2010. augusztus 14., szombat

befejezem, elköltözök

Igen, ez van. Az én hibám. Közkeletűen szólva, elkúrtam. Nem részletezem. A lényeg az, hogy a picasas képrendezőm megtelt, én meg addig variáltam, mígnem végül a blogba feltöltött képeket töröltem. Így meg már nem volt kedvem folytatni ezt a blogot. Legalább száz bejegyzésnél kellett volna a képeket újra töltenem. Erre nincs energiám. Úgy gondoltam, kezdek egy újat, egy másik blogrendezőn.
Néhány írást azért kezdetnek átviszek majd. Aki a továbbiakban is kíváncsi rám, itt megtalál:
http://jegevaga.blogger.hu/

2010. augusztus 12., csütörtök

Őrült szív

Töki, A nagy Lebowski „hőse” számos alkalommal jelenik meg úgy a szemünk előtt, hogy a bárpultnál alkohol tartalmú italt kortyolgat, miközben mögötte a bowling pálya sziluettje látható. Hasonló jelenettel kezdődik a Crazy Heart című film is, amelyben Otis „Bad” Blake, a kiöregedett country-zenész az egyik kisvárosbeli fellépése előtt bejelentkezik a vendéglátóinál. Nem tudom, hogy mennyiben tudatos a nyitókép hasonlósága, mindenestre Töki és Bad alakja Jeff Bridges játékában erősen összekapcsolódik, még akkor is, ha Coenék egészen másról meséltek nekünk filmjükben, mint amiről a Crazy Heart szól. Töki a modernkori ember, a jelenkor lúzere, aki mintha ott sem lenne, míg Bad egy letűnt kor mohikánja. Közös bennük az igénytelenség, amellyel körbeveszik magukat. Most, hogy ennyit emlegettem Joel és Ethan Coen munkáját, azért előre leszögezném, hogy a Crazy Heart teljesen más hangvételű film, mint a citált Coen termék.

Scott Cooper első filmje Thomas Cobb regényének csöndes adaptációja. Bad Blake jóval a siker évei múltán még mindig járja Amerika kétsávos országútjait, kisvárosi kocsmák füstös miliőjében dúdolja régi slágereit. Az 57 éves művész láthatóan alkoholista, nincs perc, hogy viszkis üveget vagy poharat ne lássunk a kezében. Évek óta küzd az alkohol okozta testi leépüléssel, amely egyre inkább súlyosbodik. Ehhez természetesen a magány fojtó szorítása társul. Bad az a fajta művész, aki nem képes megtalálni a helyét a társadalmi viszonyrendszerében, mi több, közvetlen életterével sem sokat törődik, ugyanakkor a saját kezűleg szerzett dalaiból mély érzésű, őszinte, tiszta ember szólal meg.

Miközben egykori tanítványa behódol a sztárvilág csillogásának, Bad megtartja egyszerűségét, elvadult függetlenségét. A kisvárosi lebujok és a könnyűvérű éltes rajongónők világában élő férfi azonban megkapja az esélyt a normális családi életre, a szerelem azonban nem képes önmagától megmenteni.

A filmcsinálók azonban végül mégis csak megkegyelmeznek Bad-nek, aki – ellentétben Cobb regényével – megérti az üzenetet, amelyet a körülötte lévő jelekből olvashatott ki. Szerencsére a happy end ugyanannyira rezignált, csendes, mint maga a film, így nem fordul át a történet unalmas giccsbe.

A Crazy Heart fontos film az Amerikai Kultúráról, hiszen a Country világa maga Amerika. A filmben elhangzó dalok szívbemarkolóan gyönyörűek, akár egy Leonard Cohen dal, a zeneszámok szövegei pedig tökéletesen illusztrálják Bad történetét. Az egyik nagy erénye a filmnek, hogy a színészek (elsősorban Jeff Bridges és Colin Farrell) saját hangjukon szólaltatják meg a betétdalokat.

A Crazy Heart történetében egyáltalán nem eredeti, felismerhetünk benne jó pár műfajbeli klisét, mégis csodálatos színészgárdájával és mérsékelt rendezésével különös meglepetés az idei filmtermésben, főleg azután, hogy az idei Oscar-gála kapcsán a kritikusok részéről többször elhangzott, Jeff Bridges a filmes múltja miatt kapta meg a díjat, egy nem túl jó filmben nyújtott közepes alakításért. Nem volt igazuk a felszólalóknak. Jeff Bridges teljesen megérdemelt jutalmát vehette át márciusban. A Crazy Heart csendes, őszinte, tiszta hang a kortárs amerikai filmes palettán, innen nézve éppen az a meglepő, hogy az Akadémia a harsány mezőnyben egyáltalán észrevette.

(Scott Cooper: Crazy Heart)

(képek: www.filmkatalogus.hu)