2008. április 30., szerda

Gabriel García Márquez: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája; Magvető Kiadó, Budapest, 1982


Bayardo San Román és Angela Vicario nászát üli meg a latin-amerikai kisváros, miközben a püspök érkezése is a küszöbön áll. Bayardo a nászéjszaka után visszahozza az ifjú arát, mert azon a vidéken a romlott hozomány még becsületcsorbító hatású. Angela az anyai elnáspángolás után, Santiago Nasart, a város egyik tehetős polgárát jelöli meg a lány szüzességének elvesztőjeként. A lány két bátyja, Pedro és Pablo Vicario a szerszámos kamrából egy-egy disznóölő kést húz elő, mert a becsület vért kíván.
Márquez egy vérbosszú - újságokban is megjelent - történetét meséli el, a gyilkosság napjára fókuszálva. A kisregény ennél fogva nem árul zsákba macskát, nincs benne fordulat, tudjuk mire megy ki a játék. A gyilkosságot magát csak a könyv utolsó lapjain olvashatjuk, de ahogy a kisváros lakói, úgy mi is tisztában vagyunk azzal, hogy itt egy gyilkosság fog történni. Egy személy nem tud csak a dologról, az maga Santiago Nasar. Pedig Pedro és Pablo Vicario mindent elkövet azért, hogy valaki megállítsa őket, ne kelljen megtenni, amit a családi becsület helyreállítása érdekében elvárnak tőlük. Amerre járnak, fennen hirdetik céljukat.
Santiago Nasar meggyilkolása mindenkit megdöbbentett, pedig az egész városban elterjedt a hír, hogy a Vicario fivérek az életére törnek. Tudott a dologról a falu plébánosa, Santiago legjobb barátja, az édesanyja, a város apraja-nagyja. Hogy miért kellett meghalnia Santiago Nasarnak? A véletlenek összejátszása, „az eleve elrendezés” elve okozta a halálát, vagy azért kellett meghalnia, mert senki nem hitte volna, hogy a városszerte szelídségéről híres testvérpár végrehajtja az őrült tervet. Ennek jár után eme előre megfontolt gyilkosság krónikása.
A nobel-díjas szerző 1981-ben megjelent „nagy novellája” minden mondatában feszes krónika, és minden elemet magába foglal annak a mágikus realizmusnak, amivel Márquez írói stílusát jellemezni szokták. Márquez krónikása pontról pontra feltérképezi a történéseket, ám annak hátteréül válaszokat nem ad, csak a kérdésekig jut el, vagy addig se. Angela Vicario miért Santiago Nasar nevét adta meg a hóhéroknak. Holott a körülmények alapján elképzelhetetlennek tűnik, hogy Nasar volt a bűnös. Épp a menyasszonyától jött i, mielőtt megtudta azt, hogy meg akarják gyilkolni, és az őszinte döbbenet volt látható az arcán. A krónikás kénytelen beérni azzal, hogy Angela Nasart állítja be tetteséként. A szerző krónikása számos szemtanú elbeszéléséből láttatja az eseményt, amelyekből egy megmagyarázhatatlan eset körvonalai bontakoznak ki. Márquez könyvében szent és profán keveredik, mely mögül Santiago Nasar képe villan elő, ahogy kibontott zsigereiről a kezével söpri le a sarat, mielőtt bezuhanna konyhája padlójára.

2008. április 28., hétfő

Spiró György: Álmodtam neked - régi és új novellák - ; Scolar Kiadó, Budapest, 2000

Sokáig féltem újabb Spiró írást a kezembe venni, hiszen a Fogsággal Spiró nálam magasra helyezte a mércét. Ezúttal sem mertem egyik nagyszabású regényébe sem bele fogni – holott a Messiások vagy A jégmadár is érdekelne – ehelyett Spiró novelláskötetét vettem a kezembe.
Az én műfajom a regény, a rövid történetek valahogy kevésbé kötnek le, ráadásul – véleményem szerint – tíz-húsz oldalon sokkal nehezebb maradandóbbat alkotni, mint mondjuk kétszázon, amit pedig még nehezebb elérni, hogy egy köteten belül a színvonal egyenletes maradjon és az olvasó tetszésindexe ne mutasson nagy amplitúdót. Spiró novelláskötete ugyan nem mondható homogénnek, mégis van benne folyamat. Az először 1987-ben kiadott, majd 2000-ben kibővített gyűjteménynek – a fülszöveg szerint – a szerző saját élete tapasztalataiból megírt röpke történetei kronologikus sorrendben illeszkednek egymáshoz. A kötet szigorú megszerkesztettsége mellett azonban az egyes novellák terjedelem és megformáltság szempontjából nem egyneműek. Az egyes szám első szeméjű elbeszélő formát időnként áttöri a kívülálló harmadik személyű szemszög.
Spirót, ahogy a Fogságban is, a történelembe ágyazott, érzelmek vezérelte ember érdekli, a létezés mibenlétét próbálja megrajzolni a folyamat közben. Spiró így olyan helyzeteket keres, amiben az emberi élet kétértelműsége mutatkozik meg. A címadó novella is erre a témakeresésre mutat rá, amelyben nem a szerző, hanem annak haldokló apja álmodik, és az apa kínálja fel fiának utolsó álmát megírandó témául, de előrehaladott betegsége miatt azt már nem tudja elmondani. Spiró
Az időrendbe állított történetekből kirajzolódó regényszerű műben Spiró az élettől, illetve élet és álom határairól gyűjti be témáit. Ebből is látható, hogy – a fülszöveg ellenére – a személyes ihletettség mellett a fikció igenis szerepet játszik a gyűjteményben, az írói munka másképp nem is működhet.
A gyűjteményes műben a húzóerőt a hosszabb terjedelmű novellák képviselik (rám legalábbis a féloldalas, pár oldalas írások nem képesek hatni). Kiemelkedik közülük például az Erdő című történet, amelyben a feleség magával viszi a férjet egy szovjet dácsába, hogy adja áldását szerelmére vagy akadályozza meg az új kapcsolatot várandós orosz barátnőjének férjével. A kincsben a balkáni háborút tíz évvel megelőző vonatúton – a kihűlő házasság kínjai közepette – különböző nációk mentalitása ütközik a zsúfolt vasúti kocsiban, miközben a szerző a balkáni romlás előérzetét és a válás szükségszerűségét kapcsolja egybe. Aztán ott van első kiadást lezáró Olvasóm, amiben az abszolút olvasó válik főszereplővé. Tulajdonképpen az egész kötetet áthatja a kultúrák találkozása, a kívülről jövő és a benn lévő szemszög összeütközése, ahogy a későbbi Fogságban is megjelenik ez. Talán pont ez Spiró művészetének is a lényege, a „szellem odvaiban” teremtődő kultúra.
Kiemelhetnék még persze több írást is az egészből, mint a Babilonban megdrágul a tej, vagy az egyik kedvencem, az Apámmal a meccsen, vagy a Triptichon. A Fogság szintje ugyan elérhetetlen, de azt Ámodtam neked is megmutatta számomra, hogy Spiró a mai magyar próza egyik markáns alakja.
(A képen a legújabb kiadás borítója látható)

Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét; Pécsi Nemzeti Színház; rendezte: Balikó Tamás

Sánta Ferenc regényét, Az ötödik pecsétet körülbelül 8 évvel ezelőtt olvastam. Akkoriban nagyon tetszett a mű. Ma, egy nappal a Pécsi Nemzeti Színház Társulatának előadása után azonban igazat kell adnom Alföldi Róbertnek, aki azért vette le Jordán Tamás rendezésében Sánta művét a Nemzeti repertoárjából, mert véleménye szerint ez egy rossz darab.
Ha Jordán valamit megrendez Budapesten, a Pécsről politikailag elmozdíthatatlan Balikó Tamásnak azt a Mediterrán hangulatok városában is színpadra kell vinnie.
Fábri Sándor híres filmjét ugyan nem láttam, a regényt olvastam és tetszett, de az emléke már romantikus homályba veszett. A regényből színpadra rendezett két felvonásos színmű azonban – véleményem szerint – túlságosan példázatértékű, didaktikus, papíralakokat felvonultató darab.
A színmű fókuszában az emberi lelkiismeret örök kérdése áll, amely a darab egyik szereplőjének, Gyuricza órásmesternek az interpretálásában úgy hangzik el, hogy ha halálunk után feltámadnánk, mik lennénk? Tomoceuszkatatiki - azaz a kor barbár törvényei szerint cselekvő, éppen ezért lelkiismeret-furdalást nem érző zsarnok -, vagy Gyugyu - kisemmizett, mindent elszenvedő, ámde tiszta lelkiismeretű alávetetett, rabszolga. A kérdés persze sokféleképpen megfogalmazódott már, és érdemes lenne elrágódni is a felvetésen, a néző meg is tenné, ha nem unatkozna a nézőtéren.
A fasizmust, a nyilas uralmi rendszert csak történelmi háttérként felvillantó mű központi kérdése természetesen a ma élő ember számára is aktuális kérdés lehet, de Balikó látszólag semmi újat nem akart az előadásába belecsempészni, csak egy tisztességes iparosmunkát akart véghezvinni. Kár, hogy ez sem sikerült neki. Ami a színpadon történt egyáltalán nem volt hatással rám. A történet szempontjából jelentőségteljes eseményeknél felhangzó hatásvadász zenénél ocsúdtam fel, hogy itt valami komoly dologról akarnak beszélni nekem. A tapsrendnél is csak becsületből érintettem össze párszor a tenyeremet.
Sokat dobhatna egy rossz darabon a színészi játék, ám a darab súlytalanságában a színészek is elmerültek. A mostanában a pécsi nemzetiből a pécsi harmadikba kiszoruló karakterszínész, Krum Ádám kocsmárosa kezdetben az egyik legelevenebb alakja volt a darabnak, aztán egy-két baki, meg esetlen esés mindent sztornózott. Németh János asztalos Kovács ura jellegtelen, sőt a végére az általam régebben kedvelt helyi színész kifejezetten rossz momentumokkal lepte meg a nagyérdeműt, és így inkább emlékeztet engem arra a képre, amikor az 1-es számú helyi tömegközlekedési viszonylaton a buszsofőr a szemem láttára hangosan helyrerakta a ki nem lyukasztott jegye miatt, mintsem egy helyi szinten megbecsülendő színpadi szereplőre. N. Szabó Sándor, a könyvügynök Király szerepében ugyanazt hozza, amitől évek óta a hidegrázás kerülget engem, és ami a különböző helyi pártrendezvények miliőjében lehet, hogy jópofának mutatkozik, de a színházban idegesítő. Még az órás Gyuricza szerepét alakító, Bánky Gábor mutat valami említésre érdemest a színpadon, de Ő egyedül kevés ahhoz, hogy az összképen segíteni tudjon. Köles Ferenc nyilasa, és a civilruhás Ottlik Ádám nyújtja színészileg a legtöbbet a darabban. Véleményem szerint az az előadás legerősebb jelenete, amikor Ottlik szerepe elmagyarázza Köles nyilasának miért is verik a kihallgatás közben az embereket.
Az egész előadást jellemzi az, hogy az egyik legfajsúlyosabb jelenet, amikor Keszei, a fényképész (az egészen gyatra Bellus Attila alakítás) bemártja ivócimboráit a helyi nyilas pártirodán, súlytalanná válik. A néző nem ismeri meg az igazi okot, miért is ment Keszei az igazságszolgáltatás képviselőjéhez, ami pedig a színpadon elhangzik, az hiteltelenné válik.
Évek óta azt veszem észre, hogy a Balikó vezette pécsi színház vergődik. A színház repertoárjában alig akad valami figyelemre méltó, semmi bátor húzás, semmi újító szándék. Nyílván egy vidéki színház sokkal szűkebb keretek között mozoghat, mint egy pesti társulat, és itt nem csak a dolog anyagi részére gondolok. Az azért mutat valamit a képből, hogy a 2006/07-es évadot, a szezon szinte minden darabjában szereplő Fillár István vitte el a hátán. Mint minden valamire való színész, idén ő is elhajózott Budapestre. Ebben az évben Zayzon Zsoltot, az ifjú tehetséges színészt szerepeltetik a repertoár kétharmadában. Nem jósolok neki hosszú jövőt itt.
A véleményem egy kissé lesújtóra sikeredett, de a tegnapi este számomra így festett. Nincsen lehangolóbb annál, amikor egy színházi előadásról azzal az érzéssel távozol, hogy az elmúlt két órában nem történt semmi.

(fotók: Körtvélyesi László - www.pnsz.hu)

2008. április 18., péntek

garaczi lászló: metaXa; Magvető Kiadó, Budapest, 2006


Ismét elkövetettem azt a hibát, hogy a posztmodernnek, a szövegirodalomnak nevezett valami egyik magyar kortárs képviselője, Garaczi László egy könyvét olvastam el. A kíváncsiság mindig hajt engem: vajon miért ennyire népszerűek ők, vajon miért emeli piedesztálra őket a szakma.
A metaXa 150 oldala egy történet három nézőpontú elmesélése, amely szövegemlékekből, töredékekből áll össze, és előre-hátrautalásokkal, apró jelölésekkel dolgozik. A könyv egy szerelmi háromszögről szól, ahogy az az egyén emlékeiből felidéződik. Garaczi jól bánik a szavakkal, ahogy igaz ez Kukorellyre, Parti Nagyra, Esterházyra és a többiekre.
Vállalom azt, hogy – akkor is, ha maradi hozzáállásnak tűnik – a történet- és cselekményközpontú irodalom híve vagyok. A szövegirodalom darabjai olvasása közben egyszerűen elfogy a figyelem, és az agyam teljesen máshol kezd mozogni, a koncentráció elmarad. Unom az egészet. Néhol egy-egy ügyes mondat, gondolat meg-megragad, de maradandó nyomot nem ad egyik ilyen mű sem.
Elismerem, az is lehet, hogy az én értő olvasásomban van a hiba, pontosabban annak hiánya okozza ezt a jelenséget. Emellett időről-időre azt érzem, hogy a kritika, az írók társadalma cinkos összekacsintással, hátba veregetéssel arra ösztönzik e műfaj szolgálóit, hogy az olvasókat kikerülve, egymásnak írjanak érthetetlen, élvezhetetlen "remekműveket".
Nem ragozom tovább. Garaczi műve helyenként ügyes, ennél többet azonban számomra nem nyújt. Kérem barátaimat, lőjenek fejbe, ha legközelebb Garaczi könyvet látnak a kezemben.

2008. április 17., csütörtök

Veszítsünk el egy könyvet!

A minap olvastam egy szimpatikus ötletről a neten, ami, mint minden jó játék, izgalmasnak tűnik. A vállalkozó kedvű olvasók, hogy megosszák másokkal kedvenc olvasmányaik valamelyikét, az ország bármely részében, annak bármely városának bármely tömegközlekedési viszonylatán, bármely közterén, hivatalában, lakóépületében, azaz BÁRHOL letesznek egy könyvet, és a sorsára hagyják. A könyvre majd rátalál valaki, aki lehet hogy az általa régóta várva-várt olvasmányt veheti a kezébe. A találó, ha becsületes játékos, miután elolvasta a művet, útjára engedi a papírköteget. Egyik kedves barátom ma egy Marquez könyvet talált munkahelyi íróaszatlán. A Szerelem a kolera idején ráadásul olyan regény, amelyet régóta el akart olvasni.
Úgy gondolom bekapcsolódom a játékba, és útnak indítom Milan Kundera A nevetés és felejtés könyve című munkáját. Szombaton (2008. április 19.) délelőtt valahol Pécs belvárosában.


A könyvbe ezt az üzenetet kell tenni:


Szia!

Ezt a könyvet szándékosan veszítettem el. Ha megtaláltad, olvasd el, majd veszítsd el Te is! Tedd le a parkban egy padon, buszon vagy vonaton, orvosi váróban, vagy a hivatali folyosó ablakpárkányán, az oviban, a suliban, kedvenc kocsmád pultján, vagy a legközelebbi telefonfülkében – bárhol, ahol sokszor megfordulsz, ahol sok ember jár, és ahol megtalálhatják.Ha kedved van, kapcsolódj be Te is a játékunkba úgy, hogy megválsz egy kedves könyvedtől. Helyezd el benne ezt a szöveget – a könyvtárban szívesen adunk ilyen lapot hozzá, de a blogunkról is letöltheted – és hagyd el valahol. Esetleg beszélj rá másokat is ugyanerre.Ha olyan könyvet találnál, melyet nincs kedved elolvasni, nem muszáj, de kérünk, a játékot akkor se szakítsd meg: veszítsd el máshol!Az elhagyott könyvek sorsát szeretnénk követni is. Könyvtárunk blogján – http://blog.justhvk.hu/ – találsz egy fórumot, ott jelezheted, hogy melyik könyvet hol és mikor találtad meg, illetve azt is, hogy mikor és hol hagytad el újra. Ugyanitt leírhatod véleményedet a játékról és a megtalált könyvről is.
Jó olvasást, kellemes szórakozást kíván

………………………………………aki elveszítette a könyvet,

valamint az orosházi Justh Zsigmond Városi Könyvtár könyvtárosai

utólagos bejegyzés (2008.04.20.):

Ma délelőtt 10 órakor Pécsett a Színház tér bal oldali szökőkútjával szemben, a Belvárosi Étterem előtti padon veszett el K. könyve. Egy szemüveges, farmerbe öltözött, középkorú úriember lett az új gazdája. Miután sok ember elhaladt az elveszett tárgy melett (volt aki megnézte, de nem mert cselekedni, vagy nem érdekelte) a nevezett férfi leült, pár percig elidőzött majd, a Király Pizzériában ülve láttuk, ahogy útjára indult, a táskájából pedig kikandikált a könyv:)) Reméljük, szerez neki pár jó órát...

2008. április 16., szerda

LA mozaik

Csak azon kevesek, akik a moziban a vége főcím utolsó soráig is a teremben ültek, láthatták azt, hogy Paul Thomas Anderson a nemrégiben elhunyt – Hollywood által méltatlanul mellőzött – Robert Altmannak ajánlotta a There Will Be Blood című filmjét. Gondolkodtam, miért, mígnem a minap szerencsém volt látni a rendező – magyar filmforgalmazásból csendesen kiszorított – arany medve díjas filmjét, a Magnóliát.
A film láttán az első viszonyítási pont, amit a filmedzett néző eszébe jut Altman Rövidre vágva című alkotása, ami talán az elhunyt mester legjobbja. Véleményem szerint Paul Thomas Anderson a Magnóliával a saját Short Cuts-ját akarta leforgatni. Bár Anderson mozija nem olyan erős, mint a nagy elődé, azért számos figyelemreméltó pillanatot tartogat a néző számára.
A film egy-két jól ismert Darwin díjas halál esettel kezd, így reprezentálva a véletlenek hétköznapiságát. A történet 9 sors egymásba fonódó, vagy egymást érintő kapcsolathálójáról szól.
Earl Partridge (jason Robards) rákban haldoklik, utolsó kívánsága, hogy találkozzon régóta látott fiával. Linda Partridge (Julian Moore) a férfi halálos ágyán döbben rá, hogy bár korábban a pénz miatt lépett frigyre a haldoklóval, szereti őt. Earl fia, Frank Mackey (Tom Cruise) egy hímsoviniszta tévéshowt vezet, aki gyűlöli apját, mert gyerekkorában a haldokló anyját és őt elhagyta a férfi. Earl ápolója, Phil Parma (Philip Seymour Hoffman) mindent megtesz, hogy teljesítse egy haldokló ember utolsó kívánságát. Stanley Spector (Jeremy Blackman) csodagyereknek számít, szinte mindent tud, apja ezt egy tévés vetélkedőkben kívánja kamatoztatni, csak éppen a Stanleyben élő gyermek marad szeretet és bizalom nélkül. Donnie Smith (William H. Macy) is gyermekkorában volt a vetélkedők sztárja, felnőttkorára azonban elállt tőle a szerencse. Szülei addig halmozták el törődésükkel, míg pénzt hozott a konyhára.
Jimmy Gator (Philip Baker Hall) a vetélkedők műsorvezetője, rákos beteg, szerető felesége mellette áll, és a közvélemény úgy ismeri, mint szerető családapa, a lánya mégis irtózik a közelségétől, szóba sem áll vele. A lánya, Claudia (Melora Walters) nemet mond az apai próbálkozásra, de szüksége van valakire, aki a kokain bűvöletéből kiragadja őt.
Jim Kurring (John C. Reilly), az istenhívő, ügyetlen rendőr, egyik nyomozása során beleszeret Gator lányába. Altman filmjéhez hasonlóan a történet Los Angeles lakói között forog, amelyet a végén egy égi jel, egy természeti csapás (ott földrengés, itt béka eső) rögzíti pillanatfelvétellé. Mindkét film az amerikai társadalomról állít ki keserű tablót. Mindenki múltjában valami sötét folt lappang, a meg nem értettség, a szeretetlenség uralkodik világunkban. Amíg Altman filmje színes kavalkád, Andersoné áriaszerű vízió, Altmané irónikus tabló, Andersoné drámai végpont. Ebből a duóból számomra Altmané a kedvesebb. A Magnólia olykor túl sűrűn váltogatja egyes szereplői élethelyzetét, így néha nehézkesnek, mesterkéltnek hat. A film három órája egy idő után kissé fárasztóvá válik, ám összességében elmondható, hogy Anderson komoly tényező az amerikai filmművészetben. Jó látni, hogy van, aki Altman követője lehet. Talán egyszer rajta keresztül elismerik majd a nagy mestert.
(Paul Thomas Anderson: Magnólia)

2008. április 14., hétfő

Lawrence Block: Ha a szent kocsma is bezár; Agave Kiadó, Budapest, 2008

Fifikás ez az Agave Kiadó. Matt Scudder, a rendőrségtől kiugrott baráti nyomozó, a legutóbb közreadott részben, a Nyolcmillió halálban az Anonim Alkoholistáknál kötött ki, a legújabb, Ha a szent kocsma is bezár című regényben azonban a torok nem marad bourbon mentesen. Az Agave Kiadó egy húszár vágással visszalépett egy olyan részhez, amelyben a kezdetekhez térünk vissza, amikor még Scudder kocsmahaverjaival együtt rótta a new yorki vendéglátó egységeket. A mű végén egy összegzés is hallható, a jelen időből visszanézve, amikor Scudder már nem iszik, a barátok meghaltak vagy a környékről eltűntek, és az Armstrong a szent kocsma is bezárt.
A történet emellett már nem is olyan fontos, mellékes, ürügy a krimi szabályai mentén. Scudder ebben a részben a legközelebbi barátainak tesz szívességet, hogy a Miss Kitty egyik főkönyve után kutasson, amit a kettős könyvelés miatt, pénzért cserében tulajdonítanak el a főnököktől, illetve az asztaltársaság egyik tagjának feleségét ölik meg. Gyilkos egy Scudder történetben persze mindig kell, ám ezúttal az a másodrangú szál.
Ha a szent kocsma is bezár az egyik legjobb, hazánkban megjelent Scudder darab, ha nem a legjobb. Block ebben a művében nosztalgiával néz vissza egy olyan világba, amelynek valószínűleg jó ismerőse. Block olyan részlet gazdagon, precízen festi meg New York bárjainak térképét (ahogy a Nyolcmillió halálban az AA klubok világát), hogy óhatatlanul eszébe jut az olvasónak, hogy az író tudja miről ír.
Az újabb – véleményem szerint – mű mítoszt teremt Matt Scuddernek, úgy hogy még mindig megmarad a titokzatosság félhomályában, és nem ismerjük múltjának minden egyes foltját.
A Ha szent kocsma is bezár számomra kellemes élmény volt az egy kicsit már sematikussá váló darabok után. Persze az is lehet, hogy most jobb befogadói hangulatban olvastam el a sorozatnak ezt a darabját.

2008. április 11., péntek

A véletlen zenéje

A berlini arany medve díjas Fallal szemben harsány, tomboló zakatolása után hazánkban is megismerhetjük a Hamburgban élő, török származású rendező, Fatih Akin „szerelem-halál-ördög”-trilógiájának második darabját: A másik oldalon-t.
A szerelem után ezúttal a halál motívuma körül forog Akin filmje, három, szülő-gyermek páros egymásba érő, véletlenszerű találkozásán keresztül. Akin három epizódra fűzte fel filmjét, amelyeknek a címe már önmagukban sokatmondó.

1. epizód: Yeter halála

Az özvegy és nyugdíjas Ali a brémai „piros lámpás negyedben” igénybe veszi a szintén török származású, Yeter szolgáltatásait. Ali sokadik látogatása alkalmával, felajánlja, hogy kifizeti a keresményét, ha összeköltözik vele, és csak vele hál. Yeter, akiről lánya úgy tudja, hogy cipőboltban dolgozik, elfogadja a gesztust. Ali fia, az egyetemen germanisztikát tanító Nejat, eleinte kétes tekintettel figyeli apja új szerelmét, ám – miután apja infarktust kap – az otthon melegében megkedveli a nőt. Ali a kórházból kikerülve, nem tud mit kezdeni gyermeke fiatalságával, és féltékenységében olyan szerencsétlenül üti meg Yetert egy veszekedés alkalmával, hogy az azon nyomban meghal.

2. epizód: Lotte halála


Yeter lánya, a huszonéves Ayten hazájában politikai aktivistaként tengeti életét. Miután társait elviszi a kommandó, Németországba menekül, ahol cipőüzleteket sorra járva keresi édesanyját. Ayten végső kétségbeesésében az első szembejövő lánytól, Lottétől kér segítséget, aki szállást ad neki anyja házában. Susanne, az anya ezt nem nézi jó szemmel. Egy közúti igazoltatás során, a személyi okmányok nélkül közlekedő Aytent a német hatóságok elfogják, végül nem adnak helyt menekültjogi kérvényének. Lotte, édesanyja ellenkezése ellenére, a Törökországban börtönbe került lány után megy. A nehezen kierőszakolt börtönlátogatás alkalmával Ayten egy feladatot bíz Lottéra, amelynek teljesítése közben gyermekcsíny (annál azért jóval több) áldozata lesz a német lány.

3. epizód: A másik oldalon


Alit hazatoloncolják, míg Susanne lánya útját követve érkezik Törökországba. Az asszony lányához hasonlóan, az időközben Isztambulban egy könyvesbolt tulajdonosává váló Nejat albérlője lesz. A nő segít lánya barátnőjének a szabadulásban, Nejat pedig apja után megy.

Akin új filmje finomabb tónusú, mint a Fallal szemben, és még mélyebbre hatol az emberi lélek térképén. Ugyan nincs új a nap alatt, hisz tökéletesen bekeretezett történetet láttunk már sokszor a filmtörténet során, az egyes szereplők tudatlan találkozásának pedig Altman volt az egyik mestere. A film hat szereplőjét azonban úgy sodorja egymás útjába a véletlen, hogy a találkozás számikra már csak akkor lenne lehetséges, mikor az már lehetetlenné válik. Yeter lánya Brémában van, amikor a volt prostituált anya Alihoz költözik. Ayten Nejat előadásán alszik, miközben a férfi még nem is tud a létezéséről. Lotte és Ayten Brémában keresi Yetert, amikor mellettük egy busz halad el Yeterrel és Nejattal. Nejat hosszú ideig keresi Aytent, aki akkor kerül a közelébe, mikor Ő már a kutatás eredményességéről lemondva apja után megy.
Ahogy a Fallal szemben szerelmespárja, úgy A másik oldalon hatos fogata is keres valami fogódzkodót, ami önmaguk meghatározását jelentheti, legyen az egy földrajzi hely, egy elvont haza-otthon motívum, vagy egy hús-vér ember. Akin bár Németországban született, filmjeit látva – gondolom – a török származása meghatározottságának a pontjait is kutatja. Természetesen nem akarok belemagyarázni semmit sem a filmbe. A mű felső rétege egzisztencialista, az egyénről szól. Míg a Fallal szemben hősei elébe mentek, ám mégis elkerülték a halált, A másik oldalon szereplői szemtől szemben találkoznak vele, ahonnan egy új történet kezdődik, új hajtás nyílik. Véleményem szerint a film egyik legszebb képe a két ellentétes irányba haladó koporsó képe a török repülőtéren.
A film címe talán Akin személyes történetére is egy metafora lehet, aki Németországban rekedt léte ellenére is átélhetően adta át azt, amiről Pamuk ír a Boszporusz melankóliája kapcsán.

(Fatih Akin: A másik oldalon)

2008. április 7., hétfő

Doris Lessing: Az ötödik gyerek; Ulpius-Ház, Budapest, 2007

A perzsiai Kermansahban született, 88 éves nobel-díjas írónő minden idők legidősebb díjazottja a Svéd Akadémia kitüntetettjei között. Magyarországon eddig két kötete jelent meg: Az első regénye, A fű dalol, és a sorban harminnegyedik műve, Az ötödik gyermek. Az igazi nagymama külsejű írónőt a honi piacon úgy néz ki az utóbbi években a friss nobel-díjasokra specializálódó ULPIUS-HÁZ Kiadó ismertetheti meg a hazai olvasókkal, így talán reménykedhetünk abban, hogy a főművének tartott, Az arany jegyzetfüzet (a sorrendben a 12. regénye) című alkotást is a kezünkbe vehetjük majd.
Az ötödik gyerek című regény egy család története. Harriet és David az 1960-as évek elején házasodnak össze, és a korszellemmel szembe menve nagycsaládot, benne 8 gyereket szeretnének megvalósítani. Rövid ismerkedés után a közös jövőre szánják a fejüket, és a családtagjaik rosszalló tekintetük árnyékában is egymás után, mindenféle fogamzásgátlást elvetve, világra hozzák csemetéiket. A párnak sikerül elérni azt, amit legfőképp szerettek volna: hatalmas házuk családi összejövetelek színhelye lesz, igazi boldog zsibongó, zsongó dühöngő otthon. 1973-ban Harriet már az ötödik gyermekével állapotos, ezúttal azonban egy be nem tervezett gyermeket kell az anyának kihordania. Harriet érzi, hogy itt nincs valami rendjén: Az Ötödik gyermek üt, püföl, rúg, megállás és számalom nélkül a pocakban.
Ben, az Ötödik gyereket ösztönösen mindenki kerüli. Külsőre olyan, mint egy csúf manó, hideg szemmel, vicsorgó arccal szemléli a világot és dühös, agresszív hang jön ki a torkán. Ben idegen világában, senki sem mondja ki, se orvos, se családtag, de abnormálisnak tartják.
Mindenki elől elzárva, a ház egyik külön szobájában él, majd a család unszolására Harriet belemegy, hogy Bent egy intézetbe adják, ahonnan rövid idő után anya visszahozza a fiát, mert az Intézet élőhalottat csinál gyermekéből. Ezt követően, Ben otthon nevelkedik, azonban az anyján kívül senki sem foglalkozik vele. Az ötödik gyermek szétzúzza Harriet és David családját, a gyerekek szépen lassan elmenekülnek a házból, a legkisebb, Paul pedig kezelhetetlen lesz, hisz nem volt, aki foglalkozott volna vele. Ben végül is felnő és lecsúszott, iskola kerülők társaságában leli meg otthonát.
Bevallom amennyire tetszett A fű dalol, akkora csalódás volt Az ötödik gyerek. A könyv első része közhelyekkel teli, üres szöveg, ahol megismerhetjük a korabeli gondolkodást. Lehet ez a fordító slendriánsága is, de minden valószínűsítéssel ez Lessing gyengesége elsősorban. Ben megszületése után, a történet beindul, érdekesebbé válik, ám szóhasználatában, stílusában nem sokat emel a műélvezeten. Annyit legalább javul a mű, hogy az olvasó ne tegye felére a könyvet azonnal, hanem befejezze a történetet.
Számomra Az ötödik gyerek csalódás, ennél Lessingtől csak jobb jöhet.

Dr. Hyde és Mr. Jekkyll

A környékbeli videotéka kínálata igencsak alacsony színvonalúnak mondható a magamfajta fogyasztónak, főleg hogy a tulaj nem oly rég azt ígérte, hogy igényesebb filmeket fog a környékbeliek elé teríteni. Nos, nem így történt, avagy a tulaj és jómagam igényesség fogalma lényegesen elüt egymástól.
Nem lévén más a tékában, a Mr. Brooks című filmet vettem magamhoz. Gondoltam, egy olcsó szórakozásnyi két órát megér talán a film.
Earl Brooks (Kevin Costner) elismert üzletember és példás családapa, akit a Portlandi Kereskedelmi Kamara az Év Embere díjjal tűntetett ki. Earl titokban szenvedélybeteg, ám két éven keresztül absztinens volt. Earl szenvedélye azonban pusztítóbb az alkoholnál, a drognál is: az ölés kényszere hajtja. Meghasonult elméjének sötét oldala, Marshall (William Hurt) hosszas rábeszélését követően, egy utolsó gyilkosságot még elkövet. Egy táncospárral végez szerelmi légyottjuk közben nylonba csomagolt fegyverével. A pár szeret elhúzott függöny mellett szeretkezni, és erre más is felfigyelt már.
A táncos pár szembe szomszédja, álnevén Mr. Smith (Dane Cook) borítéknyi képet nyújt át az üzletembernek, rajtuk Earl a halott párral a háttérben. Mr. Smith nem pénzt akar, hanem a gyilkolás ízét kívánja megkóstolni.
Tray Atwood (Demi Moore) – a válófélben levő – nyomozó rááll újból az „Ujjlenyomatos Gyilkosként” ismert sorozatgyilkos ügyére, miközben Meeks, az általa rács mögé juttatott brutális is megszökik a fegyintézetből.
Earl lány, Jane (a Sharkból ismert Danielle Panabaker) hazatér családjához azzal az elhatározással, hogy az első félévet sem befejezve, abbahagyja az egyetemet. Szüleinek azt vallja, hogy terhes, de Earl tudja, hogy ennél van egy sokkal meghatározóbb indoka.
Dr. Jekyll és Mr. Hyde régóta a filmtörténet ikonja. Earl és Marshall is e vidékről származik. A film képes R. L. Stevenson, az emberi psziché ijesztő kétarcúságáról szóló klasszikus történetét felfrissítenie, és egy feszültséggel jól adagolt thriller, valamint valódi érzelmekkel tarkított dráma elegyét sikerült elegyítenie az alkotóknak.
A Waterworld kilencvenes évekbeli bukását a mai napig ki nem heverő Kevin Costner visszatérésének is felfoghatjuk akár ezt a filmet, ugyanakkor nem gondolom, hogy Costner ezzel a filmmel újra Hollywood élvonalában érezheti magát. Ennek ellenére Earl Brooks szenvedélybetegségétől gyötrődő, ám precízségéről ismert gyilkos alakját véleményem szerint meglepő módon sikerült megfogni a színésznek. William Hurt rideg cinikus alakja kiválóan egészíti ki az elme „jobbik” felét. A film másik főszereplője, az utóbbi időkben szintén eltűnt Demi Moore tulajdonképpen bátran helyettesíthető lenne bárkivel. Az igazán idegesítő a Mr. Smith (eredeti nevén Bafford) szerepét alakító Dane Cook. A gyilkolás ízére rákapó fiatal hobbyfotós játéka hisztérikus, ráadásul a karakter motívumai sem ismertek. Dramaturgiailag izgalmassá teszi a történetet, ám nem ártott volna kicsit többet dolgozni az alakjával.
Mindezek mellet a Mr. Brooks kellemes meglepetés. Az összes fogyatékosságával együtt remek fordulatokkal teli mozi egy bomlott elme szemszögéből.

(Bruce A. Evans: Mr. Brooks)

2008. április 3., csütörtök

Gone Baby Gone

Vigyázat! SPOILER veszély! A következő bejegyzés olyan elemeket tartalamaz, ami alkalmas a meglepetés-mentes filmélmény megzavarására.
Matt Damon mellett, régi jó barátja és színész kollégája, Ben Affleck is pozitív meglepetéssel szolgált számomra, igaz Ő ezúttal sem színészi képességeivel hívta fel a figyelmet magára. Az ifjú amerikai sztár beült a rendezői székbe és ha már ott volt, remek mozit dirigált a moziba járó közönség részére.
A Dennis Lehane (Titokzatos folyó) regénye alapján készült film (nem mellesleg az adaptálást Ben gyerekkori barátjával, Aaron Stockarddal együtt követte el) története középpontjában egy 4 éves kislány eltűnése áll, aki után a kislány nagynénje és nagybátyja által felbérelt ifjú magánnyomozó, Patrick Kenzie (a rendező alteregóját öccse, a színészként messze bátyja fölé emelkedő, Casey Affleck játssza) és társa (egyben kedvese) Angie Gennaro (Michelle Monaghan) kutat a rendőrséggel párhuzamosan. Kenzie a környék bennfentese, ismeri a körzet legelrejtettebb szögleteit is, és mindenhol akad egy ismerős arc.
A rendőrség nem örül, ha rajtuk kívül valaki más is nyomozásra adja a fejét, ráadásul, ha az egy tejfelesszájú mitugrász. A rendőrfőnök (Morgan Freeman), ha ennél burkoltabban is, de közli Kenzievel ebbéli véleményét, mindenesetre a rendőrség által az ügyre állított két nyomozó (Ed Harris, John Ashton) és a magánkopók kar kart öltve mennek a kislány nyomába.
Az eddig eltűnt, pénztartozásokat maguk után hagyókat felhajtó magán páros a kezdeti vonakodás után belevágnak a nyomozásba, mely során sorozatos falba ütköznek. A kislány drogos, beszámíthatatlan édesanyja (Amy Ryan sokak által oscart érő alakítása - szerintem is) a környék egyik hírhedt drogdílerétől egy marék lóvét nyúl le alkalmi partnerével. A férfi péppé vert testét otthonában megtalálják. Kenzie a rendőrökkel egyezségben alkut ajánl a dílernek. A pénz a lányért. A díler eleinte őszintének tűnve mindent tagad, később mégis hajlandó a cserébe belemeni. A csere lebonyolításába azonban hiba csúszik. A díler meghal, a kislány a vízbe esik.
A néző persze tudja, hogy a játékidő felénél még nincs vége a történetnek, de bevallom arra nem gondoltam, hogy egy szimpla thrillernek induló történet olyan fordulatokkal gazdagodik, amelyben komoly erkölcsi kérdések kerülnek kiterítésre.
Sajnos, nem áll módomban hallgatni ezekről: Kenzie végeredményben rájön, hogy a baki után felmondott rendőrfőnök az elhunyt gyermekét akarván pótolni, a kislány érdekeit is szem előtt tartva, magához veszi a kiskorút, kiragadva őt a biztos romlásba vivő anyai környezetből. Kenzie igazságérzete nem hagyhatja figyelmen kívül az Isteni elrendelést, és leleplezi az összeesküvést, még akkor is, ha ezzel társa elvesztésével komoly árat fizet. A film által felvetett dilemma számomra mellbevágó volt, valószínűleg, mert azon kevés filmek egyike volt, amiről nem sok előismeretem volt. A film alkotói stábjának sikerül ezt a kényes kérdést a maga egyszerűségében kezelni, nem ideologizálják, nem magyarázzák azt túl.
Affleck végig biztos kézben tartja a néző figyelmét, elkerüli mindazokat a buktatókat, amivel filmje a giccs pocsolyájába süllyedhetne. Ennek oka valószínűleg az, hogy Affleck a környék jó ismerője, így a hazai pálya előnye nála volt. Mindez semmit sem ront érdemein, sőt a bostoni külvárosi miliő érzékletes megjelenítése tovább emel filmjén.
A film castingja sem utolsó. A színészek egytől egyik legjobbjukat nyújtják, még az apróbb szerepekben feltűnő híres aktorok is. Talán Angie kedves ámde karakter nélküli szerepe lóg ki ebből a környezetből.
Affleck filmje nem fogja megostromolni a filmszínházakat pénztárait, nem hangzik el a neve neves díjkiosztó ünnepségeken, de kiemelkedik az éves filmtermésből. Nem lesz igazi közönségfilm, és nem is tartozik a művészfilmek elitjébe. A Gone Baby Gone eredeti névre hallgató alkotás tisztességesen megcsinált mozi, amely az igényes filmeket szerető közönség számára örömteli órákat okoz.
(Ben Affleck: Hideg nyomon)

2008. április 2., szerda

Visszaemlékezés: VII. POSzT. 2007. június 7-16. (Napló)

VII. POSzT 2007. június 7-16.

válogató: Dömölky János filmrendező


„Csütörtökön szertefoszlott a SZENTIVÁNÉJI ÁLOM. A HOSSZÚ PÉNTEK után jött A KARNEVÁL ÉJSZAKÁJA. Amikor a kimerültségtől mindenkit a HALÁL-ÁLOM kerülgetett, hirtelen felhangzott a LEGENDA A LÓRÓL. Alig tértek magukhoz, máris következett a DANTON HALÁLA. Erre a SENÁK TANGÓba kezdett. A KÉTFEJŰ FENEVAD és A PÁRNAEMBER is részese volt és egyszerre kiáltották: LIBERTÉ ’56! És végre 56 06/ÖRÜLT LELKEK VERT HADAK lepték el a színpadot, hogy bejelentsék: FINITO. Ez volt ám AZ ÜNNEP!”

2007. június 9.

Tasnádi István: Finito
Örkény István Színház, Budapest
rendező: Mácsai Pál


A Nagyszínházas előadásokon már megtapasztaltam, hogy nem érdemes jegyet venni, hanem meg kell próbálni észrevétlenül vagy – leginkább – a POSZT ideje alatt élet és halál uraivá előlépő jegyszedő nénik kegyeit lesve valahogy bejutni. A jegyvásárlásra szánt bankókat a Kamaraszínházban játszott darabokra kell tartogatni, oda szinte lehetetlen egyéb úton-módon bekerülni. Természetesen, jegy nélkül a szerencsének is az ember mellé kell szegődnie. A FINITO első előadásáról akkor kellett kijönnünk, amikor már a nézőtéren ültünk, mert a legtöbb néző csak a meghirdetett kezdés után 5-10 perccel érkezett meg (ez egyébként igen jellemző a POSzT előadásaira). Felbosszantottam magam, hogy egy negyedik soros, türelmesen kivárt helyemet kellett feladnom, mg akkor is, ha a jogos jegytulajdonos kényszerített ki a nézőtérről. Másodjára szerencsével jártunk, ha nem is a legjobban, hiszen az emeleti páholyok egyikébe kerültünk, méghozzá olyan helyre, ahonnan a színpad egyik fele takarásban van. A társulat mindig a zsöllyén ülőknek játszik. A Pécsi Nemzeti Színház elrendezése – az építészetileg impozánsnak mondható épület ellenére – felettébb előnytelen. Sosem értettem, hogy mernek jegyet előadni a karzatra, ahonnan élvezhetetlen egy színházi előadás. Az erkélypáholyból minden más: a díszlet, a mimika, a hang, stb. Sok esetben apróbb trükkök is lelepleződnek.
A budapesti Örkény István Színház Társulatának egy-egy darabját már három egymást követő évben sikerült megtekintenem itt Pécsett (2005: Azt meséld el Pista!; 2006: Csehov: Sirály; 2007: Roland Schimmelpfennig: Nő a múltból). Igen meggyőzőnek tűnnek számomra, jól össze szokott közösség.
A kisemberi öngyilkosságot elkövetni szándékozó Blondin Gáspár tragédiáját Nyikolaj Erdman: Az öngyilkos című keserű bohózat ihlette. Tasnádi István Magyar zombiját először Zalaegerszegen Bagó Bertalan rendezte színpadra, most pedig – egyik személyes kedvencem – Mácsai Pál az Örkényben.
Kiváló zenei és karikaturisztikus operaária imitációk egészítik ki a színpadi művet, melyben a mai magyar társadalom jellegzetes figurái [a showman, a pénzéhes feleség, az üresen fecsegő hivatalos úr (politikus), a minden lében három kanál szomszéd, a fontoskodó pszichológus, a mindenáron a rivaldafényben tetszelegni akaró popdíva, az elvakult riporter, a számító anyós,, az anyagi érdekei által hajtott költő, a balhékat rutinosan rögzítő kameraman) jelennek meg. Összességében a FINITO szórakoztató darab, annak ellenére hogy nem döntött hanyatt. Természetesen hozzá kell tennem, hogy az ideálisnak nem mondható szemszögből, a fél színpadot látva, nehéz a maga teljességében értékelni egy darabot. Összességében 2007-ben jó POSzT startot vettem.

2007. június 10.

Georg Büchner: Danton halála
Katona József Színház, Kecskemét
rendező: Bodolay Géza


Eszter, a 2006-os POSzT alatt, Mohácsi gyötrelmesen hosszú darabja, a Veszett fejsze után megfogadta, hogy legközelebb nem fog végig ülni – csak azért, hogy elmondhassa: látta az egészet – egy rossz darabot, a szünetben távozik. A mai este feleségem beváltotta ígéretét. Én általában szeretem végig ülni az előadást (bár előfordult már, hogy én is idő előtt távoztam egy előadásról), hogy az összkép alapján alkossak véleményt.
A kecskemétiek előadása nem volt annyira rossz, mint a tavalyi Mohácsi-darab (bár a szakma és a közönség nagy része beszopta, mint kacsa a nokedlit), de erősen a közepes alatt értékelem. Unalmas volt, nincs mit szépíteni rajta. Gáborral beszélgettünk az előadás után. Elmondta, Ő olvasta a Büchner drámáját, amely – véleménye szerint – önmagában is nehéz mű, ráadásul egy húsz év körüli drámaíró első alkotása volt. Valószínűleg akkoriban nagyobbat szólhatott a darab a kortársaknak (a Napóleoni időben született a mű), de ma már ez a romantikus vonulat jóval idegenebbül hat a XXI. század emberére, így a darab önmaga paródiájává válik. A közönség ugyanakkor mégsem röhög, inkább kínosan feszeng. Büchner művét nem olvastam, nem tudok véleményt nyilvánítani róla, de a kecskemétiek előadása valahogy nem akart összeállni. A rendezés, a színészi hangjáték, színpadi mozgások, gegek egytől egyre gyatrák voltak. Abban az esetben, ha modernizálni akarunk a korábbi korok szülte darabot, nem elég mai elemeket, kiszólásokat bevinni a műbe. Az egésznek a ma emberének kellene szólnia, Ez végképp hiányzott az egész koncepcióból, ennél fogva a színpadon történtek üressé váltak, a zsűri is hivatalból nézte végig az egészet valószínűleg olykor-olykor beszédes arccal.

2007. június 11.

Visky András: Hosszú péntek
Kolozsvári Állami Magyar Színház
rendező: Tompa Gábor


Számos versenydarab ismeretének hiányában, úgy érzem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy az idei POSzT egyik legerősebb előadása a kolozsváriaké. Minden bizonnyal azzal a kijelentéssel sem teszek elhamarkodott kijelenést, hogy a határon túli előadás jó eséllyel pályázik majd a végső elszámolásnál a díjakért. Szurkolni fogok nekik (megjegyzés: végül 2 díjjal gazdagodhattak: Visky András különdíjat kapott a szerzői-dramaturgi munkájáért, illetve a közönség zsűri díját kaparintották meg). Feleségemnek – bevallása szerint – élete eddigi legnagyobb színház élménye a 2005-os POSZT versenydarab, a Woyzeck volt, amit szintén a kolozsvári társulat adott elő a publikumnak. A jegyvásárlásnál a fentiek miatt előre soroltuk a darabot, ám így is csak a harmadik helyen volt a toplistánkon. Miután az általunk is megcélzott, legkelendőbb darabokra elfogyott a jegy (Az ünnep, Szentivánéji álom), első helyre lépett elő a Kertész Imre Kaddis című művéből készült darab. Ezúttal a szerencsétlenségünkben is szerencsére találtunk: mesteri fokon kivitelezett színházat láthattunk.
Miután beültünk a Kamaraszínház POSzTra szabott nézőterére, Eszternek azt mondtam, „ha most felállok és elmegyek, akkor is azt mondhatom, az idei POSzT legnagyobb élményét élhettem át.” A háttérben fájdalmas hegedűzene szül. A színpad (amelyet kézzel írt szöveges felület borít) közepén egy üvegfülke látható, mögötte mozdulatlan alakok. Nem szeretem Kertészt, de az előadás a Kaddis iránt is felkeltette az érdeklődésemet (megjegyzés: azóta el is olvastam az alapművet). A „kaddist (olvasom épp az interneten) – jelentése szerint – sokan, tévesen gyászimádságnak tekintik, holott az egyértelműen Isten dicsőítéséről szól.” A kaddist tízen mondják, ennyi szereplője van a darabnak. B., a főszereplő (Diményi Áron) nem része a csoportnak. B. NEM-et mond. „Nem!' – mondtam rögtön és azonnal, habozás nélkül és úgyszólván ösztönösen, mert egészen természetes immár, hogy ösztöneink ösztöneink ellen működnek...” A „Nem”-et egy középkorú férfi mondja egy magyarországi középhegység üdülőjében, ahová tulajdonképpen dolgozni vonul vissza, mivelhogy író és műfordító. Ebben az üdülőben, ahol hozzá hasonló „entellektüelek” tartózkodnak, lakik dr. Obláth is, a filozófus, aki egy sétára invitálja a társaságra éppen nem igazán vágyakozó írót. Obláth doktor, a bölcselő teszi fel neki ezen az erdei sétán azt a kérdést ó miközben saját családi állapotát is hosszasan ecseteli ó, hogy van-e gyereke. A Nem a feleségnek szól, aki élete kiteljesedését egy gyermek megszületésében látja, de a férfi ezt ösztönösen, azonnal elutasítja. Egy viharos éjszakán feltárul a férfi előtte, miért mondott nemet egykori feleségének. Ez az ember régóta a halálra készül, és egész írói-műfordítói tevékenységével voltaképpen a saját sírját ássa; készíti elő, hátat fordítva az "életnek". Ez a NEM a végső szó (ahogy az előadás végén is elhangzik: Nem, Ámen!), és egyben B. önmeghatározását is a tagadás adja. A cselekmény nemlineáris, az előadás 15 jelenetből áll (pl: a kopasz, piros pongyolás néni megpillantása, a villamosozás B. apjával, a fiúgimnáziumbeli rapport, a Tanító úr története, megismerkedés a feleségével, az este, amikor felesége lehagyja B.-t, később találkozás feleségével és annak két gyermekével).
A színészek, a B.-t alakító Diményi áron kivételével, jelenetenként más ás más szerepeket alakítanak, többnyire a személytelen, homogén KARt, a fel-felidézett történetmorzsákban pedig egy-egy konkrét alakot. Lenyűgöző Diményi alakítása. Sikerül B. érzelemmentes monológját szenvtelen, egyszintű, azonos hőfokon tartott beszéddel, rezzenéstelen arccal megformálnia. A határozottan kimondott NEM hátborzongató hatással van a nézőre. Az előadás – onnantól kezdve, hogy a nézőtérre léptem – magába rántott és az utolsó pillanatig nem engedett el. Nagyon komoly rendezői munkával és színászi jelenléttel szembesülhetett a nagyérdemű. A színészek az előadás nagy részében a testükkel játszanak, és ez így sokkal kifejezőbb, mint bármelyik kimondott szó. A KAR B. szavait erősíti meg (pl. átveszik mozdulatait). A szó mozdulattá válik. B. által mondott kaddishoz nincs tápláló tömeg, így B. nem is erősödhet meg a hitben a kaddis által, csupán a „NEM”-ről való meggyőződése szilárdulhat meg. A gyermek nemléte, akiért B. a kaddist szavalja, a az Én önfelszámolása lehetőségeként, önmagáért mondott gyászimává értelmezi át a kaddist. Az előadás befejezése erőteljesen ezt sugallja: A feleség által kétségbeesetten, kérlelve támadott üvegfülke lesz B. sírja, melyet a lefolyó tintafesték és deszkáról lehulló finom homok is alátámaszt. Komoly mű.
Az alapműként szolgáló Kaddis a meg nem született gyermekért, egy olyan férfi vallomása tehát, akinek elutasítása az identitás révén megtapasztalt totalitarizmusból következik. Nemet mond a gyermekre, nemet mond a túlélés meghosszabbítására és a halál gondolatát igenli.Ugyanakkor véleményem szerint az ima végére a Nem Igenné alakul át, mert a művészet az egyetlen lehetséges princípium a létben a léttel való szembenállásra. Az íráskényszer e beteg társadalom egészséges életfilozófiája.A kisregény, amely címének első szavában a héber "ima" szót használja, egyetlen nagyszabású monológ, önvallomás és sorsanalízis. Kertész műve felettébb őszinte, mely nem nélkülözi a szarkazmust, az öniróniát és az egészséges humort sem.

2007. június 11.

Halál-álom (William Shakespeare Hamlet című drámája alapján)
Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház – Zsámbéki Színházi Bázis
rendező: Vlad Troickij


A Halál-álom a Hamlet látomásszerű, ősi mitológiai feldolgozása. Hamlet gyarló, hétköznapi ember, aki képes hőssé nemesülni. Ezen az előadáson ismételten bebizonyosodott, hogy az emeleti páholyokban a színpadon történtek erőt veszítvén jönnek át a befogadóhoz. A dobok, a zene, a tánc használata érdekes rítusszerű előadássá álltak össze. A szerző az eredeti Hamlet sztorit erőteljesen meghúzta, lényegében annak csontváza maradt meg. Egyes jelenetek összemosódnak, és egyszerre több jelenet is zajlik a színpad különböző részein (érdekes lett volna, a lenti nézőtérről belátni a színpadot). A rítusos mozgás, a hangulatfestés a szöveg helyébe áll a színpadon. Számomra érdekes utazás volt az előadás, a zsúri azonban nem volt vevő rá (sokan megkérdőjelezték a darab létjogosultságát a versenyprogramban). Még egy gondolat: Úgy érzem, hogy szavak nélkül még erőteljesebb lett volna a hatás. A kevés szó megtöri a mozgás és zene által teremtett atmoszféra folytonosságát. Annak ellenére, hogy nem lesz sokak kedvence a Halál-álom, örülök, hogy Dömölky egy efféle színházat is beválogatott a versenyprogramba.

2007. június 12.

Martin McDonagh: A párnaember
Gárdonyi Géza Színház, Eger
rendező: Dömötör András


A Párnaember nem Írországban játszódik, és egy kicsit sem hasonlít Martin McDonagh későbbi munkáihoz. A szerző számos műfajt összekutyul ebben a művében: horror, bohózat, tragédia, vígjáték, abszurd humor, krimi, stb. kerül egyvelegbe. A mű feltehetően – egy meg nem nevezett – totális diktatúrában játszódik. A földrajzi hely közelebbről meghatározhatatlan. A szerepelők neveivel is játszik a szerző. Az egyik alaknak mintha örmény neve lenne (Katurian Katurian), a másiknak lengyeles hangzású (Tupolski), a harmadiknak angol-német beütésű (Ariel) neve van. Katurian novellákat ír, mégpedig olyanokat, amelyekben a gyermekszereplők meghalnak. Sőt általában erőszakos halált halnak. A rendőrség biztos, ami biztos, kihallgatja őt. Miért is? A darab első felvonásának végére megkapjuk a választ: három gyereket Katurian novelláiban leírt módon ölnek meg. A novellaírónak van ez bátyja, a debil Michal. A gyilkosságokat ő követte el, mert ki akarta próbálni, gyakorlatban működik-e az, amit az öccse papírra vet. A testvérpár – akárcsak a kihallgató tisztek – múltjából sötét, elrejtett dolgok kerülnek el. Katurian a novelláit akarja megóvni, az élete árán is. A darab a szerző morbid humorának köszönhetően telis tele van rekeszizmot tornáztató gegekkel. Harsányan nem nevetünk, mert McDonagh mesterien játszik a műfaji szabályokkal, megfelelő egyensúlyt tartva közöttük. Az egri Gárdonyi Géza Színház által előadott produkció a 2007. évi POSzT kellemes meglepetése. Háromórányi bűnös szórakozás. A Hosszú péntek mellett ennek az előadásnak élveztem minden percét.
Kaszás Gergő – akit még a Kölyökidő című kamaszműsorból ismerhet a generációm – pozitív csalódás a író szerepében. Nem néztem volna ki belőle egy ilyen magas szintű alakítást, mint amit a hol idegesítően beszari, hol magabiztos, hol kétségbeesett, hol céltudatosan örült Katurian bőrében játszott. Kiemelkedő azonban az egész színészgárda. Scruff Milán a maga természetességével játssza a gyengeelméjű testvért (alakításáért meg is kapta a legjobb 30 év alatti színésznek járó díjat). A két zsarut alakító Mészáros Máté (aki a MASZK Országos Színészegyesület színész zsűrijének díját vihette haza) és Gál Kristóf is jól hozza a jó zsaru, rossz zsaru szerepkört. McDonagh ráadásul a darab közben egyszer csak megcseréli ezt a szerepet. Az előadás az alumínium borítású kihallgató szobával, a kamera játékba vonásával és a LEGOval eljátszott mesékkel nagyon erős filmes hatást ér el, így az előadás mód és a szerzői humor Tarantino és Guy Ritchie erőteljes hatását érezteti.


2007. június 14.

Thomas Vintenberg, Mogens Rukov és Bo Hansen: Az ünnep
Vígszínház, Budapest
rendező: Eszenyi Enikő


Bár a debreceni Csokonai Színház előadására, a Liberté 56-ra volt jegyünk, nem kockáztattuk meg, hogy ismét egy rossz élménnyel gazdagodjunk (és mint utólag kiderült, jól tettük), agy megpróbálkoztunk a lehetetlennel: jegy nélkül a Kamaraszínházba bejutni a POSzTon.
Addig jár a néző a jegyirodába, míg a jegyeladó néni meg nem törik. Nagy szerencsénkre, és a „jegyüzér” hölgyek jóindulatának köszönhetően sikerült bejutni az áhított előadásra. Egymástól távol sikerült jegyet szereznünk, így csak Eszter elbeszéléséből tudom, hogy Eszenyi Enikő kérésére annyi embert engedtek be a nézőtérre, amennyit csak lehetet, így még a földön is ültek emberek. Úgy érzem, hogy az előadás hatásából az nem (sokat) rontott, hogy a galériából, a korlátok által felosztott látómezőben voltam kénytelen végignézni a színpadi játékot (különben is, boldog voltam, hogy egyáltalán bejutottam).
A film ismerete egy olyan viszonyítási alapot jelentett számomra, amitől nem tudtam elvonatkoztatni. Valószínűleg, aki nem ismeri a történetet és a filmet, annak nagyobb élmény juthatott osztályrészéül. A rendezői koncepcióval önmagában nincs gond. Nagyon tetszettek azok a színpadtechnikai megoldások, amikor egy szűkre szabott térben, egyidejűleg több helyszínen történő eseményt látunk, illetőleg a színpadi tér hátsó részén elhelyezett, mozgatható ajtó mögötti tér bevonása is izgalmasra sikeredett. A filmhez képest jóval kisebb hatást (azontúl természetesen, hogy Vinterberg filmje egyszerűen zseniális), a színészek erőtlensége okozza. Elsősorban a Christiant alakító Kamarás Iván játéka hagy kívánni valót maga után. Nem sikerül közelébe érnie sem annak a színészi jelenlétnek, amit Ulrich Thomsen Vinterberg filmjében mutatott. Kamarás Iván nem tudta elhitetni velem a Christianban lejátszódó szomorúságot, kétségbeesést, megaláztatást. Kamarás akkor volt igazán elemében, amikor harsány lehetett, holott a szerep pont egy tépelődő, magába forduló személyiség megformálását kívánja meg a színésztől (nem is értem, hogy kaphatta meg a legjobb férfi főszereplő díját). Pindroch Csaba az örökké részeg, arrogáns Michael szerepében sematikus volt, és nem tudta hozni a szerepben rejlő drámai átalakulást. Hegyi Barbara is beleszürkült Helen alakjába, holott a filmben igen jelentős szerepe van a lánytestvérnek. Hegedűs D. Géza az egyik, aki kiemelkedik kicsit a színészgárdából. A liliomtipró apa alakjának ellentmondásosságából képes volt valamit a színpadra csempészni, bár nem voltam vele sem maradéktalanul megelégedve. Még talán Halász Judit anya alakja volt e legkifogástalanabb alakítás. Összességében elmondható, hogy a színészi játék ugyan gyatra nem volt, de a súlyos, együttes színészi jelenlét hiányzott az előadásból. Igazi mozgalmas pesti színházat láthatott a pécsi közönség. Az előadás tulajdonképpen jó volt, de hiányzott belőle a döbbenet, a kínos csend a végén, ami ennél a darabnál – úgy gondolom – helyén való lett volna.

2007. június 16.

William Shakespeare: Szentivánéji álom
Bárka Színház, Budapest
rendező: Alföldi Róbert


Fémből tákolt medencét látunk a szín közepén, csatatér színhelye lesz. Shakespeare darabja nő és férfi folytonos küzdelméről, a szerelemről szól. Alföldi Róbert értelmezésében a Szentivánéji álom szereplői egyike sem tiszta, valami mindegyiket frusztrálja, ezért ki kell, hogy robbanjon belőlük a düh. A legszebb jelenet a négy szerelmes veszekedő, vívódó szereplése. A Lázár Kati által megformált Puck kívülálló, irányító, mindent értó varázsló, bábjátékos. Hol cinikus, hol együttérző, afféle kis isten. Számomra az Ő alakítása tette a darabot emlékezetessé. Páran az előadás szünetéből nem tértek vissza, bevallom nem értem miért. A meztelenség miatt? A szerelemről szóló mesében helye van a pőreségnek. Talán egy öncélúnak nevezhető megoldás van a darabban, mégpedig a szamárágyékára kötött hatalma fallosz, amellyel Titánia furulyázik. A néző persze jót röhög ezen a jeleneten, de a továbbiakban nem feltétlenül érthető a jelenet célja. Alföldi adaptációja különös látásmódról ad tanúbizonyságot, amely végén a híres Puck monológ elmarad, helyette ölelkező testeket látunk, akikre kis varázslabdák potyognak az égből. Mintha minden álom lenne, nincs ébredés.



Meg kell még említenem még Balikó Tamás rendezésében Háy János A Senák című drámáját, mely szintén a versenyprogram része volt. A Pécsi Nemzeti Színház előadását még jóval a POSzT előtt láthattam. A fiatal pécsi színészekkel felvértezett darab szervesen illeszkedik Háy világába. A címszereplő, Lipics Zsolt manapság szinte minden fontosabb pécsi darab szereplője, egyre több és jobb szerep találja meg vagy Ő találja meg azokat. Igazi karakter színész, aki egy bizonyos típust, és annak variánsait tudja hitelesen a színpadon eljátszani. Zayzon Zsolt és Darabont Mikold kezdenek beérni és meghatározóvá válni Pécsett. A legjobb jelenet a vászonra vetített lovak képe. Nagyjából mindenki jól muzsikál a darabban, bár emlékezetes alakítást nem láthat a közönség. Néhány hangsúly eltolódást találhatunk az egyes szerepekben. Véleményem szerint a Zayzon Zsolt által megformált Jani alakjának kicsit egyszerűbbnek, póriasabbnak kellene lenne, az anyának pedig hátborzongatóbbnak. Az előadás jó, de nem emlékezetes.


A VII. POSzT díjazottjai
A szakmai zsűri díjai:


LEGJOBB ELŐADÁS:

Tasnádi István: Finito (Örkény István Színház, Budapest)


LEGJOBB RENDEZÉS:

Zsámbéki Gábor; Carlo Goldoni: A karnevál utolsó éjszakája (Katona József Színház, Budapest)


LEGJOBB NŐI FŐSZEREPLŐ:

Für Anikó; Tasnádi István: Finito (Örkény István Színház, Budapest)


LEGJOBB FÉRFI FŐSZEREPLŐ:

Kamarás Iván; Vinterberg-Rukov-Hansen: Az ünnep (Pesti Színház, Budapest)


LEGJOBB NŐI EPIZÓDSZEREPLŐ:

Fullajtár Andrea; Carlo Goldoni: A karnevál utolsó éjszakája (Katona József Színház, Budapest)


LEGJOBB FÉRFI EPIZÓDSZEREPLŐ:

Debreczeny Csaba; Tasnádi István: Finito (Örkény István Színház, Budapest)


LEGJOBB DÍSZLET:

Khell Csörsz; Carlo Goldoni: A karnevál utolsó éjszakája (Katona József Színház, Budapest)


LEGJOBB JELMEZ:

Izsák Lili; Tasnádi István: Finito (Örkény István Színház, Budapest)


KÜLÖNDÍJ:

Visky András a Hosszú péntek című dráma szerzői-dramaturgi munkájáért; Visky András: Hosszú péntek - rendezte Tompa Gábor (Kolozsvári Állami Magyar Színház)


A MASZK Országos Színészegyesület színészzsűri díjai:


LEGJOBB FÉRFI ALAKÍTÁS:

Mészáros Máté; Martin McDonagh: A párnaember (Gárdonyi Géza Színház, Eger)


LEGJOBB NŐI ALAKÍTÁS:

Jordán Adél; Carlo Goldoni: A karnevál utolsó éjszakája (Katona József Színház, Budapest)


A Pesti Műsor díjai:


LEGJOBB 30 ÉV ALATTI SZÍNÉSZNŐ:

Danis Lídia; Vinterberg-Rukov-Hansen: Az ünnep (Pesti Színház, Budapest)


LEGJOBB 30 ÉV ALATTI SZÍNÉSZ:

Schruff Milán; Martin McDonagh: A párnaember (Gárdonyi Géza Színház, Eger)


A közönségzsűri díja:


A Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának (Visky András: Hosszú péntek - rendezte: Tompa Gábor)


A Baranya megyei Önkormányzat különdíjai:


LEGJOBB TÁRSULAT:

Csiky Gergely Színház, Kaposvár; Mohácsi István - Mohácsi János - Kovács Márton: 56 06 /őrült lélek vert hadak - rendezte: Mohácsi János


MŰVÉSZI TELJESÍTMÉNYÉÉRT:

Máthé Erzsi; Carlo Goldoni: A karnevál utolsó éjszakája (Katona József Színház, Budapest)
(fotók: www.poszt.com)

2008. április 1., kedd

Esküvő után

A dán film az utóbbi évtized alatt többtucatnyi markáns darabbal örvendeztette meg a széles nézőközönséget, és mára az európai filmművészet meghatározó zászlóvivőjévé nőtte ki magát. A dán film ilyetén megerősödésében kétségtelenül nagy szerepet játszott Susanne Bier rendező is. Az általános sikert arató, díjnyertes "Brothers" (Testvéred feleségét) után, Bier – 2007-ben – idegen-nyelvű Oscar díjra jelölt filmje, az Esküvő után, ha kis időeltolódással is, de végre eljutott hazánk filmintézményeibe.
Az Esküvő után drámai alapszituációja ismételten olyan szélsőséges érzelmi helyzetet mutat be, amely nem mindennapisága ellenére hihető, átélhető. Az efféle drámai felütés az újkori dán film sajátja (gondoljunk csak itt a már szinte klasszikussá vált Születésnapra, vagy Bier Brothers című alkotására).
Jacob Petersen (Mads Mikkelsen - Ulrich Thomsen mellett Ő a mai dán film egyik ikonja) hazájától távol, Indiában utcagyerekek mindennapjait próbálja könnyebbé tenni, az általa vezetett árvaházat azonban a bezárás fenyegeti. Jacob ekkor szokatlan ajánlatot kap: egy dán üzletember, Jørgen (Rolf Lassgĺrd) felajánl 4 millió dollárt a nemes cél érdekében. Ahhoz, hogy az árvaház az összeget megkapja, Jacobnak Dániába kell utazni a szerződés aláírása érdekében, oda, ahova már 20 éve nem tette be a lábát.
A tárgyalás napja, egybeesik, Jørgen lányának esküvőjével, így Jacob meghívást kap az eseményre. Jacob az esküvőn szembesül azzal, hogy az ifjú ara édesanyja az ő ifjúkori szerelme: Helen (Sidse Babett Knudsen). A férfiről kiderül, hogy világjobbító, a szegényeken segítő szándéka mellett magánélete a múltban zátonyra futott, azonban most egy újabb esélyt kap. Az esküvőn derült égből jön a felismerés, hogy a menyasszony a tulajdon lánya, akinek létezéséről eddig nem tudott. Azt nem lehet eldönteni, hogy Jørgen szánt szándékkal vagy véletlenül hozta össze családját felesége egykori szerelmével, mindenesetre az árvaház támogatását komoly feltételekhez köti…
Nehéz megállni, hogy ne lőjem le a sztori további folyását, de leállítom magam. A film melodramatikus hangvétele akár a legrosszabb fajta szappanopera is lehetne, azonban a – ahogyan azt sokszor – a dán mozi most is megmutatja, hogy a melodrámának létjogosultsága van, és igényes alkotás születhet ebben a műfajban is.
Susanne Bier mesterien bánik a néző érzelmeivel. Filmjei a néző érzelmeire, és nem intellektusára hatnak. Anders Thomas Jensen forgatókönyve (akit rendezőként is ismerhetünk Mifune utolsó dala, Ádám almái) és a színészi játék azonban olyan erőteljes, hogy a giccs határait messziről szemlélhetjük. Bier filmje intelligensen érzelmes munka, amely nem hagyja szárazon a papír zsebkendőket. Az arcon lecsorduló könny azonban ezúttal tisztító erővel hat.
(Susanne Bier: Esküvő után)

Guillermo Martínez: Oxfordi sorozat; Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007 (modern könyvtár)

Az Európa Könyvkiadó – véleményem szerint – az utóbbi években egyre inkább elveszti kiadott könyveinek karakterét. Olvasói szemszögből, úgy látszik, mintha mindenféle koncepció nélkül dobná piacra az újabb papírkötegeket. Az évekkel ezelőtt útjának indított dráma sorozata is egyre ritkábban bővül újabb kötettel. A jól megszokott írók (Kundera, Ellis) kötetei között is egy-egy kiadás megbontja az egységet. A kiadott könyvek alakja, mérete sok esetben nem éppen az olvasóbarát hozzáállásról tanúskodik (példa erre a barátságtalan Sartre művek kiadása). Ilyen előzmények mellett lelkesen üdvözöltem a Kiadó egyik régi siker sztorijának újjáélesztését. Az Európa Könyvkiadó tavaly újból beindította a Modern Könyvtár sorozatot. Ízlésesen egyszerű, puhafedeles kiadások ezek. Kár, hogy a gyűjtőkre nem gondoltak, és az újabb köteteket nem látták el sorszámozással, mint a hőskorban.
Az 1962-ben született regény- és esszéíró Guillermo Martínez 2003-as regénye, az Oxfordi sorozat is a Modern Könyvtár sorozat részeként került a magyar olvasóközönség elé. Az író – aki a Bueno Asires-i egyetemen matematikai logikát is tanít – könyvében a krimi műfajába csempészi bele a matematikát.
Egy argentin fiatalember (Az Ő neve a könyvben nem derül ki, valószínűleg írói alterego, ezt hangsúlyozza az egyes szám első személyű elbeszélésmód is) érkezik Oxfordba egy egyéves ösztöndíjjak a zsebében, hogy kedvenc tudományában egy számáéra addig ismeretlen kulturális közegben elmélyülhessen. Az oxfordi matematikusokat Gödel nemteljességi tétele, a nagy Fermat-sejtés megoldása, a logikai sorozatok szabályszerűségei, és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatják. Ám főhősünk megérkezését követően néhány rejtélyes haláleset – talán egy gyilkosságsorozat? – zavarja meg az ígéretesnek tűnő nagy kalandot.
Martínez nem hagyományos krimit írt, ahol egy Maigret felügyelő kaliberű okostojás, saját, külön bejáratú logikájával, szemet, szájat elkáprázatva oldja meg a megoldhatatlant. A gyilkos mintha intellektuális versenyre hívná ki üldözőit: üzenetei egy logikai sorozat elemeit tartalmazzák, s talán addig fog gyilkolni, amíg a nagy Arthur Seldom (a név nagyon gyanúsan hajaz Asimov Alapitványa egyik fő alakjára, a pszichohistória tudósára, Harry Seldonra) – főhősünkkel karöltve – meg nem fejti a logikáját. Seldom legnépszerűbb könyvében épp a sorozatgyilkosságokról írt, így úgy tűnik valaki szeretné megleckéztetni a tudóst. Egy kör, egy hal, egy háromszög. Három gyilkosság, mely látszólag természetes halál (az elsőt leszámítva), csak a jelek üzennek valami mást. Vajon mi lehet a következő elem? Vajon mi lehet a gyilkos célja? Ha sikerül megfejteni a sorozat következő darabját, akkor megállíthatóak a halálesetek? Martínez ragyogóan emeli be egyik hivatását a másikba. A laikus olvasó is elkezd agyalni a feladványon, hogy a végén elmosolyodva nyugtázza mennyire is egyszerű a megoldás.
Rendkívül gyors olvasmány Martínez regénye. Örömteli, hogy az Európa Kiadó ritka gyöngyszemekkel ismerteti meg honi olvasóit. Nem állítom, hogy Nagy Mű az Oxfordi sorozat, de érdemes rá időt takarítani.