2010. január 29., péntek

Jövő héten indul a 41. Magyar Filmszemle (2010.02.02-02.-08.)


Versenyfilmek a nagyjátékfilm kategóriában:
  1. Bibliotheque Pascal (Hajdu Szabolcs)
  2. Bunkerember (Zsigmond Dezső)
  3. Czukor Show (Dömötör Tamás)
  4. Csiribiri (Rózsa János)
  5. Halálkeringő (Köves Krisztián Károly)
  6. Ki/Be Tawaret (Molnár György)
  7. Kolorádó Kid (Vágvölgyi B. András)
  8. Köntörfalak (Dyga Zsombor)
  9. Látogatás (Pejó Róbert)
  10. Poligamy (Orosz Dénes)
  11. Presszó 10 év (Sas Tamás)
  12. A sírásó (Kardos Sándor)
  13. Szélcsend (Sas Tamás)
  14. Team building (Almási Réka)
  15. A vágyakozás napjai (Pacskovszky József)
  16. Vespa (Groó Diána)

Eljövend az Utolsó Idők

Jövő héten megnyílik a 41. Magyar Filmszemle, azonban a tavalyi mezőnyből sok film még csak most kerül el a széles nézőközönség elé. Két figyelemreméltó filmről szeretnék most pár szót szólni. Az egyik, a tavalyi fődíjas Utolsó idők, amelyet még decemberben láttam, a másik a moziban tegnap bemutatott új Sopsits opusz, A hetedik kör, amelyet a Duna TV jóvoltából már korábban sikerült rögzítenem, de csak a mozi premierrel egyidőben néztem meg. Érdekes ez a filmforgalmazás, hiszen sok magyar film korábban a televízióba kerül, mielőtt a moziban megmérettetne. Persze sokuk nem is kerül a filmszínházakban forgalmazásra, és hát valljuk be, a magyar művészfilm nem vonz tömegeket a moziba, így a televíziós premier egy biztos bemutatkozási lehetőség a számukra.

Mátyássy Áron elsőfilmje, az Utolsó Idők az ukrán határnál, egy poros kis faluban játszódik, ahol épp 1997-ben járunk. A főszereplő a huszonéves Iván (Kádas József), aki – mint sokan mások – sefteléssel próbálja kiegészíteni jövedelmét. A fiú egyedül neveli, gondozza autista lánytestvérét, Esztert (Vass Teréz), aki különös kapcsolatban áll környezetével. A két fiatal ezen az Isten háta mögötti helyen, ahol soha semmi történik, próbál túlélni, csonka családjukból egészet alkotni. Persze igyekezetük elve kudarcra ítéltetett. Ahogy már a Deltában is láttuk, a másság egy önmagába zárt közösségben sosem követelhet magának helyet.

Ivánban egyre nő a feszültség, egyre frusztráltabbá válik. A helyben topogás, a perspektíva nélküli lét az emberből rejtett indulatokat hív elő. Amikor Esztert, fogyatékosságát kihasználva, megerőszakolják, Iván – nem bízva a rendfenntartói erőkben – szabadjára engedi indulatait és igazságot oszt. A pusztulás kivédhetetlen, mégis pozitív a film végkicsengése. Ami Ivánnak a vég, az Eszternek a kezdet. Mátyássy filmje nem hibátlan, kicsit előzmény nélkül jön a dráma, mintha mindaz, ami a tragédia előtt megmutatott, csak kötelező bevezetés lett volna. Persze érthető a rendezői szándék, az elkerülhetetlen végzet szavas csendül itt fel, de Mátyássy nem teremti meg kellőképp a film eleje és vége közötti koherens viszonyt. Ugyanakkor nem állítanám azt, hogy érdemtelenül vitte el tavaly a szemle fődíját, noha kevés alkotást ismerek az elmúlt évi mezőnyből. A színészek kiválasztása jól sikerült, és a kamera ügyesen kúszik be a szereplők intim szférájába, ahol az emberi rezdülések apró pillanatait is meg tudja ragadni. Mátyássytól ez a film minden hibája ellenére szerethető és a jövőre nézve reménykeltő alkotás.

Sopsits Árpád nem először nyúlt a gyermeki lélek viszontagságaihoz, kezdte a Céllövöldével (1990), aztán jött az önéletrajzi ihletettségű Torzók (2001), és most itt van A hetedik kör (2009). A rendező ezúttal egy olyan témához nyúlt, amelyről eddig senki sem merészelt beszélni, a filmet ugyanis az a megtörtént eset ihlette, amikor két fiatal fiú egyszerre követett el öngyilkosságot. A gyermekek világa a tapasztalatszerzésről szól. Ilyenkor mindenkit kontroll nélkül érdekel a test világa és annak határai. Tizenéves korban az ember már elszakadt az „odaáttól”, elfelejtette honnan érkezett, és érdekelni kezdi az, hogy hova tart. A tapasztaltok megszerzése közben persze jó ha kontroll alatt áll a gyermek. A filmbeli főhősök életében meggyengült családi kötelékeket találunk, a lelki tanító, Gábor atya (Trill Zsolt) felügyelő ereje pedig elvész, amikor az ismeretlenből egy sánta gyermektársuk, Sebestyén elő lép. A fiú szenvtelen arccal mesél a fiataloknak életről és halálról, feltámaszt halottaiból egy galambot és elmondja, hogy az egyetlen hatalom és egyben öröm a pusztítás. A fiúk számára ebből egyenesen következik az, hogy a legfőbb öröm önmagunk elpusztítása lehet. Sopsits új filmje sem hibátlan, néhol úgy éreztem: nem tudta eldönteni, mennyire akar misztikus lenni, ugyanakkor velejéig pontos és kegyetlen. Nem mismásol, premier plánban megmutatja két gyermek öngyilkosságát. A hetedik kör minden egyenetlensége ellenére falkavaró alkotás, még akkor is, ha személy szerint nekem a Torzók jobban tetszett (A Céllövöldét sajnos nem láttam).



(Mátyássy Áron: Utolsó idők; Sopsits Árpád: A hetedik kör)

2010. január 26., kedd

Fejes Endre: Rozsdatemető; Magvető, Budapest, 1965


Fejes Endre a hatvanas és hetvenes években járt alkotói pályájának a csúcsán. Ekkor publikálta máig talán legismertebb művét, a Jó estét nyár, jó estét, szerelem (1969) című regényt és a Szerelemről bolond éjszakánt (1975). Fejes Endre az ötvenes évek közepétől kezdve írásaiból élt, ám az áttörést az 1962-ben megjelent Rozsdatemető című kisregény hozta el számára. Szerette az olvasóközönség és a kritika szerint talán ez volt a legjobb alkotása, ahogy a Takács Ferenc a mancs 2009. december 17. számában publikált érdekfeszítő esszéjében írja:”1975-ben, amikor Kossuth-díjat kapott, már sejteni lehetett, hogy Fejes egykönyves író. A hetilap elsüllyedt szerzők rovatában megjelent írás azt taglalja, hogy a hetvenes évek közepén egyetemi tananyaggá, gimnáziumi kötelező olvasmánnyá, sőt érettségi tétellé váló regény egyik napról a másikra a feledés homályába veszett. Ma már Fejes Endre sem alkot, a cikk aktualitását az adta, hogy a szerzőt Prima Primissima-díjjal jutalmazták a tavalyi év végén.
A Rozsdatemető tulajdonképpen a családregények sorába illeszthető, ám mégsem terjedelmes, annak lecsupaszított, lényegretörő változata. Cselekménye az első világháború végétől 1962 tavaszáig kíséri végig a Hábetler-család történetét. A műfajra jellemző szerteágazó korrajzról lemond a szerző, helyette csak azt a vonalat követi végig, mely az első világháborús közlegény, eredeti foglalkozására nézve ács, a két világháború között altisztként dolgozó apa, és Pék Mária cselédlány házasságkötéséből született fiúk, ifjú Hábetler János gyilkosságáig vezet. Fejes arra keresi a választ, miért gyilkolta meg ifjabb Hábetler János sógorát.
A regény cselekménye a Nagyfuvaros utca barakktelepen, egy külváros bérházba bezsúfolt munkás család lakhelye, ahol két nemzedéknyi rokonság fut össze. A szerző a kisemberek világát, a kommunista rendszer tartópillérének kimondott munkásosztály berkeit járja be, és a kor szellemétől eltérően hurráoptimizmusra nem lát okot. A Hábetler-család története arra világít rá, hogy a hegeli-marxi történelemértelmezés csak elméleti alapokon lehet sikeres, valójában azonban nem működőképes. A kisemberek csupán elszenvedői és nem mozgatórugói a rendszernek, nincs bennük küldetéstudat és még kevesebb cselekvésre törekvés. A Rozsdatemető igencsak merész következtetésre jut a hatvanas évek elején.
A regény formailag egy nyomozati jegyzőkönyv szenvtelenül tárgyilagos hangján íródott. Tömör, lecsupaszított, rendszeresen tőmondatokban működő szerkezete nélkülöz mindenféle irodalmi cicomát. Születés, vasárnapi ebéd, esküvő, halál körkörös ismétlődése a földi lét gépiességére, céltalanságára, esetlegességére mutat rá. Emiatt Fejes könyve nem éppen bizakodó, és teljeségben ellentétben áll Tamási Áron híres és egyszeri mondatával, mely szerint „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ha túlzó borúlátásával nem is értek egyet vele, a megfogalmazott nehézségeit, emberi buktatóit nagyon is megértem. Egyet kell értenem Talács Ferenccel, aki szerint „nemigen tudjuk nélkülözni ezt a kegyetlen és igaz regényt. Mostanában különösen nem.”

2010. január 25., hétfő

Pécs, régi képes-levelezőlapokon; írta és szerkesztette: Radnóti Ilona; Agenda Natura Bt.; Pécs-Veszprém 2007


A könyvpiacon számos kiadvány forog, legyen az képes album, tudományos ismeretterjesztő munka, valami botrány kapcsán sebtében összeollózott papírköteg, sorolhatnám. Jómagam a szépirodalom elkötelezett híve vagyok. Ha anyagi eszközeim egyáltalán engedik, a fiktív irodalmi alkotások piacán nézek körül. Akadt egyszer-kétszer egy-egy filmes tematikájú kiadvány, amelyet nagy kedvvel vásároltam, de ez csak erősítette a főszabályt. Mindezt a bevezetőt persze azért írtam le, mert most egy nem szépirodalmi munkáról szeretnék írni, amelynek ráadásul köze van Pécshez is.
Minden embernek, vagy ha nem is mindenkinek, de a nagy többségnek, ifjú éveiben van egy olyan korszak, amikor képeslapokat gyűjt. Természetesen a mostan gyermekkorú és az őket követően született generációnak nyílván más lesz már a gyűjteményében. Nekem is volt képeslapgyűjteményem, még akkor is, ha azt nem lehetett tematikusnak és mindenre kiterjedőnek tekinteni. Válogatási elvem egyszerűen az volt, hogy amerre jártam és ami megtetszett, azt eltettem. Ennél tovább nem mentem. A képeslap gyűjtés későbbi szakasza volt, amikor Pécs kisboltjaiban újból megjelentek a városról készült régi képeslap felújított változatai, Ezeket is gyűjtöttem egy időben, noha nem voltam rendszeres gyűjtő, és el is kótyavetyéltem a kicsi kincset.
Az Európa Kulturális Fővárosa cím Pécsett szerencsére sok ember szerkesztői munkakedvét meghozta. Ennek a csúcspontja lesz az idén megjelenő Pécs lexikon, amely különlegesség a maga nemében, hiszen az 1973-as Budapest lexikon után ez lesz a második olyan nagy terjedelmű alkotás, amely tudományos alapossággal foglalja össze és teszi könnyen áttekinthetővé egy város, jelen esetben Pécs természetrajzát, történelmét, gazdaságát, kultúráját, neves személyeit, szervezeteit, épített környezetét és művészetét. De az EKF év kapcsán életre kelt könyvtermésnek a hozadéka az a kedves kis alkotás, amelyről most szülni szeretnék.
benne látható 335 képeslapot a Várostörténeti Múzeum anyagából Radnóti Ilona válogatta és tíz témakörbe csoportosítva, az egyes fejezeteket ismertetővel ellátva szerkesztetet tetszetős és tartalmas kötetté.
A veszprémi Agenda Natura Bt. kiadó az ország legjelentősebb településeinek történetét bemutató sorozatának 13. köteteként jelent meg a „Pécs régi képes levelezőlapokon” című album. A kiadványban látható 335 képeslapot a Várostörténeti Múzeum anyagából Radnóti Ilona válogatta össze és tíz témakörbe csoportosítva, az egyes fejezeteket rövid és tartalmas ismertetővel ellátva szerkesztette tetszetős kötetté. A Baranya Megyei Múzeumok Igazgatósága képes-levelezőlap gyűjteményéből Pécs 1890-es éveitől egészen a 20. század negyedik évtizedének közepéig forgalmazott képeslapok közül került az albumba egy kiadós csokornyira való, amelyen keresztül a város több mint százéves fejlődéstörténete is átsejlik. Annak ellenére, hogy nem szeretem az alapvetően turistáknak szánt munkát, amely három nyelven (jelen esetben: magyar, angol, német) kerül kiadásra, ezt a kiadvány egyáltalán nem jellemzi az hivalkodás, amely a hasonszőrű társait jellemezni szokta. A képeslapok és az azokon megelevenedő város a magáért beszél, és talán a távolról érkezőket is megfogja ez a kedves összeállítás.
Az igényes művet anyósoméktól karácsonyra kaptuk, szerencsére, mert nézegettem már a kirakatban korábban, de ismerem magamat annyira, hogy sosem vettem volna meg, mert egyszerűen ilyen könyveket nem szoktam venni. Nagyon örültem az ajándéknak, jó ízűen forgattam a kezemben azóta már többször is. A könyv nem akar mindent megmutatni, hiszen napjaink képeslapjait már nem találjuk benne. Jó látni, hogy nem mindenki akar mindent megmutatni. A gyűjtemény kultúrtörténeti vonatkozású munka, hiszen rálátást kaphatunk a képes-levelezőlapok sokszínűségéből és technikai fejlődéséből, ugyanakkor a könyv várostörténeti jellegű alkotás is, hiszen Pécs már nem létező közlekedési eszközeiről (pl. villamos), épületeiről, egykorvolt eseményeiről is tudomást szerezhetünk. Nem mellesleg a jelen pillanatban éppen gyökeresen megújuló Belváros korábbi állapotait is megnézhetjük.
Aki ellátogat idén Pécsre, és szép emléket akar magával vinni, bátran ajánlom neki ezt a könyvet.

2010. január 20., szerda

A. S. Byatt: Mindenem, GABO, Budapest, 2006


Azt mondhatom, hogy olvasmányélményeim szempontjából jobban nem is lehetett volna kezdeni a 2010-es évet, bár az előjelek nem ezt mutatták. A GABO kiadásában megjelent Mindenem [szerző: A(ntonia) S(usan) Byatt] ormótlan egy könyv. Hatalmas mérete miatt olvasóellenes kiadvány, de megértem a kiadót is: az író által megszabott terjedelmet kisebb könyvbe bajos lett volna belezsúfolni, maximum, ha két kötetben dobják piacra az alkotást. A könyv borítója sem túl hívogató. A Kállay Judit által tervezett könyv külsőleg ócska lányregényt sugall, a borítón mintha egy haját fésülő nőről készült festményrészlet lenne látható.
A történet dióhéjban: Roland Mitchell irodalomtörténész, aki csöndesen, szegényen és kitartottan kutatja Randolph Henry Ash költő életművét, irodalmi guberálása során eddig észre nem vett levelezésre bukkan. A nős nagy költő valaha egy meg nem nevezett hölgynek írt levelet. Roland szakmai karrierjén sokat lendíthetne az új felfedezés, ezért titokban kezd szimatolni. A nyomozás során találkozik Maud Bailey-vel, aki Christabel Lamotte költőnő életének és munkásságának szakértője. Hamar kiderül, hogy az ismeretlen címzett a köztudottan elefántcsonttornyában élt költőnő, akiről úgy tudták, hogy a saját nemét részesítette előnyben, ha a szerelemről volt szó. A nyomozás során lassan kirajzolódik egy eddig nem ismert kapcsolat, amely teljesen átírja az alkotókról addig kialakult képet. A helyzetet az bonyolítja, hogy a levelezésre sokan igényt tartanának, hiszen Ash-nek és Lamotte-nak számos őrült híve van.
A könyv első látásra egy Viktória korabeli tiltott szerelem krónikája, és innen nézve szirupos romantikus dráma. A valóság azonban ennél sokkal összetettebb. Persze a szerelem, pontosabban a szenvedély (mint azt az eredeti cím: Possession is mutatja) áll az események középpontjában. A csavar azonban ott van, hogy az író egy jelenkori nyomozás, mi több! Irodalomtörténeti kutatás révén tekint vissza Ash és Lamotte kapscolatára. Ennek köszönhetően a könyv tele van versekkel, amelyek telis-tele van irodalmi utalásokkal is. A kornak megfelelő terjengős, terjedelmes versek ezek. Bevallom, nekem nem igazán tetszettek, azonban az nagyon, ahogy az írónő megteremtette azokat a verseket.
A könyvnek több rétege van: egyszer Ash és Lamotte szerelme, költészetük világa, fejlődéstörténetük, aztán ott van Roland és Maud egymás iránt kibontakozó érzelmei, amelyet párhuzamba állít a költői szerelemmel. A Mindenem, ahogy alcíme is mondja, regényes történet, de nem egyszerű romantikus mese, hanem izgalmas irodalomtörténeti nyomozással megspékelt egzisztencialista dráma. A számtalan idézet, csak angolhonban érthető irodalmi utalás ellenére a magyar olvasónak is élvezetes olvasmány. A befejezése pedig gyönyörűen reflektál a mindent tudni vágyó kutató elme hajthatatlan törekvésére, és egyben csöndes katarzisban rakja az „I”-re a pontot.

A terjedelmes művet hárman fordítoták, amit egyáltalán nem csodálok. Véleményem szerint. nem lehetett könnyű dolguk a mű magyar nyelvre ültetésekor. A nevük mindenképpen említést érdemel: Bozai Ágota, N. Kiss Zsuzsa és Palkó Ágnes

2010. január 18., hétfő

2010 (THE 67TH ANNUAL) GOLDEN GLOBE AWARDS

1. BEST MOTION PICTURE – DRAMA
AVATAR
Lightstorm Entertainment; Twentieth Century Fox

2. BEST PERFORMANCE BY AN ACTRESS IN A MOTION PICTURE –
DRAMA
SANDRA BULLOCK
THE BLIND SIDE

3. BEST PERFORMANCE BY AN ACTOR IN A MOTION PICTURE – DRAMA
JEFF BRIDGES
CRAZY HEART

4. BEST MOTION PICTURE – COMEDY OR MUSICAL
THE HANGOVER
Warner Bros. Pictures; Warner Bros. Pictures

5. BEST PERFORMANCE BY AN ACTRESS IN A MOTION PICTURE –
COMEDY OR MUSICAL
MERYL STREEP
JULIE & JULIA

6. BEST PERFORMANCE BY AN ACTOR IN A MOTION PICTURE –
COMEDY OR MUSICAL
ROBERT DOWNEY JR
SHERLOCK HOLMES

7. BEST ANIMATED FEATURE FILM
UP
Walt Disney Pictures/PIXAR Animation Studios; Walt Disney Studios Motion Pictures

8. BEST FOREIGN LANGUAGE FILM
THE WHITE RIBBON (GERMANY)
(DAS WEISSE BAND – EINE DEUTSCHE KINDERGESCHICHTE)

X Filme Creative Pool/Les Films Du Losange/Lucky Red/Wega Film; Sony Pictures Classics

9. BEST PERFORMANCE BY AN ACTRESS IN A SUPPORTING ROLE IN A
MOTION PICTURE
MO’NIQUE
PRECIOUS: BASED ON THE NOVEL PUSH BY SAPPHIRE

10. BEST PERFORMANCE BY AN ACTOR IN A SUPPORTING ROLE IN A
MOTION PICTURE
CHRISTOPH WALTZ
INGLOURIOUS BASTERDS

11. BEST DIRECTOR – MOTION PICTURE
JAMES CAMERON
AVATAR

12. BEST SCREENPLAY – MOTION PICTURE
JASON REITMAN, SHELDON TURNER
UP IN THE AIR

13. BEST ORIGINAL SCORE – MOTION PICTURE
MICHAEL GIACCHINO
UP

14. BEST ORIGINAL SONG – MOTION PICTURE
«THE WEARY KIND (THEME FROM CRAZY HEART)» – CRAZY HEART

15. BEST TELEVISION SERIES – DRAMA
MAD MEN (AMC)
AMC

16. BEST PERFORMANCE BY AN ACTRESS IN A TELEVISION SERIES –
DRAMA
JULIANNA MARGULIES
THE GOOD WIFE

17. BEST PERFORMANCE BY AN ACTOR IN A TELEVISION SERIES –
DRAMA
MICHAEL C. HALL
DEXTER

18. BEST TELEVISION SERIES – COMEDY OR MUSICAL
GLEE (FOX)
Twentieth Century Fox Television

19. BEST PERFORMANCE BY AN ACTRESS IN A TELEVISION SERIES –
COMEDY OR MUSICAL
TONI COLLETTE
UNITED STATES OF TARA

20. BEST PERFORMANCE BY AN ACTOR IN A TELEVISION SERIES –
COMEDY OR MUSICAL
ALEC BALDWIN
30 ROCK

21. BEST MINI-SERIES OR MOTION PICTURE MADE FOR TELEVISION
GREY GARDENS (HBO)
Specialty Films and Locomotive in association with HBO Films

22. BEST PERFORMANCE BY AN ACTRESS IN A MINI-SERIES OR
MOTION PICTURE MADE FOR TELEVISION
DREW BARRYMORE
GREY GARDENS

23. BEST PERFORMANCE BY AN ACTOR IN A MINI-SERIES OR MOTION
PICTURE MADE FOR TELEVISION
KEVIN BACON
TAKING CHANCE

24. BEST PERFORMANCE BY AN ACTRESS IN A SUPPORTING ROLE IN A
SERIES, MINI-SERIES OR MOTION PICTURE MADE FOR TELEVISION
CHLOË SEVIGNY
BIG LOVE

25. BEST PERFORMANCE BY AN ACTOR IN A SUPPORTING ROLE IN A
SERIES, MINI-SERIES OR MOTION PICTURE MADE FOR TELEVISION
JOHN LITHGOW
DEXTER

Spirituális tündérmese


Jelenkorunk egyik közkedvelt kifejezése a hype, ami körülbelül annyit tesz, hogy agresszív hírverés. Az előre elcsöpögtetett információk korát éljük, így az embert nem sok meglepetés érheti, ha moziba vagy színházba akar menni. Persze nem akarok túlságosan olyan ingoványos területre lépni, mint az információs társadalom szlengjének értelmezése, mert hamar elvérezhetek egy keresztkérdés hallatán. Mindenesetre James Cameron hosszú hallgatása után megszületett filmjének, az Avatar bemutatóját komoly marketing hadjárat előzte meg, „előhájpolták”, na! Sokáig engem nem is érdekelt a téma. A Titanic nem igazán kedvezett Cameron hírnevének nálam, és a sci-fi sem hoz igazán lázba, no meg a 3D sem feltétlenül. Hallottam innen-onnan ezt is, azt is, mert ugye elkerülhetetlen. Hallottam, hogy egyedülálló technikával készült; hogy ezt a filmet csak a moziban érdemes megnézni; hogy a történet előre kiszámítható, unalmas, tanmese a környezetét romboló rideg emberi fajról és a szimbiotikus szeretet tudásának birtokában lévő Navikról; hogy semmi meglepő, semmi újdonság nincs a filmben, és így tovább.
A túlhajszolt reklám azért csak belefúródott az agyamba, kíváncsi lettem, a saját tapasztalatomból kívántam megítélni az Avatart. Persze ehhez az elhatározáshoz az is kellet, hogy ne tartsam eleve teljesen blődségnek az egészet, de nem mentem nagy várakozásokkal a moziba. Talán a nagy elvárások hiány amiatt is, de kellemesen csalódtam. Nem állítom, hogy az Avatar az évtized, de még az év filmje sem (egyébként hol vagyunk még ilyen elhamarkodott kijelentésektől). Azt sem jelentem ki, hogy a film a személyes kedvenceim közé lép, de jóval a várakozásaimon felül teljesített Cameron munkája. Persze előre kiszámítható, persze tanmese, de cseppet sem unalmas, ráadásul igazán kerek történet. Az Avatar egy tündérmese, az élő természetről szól, arról, hogy az értelmes lények akkor mondhatják magukat felsőbbrendű entitásoknak, ha ahhoz méltóan viselkednek, azaz nem gondolják magukat felsőbbrendűnek és megfelelő alázattal viseltetnek környezetük iránt. Legyen a tanulság bármennyire is elcsépelt, sokat mondott, sokat hallgatott, még mindig nem elégszer kimondott, hiszen az ember még mindig nem érti az üzenetet. Általános mondanivalóhoz egyszerűsíteni kell. Nincsenek ezért a filmben különösen bonyolult jellemek, az amerikai katonák egyszerűsége nekem különösen bántó (aztán persze azon is elgondolkozta, hogy könnyen elképzelhető: egyáltalán nem túloz a film és léteznek a filmbeli katonai vezérhez hasonlói figurák az US Army kötelékében).
Az Avatar gyönyörű mese, a bennem élő gyermeket elbűvölte. A 3 D-től különösebben nem voltam elájulva. Természetesen izgalmas, hogy a jegy mellé egy szemüveget is kapott az ember, és a térhatás sem volt rossz, de önmagában ettől nem dobtam volna hanyatt magam. Arról nem is beszélve, hogy ha arra gondolok, ez lesz a mozi jövője, egyáltalán nem örülök. Nem kedvemre való az, hogy kényelmetlen szemüvegben nézzem állandóan a vásznat. Különlegességnek érdekes, általánosságban nem üdvözlendő. Azért egy Michael Haneke vagy egy Lars von Trier filmet a későbbiekben sem a lencsén keresztül fogjuk nézni (bár az utóbbi úriember esetében erről nem vagyok annyira meggyőződve).
Aki érzékeny rá, egy szép ívű spirituális tartalmat is kiolvashat a filmből. Ez a már említett magas szintű tudással van összefüggésben, amelynek birtokosa tiszteletben tartja környezetét és képes magát elhelyezni benne. A fogyatékkal élő emberi testbe zárt tiszta szellem története, aki idegenként érkezik egy ismeretlen világba, majd ott hőssé, mi több szerves taggá válik, megértve az univerzum örök szabályát: az élet messzemenő tiszteletét, gyönyörű metafora, nekem legalábbis tetszett. Ideális befogadó voltam az Avatar esetében. Meglepett és elvarázsolt, amit nem gondoltam volna.
Kilépve a moziból azt a kijelentést tettem, amit a film ismeretének hiányában el sem képzeltem volna magamról, aminek az ellenkezőjében reménykedtem: nem lepne meg, ha a film megnyerné a legjobb film kategóriájában az Oscar-díjat. Nos éjszaka a Golden Globe-díjat hazavitte, és véleményem szerint nem érdemtelenül, akkor sem, ha nem is lehet egy lapon említeni Coenék remekével, a Nem vénnek való vidékkel.

(James Cameron: Avatar)

(képek: www.est.hu)

színházfilm, filmszínház

A színház ereje a néző és a színész egyidejű fizikai jelenvalóságában és az egyszeri, megismételhetetlen pillanatában rejlik. Emiatt sosem szerettem színházi előadásokat televízióban nézni. Az én szememben a színház a képernyőn meghal, ott erejét vesztett, üres dobozként funkcionál. Az utóbbi időkben azonban film és színház határait többen feszegetni kezdik. Elég, ha a dán sztárrendező, Lars von Trier Dogville, illetve Manderley című filmjeire gondolunk, ahol a film egy skiccszerűen díszletelt, steril műteremben kel életre a színészek által.
Mundruczó Kornél kicsit másképp közelítette meg a dolgot, amikor elhíresült krétakörös átiratát, a Nibelung-lakóparkot az utókor számára rögzíteni kívánta. Sajnos a színházi előadást nem volt alkalmam látni, hiszen vidéki polgárként az efféle jóból rendre kimaradok a POSzT ellentételező hatása ellenére is. Térey János művét azonban évekkel ezelőtt befogadtam – sőt mi több házi könyvtáram része is lett – és már akkoriban is egy meglehetősen kiforrott, nagy volumenű alkotásnak tartottam. Mundruczó a már feloszlott Krétakör Társulat tagjaival együtt az egykori színpadi alkotásnak kívánt emléket állítani. Erre pedig a film kiváló eszköz. A rendező a film felöl érkezett a színházba, de fordítva is igaz lehet e tétel, így szerencsére nem azt a kézzelfogható megoldást választotta, miszerint az egyik előadást lefilmezte, hanem megpróbálta a színpadi művet a filmvászonra újrafogalmazni úgy, hogy a lehető legtöbb megmaradjon a színházból. Nem egyszerű vállalkozás, annyi szent. A színház megszületése pillanatában meghal, így a Nibelung-lakópark emlékfa az egyszeri virágzásnak, tulajdonképpen kísérleti film, és mégis több annál. Már a Bárkában rendezett Frankenstein-terv című előadás során – amelyet pécsiként szerencsém volt látni azon kevesek egyikeként, akik a POSzT két előadásának valamelyikére bebocsáttatást nyertek – kiderült, hogy Mundruczó szeret a film és színház határmezsgyéjén tartózkodni, amelyből egészen különleges dolgok születhetnek. A Nibelung esetében is igaz ez, még a filmről vélelmezhetően visszavezethető színházi művön is a filmfertőzés jelei mutatkoznak.
Az irodalmi mű harmadik részéből, a Hagen avagy a gyűlöletbeszéd című befejező epizódból –melynek szerzői műfaji meghatározása: katasztrófajáték – készült színielőadás és film modernkori III. Richard, avagy milyen lenne Shakespeare a 911 után. Mundruczó a színház élő légkörét, a néző és színész testközeli kapcsolatát az arcok premier plánjával próbálja meg helyettesíteni. Az arcok tekintete folyamatosan a kamera objektívére szegeződik, a rendező-nézőre. Kétségünk sem férhet ahhoz, hogy mi vagyunk megszólítva. A kamera mögött az operatőr mellett maga a főnök, a rendező áll. Ő irányítja a nézői tekintetet. Ebben a vonatkozásban Mundruczó lehetőséget ad magának arra, amelyre egy színházi előadás során nincs befolyása: a lényegre hívja fel a néző figyelmét, megzabolázza a közönség kollektív tekintetét. Természetesen erre a film adta szűkös keretek miatt is szükség van, hiszen a néző szeme sokkal többet tud a térből befogni, mint a kamera maga. Egyrészt eszközeiben, másrészt időben is behatárolt a celluloid művészet, agy születik a három és fél órás előadásból majd két órás film.
Roppant érdekes vállalkozás, és nekem a színházi előadás ismeretének hiányában is nagyon tetszett. Persze azt nem tudhatom, hogy ez a körülmény előnyömre szolgált-e vagy sem. Valószínűleg nem is fogom sose megtudni ezt. Annyi bizonyos, hogy tartottam ettől a filmtől, hiszen ahogy a filmben is elhangzik, ez egy színházi előadás, nem lehet filmre vinni. Szerény véleményem szerint, azért valami csak-csak sikerült. Éreztem a mű erejét, ez köszönhető a hihetetlenül erős színészi, színi közösségi jelenlétnek. Nem akarom elhallgatni egyikük nevét sem: Nagy Zsolt, Gyabronka József, Rába Roland, Péterfy Bori, Sárosdi Lilla, Láng Annamária? Csákányi Eszter, Scherer Péter, Somody Kálmán, Bánki Gergely, katona László, Terhes Sándor, Tóth Orsi és Tilo Werner. Legutóbbi a néző idegenvezetőjeként vezeti be az egyes jeleneteket, amelyek a Lipótmezőként elhíresült egykori Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) főépületében kerültek felvételre.
Az OPNI kórtermei, folyósoi, pincerendszere, kápolnája igazi pokoljárta labirintus, amelyet Ágh Márton látványtervező kezemunkája még inkább hangsúlyossá tesz. Lipótmező – e terek láttán – nem az a hely volt, ahová a beutaltak gyógyulni jártak. Wotan világa sem gyógyulhat meg, a darab végére meggyőződhetünk arról, hogy az emberek világa semmi részvétet nem érdemel, így Térey művében sincs senkinek kegyelem. A kapzsiság, a szeretetlenség, mint uralkodó hajlam mindenkit megfertőzött, így elkerülhetetlen a jól ismert Shakespeare-i leszámolás. A színészek a kamera előtti jelenlétet is láthatóan komolyan vették, persze egyúttal izgalmas játék is lehetett a forgatás számukra. Mundruczó jelenleg a Frankenstein-terv filmre vitelén szorgoskodik. Az eredményt állítólag tavasszal láthatjuk. Én kíváncsian várom.

(Sajnálatos, hogy az egykori Krétakör tagjait a kőszínházak nem igazán tudják befogadni, nem tudnak velük mit kezdeni, így amióta Schilling Árpád feloszlatta az intézményt, nem igazán találják a helyüket. Egyenként próbálnak meg tovább lépni, de legfőbb erejük állítólag a társulati együttdolgozásban rejlett. Sajnos én sem láttam tőlük semmit sem. Egyszer a Művészetek Völgyében lett volna alkalmam a Feketeországot megnéznem, de nem tudtam miről van szó, valami elvont, érthetetlen kísérleti vállalkozásnak tituláltam őket, és nem foglalkoztam velük. Utólag tanul az ember. Most már kénytelen vagyok beérni az efféle filmekkel, meg a szétoszlott társulat utólagos lecsapódásaival. Persze azért vannak kivételek, Alföldi például jópáruknak munkát adott a Nemzeti Színházban. Ezért is mondom, lehet nem szeretni Alföldti (korábban én sem kedveltem), de el kell ismerni, hogy tehetséges. Ráadásul, nekem tetszik, hogy a Nemzetit nem egy vízfej intézményként képzeli el, ahol porlepte, konzervatív előadásokat készítenek. Nyit a közönség felé, és utat enged az újnak.)
(Mundruczó Kornél: A Nibelung-lakópark)
(képek: www.filmtett.ro)

2010. január 12., kedd

Irány Pécs!




Pécs Európa Kulturális Fővárosa. Erre büszkének kell lenni, és bevallom jó érzés pécsinek lenni. Vasárnap este kimentünk a félkész Széchenyi térre, hogy megnézzük az ünnepélyes megnyitót. A helyszínen nem sokat láttunk a műsorból, de szerencsére a közszolgálati televízió is közvetítette az eseményt, amelyet előre felvételre be is programoztunk. A hangulat miatt mentünk a helyszínre, hiszen azzal tisztában voltunk, hogy a gyermekkel együtt nem fogunk olyan mélyen behatolni a tömegbe, hogy közel legyünk a színpadhoz. A városháza kapuja előtt álltunk, ahonnan a kivetítőket, úgy ahogy, lehetett látni. Sok ember gyűlt össze a területen, de szerencsére, ahol mi álltunk, kényelmesen el lehetett férni. Jól éreztük magunkat a megnyitón: Régen látott barátokkal is összefutottunk, és kivételesen finoman elkészített forralt bort is elfogyasztottunk.
Annyi rossz, irigy, béna előrejelzés után, megéltük, hogy Pécs Európa Kulturális Fővárosa lett, és ennek mi is a részesei lehetünk. Bevallom, hogy jelenleg engem nem érdekel, mikorra készülnek az ún. kulcsprojektek. Nem ez a fontos most, hanem hogy tudjunk örülni ennek a ténynek. Én örülök, még ha néhány úgy is gondolják, hogy ez „ciki”.
Hazafele sűrítették a buszjáratokat, de a nagy tömeg miatt így is csak a sokadik buszra tudtunk felférni, arra is épphogy csak. A tömeg irányíthatatlan, az emberekből meg hiányzik az udvariasság, empátia, ha egy babakocsis szülőt látnak. Márknak tetszett a dolog, főleg a végén, a tűzijátékot nézte szívesen. Az este nem kellett nagyon altatni, kihúzta a nap.
Szép volt, na! Este, otthonunk nyugalmában, meg is néztük a műsort. Nekem tetszett. Jó pécsinek lenni. Remélem a folytatást is jó lesz, és az év végéig kitart bennem a hurrá hangulat.

2010. január 6., szerda

2009 óévbúcsúztató



Egy naptári évet, annak háromszázhatvanöt napját természetesen nem lehet elszigetelten kezelni az azt megelőző és az azt követő időszaktól, de egy új esztendő kezdetén hajlamosak vagyunk az összegzésre. Milyen volt 2009? Ha a későbbiekben erről az évről fognak beszélni, bizonyosan a kitejesedő pénzügyi válságot és a H1N1 vírus vészes elterjedését fogják elsőként említeni. Persze ezek a világméretű események az én és családom életére is kifejtették hatásukat, mégis igyekezetünk eredményeképpen talán sikerült a lehető legoptimálisabb mértékben környezetünktől távolt tartani csúfos következményeiket.
A világban jelenlevő általános válságra kicsiben mi is reagáltunk, sőt ma is, nap mint nap megadjuk rá személyes válaszainkat, 2009 számomra mégsem a válságról szólt. Persze rengeteg nehézség akadt az óévben, de összességében elégedett lehetek azzal, amit kaptam és amit adni tudtam. Megünnepeltük Márk első születésnapját, sok szép helyre eljutottunk. Jártunk Sümegen, Szigligeten, Győrben, az Ördögkatlan falvaiban. Tíz gyönyörű napot töltöttünk el a dalmát tengerparton. A horvátországi nyaralás nem csak Márk fiam, hanem számomra is az első kiruccanás volt déli szomszédainknál. Barátainknál, a szigetközben is eltöltöttünk egy szép, hosszú hétvégét. Bár autónk nincs és vezetési gyakorlatunk hiányában másra vagyunk utalva, így ritkáén utazunk, az előbbi felsorolásból az tűnik ki, hogy mindezek ellenére kegyes volt hozzánk a 2009-es év.
A munka területén számos kihívás várt rám, és jó pár nehézség ellenére apróbb és nagyobb sikerek értek, Az év első felében osztályvezető-helyettesi feladatokkal bíztak meg, majd a felsőoktatásban kellett megállnom a helyem. Sokat stresszeltem, rengeteget készültem arra, hogy előadásokat tartsak a környezeti jog egyes kérdéseiről. Érdekes tapasztalat volt mind a saját képességeimről, mind a felsőoktatásban tanulók elhivatottság nélküliségéről. Kíváncsian várom, hogy az új évben ismételten felkérnek-e erre a feladatra, én mindenesetre várom az új kihívást.
Az év közepén átszervezték a munkahelyemet, ami idegileg kissé sokkolt. Engem ugyan közvetlenül hátrányosan nem érintett, de tanúja lehettem a vezetői kommunikáció teljes impotenciájának, amelynek következményeit előre meg lehetett jósolni. Persze a rendszer mindenhogy működik, mert működtetni kell. Csak az a kérdés, hogy a választások előtt pár hónappal mi értelme egy központilag levezényelt efféle manővernek, amikor a választási ciklus megjósolhatatlan – ám így vagy úgy, de biztos – változásokat hozhat. Ebből a helyzetből megtanultam azt is, hogy még az eddigieknél is kevésbé kel magamat bevonnom a kicsinyes hatalmi játszmákba. Na nem mintha ezt tettem volna, de amit láttam, azon felháborodtam, morgolódtam, véleményemet adtam, feleslegesen. Imunissá kell válnom, még jobban. Ilyen körülmények között kifejezetten kívántam a „tanulmányi szabadságomat”. Fárasztó, kimerítő volt az egyhónapnyi tanulás, de végül sikeresen vettem az utolsó akadályt is a jogi szakvizsgámhoz vezető úton. A tanulás szünete jót tett nekem a munkahelyen. Az átalakulás első hónapjából lényegében kimaradtam, és bár a jövő még tele van kérdőjelekkel, a kihívások egy része már látható. Az új osztályon, új közegben ismételten osztályvezető-helyettesi felkérést kaptam. Ez egészen friss, úgy hogy kíváncsian várom a folytatást.
Magánéletemet a család kiteljesedése jellemezte az óévben. Márk csecsemőből kisfiúvá cseperedése izgalmas feladatok elé állítja az embert nap mint nap, emellett rengeteg örömöt okoz az apaság. Persze nem hallgatom el, hogy akadnak nehézségek, amelyek megpróbálják az ember türelmét kibillenteni, de a hangsúly az örömön van, ami mindenen túlmutat. Élvezem az önálló háztartást, feleségem és fiam társaságát. Másfélszobás háztartásunk már-már kicsi, de a mienk.
Emberi kapcsolataim terén egy tisztulási folyamat ment végbe az óévben, ami még 2008-ban indult el, de a tavalyi évben teljesedett ki. Baráti körömből voltak, akik saját kezdeményezésükből, akadtak olyanok, akik az én döntésem okán morzsolódtak le. Itt volt az ideje, hogy a hátsó szándékoktól sem mentes, őszintétlen emberi viszonyok leépüljenek. Az életem olyan irányt vett, amiben az általuk hozott nyűgök, súrlódások, problémák nem férnek már meg. Rájöttem, hogy egyik sem ér meg több energiát, hiszen sokkal többet visznek el, mint hoznak. Fájdalmas volt a folyamat bennem, hiszen régi barátságokról van itt szó, de az eredmény a döntésemet igazolta, úgy érzem. Emellett viszont új ismeretségek születtek, a meglevők megerősödtek vagy fennmaradtak. Akadnak még fekete foltok, eldöntetlen kérdések, amik valószínűleg az újév során így vagy úgy, de megválaszolásra kerülnek. Ezeknek még adok esélyt, de nem csak rajtam múlik a jövő.
2009 jó év volt, szerethető. Nehéz, de cseppet sem kilátástalan. Szűkös, de nem szűkmarkú. Ha visszanézek rá, a jót, az örömöt látom benne. Leázás ide vagy oda, az év utolsó napjára szép, újonnan festett lakásunk lett. A különböző gazdasági gatyamadzag meghúzások ellenére az év végén csak-csak csurrant-cseppent valami.
Mára már elkezdődött az új év, 2010. Még jó pár napig ízlelgethetem az új dátumot, az ügyiratokon is biztosan olykor elrontok egy-egy iktatószámot, dátumot, de majd megszokja az ember. Pécsiként nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy rendkívüli év kezdődött meg. Pécs Európa egyik Kulturális Fővárosa. Minden ellenkező híresztelés és akarat ellenére, biztos vagyok benne, hogy megfelelő házigazdája lesz a város ennek az Európa hírű rendezvénynek. De ez már a jövő, amit kíváncsian várok, ahogyan Márk bölcsödébe vonulását is és Eszter újra munkába állását is. Addig is van még pár hónap. No de ennyire nem szaladjunk előre. Egyelőre csak búcsúzzunk 2009-től és köszöntsük 2010-et.

2010. január 5., kedd

Színházlátogatásaim 2009-ben

1. január 13. Kurt Weil-Bertolt Brecht: Koldusopera (Béres Attila); Pécsi Nemzeti Színház
2. február 5. Thomas Vinterberg, Mogens Rukov, Bo Hansen: Az ünnep (Csiszár Imre); Pécsi Nemzeti Színház
3. március 8. Georges Feydeau: A hülyéje (Béres Attila); Pécsi Nemzeti Színház
4. április 4. Egressy Zoltán: Portugál (Vincze János); Pécsi Nemzeti Színház és a Pécsi Harmadik Színház közös produkciója
5. május 14. A csoda – Játék Tamásival az Énekes madár című színjáték alapján (Bocsárdi László); Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház
6. június 5. Hú, de messze van Petuski! Venyedikt Jerofejev művei alapján (Tamási Zoltán); Stúdió „K” Színház, Budapest
7. június 7. Julian Crouch-Phelm McDermott: Jógyerekek képeskönyve (Ascher Tamás); Örkény István Színház, Budapest
8. június 8. Bérháztörténetek 0.1 (Bodó Viktor); Szputnyik Hajózási Társaság-Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet Labor, Budapest
9. június 9. Lutz Hübner: Kikatt (Scherer Péter); Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház, Budapest
10. június 10. Tasnádi István: Fédra fitness (Tasnádi István); KoMa és ALKA.T, Budapest
11. július 29. Neil Simon: Pletyka (Balikó Tamás); Pécsi Szabadtéri Játékok
12. augusztus 7. Slamowir Mrožek: Mulatság (Bérczes László) Bárka Színház, Budapest
13. október 7. Ion Luca Caragiale: Az elveszett levél (Mohácsi János); Pécsi Nemzeti Színház
14. december 9. Eugene O’Neill: Utazás az éjszakába (Tordy Géza); a Budapesti Kamaraszínház és Pécsi Nemzeti Színház közös produkciója
15. december 16. Vajda Katalin: Anconai szerelmesek (Balikó Tamás); Pécsi Nemzeti Színház

2010. január 4., hétfő

2009 filmjei az én szememben

A következő lista abszolút szubjektív, amelynek határait jómagam és lehetőségeim húzták meg. Az alábbi sorrend az általam látott filmek 10 legjobbikát mutatja. Biztosan sok olyan filmet nem láttam, ami teljesen átrendezhette volna ezt a listát, a filmélményeim útjai az óévben így zárultak le.

1. Laurent Cantet: Az osztály
Nálam ez a film a toronymagas győztes, pedig a második helyen sem akármilyen mozgókép végzett. Régen éltem át ilyen lebilincselően igaz moziélményt, mint eme dokumentarista jellegű játékfilm kapcsán.
2. Clint Eastwood: Gran Torino
Az öregedő színész gyönyörű visszavonulása, az éltes rendező újabb értékes alkotása. Eastwood giccsmentes fejlődésmeséje a zsémbes és magányos háborús veteránról. A végén bőgtem.
3. Ari Folman: Libanoni keringő
Izgalmas kísérlet a dokumentumfilm és az animációs film határvonalain. Ennek a technikának az ügyes kihasználása adja a film valódi erejét. Az animáció keltette víziók és a történelmi emlékezet gyönyörű szőttese.
4. Danny Boyle: Gettómilliomos
A hollywoodi díjesőben tarolt és sokakat elbűvölt. A végzet szép meséje az indiai Legyen Ön is milliomos győztes fiú története. A film igazi giccs, de annak tökéletes.
5. Jacques Audiard: A próféta
A Cannes-i zsűri idei nagydíjas filmje meglepő fordulatokkal tarkított, különös heppiendbe torkolló börtönkarrier mozi.
6. Darren Aronofsky: A pankrátor
Mickey Rourke szenzációs visszatérése. Film a húsról és az annak börtönébe zárt emberi szellemről.
7. Rune Denstad Langlo: Észak
Csöndes, apró mozi, megint csak Skandináviáról. Katartikus film, az utolsó jelenet, ahogy a sítalpakon érkező apára a gyermek felnéz, mindent elmond a mozi erejéről.
8. Quentin Tarantino: Becstelen Brigantyk
Tarantino sajátos történelem értelmezése végre visszahozta a QT filmek pofázós, néhány kulcsmozzanatra épülő szerkezeti modelljét. Talán kissé gyebgébb, mint a rendező korai munkái, de kitűnő szórakozás.
9. Matteo Garrone: Gomorra
A camorra rendszerét bemutató film, amely öt történetet fon egymásba a maffia által megfertőzött hétköznapokból, mindenfajta gengszterromantikát nélkülözve.
10. Mátyássy Áron: Utolsó idők
A Magyar Filmszemle 2009-es győztese különös érzékenységű film, főszerepben egy értelmi fogyatékos lánnyal.

mozilátogatásaim 2009-ben

1. január 8. Libanoni Keringő (Ari Folman), 2008; Apolló Art mozi (Super 8)
2. február 2. A szabadság útjai (Sam Mendes), 2008; Cinema City, Pécs (2. terem)
3. február 8. Benjamin Button különös élete (David Fincher), 2008; Cinema City, Pécs (8. terem)
4. március 1. Milk (Gus Van Sant), 2008; Apolló Art mozi (16 mm)
5. március 15. Coraline (Henry Selick),2009; Cinema City, Pécs (8. terem)
6. április 9. Gomorra (Matteo Garrone), 2008; Apolló Art mozi (Super 8)
7. április 17. Az osztály (Laurent Cantet), 2008; Apolló Art mozi (16 mm)
8. május 9. Oly sokáig szerettelek (Philippe Claudel), 2008; Apolló Art mozi (16 mm)
9. június 4. Intim fejlövés (Szajki Péter), 2009; Apolló Art mozi (16 mm)
10. június 14. Rockhajó (Richard Curtis), 2009; Cinema City, Pécs (6. terem)
11. augusztus 2. Harry Potter és a Félvér herceg (David Yates), 2009; Cinema City, Pécs (3. terem)
12. augusztus 29. Becstelen Brigantyk (Quentin Tarantino), 2009; Cinema City, Pécs (6. terem)
13. szeptember 10. Kiságyúk (Tomas Villum Jensen), 2006; Apolló Art mozi (Super 8)
14. szeptember 19. Engedj be! (Tomas Alfredson), 2008; Apolló Art mozi (16 mm)
15. szeptember 24. Megtört ölelések (Pedro Almodóvar), 2009; Apolló Art mozi (16 mm)
16. október 9. (Aida Begic), 2008; Uránia
17. november 17. Észak (Rune Denstad Langlo), 2009; Apolló Art mozi (Super 8)
18. november 28. A próféta (Jacques Audiard), 2009; Apolló Art mozi (16 mm)
19. december 7. Poligamy (Orosz Dénes), 2009; Cinema City, Pécs (6. terem)
20. december 27. Egyszerűen bonyolult (Nancy Myers), 2009; Cinema City, Pécs (9. terem)

2009 olvasmányai

Lehet, hogy az elbúcsúztatott 2009. év a gazdasági válásról és a H1N1 vírusról lesz hírhedt, de ha az olvasmányaimat végig nézem, rá kell jönnöm, hogy különösen jó év volt ez. Rengeteg jobbnál jobb, élvezetesebbnél élvezetesebb könyvet olvastam az óévben. Kevés volt a csalódás, ami nagy szó. Talán a nobel-díjas Le Clézio Terra Amata-ja gyötört meg igazán, de ne is a rosszal foglalkozzam. Különösen emlékezetes volt Carlos Ruiz Zafón két regénye is, Harry Mulisch nagyívű regénye vagy Cormac McCarthy pokoljárta műve. Persze nem hagyhatom ki a sorból Darvasi Virágzabálókját, Grecsó Isten hozottját, Háy A gyerekjét, Rakovszky novelláskötetét sem. A krimi- és szórakoztató irodalom területén is igényes olvasmányokat vettem a kezembe: Kondor Vilmos bebizonyította, hogy a magyar krimi irodalom talán újjáéledhet, Henning Mankell megint csak lenyűgözött aprólékos izgalomfokozásával. Winslow kőkemény maffiatörténetei is emlékezetesek voltak, Sansom középkori és Lehane sötét külvárosi krimijei is igényes szórakozást nyújtottak. Idén sem maradhatott ki persze Block könnyed és sötétebb darabjai, és olyan meglepetésekben volt részem, mint Patrícia Highsmith és Daphne Du Maurier thriller novellái, Agota Kristof Trilógiája, Rubin Szilárd Csirkefeje és végül az Ibrahim úr és a Korán virágai. Irodalmi szempontból nagyon jó évet zártam. Remélem a 2010-es év is hasonlóan eseménydús lesz.

Íme a lista:

  1. Jean-Marie Gustave Le Clézio: Terra Amata
  2. Cserna-Szabó András: Puszibolt
  3. Don Winslow: Drogháború
  4. Anthony Burgess: Mr. Enderby – bepillantás
  5. Háy János: A gyerek
  6. Stephenie Meyer: A burok
  7. Philip K. Dick: VALIS
  8. Neil Gaiman: Coraline
  9. Kondor Vilmos: Budapest Noir
  10. Dennis Lehane: Sötétség, fogd meg a kezem
  11. Cormac McCarthy: Véres délkörök avagy a vörös alkony a nyugati égen
  12. Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma
  13. Lawrence Block: A penge élén
  14. Lawrence Block: A betörő, akit temetni veszélyes
  15. J.K. Rowling: Bogar Bárd meséi
  16. Orhan Pamuk: Fekete könyv
  17. Murakami Haruki: A határtól délre, a naptól nyugatra
  18. Philippe Grimbert: Titok
  19. Carmen Laforet: A semmi
  20. Patrícia Highsmith: 11 (novellák)
  21. Tasnádi István: Fédra fitness (dráma)
  22. Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka
  23. C. J. Sansom: Sötét tűz
  24. Kondor Vilmos: Bűnös Budapest
  25. Darvasi László: Virágzabálók
  26. Agota Kristof: Trilógia
  27. Harry Mulisch: A menny felfedezése
  28. Wolf Haas: Halottak feltámadása
  29. Daphne Du Maurier: Ne nézz vissza! (novellák)
  30. Dennis Lehane: Vihar-sziget
  31. Grecsó Krisztián: Isten hozott
  32. Don Winslow: Bobby Z halála és élete
  33. Camilla Läckberg: A jéghercegnő
  34. Rubin Szilárd: Csirkefej
  35. Gerard Reve: Az esték
  36. Henning Mankell: Tűzfal
  37. Rakovszky Zsuzsa: A Hold a hetedik házban (novellák)
  38. Alain Robbe-Grillet: Érzelmes regény
  39. Eric- Emmanuel Schmitt: Ibrahim úr és a Korán virágai

Eric-Emmanuel Schmitt: Ibrahim úr és a Korán virágai;európa Kiadó, Budapest, 2005


Az Ibrahim úr és a Korán virágai vékony kötete röpke olvasmány, de ostoba az olvasó, ha nem szentel neki kellő figyelmet, mert akkor kedves örömtől fosztja meg magát. Eric-Emmanuel Schmitt kisregényét feleségemtől kaptam karácsonyra. Valószínűleg sosem fogtam volna a kezembe. Külsőre is jelentéktelennek tűnik, meg az Európa Kiadó által megjelentetett, ügyetlen regénynek néztem volna. Az előítélet az, amit le kell vetkőzni. Ez most már aranyszabály.
A mindössze 77 oldalas könyvecskében egy zsidó kisfiú Momo meséli el Ibrahim úrral való barátságát. Ibrahim úr muzulmán és egy piciny bolt tulajdonosa ő Párizs zsidó negyedében. Ibrahim átlagos, mégsem mindennapi ember. Bölcsessége, életszemlélete okán nyitott a világra, és végtelen öröm lakozik benne. Ibrahim úr ezt az örömöt adja át Momonak, a regény pedig az olvasónak. Rövid, tömör, frappáns mondatokból épül fel ez a röpke regény, nincs benne felesleges szó, szükségtelen cicoma, semmi cikornya.
Momot édesanyja születése után elhagyta, ráadásul úgy érzi, hogy édesapja nem kedveli. Momo egyedül van a világban, de Ibrahim úr megmutatja: a világ önmagunk vagyunk. Schmitt könyve kedves, katartikus olvasmány. Bármennyire is piciny, hatalmas szív lakozik benne, és az olvasóra mosoly szökik, ha elolvassa.
Persze nem fog sosem a magasirodalmi kánonba helyet követelni magára, de nem szabad kihagyni.

Alain Robbe-Grillet: Érzelmes regény; Magvető Kiadó, Budapest, 2009



2007-ben Alain Robbe-Grillet 85 évesen lefóliázva és felvágatlanul közreadta legújabb – és egyben legutolsó (az író 2008. februárjában hunyt el) – művét. Az Érzelmes regény egyértelműen erőteljes sade-i ihletésű mű, amely olvasatra pornográf, libertinus termék. Azonban ha a szöveg felszíne okozta, jóízlés megsértésén felülemelkedünk az író társadalomkritikai hozzáállásával találkozhatunk.
A regény az ébredés vagy inkább álomba zuhanás jelenetével kezdődik. Valaki mintha felébredne. Nem tudja hol van és hogyan került oda. Ez a valaki, és vele együtt az olvasó körbetekint: egy jellegtelen szobát lát, majd egyszer csak egy lányt vesz észre, akinek az édesapja magánórát tart. De nem akármilyent, ugyanis a nevelés célja a leánygyermek szexuális segédeszközzé válásának elősegítése, ahogyan annak egy rendes lány esetében lennie kell. A regény ezt követően egy perverz utazás a kínzás és a kínzatás gyönyöreinek bugyraiban. Innen nézve tulajdonképpen az Érzelmes regény egy fejlődés- vagy nevelésregény, vagy ahogyan a fülszöveg mondja: „afféle felnőtteknek szóló tündérmese”. Tanúi lehetünk annak, ahogyan egy serdülőkorú lány atyai támogatással aprólékosan megismerkedik a perverz szexuális örömszerzéssel. Láthatunk korbácsolást, karóba húzatást, kínhalált és egyéb ínyencségeket. Robbe-Grillet azonban a szadoerotikus vízió mellé mindig valóságos példát állít az emberiség barbár történelméből. Megismerkedhetünk a leánykereskedelem legalizált könyörtelenségével és az azt kiegészítő adózási szabályokkal, vagy a kivégzéseket végző rendőrök amatőrfotóival illusztrált és egy neves író által lírizált albummal.
A társadalomkritikai hangot csak erősíti a szerző szatirikus hangvétele, amely nem egyszer paródiává alakítja a gyomorforgató jelenetek sorát. A fogyasztói társadalom valahogy így működik: tárggyá, eszközzé silányulunk, és mi hálás örömmel adjuk el magunkat másoknak. A modern ember a hétköznapok kurvája, a társadalom pedig önmagunk kitartottja.
Nem könnyű olvasmány az Érzelmes regény, bár ezt egy Robbe-Grillet mű esetében sem lehetne elmondani. Érdemes a szöveg mögé nézni, mert ha csak az obszcenitást nézzük, hamar elmegy a kedvünk az egésztől.


Külön figyelmet érdemel Dunajcsik Mátyás fordítómunkája, aki tökéletesen dolgozta magyarra az eredeti művet, és hiánypótló jegyzeteket fűzött a regényhez.

Rakovszky Zsuzsa: A Hold a hetedik házban; Magvető Kiadó, Budapest, 2009


A kortárs magyar irodalom területén természetesen számos hiányosságom akad. Rengeteg olyan író van, akinek még egyetlen művét sem vettem a kezembe. Olvasmányaim kiválasztása során nem követek semmiféle koncepciót, a csapongó következetlenség vezet engem. Ami éppen akkor felkelti az érdeklődésemet, azt veszem a kezembe. Grecsót is többedszeri könyvtári kikölcsönzése után olvastam végül el, és egyáltalán nem bántam meg.
Hasonló helyzetbe kerültem Rakovszky Zsuzsával is. Őt ráadásul korábban még kezembe sem vettem. Halláskörnyezetembe ugyan eljutott néhány információ róla, de tulajdonképpen semmit sem tudtam róla. Legújabb prózai kötetét, A Hold a hetedik házban névre hallgató novellagyűjteményt azonban nagy szívvel vettem a kezembe. Érdekes, hiszen legtöbbször ódzkodom a novelláktól, amit nehezen tudok megmagyarázni. Talán azért alakult ki bennem ez, mert szeretem ha egy mű szép lassan, néha ráérősen kerekedik ki a szemem előtt. A novellás kötet pedig több történetet tartalmaz, és talán félek attól, hogy egyenetlen színvonalúk miatt az igazán jót a rossz lerontja. Hozzá kell tennem azonban azt is, hogy az utóbbi időben, amikor novellás kötetet vettem a kezembe mindig kellemesen csalódtam. Így volt ez Rakovszky Zuszsa esetében is.
Akik ismerik korábbról írói munkásságát, az új kötet elolvasása után a folytonosságot vélik felfedezni pályafutásában. Nos, mivel én nem tartozom ebbe a körbe, inkább csak jelen kötetről szerzett benyomásaimat tudom képernyőre vetni.
Rakovszky Zsuzsa 9 novelláját tartalmazó kötete az írónő kiegyensúlyozott, kiérlelt stílusáról tanúskodik. Az a nyelv, amiben az írónő történeteit megfogalmazza, minden sallangot nélkülöz úgy, hogy közben mégis költői marad. Talán nem véletlen ez, hiszen Rakovszky Zsuzsa írói pályafutása kezdetén leginkább verseket írt, majd ezt követően zarándokolt csak el a próza világába. Nagyszerű arányérzékkel párosítja a lírikus és a prózai énjét. Egyik sincs túlsúlyban. Nem válik a szöveg se nem túl szárazzá, se nem túl légiessé. Tömör próza ez, de nem sziklaszikárságú, hanem simogatóan érzékletes.
Rakovszky a regényírás után próbálta ki a novella műfaját, ez érdekes terjedelmű történeteket hozott világra. A leghosszabb novella több mint 90 (Az ismeretlen tényező), a legrövidebb pedig 16 (Az álom) oldalas. E két szélsőség között átlagban 40-50 oldalon bomlik ki az adott történet.
Rakovszky történeteinek központi szereplői, hősei mindig nők, a férfiak csak mellékszerepekben jelennek meg. Külön öröm volt ezt látni, mert valljuk be az irodalom területén is azért általánosságban a patriarchális jelleg az uralkodó. Az egyes novellák egész életeket, sőt egész sorsokat sűrítenek magukba. Közös jellemzőjük a visszatekintés, az emlékezésen keresztüli sorsfeldolgozás, amelyből vagy előre vagy hátra indul az ember. Eltérő válaszok lehetségesek. Az egyes történeteket az emlékek, az álom szintjén megtett utazás kapcsolja össze. Külön álló történetekről van szó, amelyeknek szereplői, helyszínei különbözőek, azonban a főszereplők által megtett utazás közös. Mind fordulóponthoz jutottak, ahonnan valamerre menni kell, ki-ki a maga döntése szerint.
Rakovszky prózája kissé Bergmant juttatja eszembe, vagy Woody Allen Bergman hommage filmjének címét. A külvilágtól elzárt, elfojtott, elcsöndesített belső terekben játszódnak ezek a történetek. Belső folyamatok tanúi lehetünk, Rakovszky prózája pszichológiai perspektívából tekint vissza az olvasóra. Érzékeny irodalom ez, törékenyen szép és valóságos.