2008. október 18., szombat

Inglorious Basterds

A videotékásként önmagát rendezővé kikalapáló Quentin Tarantino a kilencvenes években berobbant a filmkrónika zenitjébe. Lehet őt szeretni vagy utálni, azt azért talán kijelenthetjük, hogy alig több mint egy évtized alatt meghatározó alakjává vált a kortárs amerikai filmművészetnek. Tarantino igazi plágium diktátor. Filmjeit suhanckori kedvenceiből rakosgatja össze. Az életműben volt telitalálat, és kevésbé sikerült opusz is, de mindenképpen tudatos zsáneralkotásnak lehetünk tanúi.
A neves Sundance fesztiválon hírhedté vált Kutyaszorítóban cool Shakespeare sziluettje, a korszakváltó alapfilmmé váló és túlságosan sokszor idézett gengsztermozi, a Ponyvaregény, a blackploation filmekre hajazó Jackie Brown, vagy a kung-fu, szamuráj, spaghetti western, stb. sablonokkal és anime betéttel operáló Kill Bill, illetve Amerika elsüllyedt tucatmozijaiban vetített „Z” kategóriás filmeket megidéző Grindhouse: Halálbiztos című film mind-mind egy jól körülhatárolt filmes műfaj Tarantino által megformált vívmánya. Persze mint megannyi nagy kaliberű rendező esetében, Tarantino titkát is keresik, és zsenialitása kérdésében is megoszlanak azok, akik egy kóklernek nevezik, illetve akik az egekbe magasztalják. A Pulp Fiction egyértelmű sikertörténet, a Kutyaszorítóban tulajdonképpen ebből nyerte ismertségét, és erejét (bár én talán jobban szeretem, mint a hírhedt darabot), A Jackie Brown már csendesebbre sikeredett, azonban véleményem szerint, elődeinél nem kevésbé jó darab. A filmforgalmazási szempontból kettévágott bosszú történet a Kill Bill pedig a maga egészében zseniális film(ek) (holott az első rész megtekintésekor még értetlenül álltam a dolog előtt, na de jött a második és minden t a helyére rakott). A Grindhouset ugyan csak egyszer láttam, de nekem nem jött be túlságosan. Tarantino olyan filmeket készít, amelyek sok esetben abban a meghatározott kultúrkörben érthetőek igazán, ott érvényesülhetnek, amelyben az adott filmes zsáner létezik. A grindhouse mozi véleményem szerint ezért bukott hatalmasat.


Nos a legújabb hírek szerint Tarantino végre belekezdett a saját II. világháborús filmje, az Ő „piszkos tizenkettője” forgatásába. A Film címe: Inglorious Basterds.

A sztoriról néhány információ szivárgott ki eddig: a film egyik szálában egy francia lányt, Shosannát (Mélanie Laurent) követjük, aki tanúja lesz, ahogyan Hans Landa tábornok (Christoph Waltz) kiirtja a családját, majd Párizsba menekül, ahol álnéven moziüzemeltetésbe fog. Eközben Aldo Raine hadnagy (Brad Pitt) zsidó katonákból szupercsapatot szervez, akik profi náciirtókként működnek. Szövetségre lépnek a német színésznő/titkosügynök Bridget Von Hammersmarkkal (Diane Kruger), aki segíteni akar nekik a Harmadik Birodalom megdöntésében. Shosanna és Raine Bastard-csapata útjai a moziban keresztezik egymást.
A film hivatalos bemutatójának időpontjáról persze még korai beszélni, de a rajongók talán már 2009-ben láthatják Quentin Tarantino legújabb filmjét.

A filmben szerepelnek: Brad Pitt, Cloris Leachman, Diane Kruger, Mike Myers, B.J. Novak. Eli Roth, Samm Levine, Til Schweiger, Michael Fassbender, Rod Taylor, Daniel Brühl, Mélanie Laurent, Jacky Ido, Paul Rust, Ludger Pistor, Christoph Waltz, August Diehl, Michael Bacall, Julie Dreyfus, Maggie Cheung, stb.

Kép a forgatásról:


Tarantino filmjei:


Inglorious Basterds 2009 (p, w, d)
Halálbiztos [Death Proof] 2007 (a, p, w, d, ct)
Grindhouse (segment: „Death Proof”) 2007 (a, p, w, d, ct)
Helyszínelők; epizód: A síron túl [„CSI: Crime Scene Investigation”
(2 episode: Grave Danger Vol 1, Vol. 2.)] 2005 TV episode (w, d)
Sin City - A bűn városa [Frank Miller’s Sin City] 2005 (special quest director)

Kill Bill 2. [Kill Bill Volume 2.] 2004 (w, d, esp)
Kill Bill 1. [Kill Bill Volume 1.] 2003 (w, d, esp)
Jackie Brown [Jackie Brown] 1997 (av, w, d)
Alkonyattól pirkadatig [From Dusk Till Dawn] (a, ep, w)
Négy Szoba; epizód: „Férfi Hollywoodból” [Four Rooms; segment: „The Man from Hollywood] 1995 (a, ep, w, d)
Vészhelyzet; epizód: Anyaság [„ER” (1 episode: Moterhoood)] 1995
TV episode (d)
Született gyilkosok [Natural Born Killers] 1994 (story)
Ponyvaregény [Pulp Fiction] 1994 (a, w, d)
Tiszta Románc [True Romance] 1993 (w)
Kutyaszorítóban [Reservoir Dogs] 1992 (a, w, d)
My Best Friend’s Birhday 1987 (a, p, w, d, e)



ui: a film magyar címe: Becstelen brigantyk, magyar bemutató: 2009. augusztus 20., egy nappal az amerikai bemutató előtt.

2008. október 14., kedd

Egressy Zoltán: Sóska, sültkrumpli; rendező: Vincze János, Pécsi Harmadik Színház


A Pécsi Harmadik Színház ütött-kopott, egykori ifjúsági házak, művelődési központok hangulatát idéző uránvárosi épületében, 2008. október 13-án ismét Egressy Zoltán Sóska, sültkrumpli című darabja került előadásra. A színház direktora, Vincze János által színpadra rendezett darab 2001. december 16. napján került bemutatásra a Stúdiószínház csöppnyi termében.
Egressy Zoltán – Háy János mellett – talán az utóbbi évtizedben legfoglalkoztatottabb kortárs hazai drámaszerző. Írott művét nem olvastam eddig, csak a Portugálból készült filmet (2000; rendező: Lukáts Andor) láttam (Nem mellesleg a Pécsi Harmadik Színház 2008/09-es évadjának egyik új bemutatója éppen Egressy emlegetett darabja lesz). Az előbb említett két műből számomra megállapítható, hogy Egressy is a magyar rögvalóság alsóbb rétegeiben szeret elvegyülni, és ott keresi a lét alapvető válaszaira a kérdéseket.
A Sóska, sültkrumpli egy öltözőben játszódik, ahol két partjelző (vagy asszisztens) és egy futballbíró készülődik két csapat sorsdöntő összecsapására. Mint utóbb kiderül, a soron következő mérkőzés nem csak a pályán várakozó csapatok, hanem a pályán innen levő bírói hármas szempontjából is fontos, főleg a futballbíró szempontjából. Lacikám, avagy a Szomorúszájú (Lipics Zsolt) sikeres férfi, a hivatalában az igazgató rangig vitte, de a pályán is karriert szeretne csinálni, FIFA-bíró akar lenni. A kép partjelző, a tér két oldala. Az idősebb, a nagyhangú, vagány Szappan (Fillár István) egykor bíró volt, de a nézőktől való befolyásoltsága miatt partjelzővé minősítették vissza. Házassága romokban, gyerekeit alig látja, pénze nincs, magányos. Karrierje csődjéért is mást okol, a bírót. Partjelző társa, a Művész (Széll Horváth Lajos), már ránézésre szerencsétlen flótás. Szerelmi csalódása miatt (de valószínűleg anélkül is) alkoholista, gátlásos és az ábrándjai között él, bár Ő Szappannal ellentétben legalább még hisz valamiben: saját költői elhivatottságában és a boldog szerelemben, igaz, hogy versei komikusan bugyuták, szerelmének tárgya pedig hűtlen lett hozzá, és ezzel együtt a meccsnapok sóska sültkrumpival menűje is oda lett.
A három eltérő sors tartósan egymásba kapcsolódik, viszonyaikat a voyuer néző a meccs előtti, alatti és azt követő beszélgetéseiből ismerheti meg. Kapcsolatukat a féltékenység és pitiáner bosszú határozza meg. A bíró a siker kapujában elbukik, hisz karrierjét az ellene áskálódó partjelző a legfontosabb mérkőzésen meghiúsítja. Sőt megtudja, hogy szeretője odébbállt Bittnerrel, a meccsellenőrrel. Igaz, hogy a nő korábban Művész szerelme volt, akit egyébként egy testületi buli alkalmával Szappan is magáévá tett. Szappan élete már jóval korábban elcsúszott, Művész pedig talán sosem adott esélyt magának.
Azt nem tudjuk meg, hogy milyen sors vár a darab kisszerű hőseire, a szerző egy állandósult, jellemző pillanatot rögzít. A szereplőkkel tulajdonképpen látványos tragédia nem is történik, csak éppen a lejtő alján maradnak, a perifériára kerülnek, ahonnan nem tudnak vagy nem is akarnak kikecmeregni.
Az iskolai tornatermek öltözőjének lepukkant miliőjét idéző díszlet telitalálat volt. A nézőtér amúgy is régi, fapados székekből verbuválódott össze. A Pécsi Harmadik Színház esetében ez azonban nem szégyellni való, inkább amolyan filléres büszkeség, amely a semmiből, alacsony költségvetésből való alkotás romantikus báját mintázza.
A szerepeket alakító színészek közül egyértelműen Fillár István emelkedik ki játékával, és ez nem afféle pécsi berögzülés, hogy Fillár a legjobb. Ami tény, az tény. Örömteli volt a tavalyi évtől Pesten játszó színészt újból a pécsi színpadon látni. Lipics Zsolt és Széll Horváth Lajos játékával minden esetben ugyanaz a gondom, minden egyes esetben ugyanazt látom tőlük. Lipics játékát kezdetben egyáltalán nem toleráltam, majd megtalálták őt azok a szerepek (vagy Ő találta meg azokat), amelyekben Ő jól működik. Minél több szerepben látva őt azonban, számomra kezd megszokottá, kissé unalmassá válni az, amit Ő csinál. Játéka az egyik előadásban jól érvényesül, a másikban nem. A sokszereplős Képzelt betegben például imádtam, egy ilyen kamaradrámában viszont túl hangsúlyosnak találtam. Tulajdonképpen megszokott gesztusain olykor elmosolyodom, sőt nevetek, de az átütő alakítástól messze van Ő. Széll Horváth Lajos esetében ez még inkább igaz. A Gézagyerekben megformált alakításáért nagyon tiszteltem, aztán más és több szerepben hasonlókat, csak rosszabbakat láttam tőle (a mélypont az Ivanov volt). Ezúttal is zavart sok esetben a hangsúlytalan, monoton hanghordozása. Természetesen Művész szerepére biztosan illet is az ő karaktere (legalábbis az eddig általam látott szerepei erre engednek következtetni), de engem kifejezetten zavar ez az önmagában évődő, búsképű, messzibe merengő fizimiska, amit tőle folyamatosan láthatunk. Lehet, hogy ez Őt dirigáló a rendezők hibája is, mert nem adnak neki más szerepet. Persze, ez adódhat abból is, hogy más szerep megformálására nem alkalmas. Én azért kíváncsi lennék arra, mi másra képes Ő.
Az említett hibák ellenére összességében jól szórakoztam a Pécsi Harmadik Színház előadásán, ugyanakkor hiányérzetem is maradt. Barátaim évekkel ezelőtt a Művészetek Völgye emblematikus falujában, Taliándörögdön a Dunaszerdahelyi Szevasz Vándorszínház előadásában látták Egressy Zoltán darabját. Ódákat zengve meséltek róla. Szeretném egyszer azt az előadást látni, mert úgy érzem több van ebben a darabban, amit tegnap a Pécsi Harmadik Színház jóvoltából láthattam.
(fotók: Tóth László; http://pecsiharmadikszinhaz.hu/)

4. MOVEAST Nemzetközi Filmfesztivál díjai


Moveast Főzsűri

Arany Benjámin díj nyertese:

A folyónál /At the River /U Reki
Rendező: Eva Neymann (Ukrajna)

Indoklás:A díjnyertes film szeszélyes karaktereit bájosan ábrázolja, egyfajta körhintába helyezve őket. Álmaik és illúzióik rabjai ők. A film mindezt visszafogott filmművészeti stílussal és végtelen szeretettel teszi.

Külön említés:

Felfordulva /Upside Down /Prevrteno
Rendező: Igor Ivanovnak (Macedónia)

Indoklás:Külön említésben részesítik Igor Ivanovot, a Felfordulva című film rendezőjét, non-konformista érzékenységéért, s így adva számára bátorítást jövőbeni munkásságában, filmkészítői fejlődésében, hogy továbbra is kompromisszumot nem tűrően tekintsen világunkra, illetve a filmre, mint poétikus lehetőségekkel teli művészeti formára.

FIPRESCI zsűri

FIPRESCI díj nyertese:

A folyónál /At the River /U Reki
Rendező: Eva Neymann (Ukrajna)

FICC zsűri

Don Quijote díj nyertese:

A folyónál /At the River /U Reki
Rendező: Eva Neymann (Ukrajna)

Indoklás:Az idő lassú, de elkerülhetetlen sodrásának finom ecsetvonásokkal való ábrázolása különleges érzelmi élménnyel ajándékozza meg a nézőt. Első filmjéhez képest meglepően érett alkotásáért a Don Quijote díjat az „A folyónál”című filmnek adják.

Külön említés:

A nyomozó / The Investigator
Rendező: Gigor Attila (Magyarország)

Indoklás:A rendező bátorsága, a műfaj kereteinek feszegetésére és a főszereplő Anger Zsolt pókerarcú jellemábrázolása együttesen vezették a zsűri tagjait ahhoz, hogy külön említésben részesítsék a “A nyomozó” című filmet.

Diákzsűri

Diákzsűri díj nyertese:

Rezervátum / Reserve / Rezerwat
Rendező: Lukasz Palkowski (Lengyelország)

Indoklás:Egy hitelesen, egyedi megoldásokkal, kiváló karakterekkel, jó humorral és dramaturgiával megalkotott történetért.

MOVEAST NEMZETKÖZI FILMFESZTIVÁL PÉCS

Az eddigi nyertesek:

Arany Benjámin díj

2005 Bajnokok (Mistri) dir.: Marek Najbrt, Csehország
2006 Friss Levegő dir.: Kocsis Ágnes, Magyarország
2007 Nafaka dir.: Jasmin Duraković, Bosznia-Hercegovina és
Jóvátétel (Z odzysku) dir.: Sławomir Fabicki, Lengyelország
2008 A folyónál (U Reki) dir.: Eva Neymann, Ukrajna

FIPRESCI díj

2007 Szerelmem, Szarajevó (Grbavica) dir.: Jasmila Žbanić
2008 A folyónál (U Reki) dir.: Eva Neymann, Ukrajna

Don Quijote díj (FICC)

2008 A folyónál (U Reki) dir.: Eva Neymann, Ukrajna

2008. október 13., hétfő

4. MOVEAST Nemzetkozi Fimfesztvál Pécs, 2008. október 7-14.


Az idei évben már negyedik alkalommal került megrendezésre Pécsett, a 2004. januárjában még Pécsi Filmünnep 35 elnevezéssel felcseperedő, majd 2005-ben már Pécsi Nemzetközi Filmünnepként megszülető, 2007-től pedig MOEAST Nemzetközi Filmfesztivál névvel ismertté váló filmes esemény.
A fesztivál versenyprogramjával – az általa megjelölt régióhoz tartozó országok (Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Ukrajna, Románia, Bulgária, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Macedónia, Montenegró, Horvátország, Szlovénia, Ausztria, Magyarország) – fiatal rendezőinek és alkotásaiknak nemzetközi bemutatkozási lehetőséget kínál Európában, „ily módon kívánja segíteni a térség filmgyártásának alaposabb megismerését, a szakma nemzetközi együttműködését és koprodukciók létrehozását.”
A fesztivál versenyprogramjában, a megelőző évben azok az első, önálló nagyjátékfilmes rendezői bemutatkozás keretében született alkotások kerülhetnek be, amelyek 35 mm-es celluloid anyagról vetíthetőek, és rendelkezésre áll a film eredeti nyelvű, angol feliratos kópiája.
Az idei évben egy előzsűri (Forgács Iván, Szomjas György, Márta István) válogatta ki a 2007-ben készült elsőfilmes alkotások közül a fesztivál 12 versenyfilmjét (a versenyből kimaradt elsőfilmek automatikusan a fesztivál információs programjában kapnak helyet.). A tavalyi évben az előválogatás elmaradt, ez nyílván a fesztivál színvonalnak is kifejezetten jó tesz.
A versenyfilmek bemutatása nyilvánosan, filmszínházban történik, 35 mm-es eredeti nyelvű angol feliratos kópiáról, amit a fesztivál saját költségén magyar nyelvre fordíttat, és kivetítéses formában feliratoztat. Ez a megoldás az eredeti vagy angol nyelven nem, vagy kevésbé értő, de érdeklődő közönség számára is igazán kedves gesztus, szemben a belterjessé vált fesztiválokhoz, ahol a vetítések a szakma szűk berkeiben zajlanakle.
Az 5 főből (idén: Phillip BERGSON, filmkritikus; Jasmin DURAKOVIĆ, rendező, forgatókönyvíró, producer; Fred KELEMEN, rendező, operatőr, forgatókönyvíró; MUHI András dr., producer, rendező; Kira MURATOVA, rendező, forgatókönyvíró) álló nemzetközi zsűri által legjobbnak ítélt elsőfilmes alkotás nyeri el a Moveast 10.000€ pénzjutalmat jelentő Arany Benjámin fődíját a fesztivál végén. A Fesztiválon Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége 3 tagú zsűrijének (idén: Viliam Jablonický – Szlovákia; Thomas Rothschild – Németország; Váradi Júlia – Magyarország) döntése alapján a – a tavalyi év óta - FIPRESCI díj is kiosztásra kerül. A díjkiosztásra a ma esti gálán kerül sor. A fent említettek mellett, a Nemzetközi Filmklub Szövetség (FICC) 3 tagú zsűrije (BÖSZÖRMÉNYI Gábor – Magyarország; Gary HOCTOR – Írország; Mart RUMMO – Észtország) is díjazza az általuk kiválasztott filmet.
Sajnos családi elfoglaltságaim és a szakvizsgára való felkészülési időszak közelsége miatt nem tudtam sem tavaly, sem idén sem részese lenni igazán az eseménynek, pedig a film az nálam továbbra is szenvedély, hobby. Annyit azonban meg tudtam tenni, hogy minden évben egy vagy két filmet a versenyprogramból megnézzek, és így hangulat foszlányokat lophassak magamnak a fesztiválból. Így láthattam két éve Kocsis Ágnes Arany Benjámin díjas alkotását, a Friss levegőt, és az ugyancsak díjazott Sírugrók című szlovén filmet (rendező: Jan Cvitkovic). A tavalyi évben Koltai Lajos Estéjét a fesztivál nyitófilmjeként láthattam, illetve Ljubomir Kobilcsuk ukrán rendező A tárna című - A barlang című angol horrorra hajazó, azt kifordító, ám alapvetően nagyon rossz - filmjét láthattam.
Idén Gigor Attila első alkotását, A nyomozót még a fesztivál előtt láttam, de mint versenyfilmet, ezt is meg kell említenem. Tegnap este azért egy lengyel filmet a Szerda, csütörtök reggel című opuszt is megtekintettem.
Grzegorz Pacek 71 perces alkotása egy szerelmes történetet dolgoz fel a mai Varsóban. Mateo, a fiatal lengyel diákot elgázolja egy taxi. A kórházban megismerkedik egy fiatal lánnyal, Teresával, akitől sehogy sem tud szabadulni. A hirtelen ismertségből egy napa alatt szerelem kovácsolódik, a történet igazi drámáját a film végi felütés adja, ugyanos Teresa leukámiás.
Az egykori szocialista blokk egyik fővárosának modernizálódó miliőjében helyét kereső, tébláboló fiatalokat látunk, akik csak egymásba kapaszkodhatnak. Mateo ismerősöknél lakik, épp New Yorkban dolgozó barátnője küldi a hírt, hogy másba szeretett, ezért a repülőjegyét visszaváltatja. A nyitó képsorokban elhangzó, indulatból jövő „meghalt a barátnőm” felkiáltás a film végére teljesen átértelmeződik, Mateo számára is. Teresa is feladja a szülői hátteret (erről legalább valamennyit tudunk), teng-leng a városban, és ráakaszkodik Mateora, valakire, aki talán értelmet adhat még létezése hátralevő idejének, amelynek tartama megjósolhatatlan, de előreláthatóan vészesen közeleg.
A filmen látszik az elsőfilmekre jellemző üdeség, zabolátlanság, ám az ebből adódó hibák is megmutatkoznak. Számos jelenet van, aminek értelmét nem láttam, feleslege, kidolgozatlannak tűnt számomra (ilyen például Mateo meleg barátjának csókja a filmben). A film egy részében kifejezetten zavart a lány idétlensége, szertelensége, a lázadó fiatalság kifejeződésének eme közhelyes bemutatása. A folyamatosan rázkódó kameraállást is túlzónak találtam helyenként.
A film végére némileg helyükre kerülnek a dolgok, értelmet nyer egy-két gesztus, mondat, de a hibák azért megmaradnak. Szerencsére a film játékideje mer másfél óránál is kevesebb lenni, és nem ragaszkodik a nagyjátékfilmekre jellemző hosszabb időtartamhoz. Az, hogy összességében kellemes időtöltés volt számomra a film megtekintése, a két fiatal szereplő helyenként jelentőségteljes tekintetének, illetve Varsó emlékének köszönhető. Továbbá a film igazi erejét a film végén lelepleződő dráma súly adja, amely váratlanul nehezedik rá a néző lelkére.

Döbbenetes meglepetés volt számomra, hogy a nyáron felújított APOLLÓ ART mozi folyosóján rengeteg ember tülekedett, hogy a 16 mm-es terembe a versenyfilmre bejusson, vagy hogy a Super 8-ban Mungiu cannesi nyertes filmjét megtekintse. Természetesen nem tudtam személyesen végig követni a nézői szám alakulását, és egyéb információm sincsenek erre vonatkozóan, de tavaly A tárna című film alkalmával - igaz hogy az hétköznapi délutáni vetítés volt - pár ember lézengett csak a moziban. Annak ellenére, hogy jelen esetben nem túl nagy befogadóképességű termekről van szó, örömteli volt azt látni, hogy ennyi ember érdeklődik a fesztivál versenyfilmjei iránt. Örömteli ez a tény még akkor is, ha - nyílván - a nézők közül sokan, messziről jött, fesztivállátógató vendégek voltak, és nem pécsiek. A pécsiek közül viszont sokan a filmszakról jöhettek, úgy gondolom. Úgy tűnik, egyre jobban kezd beérni a dolog, és talán hosszú távú lesz ez a szimpatikus repertoárú esemény.

2008. október 10., péntek

Jean-Marie Gustave Le Clézió kapta 2008-ban az irodalmi nobel-díjat

A francia Jean-Marie Gustave Le Cléziónak ítélték a 2008. évi irodalmi Nobel-díjat. A Svéd Királyi Akadémia indoklásában "új kiindulási pontok, költői kalandok, érzéki extázis szerzőjének, az uralkodó civilizáció feletti és alatti emberség kutatójának, elkötelezett környezetvédőnek" nevezte a 68 éves írót.

Jean-Marie Gustave Le Clézio 1940-ben született Nizzában, angol apától és breton anyától, akik mindketten Mauritius szigetéről származnak. Gyerekkorában évekig élt Afrikában, Nigériában, ahol apja katonaként dolgozott. Nizzában irodalmi tanulmányokat folytatott, majd a londoni és a bristoli egyetemen dolgozott.

A hatvanas évek végén Thaiföldön, majd Mexikóba töltötte le a katonai szolgálati idejét, majd a Latin-Amerikai Intézetben (Institut d'Amérique Latine) dolgozott. Ekkor lesz indián kultúra szenvedélyes rajongója. A mexikói indián történelem és mitológia annyira megragadta, hogy e témából írta történészi disszertációját. 1970 és 1974 között az emberas és waunanas indiánok között él a panamai dzsungelben, Ez az élmény mély benyomást tesz az egész életműre, megváltoztatja világlátását. Jelenleg Amerikában, Albuquerque-ben tanít

A Svéd Akadémia indoklásában kiemelte, hogy Le Clézio nem tipikusan francia író, mivel írásaiban éppen a különböző nemzetek közötti harmóniára törekszik, egyesíti az őt ért különböző kulturális hatásokat. Éppen ezért nem lennének helytállóak azok az akadémia döntésére vonatkozó esetleges bírálatok, miszerint megint egy nagy nemzet szerzője kapta a díjat. Az akadémia jellemzése szerint Le Clézio a szakítás, a poétikai kaland, az érzéki elragadtatás írója, távoli kultúrák értékeinek felfedezője.

Klasszikus, egyszerű, ám kifinomult, színes írói sítus jellemzi. Több mint harminc könyve jelent meg eddig, köztük novellák, esszék, regények, mesék, indiai mítoszok fordításai, publicisztikái jelentek meg, a materialista nyugat kritikusaként tartják számon, aki folyamatosan a szegények és a kirekesztettek védelmében emeli fel hangját.

Magyarul a Szerelmesek éjszakája - Mai francia elbeszélők című, 1967-es francia novellaantológiában jelent meg először (Gyalogember című novella, Bajomi Lázár Endre fordításában). Majd 1968-ban A láz (La Fièvre) című regénye, 1970-ben A háború (La Guerre, ford: Rónay György) című regénye jött ki az Európánál, 1975-ben jelent meg a Terra Amata című regénye Tellér Gyula fordításában, aztán nagy kihagyás után 1998-ban jelent meg az Aranyhalacska szintén az Európánál. Legújabb magyarul megjelent munkája a 2003-as Körforgás (Révolutions) című önéletrajzi regénye, amely 2006-ban jelent meg az Európánál.

Magyarul meg nem jelent kiemelkedő munkái:
1963 Le Procès-Verbal (A jegyzőkönyv)
1980 Sivatag (Désert)

A Nobel-díjat 1895-ben alapították, majd első ízben 1901-ben adományozták oda. Az irodalmit azoknak ítélik oda, akik kiemelkedőt alkottak az irodalom terén. A kitüntetést 1914-ben, 1918-ban, 1935-ben, valamint 1940-1943 között nem osztották ki. Eddig négy alkalommal (1904. 1916. 1966, 1974) egyidejűleg két író munkásságát jutalmazták. Kétszer az is előfordult, hogy a díjazottak visszautasították az elismerést. Borisz Paszternak szovjet-orosz költő 1958-ban politikai okokból volt kénytelen lemondani róla, 1964-ben pedig Jean-Paul Sartre francia filozófus, regény- és drámaíró pacifizmusával nem tartotta összeegyeztethetőnek a díj átvételét. Az irodalmi Nobel-díjat 1901 óta 104 személy kapta meg, köztük 11 nő. Első és eddig egyetlen magyar íróként 2002-ben Kertész Imre részesült a kitüntetésben.

Az Irodalmi Nobel-díj eddigi nyertesei:

1901 Sully-Prudhomme; Franciaország
1902 Theodor Mommsen; Németország
1903 Bjørnstjerne Bjørnson; Norvégia
1904 Frédéric Mistral; Franciaország
1904 José Echegaray y Eizaguirre; Spanyolország
1905 Henryk Sienkiewicz; Lengyelország
1906 Giosuè Carducci; Olaszország
1907 Rudyard Kipling; Nagy-Britannia
1908 Rudolf Eucken; Németország
1909 Selma Lagerlöf; Svédország
1910 Paul Heyse; Németország
1911 Maurice Maeterlinck gróf; Belgium
1912 Gerhart Hauptmann; Németország
1913 Rabindranath Tagore; India
1915 Romain Rolland; Franciaország
1916 Verner von Heidenstam; Svédország
1917 Karl Adolph Gjellerup; Dánia
1917 Henrik Pontoppidan; Dánia
1919 Carl Spitteler; Svájc
1920 Knut Hamsun; Norvégia
1921 Anatole France; Franciaország
1922 Jacinto Benavente; Spanyolország
1923 William Butler Yeats; Írország
1924 Wladysław Stanislaw Reymont; Lengyelország
1925 George Bernard Shaw; Írország
1926 Grazia Deledda; Olaszország
1927 Henri Louis Bergson; Franciaország
1928 Sigrid Undset; Norvégia
1929 Thomas Mann; Németország
1930 Sinclair Lewis; Egyesült Államok
1931 Erik Axel Karlfeldt; Svédország
1932 John Galsworthy; Nagy-Britannia
1933 Ivan Alekszejevics Bunyin; Oroszország
1934 Luigi Pirandello; Olaszország
1936 Eugene O'Neill; Egyesült Államok
1937 Roger Martin du Gard; Franciaország
1938 Pearl S. Buck; Egyesült Államok
1939 Frans Eemil Sillanpää; Finnország
1944 Johannes Vilhelm Jensen; Dánia
1945 Gabriela Mistral; Chile
1946 Hermann Hesse; Németország
1947 André Gide; Franciaország
1948 Thomas Stearns Eliot; Nagy-Britannia
1949 William Faulkner; Egyesült Államok
1950 Earl Bertrand Russell; Nagy-Britannia
1951 Pär Fabian Lagerkvist; Svédország
1952 Francois Mauriac; Franciaország
1953 Sir Winston Churchill; Nagy-Britannia
1954 Ernest Hemingway; Egyesült Államok
1955 Halldór Laxness; Izland
1956 Juan Ramón Jiménez; Spanyolország
1957 Albert Camus; Franciaország
1958 Borisz Paszternak (vissza kellett utasítania); Oroszország
1959 Salvatore Quasimodo; Olaszország
1960 Saint-John Perse; Franciaország
1961 Ivo Andrić; Jugoszlávia
1962 John Steinbeck; Egyesült Államok
1963 Jorgosz Szeferisz; Görögország
1964 Jean-Paul Sartre (nem fogadta el); Franciaország
1965 Mihail Solohov; Oroszország
1966 Sömuel Joszéf Agnon; Izrael
1966 Nelly Sachs; Németország
1967 Miguel Ángel Asturias; Guatemala
1968 Kavabata Jaszunari; Japán
1969 Samuel Barclay Beckett; Írország
1970 Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin; Oroszország
1971 Pablo Neruda; Chile
1972 Heinrich Böll; Németország
1973 Patrick White; Ausztrália
1974 Eyvind Johnson; Svédország
1974 Harry Martinson; Svédország
1975 Eugenio Montale; Olaszország
1976 Saul Bellow; Kanada/Egyesült Államok
1977 Vicente Aleixandre; Spanyolország
1978 Isaac Bashevis Singer; Egyesült Államok
1979 Odisszeasz Elitisz; Görögország
1980 Czesław Miłosz; Lengyelország
1981 Elias Canetti; Nagy-Britannia
1982 Gabriel García Márquez; Kolumbia
1983 William Golding; Nagy-Britannia
1984 Jaroslav Seifert; Csehszlovákia
1985 Claude Simon; Franciaország
1986 Wole Soyinka; Nigéria
1987 Joszif Alekszandrovics Brodszkij (Joseph Brodsky); Oroszország – Egyesült Államok
1988 Nagíb Mahfúz; Egyiptom
1989 Camilo José Cela; Spanyolország
1990 Octavio Paz; Mexikó
1991 Nadine Gordimer; Dél-afrikai Köztársaság
1992 Derek Walcott; Saint Lucia/Trinidad és Tobago
1993 Toni Morrison; Egyesült Államok
1994 Óe Kendzaburó; Japán
1995 Seamus Heaney; Írország
1996 Wisława Szymborska; Lengyelország
1997 Dario Fo; Olaszország
1998 José Saramago; Portugália
1999 Günter Grass; Németország
2000 Kao Hszing-csien; Kína
2001 Vidiadhar Surajprasad Naipaul; Trinidad és Tobago
2002 Kertész Imre; Magyarország
2003 John Maxwell Coetze; Dél-afrikai Köztársaság
2004 Elfriede Jelinek; Ausztria
2005 Harold Pinter; Nagy-Britannia
2006 Orhan Pamuk; Törökország
2007 Doris Lessing; Nagy-Britannia
2008 Jean-Marie Gustave Le Clézio; Franciaország

2008. október 3., péntek

Csend és hullaszag

A kortárs magyar film egén megjelenő filmalkotások a paletta két végletét célozzák meg: az egyik oldalon az alkotók közönségsikerre törve - néhány kivételtől eltekintve - fantáziatlan, gagyi történetekkel rukkolnak elő (nem egyszer a múltból előrángatott sikersztorikat kívánják a jelenkorra felturbózni – sikertelenül), a másik oldalon pedig az abszolút szerzőfilmes csapat készíti rendületlenül a nem éppen túl sok nézőt csalogató művészfilmjeit (Megjegyzem én mondjuk szeretem Pálfi, Fligeauf, Mundruczó, Hajdú, stb. filmjei – már amelyiket láthattam). Ilyen helyzetben üdítő látvány, ha valaki megpróbál középre tartani, merthogy Gigor Attila, a Simó osztályt követő rendező csapat (őket már Grunwalsky Ferenc vezette végig a Főiskolán) egyik tagja, első filmjével, A nyomozóval ezt az utat kívánja bejárni.
Malkáv Tibor (Anger Zsolt) ideje nagy részét hullák társaságában tölti, hiszen foglalkozása: kórboncnok. Malkáv nem a szavak embere, csak szükség esetén és csak a szükség erejéig szólal meg, humorérzéke pedig – bevallása szerint – nincsen. Szabadidejében moziba látogat, bármit megnéz, legyen az akár történelmi akciófilm (Nándorfehárvár hősei) vagy egy zsidó szerző által írt lengyel színészekkel leforgatott hongkongi mozi. Az egyetlen élő ember az életben, akivel kapcsolatot tart, haldokló édesanyja. Az életmentő műtétre viszont rengeteg pénzre lenne szükségük, ami pedig nem áll a rendelkezésükre. Ebben a helyzetben – már csak, hogy a történetet előrevigyük – törvényszerű egy Mephisto-szerű alak, jelen esetben a Küklopsz (Zágoni Zsolt) megjelenése, aki 10 millió forintot ajánl fel egy gyilkosság fejében. Ölni bárki képes, csak megfelelő indíték kell hozzá, mondja Malkáv a filmben, és lőn a bűn elkövettetik… (A történetről itt több szó ne is essen)
A nyomozó egyszerre műfaji film és szerzői film is, és egyik sem. Gigor filmje a klasszikus krimibeli séma szerint kezdi felépíteni a filmjét (valaki sötét összeesküvésbe keveredik, ahonnan csak aktív fellépésével, élete kockáztatásával tud kikecmeregni), a műfajbeli építményt azonban furmányosan megcsavarja, ráadásul reflektál magára a műfajra és a magára filmre, a mozira is. A nyomozó ügyes dramaturgiájú, szellemes jelenetekkel teletűzdelt mozi, amely nem akar feleslegesen menő, sikk lenni. Ez pedig az alkotók alázatos hozzáállásának a következménye (én borzongtam volna azon, ha megpróbáltak volna direktben egy – mondjuk a Ponyvaregény stílusára hajazó – kultuszfilmet készíteni).
A filmben szereplő színészi gárda egyéni és összteljesítménye egészen kiváló: Anger Zsolt, Rezes Judit, Terhes Sándor, Tóth Ildikó, Kerekes Éva, Zágoni Zsolt, Spolarics Andrea, Tóth József, Tamási Zoltán, Czene Csaba, Blaskó Péter, stb. szervesen illesztik a film közegébe az általuk megformált karaktereket. A néző az alapszituációból kibontakoztatható „bűn és bűnhődés” történet helyett a film noir hagyományait a sorsdráma elemeivel vegyítő bűnügyi filmet kap, amely a történetben rejlő drámai súlyt groteszk alapszemléletével pehelysúlyúvá változtatja. Külön kiemelném a krimi műfaj kliséinek adott szellemes pofonokat, jól példázza ezt az egyik kedvenc jelenetem, amikor a műfaj hagyományának megfelelően a történet végén egy helyen összegyűlő valamennyi szereplők – még az elhunytak is – előtt a főhős gondolatban leleplezi a tettest (persze valójában nem ez történik).
A nyomozó kisebb hibáival (engem főleg a film elején zavart az, hogy a beszédhang halk volt, főleg a film zenéjéhez képest, illetve néhány dialógus és a filmtől idegen színpadi modorosság zavarja a fület) együtt szerethető mozi, mert egyidejűleg érdekfeszítő, szórakoztató és intelligens is. Végre egy olyan magyar film, amelyet a nézők szélesebb köre szerethet és a szakma is elismer(he)t.
(Grigor Attila: A nyomozó)