot, akik a holtidőben a neten szörföltek vagy passziánoztak. Eszter egy idő után kérte a mindenkori szülő nő kedvenc barátját, a kéjgázt, amitől olcsóbban és gyorsabban került hasonló állapotban, amibe a Villány vidéki borozások alkalmával juthat az ember. Az elkövetkező órák Márk szívműködésének ritmusára teltek el. A szülésznők néha odébb pakolták a szívhangot érzékelő tappancsokat a Pocakon, Eszter minden egyes fájásnál mélyeket szippantott a Jóból, én pedig eközben számba vettem a szülőágy végén levő tálcára kikészített, bezacskózott eszközöket, köztük az alsó kar nagyságú burok repesztő tűt.
Reggel hat óra után a fájások szint folyamatossá váltak, a kéjgáz ekkor már semmit sem használt. Eszter a PDA-t csak a méhszáj megfelelő méretre tágulása után kaphatta meg. Fél 8 felé a doki ismét lejött gyűrött arccal, burkot repesztett, és előkészült az érzéstelenítő beadására. Mindeközben műszakváltás történt, a szülésznők átlagéletkora erőteljesen emelkedett, kedvességük egyenes arányban zuhant. Melinda, a szobában tartózkodó legszebb, legfiatalabb és legkedvesebb szülésznő segédkezett a MI Csabinknak. Valamivel 8 óra előtt nagy nehézségek árán sikerült az érzéstelenítőt Eszter szervezetébe juttatniuk. A fájdalomtól ekkor már nem tudta uralni a testét, a domborítás és homorítás megkülönbözhetetlen volt számára. Egy ismerős ifjú apától azt a tanácsot kaptam, hogy ne nézzek oda, amikor egy hatalmas tűvel közelednek feleségem hátához. Eleinte próbáltam Eszter arcába nézni vagy a padlót bámulni, de a kíváncsiságom erősebb volt minden másnál. Az érzéstelenítő hatására a kismama elvileg egyre ritkábban érzi a fájásokat és végül megszűnnek. Eszter esetében felgyorsultak azonban az események. Negyed óra alatt lezajlott a kitolási szakasz. A doki az ügyelet utáni referálására készült, mikor Eszter megkérdezte, hogy nyomhat-e. A doki a maradás mellett döntött, miután érzékelte, hogy a baba fejjel már a kijáratnál várakozik. Három tolás, egy rásegítés, és egy izgő-mozgó kis ember vértől csatakosan feküdt az asztalon. Nem szép látvány, amikor egy csecsemő torkát egy csővel tunkolják, de most valahogy ez nem zavart, természetesnek vettem. A szülésznő kérdésére először megindultam, hogy elvágjam a köldökzsinórt, végül azonban megtorpantam és a szakemberre bíztam a dolgot. 2008. március 4-e, kedd volt. 8 óra 8 perc. A csecsemős nővér csap alá tette és folyóvíznél lemosdatta Márkot. A gyermekorvos megvizsgálta, az Apgar skálán 9-10 értéket ért el. Pólyába tették és kis időre a kezembe adták. Márk 2200 gramm súllyal és 41 centiméterrel született. A kis testsúlyú babánál az az eljárás, hogy a gyermeket nem rakják az anya mellére, hanem egyből a csecsemő intenzív osztályra viszik megfigyelésre, ahol azonnal elkezdik a baba tápszeres táplálását, hogy a vércukor szintje stabilizálódjon.
Fényképet akkor tudtam csak készíteni a gyermekemről, amikor a pólyázást végző csecsemős nővér kezébe visszaadtam őt. Az idősebb női munkaerők aznap nem voltak túl kedvesek (ugyanakkor nem hiszek az életkor és a kedvesség ennyire szoros összefüggésében). Kérésemre, hogy tartsa a fotó apparátusom előtt Márkot, egy-két felvétel elkészítése érdekében, felháborodott választ kaptam: „Azt hittem, már megcsinálta a képeket.” Nem az a pillanat volt, hogy kedvem lett volna elmagyaráznom neki megfelelő részletességgel állítása komolytalanságát. Készült két gyors fotó, és útnak engedtem a rosszarcú nénivel a gyermekemet. Eszter meg is jegyezte, hogy „úgy látszik, itt nem mindenki kedves”. A doki, illetve a szülésnél segédkező szülésznő – aki eközben Eszter sebét varrták össze – cinkos pillantást vetettek felünk, és valami olyasmit dörmögtek, hogy ezen a szinten ez sajnos az életkorral jár. Miközben öltés öltésre haladt, mi megpróbáltuk megemészteni a történteket. A szokatlan izgalom, az eddig ismeretlen boldogság és a tompa fáradság kevercse kavargott bennem. A szülés utáni 2 óra időtartamot még a szülőszobán kellett töltenünk, amíg az infúzió lecsöpögött. Ezt a holtidőt azzal ütöttük el, hogy szüleinket, barátainkat felhívtuk, hogy első kézből közölhessük velük az örömhírt. A szülőszobában közben menetrend szerint megérkezett a következő jövevény. Időjárás változás volt, de az is lehet, hogy Emma volt a ludas. Eszter esetében azonban gyanakszom, erőteljesen közrejátszott az a tény, hogy nem akart napokig (esetleg hetekig) a kórházban feküdni, továbbá a doki az ügyeletet követő napon az új szabályok szerint nem vehette fel a munkát, illetve szerdán Pécsváradon szűrésen vett részt, így körülményesebben lehetett volna ott a szülésnél.
A vér látványát sosem szerettem, bár sosem voltam túlérzékeny rá. Az is igaz, hogy ugyanakkor sosem szerettem az orvosi rendelők, a kórházak légkörét. Fiam születése éjjelén – számomra is megdöbbentő módon – természetesen vettem mindazt, ami körülöttem végbement. Nem bámultam semmit sem árgus szemekkel, de perifériámba minden beleesett, az este valamennyi történését láttam: a gátmetszés apró, könnyed mozdulatát, a fertőtlenítőszertől és a vértől maszatos alfelületet. Láttam, ahogy megérkezik a méhlepény, amely az átlagosnál kisebb volt, és az orrom előtt történt a varrás is. Nem szép látvány, de elviselhető. A tudat megfelelő állásán múlik valószínűleg minden.
Hétpróbás szülők beszámolóiból, kismamák egymás közötti beszélgetéseiből sokféle tapasztalatot hallhat az ember az orvos választással kapcsolatban: szükséges, vagy jobb az ügyeletes orvos, mert a fogadott doki a szülés idején fáradt lehet. Mi szerencsésen döntöttünk. A 9 hónap alatt és a szülés idején is maximálisan biztonságban érezhettük magunkat. A doki utólagos bevallása szerint, nem igazán bízott a császármentes szülésben a méhlepény miatt, maga is meglepődött, Márk milyen jól bírta a 10 órás vajúdást. A doki szem előtt tartotta Eszter azon kívánságát, hogy amennyiben lehetséges, segítse őt hozzá a természetes úton történő szüléshez. Hogy szerencsének maradéktalan legyen, Szilvi (Eszter baráti társaságának gyerekorvosa) épp 8 órakor vette fel a munkát. Szilvi egy hónapra tért vissza Pécsre, egyébként Kaposvárott dolgozik. A dolgok szerencsés alakulásának köszönhetően, itt tartózkodását egy héttel meghosszabbította, így lehetősége nyílt arra, hogy léleknyugtató, értékes információkat szolgáltathasson számunkra. Amint a csecsemő intenzíven találkozott Márkkal, rögtön sietett hozzánk gratulálni, és elújságolni, hogy minden rendben van újszülött fiúnkkal.
Miután Esztert elszállásolták a Gyermekágyi Osztályon, átmentem a csecsemő intenzívre, ahol – Szilvinek köszönhetően – kezembe vehettem a fiamat. Nyugodtan aludt, egyik mancsára kis kesztyű volt húzva, mely alatt apró tappancskák hallgatták le a szíve dallamát. Hazafele menet betértem barátaimhoz, a Művészetek Házába és Eszter édesanyjához. Dél és egy óra között értem haza. Bekapcsoltam a televíziót, hátha álomba ringat. A TV2 Greg Kinnear főszereplésével, A szemünk fénye akció című filmet sugározta, csak hogy keretbe foglalt legyen a történet.. A film egy olyan házaspárról, akik mindent elkövetnek annak érdekében, hogy gyerekük szülessen. Egy emelettel alattunk épp a DIGI TV hangos kopácsolás közepette szerelt fel egy hatalmas adóvevő tányért az erkélyre. Nem használt semmi, se párna, se kabalamaci a fejemen.
2008. március 4-én Budapesten tett látogatást az albán miniszterelnök, aki találkozott Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel és Orbán Viktorral, a legnagyobb parlamenti erővel rendelkező ellenzéki párt vezetőjével. A tárgyalások központi témája a nemrégiben a függetlenségét kikiáltó, Koszovó függetlenségének elismerése volt. Gyurcsány szerint „Magyarország elindult Koszovó elismerésének útján és a közeli jövőben a végére is ér.” Hazánkban mindeközben a tandíj, a vizitdíj és a kórházi napi díj eltörlését érintő népszavazás előkészületei zajlottak, a közvélemény-kutató cégek a korábbiaknál nagyobb állampolgársági aktivitást és mindhárom kérdésben eredményes végkifejletet jósoltak (utólag kiderült, ezúttal jól tippeltek).
Az Egyesült Államokban John McCain, a republikánusok elnökjelöltje kereste demokrata ellenfelét. Barak Obama és Hillary Clinton a texasi és az ohiói előválasztásokra készültek nagy erővel. Kínában Tibet státuszát érintően felerősödtek a tiltakozások, melyek a későbbi hetekben a tüntetők és a kínai hatalom közötti véres összecsapásokba, zavargásokba torkollott.
A Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjében elvérzett az AC Milan és a Sevilla is. A férfi kosárlabda Magyar Kupa negyeddöntőjének visszavágóján a PÉCSI EXPO Center Pécs hiába nyert 79-65 arányban a Falco KC ellen, 155-152-es összesítéssel a szombathelyiek jutottak a négy közé.
A világ körforgása folyamatos: 86 éves korában Milánóban elhunyt Giuseppe di Stefano, olasz operaénekes, a hétvégi norvégiai Világkupa-versenyen hatalmasat bukó Matthias Lanzinger lábát az orvosok igyekezete és a kilenc órás műtét sem tudta megmenteni. Az 57-es főúton két baleset történt. Lánycsók közelében egy segédmotoros ütközött a vélhetően szabályosan közlekedő személy gépkocsival. A fiatalkorú motoros fiú a kórházba szállítást követően belehalt súlyos sérüléseibe. Kozármisleny közelében egy autós elveszített uralmát a járműve felett, többször megpördült, majd az irányíthatatlanná vált kocsival egy bozótosba csapódott. A balesetben négyen sérültek meg, egyikük súlyosan.
Pécsett, a Széchenyi téren a civilek az érvénytelen lokátor népszavazás évfordulóján demonstrációt tartottak, egy nappal azután, hogy napvilágot látott a Fővárosi Ítélőtábla azon döntése, amely jogerősen felfüggesztette a Tubesre tervezett katonai lokátor építési engedélyének végrehajtását.
A Pécsi Apolló Art Moziban Ang Lee filmjeit (Ellenséges vágyak, Túl a barátságon) és Alföldi Róbert, Bartis Attila Nyugalom című regényét feldolgozó filmjét, az Uránia Moziban a Macskafogó 2, a kétszeres oscar díjas Vérző Olaj és az Amerikai gengszter című filmet vetítették aznap. A Bóbita Bábszínházban a Bob és Bobek-en vigadhatott a nagyérdemű,, a Pécsi Harmadik Színház Örkény Tóték-ját tűzte műsorára. A Pécsi Nemzeti Színház Csak kétszer vagy fiatal című előadása aznap este betegség miatt elmaradt.
Délután még visszamentem a Klinikára, ahol találkoztunk ismét Márkkal. A következő napon már anya és fia együtt tölthette el napját, köszönhetően annak, hogy Márk megfelelő mennyiségű táplálékot vett magához. Kis családomat péntek kora délután engedték haza. A három és fél nap alatt Márk alig vesztett valamit születési súlyából, lebratyizott Orbán Viktorral (aki a népszavazás előtti körútján a csecsemő intenzíven járva találkozott fiúnkkal, hiába mutattak neki más gyereket, csak Márkot csodálta – azt hiszem gyermekünk politikai egyensúlyáról még gondoskodnunk kell).
Jeges-Varga Márk 2008. március 24-én, az egyéves házassági évfordulónk napján már 2850 gramm és 49 centiméter.

2008. március 17., hétfő

Cormac McCarthy: Vad Lovak; Ulpius-ház íKiadó, Budapest, 2000

A Coen testvéreknek (Joelnek és Ethannek) köszönhetjük, hogy mi magyarok is szélesebb körben megismerhettük Cormac McCarthy nevét. A szerző számára a – 2005-ben megjelent – No Country For Old Men című regényéből készült filmes változat hozta el a világhírt. McCarthy az idei oscar díjkiosztó gála előtt saját jogán is örülhetett elismerésének, hiszen legújabb könyve, a The Road megírásáért elnyerte a Pulitzer díjat is.
Hazánkban az Ulpius-ház Kiadó jóvoltából már kikerült a nyomdából egy McCarthy mű, mégpedig a All the Pretty Horses (magyarul a Vad Lovak) című regény. Nem lepődünk meg azon a tényen, hogy ez a könyv is annak köszönhette magyarországi megjelenését, hogy népszerű filmet adaptálta korábban a történetből (Matt Damon és Penelopé Cruz játszotta a főszerepeket, a rendezői széket Billy Bob Thornton foglalta el). Nincs új a nap alatt. Panaszkodhatunk persze azon, hogy mennyire méltatlan helyzet az, hogy a hazai könyvkiadáshoz a filmvásznon keresztül vezet az út, de – habár van benne igazság – azt, hiszem örüljünk inkább annak, hogy egyáltalán kézbe vehetjük ezeket a könyveket (Amint azt elektronikus levelezés útján a Szerkesztőségtől megtudtam: a Magvető Kiadó idén ősszel a The Road-ot, jövő tavasszal a Blood Meridiant is kiadja – nem mellesleg ez utóbbit Ridley Scott kívánja megfilmesíteni).
A Vad Lovak is a Texas-Mexikó határvidék szikár tájain játszódik. John Grady Cole és Lacey Rawlins, két tizenéves, éppen ifjú felnőtt San Angeloból neki vág a Kalandnak, szerencsét próbál Mexikóban. A romantikus, Marlboro Men-es lovagolásból embert próbáló felnőtté válás lesz. A fiúk találkoznak egy harmadik kalandorral, Jimmy Blevinssel. A gyerek még náluk is fiatalabb, nagyszájú és babonás. Blevins lova elveszik, és egy mexikói faluban egy karámban találnak rá. Ez nem az a vidék, és nem azok az emberek, aki szó nélkül hagynák ezt. menekülés közben elválnak a fiútól. egy mexikói ranchón állnak munkába, ahol frissen elfogott lovakat törnek be. A törvény keze azonban utol éri őket, és az sem segít a helyzetükön, hogy John Grady a főnök lányába lesz szerelmes. Hosszú út vezet még hazáig, amelyre nem is biztos, hogy rálel az ember.
McCarthy Határtrilógiájának első része hasonlóan kopár mondatokból építkezik, mint a Coenék által megmunkált történet. A különbség csak annyi, hogy a Vad Lovak világa valamivel optimistábban áll a világhoz, mint a No Country. Itt nem csak az ifjúkori romanticizmust jellemző kalandori hévre gondolok, hanem a befejezés hangvételére. A No Country pesszimizmuson túlmutató komorságát a klasszikus westerneket idéző, a látóhatáron elmosódó, távolodó lovas képe jellemzi. A lovas magával viszi a fájdalmát, és történetével nem döngöli földbe az olvasóját. Ha a lovas nem is biztos, az olvasó feloldozást nyer.
McCarthy szikár stílusa figyelemre méltó, kérem a következőt!

Cormac McCarthy
Novels
1. The Orchard Keeper (1965)
2. Outer Dark (1968)
3. Child of God (1974)
4. Suttree (1979)
5. Blood Meridian, Or the Evening Redness in the West (1985)
6. All the Pretty Horses (1992)
7. The Crossing (1994)
8. Cities of the Plain (1998)
9. No Country for Old Men (2005)
10. The Road (2006)

Tájkép a gyerekszoba falán

Elővettem egy korábbi írásomat, még egy filmkulturás pályázatra írtam. Természetesen nem nyertem vele, de azért a blogomon helyet szorítok neki.

Kékre festett ház jelenik meg a táj közepén. Egy hang szólal meg érthetetlen nyelven. A bevezető képsorokat egy szamár kommentálja. A filmtörténet talán legfurcsább kezdése. A néző ráeszmél, hogy nem mindennapi mozit lát. A tekintet rászegeződik a vászonra.
Játékos Demeter, az alkotói válságban szenvedő fotográfus egy magányos házban él a civilizációtól elzártan, a természet csöndjében. Az elismert művész olyannyira elbizonytalanodik saját tehetségét illetően, hogy képtelen magáról gondoskodni. Már felöltözni sem tud, a film egészében egy szál nadrágban járkál. A tanyán lakik Bori, a felesége (“adóstársa”), aki megpróbálja kezelni férje depresszióját. Fürdővizet készít neki, sakkjátszmákat veszít el a férje javára – a kedvében jár szinte mindenben. A házikó harmadik lakója a fotós bolondos öccse, Krisztián, aki folyvást a várost járja nők után kutatva. Egy nap váratlanul bejelenti, hogy jön hozzájuk egy lány. Aludhatna-e náluk? Majd megérkezik Tamara, a gyönyörű városi nő.
A történet minimalista, mondhatni banális. Két nő és két férfi: egy házaspár és egy friss szerelmespár. Bori és Demeter kapcsolata a hetedik évbe lépve kicsit megfáradt, megújulásra vár. Tamara és Krisztián viszonyát még a kezdeti formátlanság uralja. Az öcs alázatosan, figyelmesen szereti a lányt, míg a jövevény nem ad egyértelmű jeleket. Tamara idegen test ebben a zárt világban. Elefánt a porcelánboltban, aki felborítja a kialakult játékszabályokat. A házigazdát kibillenti depressziójából. A feleséget ez féltékennyé teszi, a szerelmes öcs pedig egyre kiszolgáltatottabbá válik. Demeter és Bori nem tud meg semmit a lányról (ahogy a néző sem). Demeter veszi magához a kezdeményezést, kioktatja a lányt, aki szerinte rátelepszik a környezetére. A házaspár azzal a mély meggyőződéssel, hogy az új szerelmesek nem egymáshoz valók (Krisztián mindig rossz partnert választ magának), szétbontják a kapcsolatot. A nézőben felmerül a kérdés: hol húzódik a határ, amikor már nem formálhatunk jogot arra, hogy beleavatkozzunk a másik ember életébe?

Hajdu Szabolcs második nagyjátékfilmje négyszereplős kamaradarab, az eredeti színházi minimál-komédia filmes adaptációja. A rendező a művet - pályázati pénzek hiányában – először színpadi változatban készítette el. A színházi előadásban a színészek kitalált, improvizált nyelven szólaltak meg, amit a szerző szinkrontolmácsként fordított a publikumnak. Az alapötletet egy holland halászcsaládot ábrázoló fotó adta. A forgatás helyszínéül egy, az erdélyi Homoródszentmárton közelében álló csűrt választottak, ahol berendezték a művésztanyát. Lényegét tekintve a film nem különbözik a drámától, a formavilága azonban más. A szereplők magyarul beszélnek, ám mellettük szerepet kapnak színesre festett állatok is. Először úgy tűnik, mintha illusztrációk volnának, de valójában rezonőrök. A színházi verzióban kitalált halandzsa nyelven beszélnek, a nézőt feliratok igazítják el. A narrációk egyben stilizált zenei átkötések is, amelyek különös hangulatot adnak a hétköznapi történéseknek. A megírt szövegek körülbelül kétharmada hullott ki az eredeti szövegkönyvből: nyersebb, szikárabb lett. A történet végső formája a film.

Talán a mű esztétikai hatása a legerősebb. Díszlet, fényképezés, hangtechnika és zene kéz a kézben jár, és új világot teremt. Esztán Mónika látványtervező természetes környezetben, természetes épületelemekből és anyagokból alakított ki önmagába zárt világot. Japán mintára alkalmazott tágas, átjárható tereket. Szikár kompozíciót hozott létre. A ház bizonyos részeit eltolta a térben (a padló szintje alá süllyesztett ágy), a kertet behozta az épület belsejébe (gyeptéglára helyezett bádogkád), az ablakokat pedig festménykeretként használta (bekeretezte a tájat). Az egész enteriőr egy önálló műalkotásként is megállná a helyét. A természetes és teremtett környezet együttláttatása Szaladják István operatőri munkáját dicséri. A fahrtsínen futtatott nyugodt kameramozgással átértelmezte a szereplők és környezetük viszonyát, egybefoglalta az egymástól távol eső dolgokat. Állat és ember egyetlen, összefüggő tér részévé váltak. A rögzített beállításokkal a külvilágot és a ház lakóterét választotta el. A különböző formájú ajtókon, ablakokon folyamatosan kilátunk a házból, illetve átlátunk egyik térből a másikba. Ez rendkívül bonyolult világítást kívánt meg, a ház belső tereit és az udvart egyszerre fényképezték, folyamatosan összhangba hozva a külső és belső fényértékeket. Az utómunkálatok során számítógépen futtatták át a filmet egy ún. “fényelési” eljáráson, ezzel a valóságban elő nem forduló intenzitású színeket hoztak létre. A film vizualitása ettől lesz olyan, mint egy bekeretezett tájkép a gyerekszoba falán. Ehhez járul hozzá Paco Ibanez latin gitárzenéje, mely nagyon jól alkalmazkodik a letisztult díszletekhez. A kint és bent nézőpont-váltását erősíti az állatok színesre festése. Látunk sárga szamarat, kék tyúkot, vörösbe mártott disznót. Nem egyszerű háziállatokat figyelhetünk meg, hanem a közegbe organikusan illeszkedő mesemondókat, akik a maguk együgyű módján sugallják zsigeri észrevételeiket az emberi kapcsolatokról.

A kamarajáték természetéből következően nagy hangsúlyt fektettek a színészi játékra. A gárda Hajdu régi társulatából állt össze (Török-Illyés Orsolya, Szabó Domokos, Nyitrai Illés). A Demeter feleségét alakító Kovács Ágnes Anna egyedül újonc a csapatban. Improvizációikkal a színészek maguk is alakítói voltak a történetnek, a játéktér stilizált egysége mégis sokkal meggyőzőbb, mint az ő játékuk. Ez nem annyira a színészeken, mintsem a forgatókönyv hiányosságain múlik. A rögtönzések és helyzetgyakorlatokra épített színészvezetés csak a motiválatlan, hirtelen feltörő érzelmek megszólaltatására képes. A karakterek lelki átalakulásának megjelenítése jóval erőtlenebbül hat, bár a rendező bevallottan nem akart pszichologizáló mozit készíteni. A feszült drámai pillanatok is esetlen, groteszk mozdulatokban “oldódnak fel”. (Például a házastársak féltékenységi jelenetében a feleség mérgében leveri férje fejéről a kalapot, mire az fojtogatni kezdi.) A szerelem, a szexualitás is huncut, játékos tréfába fordul (például az Amelie csodálatos életét idéző ártatlan pusziadás jelenete), amely leginkább a Szabó Domokos alakításából eredő, burleszk-szerű bohóckodásnak köszönhető. A szerelem ugyanakkor őszinte benyomást kelt ebben a filmben is, kevésbé terhelik kisebb és nagyobb hazugságok.

A szereplők múltját sűrű homály fedi, ám a történet szempontjából Tamara titokzatossága teljesen helyénvalónak tűnik. Talán még Krisztián szeleburdiságát is jól jellemzi egy-egy visszaköszönő mozdulat. A hiány leginkább a házaspárnál érezhető, elsősorban a férj személyiségének lelki hátterében. Demeter jelenbeli viselkedése ugyanis ez alapján lenne értelmezhető. Elismertségéről a mesélő beszél a film legelején, ám művészi tehetsége csak utalás-szerűen jelenik meg egy-egy, a ház falának támasztott képére vetett pillantásból. Azonban azzal, hogy a múlt hatása hangsúlyt kap a történetben, a férj motivációinak tisztázatlansága nem kerülheti el a figyelmünket. Ezt még a rendkívül eredeti mozgóképes eszközhasználat sem tudja feledtetni. Mindezek ellenére Hajdu Szabolcs és kis csapatának alkotása figyelemreméltó. Derűs, szeretetteljes mese a szürke hétköznapokban. Együttgondolkodásban és közös cselekvésben megnyilvánuló alkotóműhelyt feltételez, ami becsülendő.


(Hajdú Szabolcs: Tamara)

2008. március 15., szombat

Visszatekintés 2007 olvasmányaira

A tavalyi esztendőben már számos olyan elfoglaltságom volt, ami miatt a korábbi évekhez képest számban jóval kevesebb könyvvel foglalkozhattam. Természetesen ebben az esetben is igaz a mondás, hogy nem a mennyiség számít. Az ember sosem olvashatja el röpke életében mindazt a könyvet, amelyet érdemesnek taratana erre.
A 2007. év olvasmánya, de talán életem eddigi legjobb olvasmánya Spiró György Fogsága. Egy igazi letehetetlen könyv a maga 800 oldalával együtt. Emellett kétségkívül Pamuk Hója volt rám nagyhatással, aztán Mankell krimijei, de megemlíthetem még Banks bizarr történetét, vagy Dick, Carrere könyvét, illetve Lessing hazánkban legismertebb könyvét.Sajnos 2007-ben nem mindig sikerült a legjobban a sűrűjébe nyúlnom. Camilleri és Agatha könyvei kifejezetten rosszak voltak, Darvasi meséje sem nyerte el tetszésemet. Kukorelly – kritikusok által szeretve emlegetett nagy – könyve nálam a középszerűségbe süllyedt. Változatos évet zártam, de a Fogság és a Hó minden csalódást feledtet velem.

Olvasmánylista:

1. Toni Morrison: Nagyonkék
Novella Kiadó, Budapest, 2006
2. Günter Grass: Ráklépésben
Európa, Budapest, 2003
3. Emmanuel Carrére: A bajusz
Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2006
4. Háy János: Házasságon innen és túl (novellák)
Palatinus, Budapest, 2006
5. Orhan Pamuk: Hó
Ulpius-ház, Budapest, 2006
6. Darvasi László: Trapiti avagy a Nagy Tökfőzelékháború (mese)
Magvető, Budapest, 2002
7. Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb
Európa Kiadó, Budapest, 1999
8. Abe Kóbó: A dobozember
Magvető Kiadó, Budapest, 1978
9. Henning Mankell: A gyilkosnak nincs arca
Magyar Könyvklub, Budapest, 2002
10. Henning Mankell: A fehér nőstény oroszlán
M-Érték Kiadó, Budapest, 2004
11. Lawrence Block: Betörő, aki Spinozát olvasott
Agave, Budapest, 2007
12. Henning Mankell: Hamis nyomon
M-Érték Kiadó, Budapest, 2005
13. Henning Mankell: Az ötödik asszony
M-Érték Kiadó, Budapest, 2006
14. Nádasdy Ádám: A bőr és a nappalok (N.Á. majdnem minden verse; 1976-1995)
2000 Kiadó, Budapest, 1995
15. Andrea Camilleri: A víz alakja
Sirály Kiadó (Mágus Design Stúdió Kft.), Budapest, 2004
16. Spiró György: Fogság
Magvető, Budpest, 2005
17. Philip K. Dick: Palmer Eldritch három stigmája
Agave, Budapest, 2003
18. Agatha Christie: Nyílt kártyákkal
Európa, Budapest, 1988
19. Nádasdy Ádám: Az az íz (versek 2005-2007)
Magvető, Budapest, 2007
20. Ian Rankin: Pokolvidék
GABO, Budapest, 2004
21. Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért
Magvető, 2003, Budapest
22. Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe
Ulpius-ház, Budapest, 2007
23. Kukorelly Endre: Tündérvölgy avagy Az emberi szív rejtelmeiről
Kalligram, Budapest, 2003
24. Arnaldur Indridason: Kihantolt bűnök
Animus Kiadó, Budapest, 2007
25. Arnaldur Indridason: Vérvonal
Animus Kiadó, Budapest, 2007
26. Ian Banks: Darázsgyár
Agave, Budapest, 2006
27. Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő (mese)
Osiris Kiadó, Budapest, 2006
28. Lawrence Block: Döfés a sötétben
Agave, Budapest, 2007
29. Doris Lessing: A fű dalol
Magvető, Budapest, 1972
30. Orhan Pamuk: Az új élet
Ulpius-ház, Budapest, 2007

Az öt legemlékezetesebb olvasmányom – sorrend nélkül – a tavalyi évből:


Emmanuel Carrére: A bajusz
Számos esetben előfordul velünk, hogy újítani akarunk külső megjelenésünkön: levágatjuk hajunkat, új frizurát csináltatunk, szakállat vagy bajuszt növesztünk, vagy éppen azt távolítjuk el az arcunkról. Így tesz Emmanuel Carrére könyvének főszereplője is, aki a 10 éve megszokott bajuszát nyisszantja le. Mielőtt ezt megtenné, megkérdezi a feleséget, hogy mit szólna a változáshoz. Csak úgy félvállról indítja el ezt a kérdést, mint aki komolyan nem is gondolja azt. Mikor azonban a feleség a sarki boltban bevásárol, meglepetést készít elő. Ám a meglepetés csak nem akar elsülni. Tekintettel arra, hogy a feleség szeret néha már-már az ízléshatárt feszegető vicceket is kieszelni, hogy véletlenül se vegye észre az újítást, a férfi poénvadászatra rendezkedik be. Gondolja, majd a barátokkal eltöltött vacsorán kiugrik a nyúl a bokorból. Azonban a vendéglátók is úgy viselkednek, mintha nem történt volna semmi. Hazafele, mikor már a düh elviselhetetlenül forr benne, szóvá teszi a feleségének a dolgot, aki – látszólag őszintén – nem érti a helyzetet. Sőt később kijelenti, hogy sosem volt a férfinak bajusza, ennek igazulásául még a barátokat is felhívják éjnek éjjelén. Összeesküvés sejt a férfi: nyilvánvaló, hogy a feleség a barátokkal előre összebeszélt a tréfa kedvéért. Azért az felháborító, hogy ennyire önfejű módon ragaszkodik a kieszelt ugratáshoz, sőt kitűnő színészi képességével még a zavart és a félelmet is arcára ültesse. Nagyon furcsa, de hát a férfinak biztos abban, hogy neki mindig is volt bajusza. A munkatársak sem veszik észre arcának jellegzetes hiátusát, holott a jávai nyaraláson készült képeken is ott a bizonyíték, a címszereplő a személyi igazolványában levő fotón is ott ül az arcán. Felesége pszichiátert ajánl. A férfi meg van győződve róla, hogy a nő az örült. De a történet itt nem áll meg. Felesége szerint Jáván sosem nyaraltak, és az apja – aki az este hagyott neki üzenetet (sajnos letörölte a rögzítőt) már egy éve halott. A kezdetben mulatságos alapszituációból kidomborodó történet véresen komollyá fejlődik. A főhős élete, múltja kezd darabokra esni, így nem marad más lehetőség, mint hogy elhagyja Párizst, a lehető legmesszebbre utazzon: Hongkongba.A férfi kompról kompra száll, és ide-oda hajózik, mintha nem tudná abbahagyni. Ez az egyetlen biztonságos hely. Az egyetlen kiszámítható rész a világban, mert a komp elindul, megérkezik és visszaindul, megérkezik, majd kezdődik az egész elölről, és ez így megy tovább.
A könyv szerzője művéből filmet rendezett. Láttunk már ilyet. Tom Stoppard drámaíró is filmre vitte saját művét, a Rosenkrantz és Guildenstern halott című színművet. Többször előfordult már, hogy a filmváltozattal előbb találkoztam, mint az írott művel. Ezúttal is ez történt. A legtöbbször a könyv sokkal jobb, ritka a jó adaptáció, sőt számos esetben teljesen eltér a mozgókép az írottól. A könyvet olvasva, eleinte úgy gondoltam, hogy a szerző kiválóan filmre plántálta saját művét. Egy az egyben. Azonban a befejezésben jelentős eltérések vannak.A Hongkongban eltöltött idő alatt a férfi ismét bajszot növeszt. Egy hotelban szobát vesz ki, és egy délután a sétájából hazatérve, a portás közli, hogy a felesége várja a szobájában. Mintha mi sem történt volna, a feleségnek teljesen természetes, hogy egy hongkongi szobában találkoznak. Mintha minden kezdődne elölről. A könyv itt zárul le: a férfi borotvapengéjével leborotválja a bajuszt, majd húsát kezdi cincálni. A filmben a nő azt mondja a férfinak: „Kíváncsi lennék, milyen lennél bajusz nélkül”. A történet körbeér. A férfi leborotválja a bajszát, a nő pedig megdicséri ápoltságát. Helyre áll a rend. Megy tovább az élet, mintha mi sem történt volna. Egy bizonyíték van a rémálomra. Egy képeslap (ez is csak a filmben látható), amit főhősünk a tengerbe dob. Nem tudjuk, hol van álom és valóság. De ebben a műben az emberi létezés olyan rétegeibe jutottunk, amiben elveszítjük a bizonyosságot. Ahol a legalapvetőbb kérdéseink megválaszolhatatlanok: Ahol már csak kérdések maradnak, a válaszok pedig tonnaszámra merülnek fel, és süllyednek alá. Gondoljunk bele, őrült egy helyzet, amikor általunk tapasztalt tényekről kiderül, hogy a környezeted, a rajtad kívül levő ellenkezőleg látja azt. Még ha bizonyítékot is hozol fel ellenük, akkor is csak furcsán néznek rád.

Orhan Pamuk: Hó


Ka, a Hamburgban élő emigráns török költő, egy isztambuli lapnál lévő barátja felkérésére, Karszkba indul, hogy cikket írjon a közelgő helyhatósági választásokról, valamint a fejkendős lányok által elkövetett öngyilkosságokról. Ka a küldetést leginkább azért vállalja el, mert diákkori szerelme, Ipeka a kisvárosban él. Karszkban megállíthatatlanul szakad a hó, és elzárja a külvilágtól. Ez a csöppnyi város különös események szemtanúja lesz abban a három napban, amit a könyv elmesél. Ka életének egy meghatározó pontja lesz ez a három nap. Beleszeret Ipekbe, szállásadója, a Hópalota nagyobbik lányába. Ám az események közbe zavarnak. A városba érkező isztambuli színésztársulat – kihasználva a hó okozta akadályokat – összefog a helyi katonai erőkkel és puccsot hajt végre. A helyhatósági választásokon torony esélyes iszlamisták bujdokolni kényszerülnek. Ka két tűz – vagy inkább sok tűz – közé kerül. Saját boldogságát keresi, nem kíván foglalkozni a politikával. Anélkül, hogy megpróbálna állást foglalni, megpróbálja túlélni a történéseket. Pamuk, aki hazájában sok ellenséget szerzett szerzeményeivel és nyilatkozataival magának, 2006-ban megkapta az irodalmi Nobel-díjat, megérdemelten. Megszokhattuk már, hogy egy alkotásnak politikailag is értékelhető témát kell közvetítenie ahhoz, hogy szerzője a nívós névsorra felkerülhessen. Elolvasva ezt a terjedelmes művét, be kell látnom, ez a követelmény ebben az esetben is maradéktalanul érvényesült, ugyanakkor nem akarom elhallgatni azt sem, hogy Pamuk regénye lenyűgözött. A mikrokörnyezetbe zsúfolt törökország-beli problémák, vallási-politikai viták kereszttűzének bemutatása személyes tónust ölt magára. Pamuk nem áll egyik oldalra sem, sőt – amolyan Márai módra – megkapja a magát mindenki. A Perbe fogva című írásában (mely az Élet és Irodalom hasábjain is megjelent) is hasonló hangvételt ütött meg, persze ott sokkal konkrétabb formában.
Ka, aki németországi emigrációja során magányba burkolózik, Karszkban megismerkedik a boldogsággal, és – saját bevallása szerint – sugallat hatására költeményeket ír, amit a hópehely hatszögű szerkezetében rendez kötetbe. Orhan meséli el barátja történetét. A könyv elején Ka a főszereplő, az Ő szemén keresztül látjuk a történteket, aztán a mű végére Orhan, az író válik központi alakká: Ő lesz Ka. Így lesz nagyon személyes a mű. Orhan barátja elveszett kötete után kutakodik, de nem találja, viszont annál szomorúbb tényekre, véleményekre bukkan, ami a Ka naplójában olvasottakat egészíti ki. Pamuk – úgy érzem – minden nézőpontot, minden életérzést belefoglalt ebbe a regénybe, amit egy törökországi emberben felmerülhet: kurd nacionalista, iszlamista, köztársaságpárti, németországi emigráns, stb álláspont. Teszi ezt úgy, hogy nem politikai kinyilatkoztatást költ a regényből, hanem valódi szépirodalmat alkot egy ország – a Nyugat előtt kevésbé ismert – belső feszültségeiről.

Spiró György: Fogság


Amikor először találkoztam Spiró könyvével, érdektelenül fogadtam. Megláttam a méretét, és nem kívántam vele foglalkozni. Eddig nem is olvastam semmit Spirótól, annak ellenére, hogy a kortárs magyar irodalomban igen jól csengő neve van. Miután barátaim dicsérték a könyvet, kikölcsönöztem a könyvtárból. ám a könyv mérete, súlya miatt ezúttal is elolvasatlanul került vissza a könyvtár polcaira a regény. Később eldöntöttem, hogy a nászutamon szeretném elolvasni, amikor a tengerparton, napozás közben lesz időm egy ekkora könyvet kezembe venni és végig olvasni. Nem az a fajta könyv ez, amit a buszon negyedórákra szabdalva olvas az ember, a táskában sem fér el. Így viszont izgulhattam, hogy a többi olvasótól visszakerüljön a könyv, mire én Krétára megyek. Szerencsére időben vissza is érkezett, és addig ki sem nyitottam a könyvet, míg Krétán ki nem ültem a szálloda medencéje mellé. Alig másfél hét alatt olvastam végig. Eleinte olyan hosszúnak látszott, hogy azt hittem, idehaza fogom befejezni, de félelmeim alaptalannak bizonyultak. A regény első, egyúttal szembetűnő pozitívuma az, hogy olvastatja magát. Csak első pillantásra rémiszt meg a 770 – az átlagosnál apróbb betűvel szedett – oldal. A regény az első 100 oldal után magába ránt, és nem ereszt. Ritka az ilyen nagyszabású és egyben olvasmányos regény a kortárs magyar irodalom palettáján (legutóbbi hasonló élményem Darvasi László: A könnymutatványosok legendája volt – de az egy más lapra tartozik).Egzisztencialista történelmi kalandregény. Bátorkodom leírni ezt a butaságot, és – fokozom! – meg is próbálom megmagyarázni. A Kr. sz. első század tárul itt fel. A Római Birodalom teljhatalmának kiteljesedése és elsatnyulásának kora, a kereszténység keletkezésének ideje. Történelmi annyiban a regény, hogy egy jól körülhatárolt történelmi kor képét eleveníti meg. Spiró – ezt önmagáról is hangsúlyozza – nem történész, lábjegyzeteket nem használ, ennek ellenére aprólékos munkára vall regényének történelmi kidolgozottsága. Kalandregény annyiban, hogy a regény főhőse kalandok sorozatán esik keresztül. Bár a kalandregény rendszerint a főhős valamiféle diadalával végződik, itt erről szó sincs. Itt jön be az egzisztencialista vonulata a műnek. Uri, a főhős szemszögéből látjuk a történéseket, aki mindenhol szemtanú, de mintha még sem lenne jelen. Ő, az ember, aki ott se volt. Kívülálló gondolkodó, saját létének alapját kutatja. Tulajdonképpen Spiró a modern embert rajzolta meg az időszámításunk eleji időkben.A történet szerint Uri, a Római zsidó kolónia tagja Jeruzsálembe készül. Apja, József küldi el az „adókülönítménnyel” a Szentföldre. Senki nem érti az egészet. Uri, azaz Gaius Theodorus, sánta, vaksi fiatalember, aki nem ért semmihez, csak személyre szabott odújában teng-leng és olvas éjt nappallá téve. Egy idő után kiderül, hogy apja a későbbi zsidó királynak, Agrippának ad kölcsönt, és cserébe delegációtagságot kér fiának. A mű minden előzmény nélkül veti bele magát a történetbe, hogy aztán az események kimenetelét késleltesse egy kis bevezetéssel. Végigkövethetjük az akkori zsidóság minden színterét: a Jeruzsálemi kavalkádot, a Júdeai vidéki parasztok életét, az Alexandriai felső rétegbe is bepillantást nyerünk, és nem utolsó sorban Róma Túlnanjától is képet kapunk. A kiválasztott nép eme színterei más és más világot mutatnak, egy erősen vegyes képű zsidóságot mutatva. „Lyukas törvényeket adott az Úr a zsidóknak” jegyzi meg Uri, és a lyukakat mindenki saját szája íze szerint, a betű szerinti Törvény kijátszásával tapasztja be. Uri nem az a fajta hős, aki saját sorsának irányítója. Sodródik, szinte mindenhol ott van, ahol korának eseményei zajlanak, de inkább csak, mint szemtanú és nem résztvevő. Spiró könyvének lényege szerintem ez: nem az egykor volt világ idő szerinti megjelenítésére törekszik, nem az akkori ember művének főszeplője, hanem ízig-vérig mai ember, így az író visszatekintő nézőpontot kínál fel olvasói részére. Spiró regénye teli van a mai szleng fordulataival („maffia”, „szarolda”, „pofátlanul drága”), emellett az elbeszélő többször ki is szól a szövegből („tíz kilogramm volt ez az én időmben”; „tőzsde volt, csak még nem tudták, hogy így kellene nevezni”). A történelem akkor folyását emellett elbeszélésekből, hírekből, pletykákból tudjuk meg.Tiberius, Caligula, Claudius, Nero, Vespasianus. A Római Birodalom eme évszázadának időszámításai. A könyv ezt az intervallumot járja be, és úgy beszél erről a korról, hogy – ami számomra a könyv egyik legizgalmasabb és legszimpatikusabb vonás – nem vesz semmit sem készpénznek, ami kultúránkban, történelem oktatásunkban az lenne. Például egyáltalán nem biztos, hogy Nero gyújtotta fel Rómát, lehet, hogy egy szerencsétlen baleset következménye a tűzvész. Az egyik legérdekesebb kérdés, Jézus megjelenítése a könyvben. Uri Jeruzsálemben börtönbe kerül, ahol két rab várja ítélkezői által rájuk szabott sorsukat. Behoznak egy harmadik elítéltet, aki közbotrány okozással vádolnak. A pénzszedők standjait burogatta fel Jeruzsálemben. Őszes szakállas ember (kis viccel olyan, mint a gyerekkorunkból megismert Isten ábrázolásunk, de nem az általunk „ismert” Jézusra hasonlít). Aztán Nero idején megjelennek a Nazarénusok, akik a messiás eljövetelét hirdetik. Uri nagyobb fiától tudja meg Jézus történetét, aki egykori rabtársára ismer benne. Ő azonosítja be, kristálytiszta logika mentén, de persze itt sem lehetünk biztosak a dolgokban. Uri látásmódja modern gondolkodóra vall, hisz a lét alapjait kutatja (ironikus hozzáállása is gondolkodásának mai vonásait erősíti), ugyanakkor egyfajta belehelyezkedés az akkori korba. Jézusról keresztre feszítése idején nem tudhattak sokan, hisz híre csak később terjedt el.
A Fogság egy kultúrkör hanyatlását mutatja be, amire a válasz a kereszténység lesz, az a vallás, ami egyszerű nyelven szólítja meg az embert, és biztosabb támpontot nyújt a sokistenhit és egy törvénykönyvbe bújt Mindenhatóval szemben. Uri látásában a kereszténység a „vesztesek tébolya”, a „gyáva görögök és gyáva zsidók” békevágyából született.Spiró nem állítja meg művét a boldog felismerés pillanatában. Lehetne ez a pillanat a Rómába való hazatérés, az apával való megbékélés pillanata, de ezzel nem elégszik meg az író. Urinak végig kell néznie életét, ha választ akar kapni kérdéseire. Számomra a legmegrázóbb sorok az utolsó oldalon találtatnak. A keserű felismerés, hogy ebben a világban életben maradni: önérték. Sokat gondolkodtam azon, hogy az utolsó szó, a halál pillanatban történő „elámulás” mit is jelent. Vallásos befejezés ez? Uri meglátja Jézust, akit egy új őrületnek vélt, vagy épp ellenkezőleg léte hiábavalóságának ismeri fel e pillanatban? Bevallom, nem sikerült rájönnöm még, mindenestre nekem tetszett a befejezés. Uri nem tudja megírni regényét, a zsidó háborúról. Bevallom ez is tetszett, hogy nem lett Uri a Fogság szerzője. Vagy talán mégis, hisz a Fogság megírásával Spiró írta meg Uri könyvét? S tulajdonképpen Spiró maga Uri?

Philip K. Dick: Palmer Eldritch három stigmája

Philip K. Dick sosem vonzott. Sokáig csak beszélhettek nekem arról, mennyire érdekes, izgalmas a világa, nem tudtam elhinni azok után, amit a mozivásznon láttam az Ő novelláira hivatkozva. Az emlékmás, a Különvélemény nem győzött meg (A Szárnyas fejvadász még csak csak). Hollywood által bennem teremtett előítéletet legyűrve végül is a kezembe vettem egy könyvét.A meghatározatlan jövőben a globális felmelegedés előre haladott állapota következtében lakhelyünk, a Föld életre szinte alkalmatlanná vált. Napközben 80 celsius fok van, a házak (komforttornyok) hűtésrendszerre szorulnak, napközben lehetetlen kimenni az utcára. A hűtött lakótornyok nem éppen barátságosak, a bolygó hideg területeire költözés pedig igen költséges, ezért főként a gazdagok élnek vele. Az ENSZ – mint mindenható szervezet – úgy döntött, új, lakható bolygót kell keresni az emberiség számára. Ő jelöli ki azokat a telepeseket, akik a Marson, a Ganümédészen, stb. azon dolgoznak, hogy emberi életre alkalmassá váljon a környezet. Azonban a telepesek élete még inkább kétségbeejtő, mint a földön lakóké. A büntetésként megélt misszió túlélése érdekében beindul az üzlet. A Pisze Pat Babaházak Rt. Miniatürizált babákat küld a telepeseknek, ami fenntartja életkedvüket és kifejezést ad honvágyuknak. Az Rt. ugyanakkor a babák mellé illegális drogot is terjeszt. A Dra-Zs segítségével az emberek saját személyiségüket képesek a babákba vinni, így a berágott állapotban ismét a földön érzik magukat. Az üzlet virágzik, a P. P. Babaházak Rt. legális és illegális üzletei révén a piac egyeduralkodója. Egyszer csak olyan hír érkezik, ami percek alatt szilánkokra töri a vállalat vezetőjének biztonságérzetét. Tíz év után a galaxis távoli vidékeiről visszatért az az üzletember (Palmer Eldritch), aki diplomáciai küldetésre indult, és úgy tűnik talált valamit, ugyanis nem sokkal megérkezése után új drog jelenik meg a piacon. Az Ét-R sokkal többet ígér, mint elődje: "AZ ÚR MEGÍGÉRTE AZ ÖRÖK ÉLETET. MI EL IS HOZZUK NEKED." Az emberek a belőtt állapotban évek elteltét is érzékelhetik, míg a valóságban az csak pár másodpercnyi időt jelent. Le lehet élni így akár egy életet is. Akár egy kedvedre valót is.A hír hallatán mozgásba lendül a P. P. Babaházak Rt. tulajdonosa, Leo Bulero, valamint legjobb prekog munkatársa, Barney Mayerson (vagy Bayesron ?) aki nem csupán arra képes, hogy lássa a jövőt, hanem a látottak értelmezésével elő is segíti a szükséges döntések meghozatalát. Amit mostanában lát, mindkettőjük számára ijesztő.Zaklatott hangvételű könyv a Palmer Eldritch. Nehezen követhető egy idő utána váltás a sok hallucináció és a valóság között. Egyidejűleg pontosan ez tetszik benne. Az ember Istent akar játszani. Nemcsak Palmer Eldritch. Ő inkább Messiás. Bárki megalkothatja magának az örök életet. Persze ehhez áldozat kell, de nem állatokat vagy terményt kell itt az Istenek oltárára helyezni, hanem saját magad. A végére már teljesen nyugtalanítóvá válik a könyv, ugyanakkor le is nyűgőz. Ebben a világban egyetlen dolog van, ami boldogságot hozhat számunkra, és az is a mini babák kivetített hazugsága.Teljesebbé teszi a képet a szerző utószava, aki elmeséli, hogy egy látomása hívta életre ezt a regényt, amikor is heteken keresztül látta a Gonosz igazi arcát. Jelen történetet Dick legjobb, kábítószeres bódulattal foglalkozó, történetének tartják, ami többek között azért érdekes, mert a benne ábrázolt révületek még saját drogos élményei előtt születtek.

Ian Banks: Darázsgyár

A 16 éves Frank egy kis skót tengerparti városban él apjával. Frank nem hétköznapi tinédzser: groteszk és rémisztő szokásoknak él. A sziget a védelmi bástyája, amelynek egyes szögletet mikrovilágának történelmi pillanatai alapján térképez be. Egy nap felkavaró hírt érkezik a házhoz: az idősebb testvér, Eric megszökött a bolondokházából és hazafelé tart. A felkavaró események előszele alaposan felborítja a apa és fiú mindennapjait, az excentrikus apa gyanakvása fellángol, Frank pedig sajátságos rituáléjainak hódolva próbálja megjósolni, hogy a nem várt látogatás milyen hatással lesz korántsem mindennapi életére. Napok és hetek telnek el, miközben az olvasó előtt feltárulnak Frank mindennapjai, múltjának mások előtt rejtett foltjai, a tinédzser gyomorforgató naturalizmussal ábrázolt tettei, hogy végül az utolsó lapokon fény derüljön egy évtizedes titokra, ami nem csak Frank, de egész világa jövőjére kihatással van...A könyv olvasásakor kezdetben gyomortáj felöl sűrű felhők érkeztek, úgy éreztem szenny, amit a kezemben tartok, ráadásul a célját sem értettem. Később, ahogy haladtam előre a történetben, kezdett tisztulni a kép. Frank életvitele és tettei a döbbenet és a kíváncsiság elegyét váltották ki bennem. A végére pedig – bár szintén kavargó érzésekkel – alapvetően jó élményként tettem le a könyvet. Ennek ellenére nehéz eldönteni, hogy a könyv hátulján idézett, nagyhírű angol nyelvű lapok figyelemfelkeltő mondatai közül melyik az igaz, hogy ez a könyv egy rakás szemét, vagy hogy Banks a kortárs brit irodalom egyik legkarakteresebb, legerőteljesebb és legmeghatározóbb képviselője. Nem vagyok szélsőséges ilyen kijelentések esetében sem, de talán az utóbbihoz állnék inkább közelebb, de azon sem lepődöm meg, aki az előbbi kijelentés mellé áll.

2008. március 13., csütörtök

Harry Potter és a Halál ereklyéi; Animus kiadó; 2008



Befejeződött hát korunk gyerekhősének, az ifjú varázsló, Harry Potternek a kalandjai. Rajongók sokasága találgatta, vajon J.K. Rowling milyen sorsot szán végül kedvencüknek, az író végeredményben romantikus, gyermekbarát befejezés mellett döntött. Úgy gondolom, nem is tehetett másként.
A történet ott kezdődött, amikor Joanne Kathleen Rowling 1994-ben a portugáliai Oportóból – egy válással a háta mögött és egy egyéves kislánnyal a hóna alatt – hazatért Angliába a Harry Potter első könyvének pár fejezetével. Az ügynökség, akinek a kéziratot az írónő megküldte, azonnal ugrott a dologra. Végül is, 1997. június 26. napján jelent meg a Szigetországban a Harry Potter és a bölcsek köve című regény. Rowling már a kezdetektől hét részesre szánta a regény sorozatot, igazodva a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola tanéveihez. A történet színe-java ebben a varázslóiskolában játszódik. A kezdetben elsősorban gyerekeknek szóló mese, részről részre, a szereplők (egyúttal a Harry Potter könyveken felnövő gyermekolvasók) életkorának előrehaladtával izgalmas fantasyvé alakul át. A Harry Potter sorozat tulajdonképpen ugyanolyan elemekre épít, mint a szintén kultikusnak számító Gyűrűk ura trilógia és a Csillagok háborúja Saga. Az alapszituációjában hasonló meséket saját mitológiájuk (ez Tolkiennál különösen jól kidolgozott) teszi egyedülállóvá. A jó és rossz évtizedes, évszázados küzdelmének végéhez érve a Kiválasztotton a sor, hogy megteremtse a világ egyensúlyát. A XX. század - és egyáltalán az egész emberiség - történelmének messzemenőkig meghatározó időszaka a II. világháború volt, amikor is a világ kategórikusan két pólusra bomlott. A jó és a rossz határai jól körülhatároltóvá, felismerhetővé váltak, a világ egésze egységesen lépett fel az alaktalan tömeget felvonultató nácista Harmadik Birodalommal szemben. A XX. század második felétől született mesék szinte midnegyikében figyelemmel kísérhető a nevezett történelmi pillanatban kettéválasztott jó és rossz közötti küzdelem. A Harry Potter könyvek varázslóvilága is hasonló ideológikus alapon feszül egymásnak.
A Harry Potter könyvek első magyarországi megjelenése idején, épp a Gyűrűk ura trilógia vászonra kerülése idején elkerülhetetlenül egymás mellé állították a két művet. A Tolkien rajongók nagy része – kissé – szánalmas tekintettel néztek le a Potter rajongókra, és a már kultikus szférák adta gőggel utasították el az ifjú szemüveges pálcaforgató történetét (azokról ne is beszéljünk, akik mindkettő világától, meg egyáltalán a mesék világától távol állónak bélyegezték magukat).
Őszintén bevallom, kezdetben én is effajta elutasító magatartással viszonyultam Rowling művéhez. Tartott ez 2006-ig, amikor is beadtam a derekamat, és kíváncsiságtól vezérelve kezembe vettem az első kötetet. Tulajdonképpen szerencsém volt, mert az első öt kötetet folyamatában tudtam elolvasni, alig a hatodik kötet megjelenése előtt két hónappal, így lényegében csak a befejező epizód előtti hosszabb szünetet kellett türelmetlenebbül kivárnom, szemben a kezdetektől magukat rajongóknak mondható olvasóknak. Nem állítom, hogy eljutottam a rajongás olyan fokára, hogy varázslónak öltözzek, vagy összejövetelekre járjak (ez korábban más kultikus alkotásoknál sem volt jellemző rám), de nem tagadom, hogy türelmetlenségemben a befejező epizódnál már a nem hivatalos magyar fordítást is elolvastam tavaly, illetve – leginkább az „őrület” atmoszférája iránti kíváncsiságom miatt – az éjféli nyitásnál ott tolongtam a LIBRI könyvesbolt kapujában a befejező darab megjelenése napján.
A wikipédia szerint a Harry Potter-sorozat a Gyűrűk ura rekordját megdöntve a világ legsikeresebb egyszerzős könyve (bestsellere) lett. Több mint 300 millió példánnyal csak a Biblia áll fölötte, ami viszont több különböző szerző munkája. Irodalmi értékeiről megoszlanak a vélemények, de ami tény, hogy gyerekek millióit buzdított olvasásra, és a digitális korban ez hatalmas eredmény, úgy gondolom. természetesen ez a megállapítás, mára már elcsépelten is hangozhat. Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a sorozatok világát éljük, ahol régi ismerősök tekintenek vissza ránk a televízió képernyőiről vagy a könyvek lappjairól. A Harry Potter csáberejét ennél fogva a varázslóvilág fantáziadús megalkotása mellett a jól megszokott szereplők sorsának végig követése adja. Rowling mindeközben áttételesen, mesévé szőve olyan témákkal ismerteti meg a gyermekolvasót, mint a tolerancia, a faji megkülönböztetés vagy a Halál elfogadásának gondolata.
Az első kötet 1997-es megjelenését követően a sorozat óriási népszerűségre tett szert, kivívta a kritikusok dicséretét és pénzügyi szempontból is kiemelkedően sikeres volt, a siker a világ eddigi legjobban kereső regényírójává tette Rowlingot. A sorozat köteteit 60-nál több nyelvre fordították le. A sorozatot megfilmesítették (illetve jelenleg a hatodik rész forgatása zajlik), videójátékok készültek belőle és számtalan Potter-témájú ajándéktárgyat forgalmaztak.
A 7. rész, a Harry Potter és a Halál ereklyéi, tulajdonképpen méltó befejezése a Harry Potter rejtélynek, bár a befejezés helyenként, és az epilógus túl romantikus. A könyv a sorozat korábbi részeihez képest sokkal akciódúsabb, a történet kikerül a Roxfort falai közül, és a befejezésig sikerül fenntartania az izgalmat. Rowling végeredményben elzárja a szálakat, de nem ad megfejtést az összes rejtélyre, apróbb kérdések nyitva maradnak. A történet folytatható lenne. A szerző – bevallása szerint – nem kívánja folytatni Harry Potter történetét. A józanabb rajongók ezt tudomásul veszik, és annak szoríthatnak, hogy Rowling betartsa ígéretét. Persze ennek az ellenkezője sem kizárható, és Rowling tervezi is, egy a HP világát összefoglaló lexikonszerű könyv későbbi kiadását.
A kötetek:
1.
Harry Potter and the Philosopher’s Stone - Harry Potter és bölcsek köve
Anglia, 1997. június 26. - Magyarország, 1999 285 oldal
ISBN 963-9307-22-x
2.
Harry Potter and the Chamber of Secrets - Harry Potter és a Titkok Kamrája
Anglia, 1998. július 2. - Magyarország, 2000 316 oldal
ISBN 963-9307-29-7
3.
Harry Potter and the Prisoner of Azkaban - Harry Potter és az azkabani fogoly
Anglia, 1999. július 8. - Magyarország, 2000 399 oldal
ISBN 963-9307-28-9

4.
Harry Potter and the Goblet of Fire - Harry Potter és a Tűz Serlege
Anglia, 2000. július 8. - Magyarország, 2000 674 oldal
ISBN 963-9307-30-0
5.
Harry Potter and the Order of the Phoenix - Harry Potter és a Főnix rendje
Anglia, 2003. június 21. - Magyarország, 2003. december 5. 751 oldal
ISBN 963-9307-88-2
6.
Harry Potter and the Half-Blood Prince - Harry Potter és a Félvér Herceg
Anglia, 2005. július 16. - Magyarország, 2006. február 10. 623 oldal
ISBN 963-9563-75-7
7.
Harry Potter and the Deathly Hallows - Harry Potter és a Halál ereklyéi
Anglia, 2007. július 21. - Magyarország, 2008. február 9. 623 oldal
ISBN 978-963-9715-43-1

2008. március 9., vasárnap

Filmek 2008 első negyedéből


A gyermeknevelés első lépései nem sok időt ad az embernek egyéb teendői, hobbyjai ellátására, ezért pár sorban összefoglaltam azokról a filmekről alkotott véleményemet, meglátásomat, amiket az idei év első hónapjaiban láttam.


Andrea Arnold: Red Road


Dán film Skóciában, egy kis lakótelepi big brother. Jackie napjai azzal telnek, hogy a világ egy kis szeletét szemléli az utca egyes részeire felszerelt térfigyelő kamerákon keresztül, és védelmezi mindazokat, akik látómezőjébe esnek. Egy nap feltűnik egy férfi a monitoron, akiről azt hitte, soha többé nem fogja látni, akit soha többé nem akart látni. most kénytelen szembenézni vele. A film feketés-zöldes és pirosas-neonsárgás színei a lakótelepek nyomasztó légkörét. A személyes történet, egy anya tragédiája tulajdonképpen csak ürügy, a valódi történet Red Roadról szól, Glasgow peremvidékéről.
Érdekes adalék az, hogy a Red Road az "Advance Party" (Terepszemle) első darabja. A terepszemle lényege, hogy három különböző rendező, ugyanazon szereplőkről forgat filmet. A filmeknek Skóciában kell játszódniuk, de ezt leszámítva, a forgatókönyvírók szabadon döntenek a szereplők földrajzi, társadalmi vagy nemzetiségi hovatartozásáról. Megválaszthatják a szereplők múltját, a családi kapcsolatukat, tulajdonságaikat és, ha ez az adott film szempontjából indokolt, be lehet vonni további mellékszereplőket. Mindegyik filmben szerepelnie kell az összes megadott szereplőnek. Az adott szerepeket mindegyik filmben ugyanazok a színészek játsszák.

Woody Allen: Kasszandra álma


Allen Angliai trilógiájának záró darabja, ami színvonalban – véleményem szerint – a kiváló Match Point és a zsenge Füles között helyezkedik el. Allen átlagosan évente egy filmet forgat, és néha az az érzése az embernek, hogy hosszabban készülhetne az újabb opusra, akkor nem lenne ekkora szórása az egyes opusok színvonalának. Az utóbbi időben sok közepes filmet forgat Allen, és kevés az igazán említésre méltó. Legújabb filmje egyetlen igazi meglepetése Corin Farrell játéka. Ebben a filmben mutatta meg először, hogy méltó a ráaggatott színészi jelzőre.

Cristi Puiu: Lazarescu úr halála



Pontos, ám nem éppen szórakoztató film a román egészségügy bugyrairól egy rákos ember egész estés Bukaresti kálváriáján keresztül bemutatva. Lazarescu úr kisnyugdíjas, az igazi átlagember, akiről nem szokás történetet mesélni, aki éli jól megszokott életét egy kelet-európai lakótelepen. Lazarescu úr beteg, csak épp nem igazán hisznek neki, biztosan az alkhol az oka mindennek. Kezdetben nem érezünk sem rokonszenvet, sem ellenszenvet iránta, de ahogy halad előre a történet, ahogy ennek az abszurd világnak az újabb és újabb stációinak leszünk szemtanúi, egyre közelebb kerül hozzánk ez az ember, egyre drámaibb, megélhetőbb lesz a történet. Ami még fontosabb, hogy ez a kálvária hihetőnek, felismerhetőnek látszik. A film gyomorba markoló hatását a kamera és rendezés szenvtelensége adja. A halál elkerülhetetlen, sokszor talán nem is egy kórházi hajcihő, hanem önmagunk feleslegessége, láthatatlansága okozza vesztünket, ahogy egy a film hátterében felsejlő diktatúrában ez jellemző volt.

David Lynch: Inland Empire



Nikki Grace (Laura Dern) végre megkapja álmai szerepét, amitől majd a karrierje szárnyalni kezd. A film egy régi produkció újrafeldolgozása. Az eredeti darabot sosem mutatták be, a két főszereplőt megölték, elátkozott vállalkozás volt.
Nikki úgy érzi, hogy saját élete egyre jobban hasonlít filmbeli szerepére, és távol eső világok egymásba csúsznak. A film első fele a lynchangulatba révedt néző számára követhető, élvezhető. Aztán lassan-lassan elkezdtem unatkozni, a film a végére elfárad, kifullad. David Lynch számos filmje egy kirakós játékra emlékezetet, hangulatok, érzések, benyomások tárházát adja. Az Inland Empire láttán egy idő után azt éreztem, hogy itt nincs kirakni való, blöff az egész, ráadásul fárasztó. A film sokat akar fogni, de keveset tart meg a kezében. Szólni akar Hollywoodról, a (női) személyiség törékenységről, egy gyilkossági rejtvényről, a rémálom többrétegű stilizációja akar lenni. Laura Dern kifejező arca egy idő után üressé válik, és olyan értetlenséget sugároz, mint én a vége főcím olvasása közben. Lynch kísérleti filmet alkotott a digitális forradalom korszakában. Csak kérdés hol a film határa? A nézőnek szól-e a film vagy önmagáért? Jó kérdés.

Joe Wright: Vágy és vezeklés


Ian McEwan filmadaptációja felemás film. Az első fele roppant jól felépített, majd miután kilép a tragédia-gyermekkori bűn színhelyéről, a háborús jeleneteknél (van egy sok statisztát megmozgató – egyetlen snittel leforgatott – harctéri jelenet, ami profin kivitelezett, ám öncélú képkocka) leül a film. A végét viszont Vanessa Redgrave röpke fellépésével menti meg. A két főszereplő (Keira Knightley, James McAvoy) játéka nem kivételes, messze elmarad a fiatal Brionyt alakító Saorise Ronan mögött. Idén ezt a filmet is – meglepetésre – az Akadémia tette a helyére. A Golden Globe és – a hazabeszélő – Bafta legjobb filmes díját elnyerő film, az oscar gálán csak a legjobb filmzenéért járó arany szobrocskát vihette haza (azt mondjuk megérdemelten).

Pernille Fischer Christensen: Szappanopera

Charlotte szakítva addigi életével, elhagyja pasiját, egyéjszakás kalandokba kezd. Az Ulrikként anyakönyvezett, transzszexuális Veronika férfiakat fogad. A két figura egy lakótelepi tömbben – mint szomszédok – találkoznak össze. Miután Veronika öngyilkosságot követ el, Charlotte pátyolgatja őt. A két ember a délutáni menetrendszerű elfoglaltság, a sorozat nézés közben egymáshoz szokik. A dán elsőfilmes rendező bemutatkozó opusában elmosódnak a határok nő és férfi között, a szerepek megcserélődnek. A film így mesél ertotikáról, és az abból születő vágyról, szerelemről. A film epizódokból épül fel, mint egy teleregény, az egyes epizódokat narrátor szövegek vezetik be. A film zárt térben, tulajdonképpen két szobában játszódik, ahogy a délutáni rétestésztányira nyújtott sorozatok sem merészkednek ki a négy fal közül. Természetesen Christensen filmje össze sem mérhető gagyi névrokonaival. A két főszereplőnek és a rendezőnek köszönhetően a Szappanopera vicces, vidám, drámai, szomorú, egyszóval szerethető.

Kenneth Branagh: Mesterdetektív


Branagh színházat vett filmvászonra, és ez a steril környezet sokszor nem hat jól a vásznon. A színészek jól hozzák a szerepüket, de minden egyes párbeszédben a színház köszön vissza. Nem láttam a film eredetijét, ezért nem tudom azzal összehasonlítani, mindenesetre számomra a pörgő párbeszédekkel tele tűzdelt történet fordulópontjait előre kiszámíthatónak tartottam. A film erősen közepes. Branaghtól többet várnék, két (a másik a hazánkban tavaly év elején bemutatott Ahogy tetszik) ennyire közepes film után meg el is várom.

Marc Evans: Hósüti



Ritkán kerül a kezembe olyan film, amiről előre semmit sem tudok, és kellemes meglepetést okoz. A Hósüti ilyen volt. A nyerő recept megint bejött. Két önmagának való világ, a a hányattatott sorsú, idősödő férfi és a lányát fiatalon elvesztő, autista anya barátságáról szól a film.
A zárkózott, kissé merev Alex (Alen Rickman) nemrégiben szabadult a börtönből, de hogy miért kellett ülnie, arról nem szívesen beszél. Winnipeg felé vezető útján felvesz egy kissé lökött és szószátyár stoppost, Vivienne-t (Emily Hampshire), akiről kiderül, hogy írói ambíciói vannak, és éppen a Felső-tó északi partjánál fekvő szülővároskájába, Wawába tart. A semmiből hirtelen feltűnő kamion beléjük ütközik. Vivienne azonnal meghal, Alex azonban egy karcolás nélkül megússza a balesetet. A lelkifurdalástól megtört férfi felkeresi Vivienne édesanyját, Lindát (Sigourney Wearver), egy aktívan élő autista nőt, aki tulajdonképpen maga is gyerek. Alex rövidnek szánt bocsánatkérő látogatása azonban elhúzódó vendégeskedéssé válik, miután Linda bejelenti, hogy a temetés és lomtalanítás napjáig igényt tart a férfi segítségére. A szeszélyes kisváros és lakói feloldják Alex gátlásait, így aztán fény derülhet a titokra, hogy a jelen és múlt miként rímelnek egymásra.
Kényes vizeken jár az a rendező, aki efféle témát akar vászonra vinni, de a két főszereplő játékának és forgatókönyv, valamint a rendezés mértékletességének köszönhetően, a film minden olyan akadályt sikerrel vesz, amely a giccs irányába térítené el.

Kim Ki-duk: A sziget


Kim Ki-duk Magyarországon a Tavasz, nyár, ősz, tél, és újra tavasz című (10.) filmjével vált ismertté (persze akkor is szűk körben). Ahogy ez a film, a korai (4.) opus, A sziget is egy tó közepén, az úszó szigetek világában játszódik, de ez még a koreai rendező azon korszaka, amikor filmjeiből nem hiányzott a kegyetlen erőszak. Az emberek a tavon úszó házacskákat bérelhetnek, ahova a telep üzemeltetője egy különös, hallgatag nő (Hee-Jin) csónakjával szállítja neki az élelmet, s ha kell a kurvákat, alkalmanként pedig maga is nyújt szexuális szolgáltatást. Megérkezik Hun-Shik, az exrendőr, aki egy gyilkosságot követően a rendőrség elől menekülve akar elrejtőzni, illetve öngyilkosságot elkövetni e távoli helyen. Hee-Jin megakadályozza a férfi öngyilkossági kísérletét. Kapcsolat létesül kettejük között, amelyet egyaránt jellemez a kegyetlenség és az egymásra utaltság. Ahogy általában Kim Ki-duk filmjeiben, ezúttal is minimális párbeszéd hangzik el a filmben. Ebben a külvilágtól hermetikusan elzárt környezetben normalitás és abnormalitás határai eltűnnek. Immár 5 filmet láttam a koreai fenegyerektől. Véleményem szerint Kim Ki-Duk évente menetrend szerint forgatott filmjei variációk ugyanarra a témára: a szerelem, a vágy, a magány, a kölcsönös függőség, az egyesülés hírvivője Ő.

Mike Nichols: Charlie Wilson háborúja

Szórakoztatóan cinikus politikai szatíra Amerika diplomácia úton kivívott rendcsinálásáról a nyolcvanas évek Afganisztánjában. A Based on True sztori a 2001. szeptember 11.-ei események ismeretében érdekesebb képet mutat. A nő-, alkohol- és drog ügyeiről hírhedt texasi szenátor, Charlie Wilson belecsap a fekete levesbe, amikor egy Houstoni milláiárdos szeretőjével és a CIA egyik balhés ügynökével pénzt kampányol össze az afgán felkelőknek a Szovjet megszállás időszaka alatt. Charlie nem éppen az a klasszikus hérosz fajta, mégis alakítja a történelmet, az összekalapozott bankók elérik a kívánt hatást,a szovjetek kivonulnak megszállt területekről. Amerika alakítja történelmet, ahogy megszoktuk tőle, aztán elkúrta, ahogy megszoktuk tőle. A szereplő gárda remek: Tom Hanks hosszú idő után ismét jelesre vizsgázik, és ismét láthatjuk a zseniális Phiip Seymour Hoffmant. A film intelligens humora ellenére, nem fog hosszú időre az emlékeimben megkapaszkodni, de ez nem elsősorban a film, hanem saját ízlésem hibája.

Tim Burton: Sweeney Todd, a Fleet Street démoni borbélya

Tim Burton ezúttal musicalt forgatott, témájául az angolszász folklórban ismert borbély, Sweeney Todd történetét festette vászonra. Benjamin Barkert megfosztották családjától, de visszatér, hogy újra nyissa borbély üzletét, csak ezúttal borotváláson kívül mással is szolgál.
A Sweeney Todd-ként újjászülető megcsömörlött borbély (Burton Bálint Andrása, Johnny Depp alakítja nagyszerűen) csendben teszi el láb alól ellenségeit, míg szövetségese, Mrs. Lovett (Helena Bonham Carter) az így felgyülemlett tetemeket – egyben terhelő bizonyítékokat – belesüti pitéibe, és áruba bocsátja azt a boltjában. Burton komor, sötét kép világa mit sem változott, ám szereplői ezúttal dalra fakadnak. Depp, Carter, Rickman énekhangja nem a legtökéletesebb (de rossznak nem mondanám), egy cukormázas műfaj keveredik a vérben. Drámát és spriccelő vért látunk a vásznon, még sem tudom, hogy komolyan lehet venni a látottakat. Burton filmje fekete komédia, fricska a szirupos történet kedvelőinek. A broadwayi alapmű szerelmi történet és tragikus családregény, Burton disszonáns elemekkel hozza létre sajátos atmoszféráját. Az, hogy a film nem lesz számomra örökre emlékezetes, a tőlem távol álló zenés műfaj okozza, de ez tényleg már saját bizonyítványom.

Szabó István: Szembesítés Szabó újabb kori művei közül talán a legjobb alkotás (persze nem feledkezhetünk meg az Anette Benning alakításáról sem a Csodálatos Júliában). A Szembesítés egy nyomozás története, de nem a klasszikus krimi műfaji szabályok szerint. A háború utáni Berlinben az ismert karmestert, Wilhelm Furtwänglert „náci-átvilágító” bizottság elé állítják a III. Birodalommal való együttműködés gyanújával. Szabó ebben a filmjében is az egész életművét átható témáját, a művészet és politika kapcsolatát veszi elő. Szabó ebben a filmjében is azt vizsgálja, hogy mekkora művész felelőssége egy totális diktatúrában. Kötelessége-e a félreállás, a tiltakozó szótlanság, vagy a művészet, elválva a politikától, attól függetlenül létezhet bármikor és bármilyen körülmények között.
Steve Arnold őrnagy (Harvey Keitel) azt a megbízást kapja, hogy kihallgassa a még mindig nagy becsben álló német karmestert, Wilhelm Furtwänglert (Stellan Skarsgard), és bizonyítékokat gyűjtsön ellene. A polgári életében biztosítási nyomozóként tevékenykedő Arnoldot az "igazságosságba" vetett feltétlen hite vezeti, és bevált módszereihez folyamodik, hogy szinte kipréselje az igazságot Furtwänglerből. Arnold munkáját német asszisztensek segítik: Emmi Straube (Birgit Minichmayr), akinek apját a Hitler elleni sikertelen merényletet követő megtorlások során koncentrációs táborba hurcolták, illetve David Mills (Moritz Bleibtreu), a német-zsidó emigráns, akit a háborút Amerikába vészelte át.
A film egyes szereplői – lévén témája erősen erkölcsi alapú – az egyes szólamokat elevenítik meg. A két asszisztens rajongással adózik Furtwänglernek, és nem ítéli el őt a nácik uralma alatt tanúsított, politikai és erkölcsi szempontból egyaránt problematikus magatartása miatt. A zeneszerző a művészet mindenekfelett elvét vallja, míg az őrnagy az egyetlen abszolút igazság hírnöke, aki szerint egy ilyen rezsimben mindenki bűnös. Szabó úgy néz ki mintha nem akarna állást foglalni, az utolsó, dokumentum felvétellel azért mégis csak ad egyfajta felmentést Furtwängler számára.

Roman Polanski: Iszonyat
Régóta szerettem volna már megnézni Polanski korai filmjét. A lengyel származású rendező az utóbbi időben – számos kortársához hasonlóan – amerikanizálódott, hígult. Az 1965-ben bemutatott Iszonyat a pszicho-horror klasszikus darabja lett. A filmben lassan, az élet hétköznapi jelenségeiből bomlik ki a borzalom (véleményem szerint Polanski sokat tanult Hitchcocktól). A Londonban élő manikűröslány, a törékeny Carol (a fiatalon is zseniális Catherine Deneuve) bizonytalanul mozog a külvilágban. A megszokott mozdulatok, tárgyak, illatok uralta mikrokörnyezetében, fodrászüzletben (ahol dolgozik) és nővére lakásában (ahol él) érzi jól magát. Amint a nővér kiteszi a lábát hosszabb időre otthonról, a biztonság megbomlik. Kezdetben nővére ruháit ölti magára, majd a férfiaktól, illetve az ébredező szexualitásától való iszonyat uralkodik el rajta. A külvilágot a lány szemével látjuk. A lélek hasadását a falon hangos repedések jelzik. A lakás fokról fokra széthullik, és a párhuzamos belsők (szoba, és nő) egyre nyomasztóbbakká, félelmetesebbekké válnak. A film hang- és látványvilága híven tükrözi a hatvanas éveket. Számomra ez igazán izgalmas filmművészeti szemszögből. Az Iszonyat – véleményem szerint – Polanski egyik csúcsteljesítménye.

Sean Penn: Út a vadonba


Sean Penn színészi erényeit már évtizedek óta ismerhetjük, ezúttal – bár nem először – rendezői vénájának is tanúbizonyságot tesz. A történet alapja Jon Krakauer Chris McCandless életének valós eseményeit feldolgozó könyve. A 22 éves, frissen diplomázott, kitűnő iskolai eredményekkel és feltöltött bankszámlával rendelkező fiatalember a szülei által kijelölt – karrierrel kikövezett – útról letérve a létezés magasabb szférái felé fordul. Egy hátizsákba becsomagolva a létezéshez szükséges eszközöket, elégetve pénzt, megsemmisítve bankkártyát, rálép az országútra. Útja során számos emberrel találkozik, és mint gyógyító nyomot hagy maga után.
Útja a dél-dakotai búzamezőkön, a Colorado folyó zuhatagain és egy kaliforniai neo-hippi kolónia át végül az áhított Alaszka érintetlen vidékére vezet. Chris 2 évig járja gyalog és stoppal Amerikát, míg nem Alaszkában rálelve a ”Mágikus buszra”, megismeri végül a végtelen szabadság érzését. A film száznegyven percnyi játékideje végig lebilincselő, nem nagyon tudok fogást találni rajta. Rendkívül mértéktartó a rendezés, a fölösleges szentimentalizmust ügyesen kerüli ki a forgatókönyv. Persze mindez nem lenne teljes, ha nem lenne olyan kiváló színészgárda: gondolok itt elsősorban a főszerepet játszó Emile Hirsch, és olyan mellékszereplőkre, mint William Hurt, Vince Vaughn, Marcia Gay Harden, Catherine Keener, Kristen Stewart, Zach Galifianakis, Jena Malone, Hal Holbrook.

Andrew Dominik: Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford


A film nem klasszikus western, inkább legenda gyártás, keresés. Jesse James a Vadnyugat emblematikus figurája, mint sokan mások akkoriban, fiatalon hagyta el e földi tájat. Dominik filmje már a nagy hőstetteken átesett Jesset mutatja be, egy olyan korban, ami nem kedvez az effajta kalandoroknak, hiszen Amerika ekkor már gőzerővel a polgárosodás útjára lépett Ahogy Jesse James, úgy az ő halála is legenda már. Hogyan történhetett meg, hogy egy szuperhőst, aki sosem engedett senkit sem a háta mögé, hátulról lelőtte a gyáva Robert Ford. A Casey Affleck által megformált fiatal fiú bálványként tiszteli Jesset, némi homoszexuális vonzalommal fűszerezve. Megkívánja a hírnevet, ám elbukik. A film nagyon vontatott, laposra sikeredett ballada. Tulajdonképpen a vége érdekes a leginkább, de akkor már agyonra unta magát a néző. Nem akarok túl szigorú lenni a filmhez. Casey Affleck jó benne, és Brad Pitt is remekül játszik. Dominik a legendát szerette volna mítizálni, és ez nagyon ködösre sikeredett. Talán az emberrel kellet volna foglalkozni, akkor szimpatikusabb lett volna a film. Így gyorsan felejthető.

Ang Lee: Ellenséges vágyak


Ang Leet Velencében nagyon szeretik. Legalábbis az látszik abból, hogy két legutóbbi filmje elvitte a Velencei mustra Arany oroszlány szobrocskáját. Ang Lee amerikai felfedező útja után ismét hazai terepen forgatott. A távol-keleti színészek, az eredeti nyelv mellett felsejlik Amerika hatása, ez leginkább a külső, nagy díszletes jeleneteknél látszik. A történelmi múlt idejébe helyezett filmeknek mindig ez a baja. A díszletek között néha el-elveszik valami. Ez történt ezúttal is. A színészek nagyon jók, tulajdonképpen a történet is megállja a helyét, de a filmzene, és a látvány néha többet akar markolni, mint amennyit kellett volna. Ennél fogva a film csak jó lesz, és elmarad a Brokeback mögött utcahosszal.

Olivier Dahan: Piaf


Az életrajzi filmet általában olyan híres-hírhedt emberekről készítenek, akiknek életében ott bujkál a tragédia. Edith Piaf, a francia nyomorból ünnepelt sztárrá avanzsált énekesnő története is vászonra kéredzkedett. Jó film a Piaf, de egy fl óránál rövidebb lehetett volna, így van egy-két üresjárat benne. Bevallom nem teljesen értettem a film három dimenziós szerkezetét. Párhuzamosan mesél Piaf három életkorában (gyermekkor, fiatalkor, felnőttkor). Talán ezzel azt akarták hangsúlyozni a készítők, hogy nem teljes életrajzot akarnak írni az énekesnőről, hanem életképeket mutatnak be. A filmet a közepesről a jó osztályzatra, illetőleg a felejthető kategóriából a felejthetetlen felé a címszerepet alakító Marion Cotillard játéka emeli. Idén az Akadémia szeme ezúttal is jó helyen olt. Hiszen a babaarcú színésznőből elővarázsolták a görbe hátú legendát. Csak az a fáj sokszor, hogy nem először fordul elő, hogy egy-egy kivételes alakítás mellé nem kivételes film születik (Szerencsés ellenpélda erre a Vérző olaj).

Tony Gilroy: Michael Clayton



Az Ördög ügyvédje forgatókönyvírója kiváló arányérzékről tesz tanúbizonyságot ebben a filmben. A színészek remekek: George Clooney, Tom Wilkinson, Tilda Swinton (meggyőződésem, hogy utóbbi csak azért kapta meg az oscart, mert Daniel Day-Lewis és Javier Bardem mellett az előbbi kettő esélytelen volt) bebizonyították, hogy meg van a színészi vénájuk. A film a nagy bűnös multi és a szegény kis ember konfliktus ellenpólusaira épít, és hálás lehet a néző azért, hogy minden túlmagyarázás, fölösleges heroizmus és szenvelgés nélkül mesélik el ezt az önmagában nem eredeti történetet.

Jason Reitman: Juno


Őszinte, bátor, szerethető film a Juno. Diablo Cody, a sztriptíztáncosnőből lett Oscar-díjas forgatókönyvíró tollából született független film idén legalább akkora sikerre tett szert, mint a tavalyi év meglepetése, a Család kicsi kincse.
Egy tizenhat éves, korához képest érett gondolkodású lány története ez, aki teljesen logikus megfontolásból átesik a szüzessége elvesztésén, és rövid gondolkodási idő után a baba megtartása mellett. Tekintettel arra, hogy – úgy gondolja – még éretlen az anyaságra, gyermekének szülőket keres. Meg is találja az ideális párt, ám a végén a gyermek csonka családba kerül. A jól összeválogatott dalokkal feldíszített film – véleményem szerint – az idei oscar ötösfogat harmadik legjobb darabja, és ez nagy szó, ha úgy vesszük, hogy a Coen fivérek és PTA mesterműve idén verhetetlen volt. A film úgy nyúl egy társadalmilag kényes témához, hogy elkerül mindenfajta pátoszt, fölösleges mellébeszélést, a főszereplő Ellen Page pedig lehengerlően jó (csak hát volt egy Marion Cotillard nevű színésznő is idén).