2010. május 25., kedd

Pünkösd ülés a Vylyan teraszon



A múlt heti özönvízszerű esőzések után már nagyon vágytunk a májusnak megfelelő időjárásra. Márk is mindenáron ki akart menni a szabadba, nem érezte jól magát a négy fal között. Ha nem lenne a szülői parancsszó, ő az esőben is a mászókát rohamozná meg. Persze teljesen megértem őt, de a természet szavával egy apa sem dacolhat. Pünkösd ünnepe már évek óta a Nyitott Pincék programmal kapcsolódott össze. A villányi borvidéken, Palkonya falvában már több, mint tíz éve Pünkösd vasárnapján több boros gazda megnyitja pincéit és jó áron kóstolót ad boraiból. Palkonyán sokszor megfordultunk már. Tavaly kihagytuk a programot, és idén sem jutottunk el a faluba. Hétfőn azonban, mivel végre hét ágra sütött a nap, Kisharsány felé vettük utunkat, a Fekete-hegy tövéhez mentünk. Itt található ugyanis a Vylyan Szőlőbirtok és Pincészet. Én tavaly júniusban már jártam ott a kollégáimmal. Feleségemmel azóta is terveztük, hogy vele is eljövünk ide. Egy a probléma: a Vylyan terasz csak autóval közelíthető meg. Vonattal esély sincs megközelíteni a helyet, busszal még csak-csak el lehet jutni valahogy Kisharsányba, de nehézkes és onnan még gyalogszerrel el kell jutni a birtokra. Szóval kell egy önfeláldozó ember, aki nem kóstol a finom nedűből, csak nézi a többiek mosolyra húzódó arcát. Nem egy hálás szerepkör ez, ezért eddig nem is éltünk vele. Tegnap azonban feleségem névnapja alkalmából apósom sofőrködésével eljutottunk végre a Pincészetbe.
A napsütötte teraszon 5-6 féle bort kóstoltunk meg, miközben gyermekünk a teraszon levő citromfa aljában megálló vízzel játszott. Kis játék motorjával (a „monyó”-val) is bemutatót tartott. A kialvatlansága miatt érzett fáradtságának vajmi kevés jelét mutatta, hiszen a szabadban garázdálkodhatott, és ez az abszolút boldogság érzésével töltött el őt. Szép, nyugodt délután volt. Hétfő délután már a Pincészetet sem rohamozták meg annyian, mint a hosszúra nyúlt hétvége többi napján. A Vylyan teraszon üldögélni és nézni az előttünk elterülő tájat tökéletes élmény, még akkor is, ha a Szársomlyón éktelenkedik egy jókora tájseb és a messzeségből kiemelkedik a Beremendi Cementgyár sziluettje.

Per Petterson: Lótolvajok, Scolar Kiadó, Budapest, 2009

Trond 1948 nyarát Kelet-Norvégiában együtt tölti édesapjával egy folyómenti hegyi birtokon. Az akkor tizenöt éves fiú életére meghatározó befolyással lesz a vakáció. A nyár során a birtokon elterülő erdő fáit kivágják, hogy azokat a folyón leúsztassák, majd jó pénzért eladják. A férfias, kemény munka mellett azonban feszült érzelmek törnek fel a mélyből, a fiút idejekorán megcsapja a felnőttség szele. Trond abban az évben látta utoljára édesapját, aki szó nélkül elhagyta családját egy másik nőért.
Trond 1999-ben, élete delején túl, egy hasonló helyre vonul el a városi lét elől. Összetalálkozik kamaszkora drámájának egyik főszereplőjével, Larssal. A nem várt találkozás arra készteti a férfit, hogy szembe nézzen emlékeivel. Felrémlenek előtte gyermekkori legjobb barátja elvesztésének körülményei, a halállal való szembesülés, az első szerelem rezdülései, valamint apja árulása is.
Trond René Margritte La reproduction interdite (Másolni tilos) című festményének főszerepében érzi magát. A festményen egy férfi a tükörben saját tarkójával szembesül. A Lótolvajok tulajdonképpen ennek a képzőművészeti alkotásnak irodalmi kibontása. Trond időskori remeteségében ugyanis múltjával találkozik. Emlékein keresztül egy, az apja történetével párhuzamos élet bontakozik ki. Trond is elhagyja családját, senkinek sem szól hollétéről. Az író azonban megadja Trond számára az önálló élet esélyét, hiszen lányát a remetelak irányába vezeti. Trondnak van választásai lehetősége, hogy megszabaduljon apja kísértő szellemétől.
Per Petterson regénye rendkívül szűkszavú. Nem ad kész válaszokat az általa feltett kérdésekre. Trond töprengő alakja önmagunk megismerésének útját vázolja fel. A múlt visszahúzó erejétől csak akkor szabadulhatunk meg, ha képesek vagyunk túllépni rajta. Ehhez pedig megbocsátás kell. Elsősorban önmagunkkal szemben kell elnézőnek lenni, akkor tudunk megélni jelenvalónkat, és jobbá tenni magunkat.
Petterson könyvét az érzelmek szűkszavúsága mellett a természet felkavaró jelenléte uralja. A Lótolvajok erőssége abban áll, hogy nem ad pontos leírást a történésekről, hanem csak érzékelteti a mélyben kavargó drámákat. A skandinávokról tartott felületes előítéleteink, miszerint megközelíthetetlen morcona alakok ők, pedig sokkal árnyaltabb ellenképet kapnak a könyvben. És talán magunkról is megtudhatunk egy kicsivel többet.

Czukormázas valóság

Dömötör Tamás a színpad után a filmvászonra vitte Füst Milán Boldogtalanok című művének felhasználásával készült színdarabját. A Czukor Show szinte követelte filmre vitelét, hiszen Füst Milán drámai története a XXI. század jellemző tévés műfajába, a talk show-k világába kiválóan belesimítható.
A honi televízió csatornák is előszeretettel töltik ki a hétköznapi délutánok műsorrendjét különböző kibeszélő show-kkal, ahol a műsor névadó celebje beszélteti a stúdióba némi alamizsnáért becsalogatott népet. A műsor végén pedig a játékot irányító műsorvezető ötletszerű konklúziót von le az egyedi esetekből, mondván hogy tanulsággal szolgáljanak a társadalom egésze részére. Dömötör Tamás filmje a nézőszám növelésére orientálódott média felelősségét próbálja megfogni az egyéni és társadalmi sorsbefolyásolás terén.
Aki egyáltalán odáig megy, hogy mások nyomorúságán szórakozzon, azt láthatja, hogy mások a magánszféra titokszobájába tartozó történéseket teregetnek a nagyérdemű elé, teszik ezt szerződésben rögzített múló anyagi érdekeik szerint, vagy éppen a mindenkinek kijáró 15 perc hírnévért. A televíziós csatorna pedig hétköznapi emberek mindennapi problémáit meglovagolva próbál meg minél több profitot termelni. Aki egyszer belép ebbe a körbe, nincs az a szituáció, hogy szerződéses kötelezettségétől jogszerűen megszabaduljon. A magánszféra megvallása jól (?) fizetett érdek lett. Az efféle jelenségek súlyos és lesújtó látleletek korunk társadalmáról. Kukkoló nemzedékünk sokkal szívesebben csámcsog mások nyűgén-baján, mintsem hogy önmagával szembe nézzen. Gondolkodó embertársaink a fent leírt jelenséget jól ismerhetik, hiszen naponta találkozhatnak vele. Mondhatni, már csömörünk van ettől. Dömötör Tamás filmje innen nézve nem mond semmi újat. A Czukor Show semmi eredetit nem tesz hozzá a filmtörténet média működési mechanizmusait leleplező darabjaihoz [Pl. Sidney Lumet Hálózat (1975) című filmje]. A média anyagi érdekein nem tud túllépni. A mindannyiunk otthonában jelenlévő televíziós készülékben nem fér meg az emberség. A Czukor Show végkimenetele, az elkerülhetetlen tragédia és annak közvetlen hatásai előre kiszámíthatóak, ennek ellenére mégis csak hat. Persze ez lehet, hogy csak az alapvető hozzáállásomnak a tükre: sokkal inkább a félig megtelt poharat keresem, mint a félig üreset. Tény azonban, hogy talán sokkal jobban meg lehetett volna csinálni egy ilyen filmet, többet ki lehetett volna hozni a történetből. A tragédia óhatatlan bekövetkezte ugyanakkor erősen hat, és tulajdonképpen a film lényege akkor kezdődik, amikor befejeződik a filmidő. Innen nézve a Czukor Show túl rövidnek hat.
Összességében, bár a Czukor Show nem okoz meglepetéseket, a sztori a feszültséget jó ritmusban adagolva halad a kissé kiszámítható végkifejlet felé. A történetben rejlő tragédiát nem rágják túl, csöndesen láttamozásra kerülnek a következmények. Azonban, ha Dömötör Tamás igazán merész lett volna, ezen a ponton kezdte volna el filmjét. Nem így tette, és ezért igazán ne is kárhoztassuk őt. Dömötör egy közismert és megtűrt kortárs jelenségre hívta fel a figyelmét. Igaz, hogy problémafelvetése nem volt túl hangos, de filmje nézhető, helyenként meglepő színészi alakításokkal telített munka. Legfőképpen a Nórát alakító Vasvári Emese játéka emelhető ki, de Árpa Attila is meglepően hitelesnek látszik a producer szerepében. Mellettük nem szabad megfeledkezni Simicz Sándorról sem, aki a show-beli játékmestert alakítja rendkívül meggyőző erővel.A film ugyan nem bír eget rengető jelentőséggel, de azt a mellőzöttséget sem érdemli meg, amellyel a Cinema City és a Budapest Film büntette meg, amikor a producerek egy napra ingyenesen hozzáférhetővé tették az interneten.

(Dömötör Tamás: Czukor Show)
(képek: www.origo.hu)

2010. május 23., vasárnap

Kiosztották a 63. Cannes-i Filmfesztivál díjait.

Az egyes kategóriák zsűrijei az alábbi filmeket jutalmaztál:

FEATURE FILMS IN COMPETTION

Palme d'Or
LUNG BOONMEE RALUEK CHAT (Uncle Boonmee who can recall his past lives) by Apichatpong WEERASETHAKUL

Grand Prix
DES HOMMES ET DES DIEUX (Of Gods And Men) by Xavier BEAUVOIS

Award for the Best Director
Mathieu AMALRIC for TOURNÉE (On Tour)

Jury Prize
UN HOMME QUI CRIE (A Screaming Man) by Mahamat-Saleh HAROUN

Best Performance for an Actor
Javier BARDEM in BIUTIFUL réalisé par Alejandro GONZÁLEZ IÑÁRRITU
Elio GERMANO in LA NOSTRA VITA (Our Life) réalisé par Daniele LUCHETTI

Best Performance for an Actress
Juliette BINOCHE in COPIE CONFORME (Certified Copy) by Abbas KIAROSTAMI

Award for the Best Screenplay
LEE Chang-dong for POETRY

SHORT FILMS IN COMPETTION

Palme d'Or
CHIENNE D’HISTOIRE (Barking Island) by Serge AVÉDIKIAN

Jury Prize
MICKY BADER (Bathing Micky) by Frida KEMPFF

CAMERA D'OR

AÑO BISIESTO réalisé par Michael ROWE présenté dans le cadre de la Quinzaine des Réalisateurs

UN CERTAIN REGARD

Un Certain Regard Prize – Fondation Groupama GAN pour le cinéma
HAHAHA by HONG Sangsoo

Jury Prize
OCTUBRE (Octobre) by Daniel VEGA & Diego VEGA

The Prize for Best Performance Un Certain Regard
Adela SANCHEZ, Eva BIANCO, Victoria RAPOSO in LOS LABIOS (The lips) by Ivan FUND & Santiago LOZA

CINEFONDATION

First Cinéfondation Prize
TAULUKAUPPIAAT (The Painting Sellers) by Juho KUOSMANEN

Second Cinéfondation Prize
COUCOU-LES-NUAGES (Anywhere out of the world) by Vincent CARDONA

Third Cinéfondation Prize
HINKERORT ZORASUNE (The Fith Column) by Vatche BOULGHOURJIAN
A VEC JESAM SVE ONO ŠTO ŽELIM DA IMAM (I Already am Everything I Want to Have) by Dane KOMLJEN

The Jury of the CST has awarded the "PRIX VULCAIN DE L’ARTISTE-TECHNICIEN" to :
Leslie SHATZ, for the sound of the film BIUTIFUL by Alejandro GONZÁLEZ IÑÁRRITU.

Ám magyar szempontból a legörvendetesebb dolog az, hogy a világ filmkritikusait tömörítő FIPRESCI nevű szervezet zsűrije Kocsis Ágnes Pál Adrienn című magyar filmet ítélte a legjobbnak cannes-i filmfesztivál Un certain regard elnevezésű válogatásában bemutatott tizenkilenc alkotás közül.

2010. május 21., péntek

Márk a bölcsis

Márk már több, mint egy hónapja elindult a társadalmi integráció rögös útján. Szerencsére a bölcsődébe történő beszoktatása zökkenőmentesen sikerült. Nem sírt, nem sajnálkozott, szívesen ment a bölcsődébe, ahol hamar megtanult például mászókázni. Hogy ez annak köszönhető-e, hogy folyamatosan mondogattuk neki a bölcsibe járást, vagy ő maga olyan lelkületű, hogy nem csinál nagyobb ügyet a dologból, jó kérdés. Persze látszik, rajta azért, hogy eddig nem ez volt a megszokott helyzet, hiszen anya mindig kéznél volt, de nem panaszkodik.
Mondanom sem kell, hogy a beszoktatás kezdetétől folyamatosan szutykos. Olykor folyik az orra, köhög, tüsszög. Hol jobban, hol kevésbé. A kisember kikerül a szülői védőövezetből és az immunrendszer ilyenkor az eddiginél nagyobb támadásoknak van kitéve. Márk gyermekorvosa szerint szerencsés a tavaszi beszoktatás, mert ilyenkor sokkal enyhébb támadások érik a még védtelen szervezetet. Elgondolkodtató, hogy a rendszer egyébként az őszi kezdésre orientálódott, és a tavasszal született gyermekek csak kivételes estekben, kiskapuk és ismerősök segítségével kezdhetik meg kétévesen társadalmi pályájukat.
Néhány rossz szokást is felvett Márk. Nem tetszését úgy fejezi ki, hogy pofon üti az embert. Büntetni nem akarjuk, egyelőre elküldjük gondolkodni, és bocsánatkérésre ösztönözzük. Azt hiszem e megoldás a dackorszak lezárulásával fog eljönni igazán.
Készültek megint képek rólunk, a fotókat Horváth Csaba készítette.

2010. május 17., hétfő

Vendégség a Kvassay Pincészetben

Az időjárás előrejelzések nem biztattak semmi jóval minket, de valahogy nem is izgatott ez bennünket. Az ég vigasztalanul sírt és öntözte a földeket, szombat kora délután vonatra szálltunk Villány felé. Hetek óta elterveztük a borkóstolást, sokaknak eleve nem volt jó, vagy közbe jött valami, így csak hárman mentünk. Ennyire csöndes villányi látogatást még nem tettünk. Kis pincészetet kerestünk, amely nem tartozik a közismert villányiak névsorába (Bock, Gere, Sausak, Tiffán, Vylyan, Polgár, stb.). A Kvassay Pincészetre esett a választásunk, köszönhetően a 2009-es évjáratú Sauvignon Blanc-juknak. A Pécsi Borozó évszakonként megjelenő kiadványában jó tippeket kaphat az egyszeri borfogyasztó is. Ezt is onnan vettük, a nedű elfogyasztása a kíváncsiságunkat csak felkorbácsolta.
A Pincészet kicsiny családi vállalkozás. Pár éve elhunyt a családfő, azóta a fiú vette át a borászatot, de az egész család vállt vetve dolgozik a közös ügyért. Miután leszálltunk a vonatról, a közismert pincesort, a Baross utat még csak nem is láttunk, A Rákóczi utcán keresztül közelítettük meg a Petőfi Sándor 43. szám alatt lévő Kvassay Borházat. A fiú éppen futball szenvedélyének élt, így az édesanya fogadott minket. A nedves, csapadékos időben felmentünk a borkóstoló helyiségbe, ahol már megvolt terítve a részünkre. A borkóstoló ára igen barátságos. Hatféle borból és sajttálból álló vendégeskedés mindössze 1200 forintba kerül, ezenkívül, aki akar előrendelésre zsíros kenyeret, hidegtálat, és egyéb finomságot is kérhet. 5 féle palackozott bort (Sauvignon Blanc 2009, Kékfrankos Rosé 2009, Portugieser 2009, Merlot 2008,. Cabernet Franc és Sauvignon Cuvée 2008) és 2 hordómintát (Merlot és Cabernet Franc) kóstoltunk meg.
A Sauvignon Blanc-t ugye már ismertük. Nagyon tiszta bor, annyira, hogy nekem néha már kevés. Nem akar igazságtalan lenni vele, mert nagyon jó bor, de én személy szerint egy picit markánsabb, savasabb fajtát szeretem. Nyáron a nagy melegben azonban kiváló hűsítő italként örömmel fogyasztanám. A Rosé igazén meglepett. Nagyon jókat kóstoltam az utóbbi időben, amelyek közül a Sauska, a Vylylan és Eszterbauer Pincészeté kiemelkedő. Nos a Kvassay Pincészet roséja attól különleges nekem, hogy olyan, mint egy málnaszörp. Elképzelem, ahogy nagymamám a frissen szedett málnából szörpöt készít, amelyet berak a hűtőbe, és lehűtött állapotban jó mennyiségű szódával felönti az ember, és kész a kellemes nyári üdítő nedű. Mondjuk az időjárás nem kedvezett az efféle élményeknek, de ez esetben nem zavart, mert a roséban benne volt az a kellemes savas íz, ami a Sauvignon Blanc-ból nekem akkor és ott hiányzott. Nyáron a gyümölcsös kertbe kiülve, egyik kézben egy jó könyvvel, a másik kézben egy pohár Kvassay roséval, tökéletes pillanatnak tudnám elképzelni. Persze ehhez egy gyümölcsös kert is kellene. A vörösek közül az oportó kellemesen lágy, a franc-sauvignon páros ennél jóval markánsabb (de még érnie kell picit), de nekem a legízletesebb a merlot, az aranyközépút. Ezért is az utóbbiból hoztunk haza, na meg persze Rosét és feleségem kedvencét a Blanc-t is beraktunk a hátizsákba.
A Kvassay Pincészet jelenleg „csak” classic borokat készít, prémium borokba még nem vágtak bele, de az az elszántság, ami sugárzik belőlük, előbb-utóbb ebbe az irányba is előrelépést fog eredményezni. Azért is érdemes ellátogatni hozzájuk, mert biztosan nagyon különleges Bock, Gere, stb. nagy borai, de nekem sosem lesz annyi pénzem, hogy egy palackért több tízezer, de még több ezer forintot is kiadjak. Egy-egy decit még csak-csak megkóstolok belőlük, és hát a Vylyan és a Sauska borai (ezek kóstoltam jobban eddig) valóban nagyon ízletesek, de Kvassayék megfizethető áron kínálják portékáikat és ár-érték arányban elismeréssel bólogathat az ember.
A házigazda, Kvassay Istvánné (Gabi) ugyan többször elismételte, hogy ő már csak kényszerből tart borkóstolókat, mert a fia intézi ezeket, de nagyon sok érdekeset kaptunk tőle nem csak a pincészetükről, hanem Villányról is. A borkóstolás olyan emberközeli volt, mint a színházban egy jó kamara előadás. Lehet, hogy ő nem profi, de szívvel-lélekkel csinálja. Mondtuk neki, hogy szívesen mennénk hozzájuk egy éjszakai szüretelésre az ősszel. Ha meg tudjuk oldani a gyermek elhelyezést és a leutazást, és ők is vevőkre erre, elmegyünk.
A hazaút sajnos ezúttal hamar eljött, mert máshogy nem tudtunk időben hazakeveredni a menetrend ritkasága miatt. Villány egyik nagy hátránya ez. A tömegközlekedés nem igazán jó. Az utolsó vonat Pécs felé nyolc óra körül elmegy már. Ha autóval jössz, akkor pedig valaki hoppon marad. Márpedig az ember nem azért megy Villányba, hogy egy kis bort ne kóstoljon meg. A vonatra azért vittünk még egy kis rosét, a Villány-Pécs szakaszon a kalauz ilyenen már meg sem lepődik. Persze jó hangulatban indultunk haza, hiába szakadt az eső. A bor, és a kedves vendéglátás is örömmel töltötte meg szívünket.

Herta Müller: Lélegzethinta;Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2010

Az utóbbi évek Nobel-díjas íróival már többször sikertelenül jártam. Pamuk az egyetlen valódi kivétel a sorból. Az ő könyveit jó szívvel olvasom. Le Cléziót nem értettem meg, Lessinget súlytalannak találtam, Coetze olvasható, de igazán nem fogott meg. Mindenesetre Herta Müller sem maradhatott ki a sorból. Elsőként a 2009-ben megjelent könyvét, a Lélegzethintát adta ki idén hazánkban a Cartaphilus Kiadó. A Vörös Hadsereg 1944 őszén rátette a kezét Romániára, ahogy később sok más közép-kelet európai országra is. 1945 januárjában minden 17 és 45 életév közötti német nemzetiségű román állampolgárt öt év jóvátételi munkára ítéltek. Az író édesanyja is köztük volt, aki visszatérte után nem mesélt az eltöltött öt lágerévről, mert nem lehetett. Herta Müller később megtudta, hogy a nagyszebeni költő, Oskar Pastior is a lágerben töltött el öt szűk esztendőt. Találkoztak és beszélgetni kezdtek. Müller leírta Pastior élményeit, és egy közösen írott könyv gondolatai formálódtak meg. 2006-ban azonban Oskar Pastior váratlanul meghalt, így Herta Müllernek egymagában kellett szépirodalmi alkotássá formálnia a jegyzeteket.
Leopold tizenhét évesen indul útnak, nem tudja, hova viszik, nem tudja, mennyi időre megy, és tulajdonképpen azt sem tudja, hogy miért viszik. De menni akar, mert lakóhelye fojtogató légköréből vágyik szabadulni. Leopoldnak ugyanis súlyos titka van: Leopold homoszexuális. A fiút a titok tudatlanul is felkészíti a lágeréletre, hiszen a szorongató félelem, eddig is meghatározta a mindennapjait. A gramofontokból átalakított bőröndbe csomagolt piciny pakkal indul útnak a hosszú útra, ugyanezzel tér haza, csak a csomag lesz benne más.
Odaút, visszatérés, ottlét. Leopold történeteinek fontos állomásai, amelyek az emlékek szűrőjén át akarnak mondani valamit, vagy inkább csak hallgatni szeretnének. Lehet-e egyáltalán beszélni a lágeréletről, képes-e megszólalni az ember és szabad-e megszólalnia. A nagy kérdés pedig az, hogy miként lehet visszaemlékezni a történésekre, hogyan lehet lezárni a múltat, és reményteljes szívvel továbblépni. Az ember elveszti testét, méltóságát, a különbségek elsimulnak, lecsupaszodnak, az éhségangyal folyamatos jelenléte feszült figyelmet vagy éppen tompult fásultságot követel meg az embertől. Leopold a lágerévek tapasztalataiból talán valami olyasmit is hazavisz, ami segíti titka feldolgozásában. Sosem tudhatjuk, mi visz előbbre, de minden értünk van.
Herta Müller könyve azért is fontos, mert a Holokauszt szörnyű táborai után végre az oroszországi lágerek történeteiből is olvashatunk egyet. Lehet, hogy keleten nem irtották módszeresen az embert, de kegyetlenségük vetekedett a náci németek tetteivel. Az orosz lágerek talán alattomosabban, lassabban falták fel az embert.
Nem állítom, hogy a legnagyobb olvasmányélmények közé tagozódik be Herta Müller könyve, de szerencsére ismét egy érthető és jól olvasható Nobel-díjas íróval volt alkalmam találkozni, akinek további írásait is szívesen veszem majd a kezembe. Helyzete különösen pikáns. Német származású román, aki jelenleg Németországban él. Romániában többször támadták, mert következetesen felszólalt a Ceauşescu diktatúra körmönfontságát. Bátran szólt róla. Erről is olvasnék majd.

2010. május 10., hétfő

Utazás a török félhold körül

Vasárnap délután hosszú idő után megint pár órás szabadságot vettünk ki a szülői munkakörből. Márk a nagyszüleivel a vasútállomásra ment vonatokat nézni, mi pedig az egyre szebbé és teljesebbé formálódó új Széchenyi-térre tartottunk. Pécset komoly múlt köti össze a török kultúrával, ráadásul az idei Európai Kulturális Fővárosa triumvirátusának egyik tagja Isztambul. Ennek köszönhetően vasárnap délután kezdetét vette az Utazás a török félhold körül rendezvénysorozat. A Kászim pasa dzsámijának egykori minaretje helyett ezúttal – több mint háromszáz év távlatából – pécsi Városháza tornyából hajnalban újra felcsendült a müezzin éneke Pécs főterén. A müezzin az iszlámban a mecsetnek azon nagy tiszteletnek örvendő alkalmazottja, aki az imára hívó szöveget elénekli a pénteki közösségi ima, és a napi ötszöri - hajnali, déli, kora délutáni, napnyugtakori és esti - imádság előtt. Mi a délután öt óra előtti müezzinének szem- és fültanúja boltunk. Ahmed AL-Zahraniaki hangja betöltötte az egész teret.A térre Ziya Azazi dervistánca miatt mentünk, aki a tradicionális dervistáncot (a kerengő dervisek folyamatos körben forgását) kortárs táncelemekkel ötvözi. A táncoló dervis az összeesésig és ájulásig vezető hosszú forgással jut el a misztikus eksztázis állapotába. A dervistánc (sufa) alatt a dervis (szufi) a jobb kezét felemelve tartja, míg a bal kezét leereszti, hogy minden rosszat, ami élete során éri, visszaadjon a földnek. A forgás a sors bizonytalanságát, ciklikus ingadozását, a magasság és mélység váltakozását hivatott jelképezni, amely mozgásban tartja a világot, mert így működik az univerzum.
A bő húszperces tánc csodálatos élmény volt. Bár nem jártam Törökországban, de úgy érzem, hogy közel áll hozzám ez a kultúra, valami vonz engem oda, ami több, mint a reklámvilág tárgyiasított keleti miszticizmusának hazug hívószava. Pamuk Isztambulja csodálatos élmény volt, azóta szeretném megnézni magam is Isztambult, még ha csak a turista járta utakon is lenne rá módom. Épp aznap volt a városban a Nyitott templomok napja, amikor a város kulturális sokszínűségét is jelképező eltérő felekezetű szakrális helyeken különböző koncerteket tartottak. Eleinte terveztem, hogy a Zsinagógába elmegyek a Bíró Eszter Quintet koncertjére, de aztán egyedül nem volt kedvem elmenni, így mire elérkezett vasárnap, már ezt a tervet elvetve mentem a városba. Mindenesetre jó volt látni, ahogy egyre több program beindult a városban, és hogy a belváros terei is kezdenek életre kelni.
A Jókai téren még egy kis rosét elfogyasztottunk, aztán hazamentünk, ahol már várt ránk Márk, a vonatnézegető.

Ámosz Oz: Rímek életre, halálra; Európa Könyvkiadó, Budapest, 2010

A jeruzsálemi születésű Ámosz Oz kisregénye, a Rímek életre, halálra valamikor a múlt század nyolcvanas éveiben Tel-Aviv egyik forró nyári estéjére vezeti el a mű főhősét, a szerzőt. A középkorú szerző író-olvasó találkozóra érkezik az egyik helyi közösségi házba. Az írónak már előre ellenérzései támadnak az eseménnyel kapcsolatban, előítélettől sem mentes hozzáállásával vesz részt az ő tiszteletére összehívott beszélgetésen. A moderátor közhelyes, ostoba kérdései, a tudálékos műelemzést érthetetlen mondatokba csomagoló irodalomtörténészi hozzászólás nem javít a kedélyállapotán. A közönség soriban találomra kiválaszt egy embert, és a látottakat írói szemmel vizsgálgatja, újabb és újabb részletekkel gazdagítva szereplőket alkot. A szerző unalmában fejében alkotással üti el az unalmas találkozó által elrabolt időt.
Ennél fogva el is érkezünk a következő kérdések megválaszolására:
„Ezek a leggyakoribb kérdések: Miért írsz? Miért éppen így írsz? Szándékodban áll-e befolyásolni az olvasóidat, és ha igen, milyen irányba kívánod befolyásolni őket? Milyen feladatot töltenek be a történeteid? Állandóan javítgatod a szöveget, vagy azonnal, ihletből írsz? Milyen híres írónak lenni, és hogyan hat ez a családodra? Miért szinte kizárólag a negatív szempontokat ábrázolod? Mi a véleményed más írókról, ki volt hatással rád és ki az, akit nem szenvedhetsz? És mellesleg hogyan definiálod önmagad? Mi a válaszod mindazoknak, akik támadnak téged, és hogy viseled ezt? Hogyan hatnak rád a támadások? Tollal írsz vagy billentyűzettel? Nagyjából mennyit keresel egy-egy könyvvel? A képzeletedből meríted az anyagot a történeteidhez, vagy egyenesen az életből? Mit gondol az elvált feleséged a könyveidben szereplő nőalakokról? És miért is hagytad el mind az első, mind a második feleségedet? Meghatározott órákban írsz, vagy csak akkor, amikor rád parancsol a múzsád? Olyan író vagy, aki szolgálni akar, és ha igen, kit szolgálsz? A történeteid önéletrajzi jellegűek vagy kitaláltak? És főleg, hogyan lehetséges, hogy művész létedre a magánéleted éppenséggel nem valami viharos, sőt, mondhatni, elég unalmas? Vagy van még egy csomó minden, amit nem tudunk rólad? És hogy lehetséges, hogy egy író, egy művész egész életében könyvelőként dolgozzon? Ezt csak a megélhetés kedvéért csinálod? És mondd, a könyvelés nem öli meg a múzsádat? Vagy van egy másik, titkos életed is? Talán hajlandó lennél legalább néhány célzást tenni erre ma este? És esetleg elmesélnéd nekünk röviden, a saját szavaiddal, pontosan mit is akartál mondani az utolsó könyvedben?”
A rendezvény után az általa kedves hangúnak és kellemesnek, bár nem elég vonzónak talált felolvasónő, Ráhel mellé szegődik, beszélgetésre, sétára invitálja, majd amikor kiderül, hogy a nő a szemközti házban lakik, gyors nekibuzdulásból flörtöl és nála tölti az éjszakát. De az is lehet, hogy ez már csak szándék volt, a gyávaságból elszalasztott alkalom, valójában a szerző magányosan rója Tel-Aviv éjszakai utcáit, cigarettázva a teremtményein. Persze a nőnél töltött estének is sok kimenetele lehet. A szexuális alaphelyzet sem garancia a férfiasság sikerére.
Az író bármerre jár, bármit csinál öntudatlanul információkat gyűjt, amelyek közül egyesek megtart, míg másokat kidobál. Az író szemállás megkövetel egyfajta távolságtartást, hogy a kelő rálátás meglegyen. Meg kell szemlélni minden egyes mozzanatot, ugyanakkor a szerző külső szemlélődése nem engedi a valódi jelenlétet. Semminek sem lehet részese, mert folyton kívül kell lennie az eseményeken. Ez az alkotói folyamat 22-es csapdája. Gondoljunk akár egy fényképészre sem. Manapság már sok hobby fotós is van, így ez szélesebb körű tapasztalat lehet. Én magam is sokszor abba a hibába esem, hogy szeretném megragadni egy-egy pillanat varázsát, és azon veszem észre magam, hogy a fényképezőgép objektívén keresztül dogozva nem vagyok benne az eseményekben.
Persze Ámosz Oz kisregénye nem csak erről szól, sok minden a boncasztalra kerül, mert gyakorlatilag a szerző megteszi azt a szívességet, hogy velejéig betekintést ad önmagáról, láttatni engedi az alkotói folyamat savát-borsát, mennyét és poklát. Végeredményben az írói tevékenység is „csak egy kétkezi munka”, amiben persze helyet kap a tálentum és a képzelőerő, de mégiscsak meg kell keményen dolgozni a matériát, hogy abból késztermék legyen. Talán abban különbözhet más foglalkozásoktól, hogy a szerző sosem pihen, hiszen szellemi tevékenység révén az író minden percben dolgozik.
Az írásban nincs semmi misztikum, sokkal egyszerűbb egy mű tartalma, veleje, mint ahogy azt az író-olvasó találkozók „szakmai beszélgetőpartnere” szeretné láttatni. A szerző azonban kénytelen belemenni ebbe a játékba, találgatni a mű rejtett jelentésrétegeit, hiszen ezt várják tőle. A szerzőben megszületik a mű, de amikor elkészül, el kell engednie. A gyermek felnőtt, saját életét kezdi élni. Az olvasóknak kell meghatároznia további létüket. Nekik pedig ajánlatos lenne, ha az efféle találkozókról távol maradnának, mert ezek sokszor az ember kedvét veszik.
Érdekes, hogy épp a kisregény olvasása idején tartották Pécsett a II. Pécsi Irodalmi Fesztivált. Márkkal sétáltunk a Jókai téren, ahol épp egy beszélgetés zajlott. Érdekes, hogy itt épp a szerző tartotta olyan magasságokban a fejét, mintha mindenki felett lebegne. Az egójától valószínűleg észre sem vette a jelenlevőket. Abban a pillanatban nem bántam, hogy nem lesz időm egy beszélgetésre sem elmenni. Persze nem állítom azt, hogy minden egyes beszélgetés ilyen, mert részt vettem már hasznos tartalmas író találkozókon. De sajnos a mai magyar irodalmi élet is hemzseg az efféle elitista, álértelmiségi maníroktól. Visszatérve, Ámosz Ozhoz. A Rímek életre, halálra című könyv nagyon kellemes meglepetés. Élvezetes stílusú olvasmány, tele friss humorral és olykor, kínos, olykor szeretetreméltó írói önleleplezéssel. Ritkán foglalkozok a kiadás külső megjelenésével, de most nem hagyhatom szó nélkül, hogy az évek alatt eligénytelenedett Európa Kiadó felülvizsgálta olvasóellenes kiadványait, és az otromba nagyságú könyvek helyett, egy kellemes külsejű, a kézbe szinte belesimuló könyv formájában jelentette meg a Rímek életre, halálra című kisregényt.

2010. május 5., szerda

Alan Bennett: A királynő olvas; Magyvető Kiadó, Budapest, 2009

Alan Bennett, a Nagy-Britanniában nagy népszerűségnek örvendő színész írói munkásságának gyümölcse A királynő olvas című rövidek mű. A Magvető Könyvkiadó jóvoltából és Rakovszky Zsuzsa élvezetes fordítói munkájának köszönhetően a könyv már hazánkban is fogyasztható.
Az angol királynő az uralkodói kötelességtudat mintapéldánya. Hűen hivatalához és hazájához rendben végzi percre beosztott hivatali életét: gyárakat látogat, fogadásokat ad, megnyitja a parlamenti ülésszakot, szívélyesen beszélget érdektelenségről érdektelen emberekkel, és minden héten kötelezően meghallgatja mindenkori miniszterelnöke érdekfeszítőnek éppen nem mondható beszámolóját.
Ám egy ugyanolyan napon, mint a többin, a királynői kutyafalka megtámad egy mozgó könyvtárat, aminek következtében a királynő élete egy csapásra megváltozik: rászokik az olvasásra. Mondhatnánk ironikusan, hogy derült égből villámcsapás, hajaj, de az udvarban tényleg így gondolják. A királynő ugyanis sutba veti olyan korábbi tulajdonságait, mint a pontosság, a mindig mindre odafigyelés, a választékos ruházkodás, helyette amint teheti elvonul olvasni. Az udvartartás mindent bevet, hogy a királynő új szeszélyének keresztbe tegyen. De a Korona legfőbb képviselője nem abból a fajtából való, akit könnyen meg lehet dolgozni.
Bennett könyve roppant szórakoztató. Az író finom humorral ábrázolja azt, hogy manapság milyen különc cselekedetnek számít az olvasás, főleg ha az ember uralkodó, akinek más dolga sincs, mint az intézménybe vetett hitet elvakultan fenntartsa, megfeledkezvén a címet viselő lény emberi mivoltáról. Ráadásul a brit alkotmányos berendezkedés problematikájára is rávilágít az, hogy ugyan nagy tisztelet övezi a királyi minőséget, ugyanakkor mégiscsak egy olyan hatalmi tényező, aminek a demokrácia a protokollon kívül lapot nem osztott, így ha gondolkodásra készül, abban komoly alkotmányos aggályok, veszélyek merülnek fel a hatalom mindenkori letéteményesei körében. Természetesen az angolszász jogrendszer sajátossága, a precedensjog olyan erős bástya, amely mindenkor segítséget nyújthat, akár egy szegény szerencsétlen királynőnek is abban, hogy azt csinálja, amit igazán szeretne.
Összességében Bennett regénye kedves dicsőítő ének az irodalomnak, nem mellesleg könnyed, ámde csöppet sem könnyelmű olvasmány, amely bátran ajánlható széles körben.

2010. május 4., kedd

valós fikció

A 16 éves Alice Palmernek a családi kempingezés során nyoma veszik. Pár nappal később a szülők és a fivér értesül a már előre sejtett sajnálatos tényről: Alice úszás közben vízbe fulladt. A temetés után a gyászoló család azonban egy sor különös, megmagyarázhatatlan, magasabb természeti esemény középpontjába kerülnek. Mintha Alice-t vélnék felfedezni egy sor fényképen és videofelvételen. A család exhumáltatja az eltemetett holttestet, amely a DNS vizsgálat alapján egyértelműen a lányuk porhüvelye. Ezt követően egy médiumal is felveszik a kapcsolatot. Kiderül Alice életében valami titok lappang és a nyomok a Mungo-tóhoz vezetnek.
Nem vagyok a horror filmek rajongója, de kíváncsian néztem meg a Lake Mungo című ausztrál filmet, mert érdekesnek tűntek a róla szóló előzetes információk. Először is leszögezném, hogy nem horror filmről van szó. Joel Anderson dokumentumfilmnek álcázott spirituális drámát forgatott. A Lake Mungo nyugodtan szerepelhetne például a National Geographic csatornán a megmagyarázhatatlan történetek sorozatban (nem tudom, hogy milyen műsorcím keretében vetítik az efféle történeteket, de vannak ilyenek). Senki sem vonná kétségbe, hogy nem igazából megtörtént eseményekről szól a film (mellesleg ez az áldokumentumfilm felveti a citált csatornán levetített filmek igazságtartalmának kérdését is, hiszen mint látjuk, profi munka keretében bármikor meg lehet rendezni egy ilyen filmet – no de ez más lapra tartozik). A szülők, barátok, szomszédok, ismerősök, egyéb érintettek mesélnek az esetről, és az általuk felvett amatőr felvételekkel illusztrálják az elhunyt lány történetét.
Ami megkülönbözteti a Lake Mungo-t a televíziós bulvárműsoroktól, az a hihetetlenül fordulatos eseménysor. A filmben váratlanabbnál váratlanabb csavarok lendítik előre az eseményeket, de mindezt a hitelesség keretén belül hajtja végre a filmes csapat. Ettől lesz igazán jó a film. Kapunk némi fogódzkodót, amiből gyaníthatjuk, hogy nem valódi dokumentumfilmről van szó, hanem dokuba csomagolt fikciót látunk. Az előzetes hírverésen kívül ilyen a meghökkentések sorozatára tökéletesen felépített történetszál, illetve az a körülmény, hogy minden lényeges történés alkalmával valamilyen filmfelvevő jelen volt. De a kétség ott motoszkál mindig a néző fejében, hogy biztosan nem valóban megtörtént eseményt látunk. Annyira ügyesen, észrevétlenül vezetik elő a soron következő eseményeket, hogy az előbb említett momentumok beleférnek a hitelességbe.
Nem szeretem különösebben a horror filmeket, de korábban is akadtak olyanok, amik tetszettek nekem (pl.: Más világ). A Lake Mungo a kevés kivétel közé iratkozott fel. A film végére a család feldolgozza szerettének elvesztését, továbblépnek. Egy kérdést hagy nyitva a film, amely a család tagjaiban látszólag fel sem merül: vajon Alice végül is feldolgozta-e azt, hogy ő már átlépett…?
(Joel Anderson: Lake Mungo)

2010. május 3., hétfő

Viktor Pelevin: Generation 'P'; Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001


Az eredetileg költőnek készülő Babilen Tatarszkij a szovjet rendszer bukása után a posztkommunista alapokra épülő új kapitalista Oroszországban a reklámbizniszbe csöppen bele, amely a villámgyors meggazdagodás ígéretével kecsegteti őt. Tekintettel arra, hogy Oroszországban már régóta nem termelnek semmit, a külföldi termékekhez kell megtalálnia az orosz kulturális sajátosságokhoz legjobban illő jelképeket és szövegeket. Tatarszkij lassan felismeri, hogy a felépülő új Oroszországot a maffiakapcsolatok szövik át, ám kábítószeres hallucinációi során Che Guevara szelleme tart neki előadást a modern reklám filozófiájáról találkozik és az ókori Babilon mítoszai elevenednek meg előtte. Tatarszkij szakmai előmenetele során végül ahhoz a céghez kerül, amely – mint kiderül – gyártja az orosz közéletet, ugyanis Jelcin, Lebegy, Zjuganov és a többiek nem mások, mint számítógépes animációval alkotott virtuális lények, akik csak a tömegmédiumokban léteznek. Tatarszkij hiába keresi arra a kérdésre a választ, hogy ki mozgatja a háttérben a szálakat, ki az, aki eldönti, hogy milyen valóságot kell kreálni, egyértelmű választ nem kap.
Viktor Pelevin az új orosz írónemzedék jeles képviselője. Sokat hallottam már emlegetni a nevét, de eleddig nem olvastam egy könyvét sem. Nos, nem árulok zsákbamacskát: könnyen lehet, hogy ez az egyetlen termék/mű tőle, amit valaha a kezembe vettem. Pelevin könyvében ugyan érdekes gondolatok fogalmazódnak meg, amely nem csak Oroszországra, hanem az egész XXI. századra, a tömegkommunikáció korára is vonatkoztathat, de a rengeteg őrült víziójával, érthetetlen idegen szavak egymásra dobálásával a regény magvát szétzilálja. A fordító Bratka László írt utószavat Pelevin könyvéhez, amely magyarázni próbálja az írói szándék igazságát, de az már önmagában gyanús, ha egy könyv tartalmát hosszú oldalakon keresztül értelmezni kell. Én legalábbis jobban szeretem, ha érthető a mű, és nem egy önmagába forduló elitista irodalmat kell kézbe vennem. Becsületemre legyen mondva, megpróbáltam, de nem jött be.
Hogy még is a mű pozitívumait emeljem ki végül, meg kell említeni azokat a gondolatokat, amik az elektromos média uralta világgal kapcsolatosak. A virtuális művészeti termékek sokkal inkább az adott pillanatnak szólnak, és nincs szándékukban az örökkévalónak üzenni. Ez ugyanúgy igaz minden egyes művészeti ágra, mint egész életünkre: A modern ember egész életét a pillanat megragadása hatja át. A reklámok által leegyszerűsített világ azonban nem a spirituális értelemben vett ÖRÖK MOST-ot hangsúlyozza, amely cselekedeteink itt és most megélésére mutat, hanem az anyagban ragadt tömegember önző tekintetét kívánja saját maga számára megnyerni. Pelevin regénye fontos témáról szól, de érthetetlenül beszél. Éppen ezért lenne fontos a közérthetőség. Nem azt fájlalom, hogy egyáltalán nem értem, amit ír, de a regény anyag része annyira zavaros, hogy a lényege elsikkad, mert nem tud lekötni. Emiatt alig marad meg bennem valami a Pelevinnel való találkozásból.

Hosszú hétvége a Zengő lábánál

Püspökszentlászló a Kelet-Mecsek völgyébe eldugott zsákfalu, amely a Mecsek szívének, a Zengő, lábánál található. A völgyecskében elterülő falu közigazgatásilag Hosszúhetény része, ám a voltaképpeni nagyfalu vége után még jó félórányi gyalogút vezet a falucska rögös utcája felé. Mára már egyre többen fedezik fel a helyet, köszönhető ez annak, hogy a településrész telkein egyre inkább olyan házak épülnek, amelyek a falusi turizmus vérkeringésébe kapcsolták bele a falut. Mi is így jutottunk el a május elsejei hétvégén Püspökszentlászlóra. Gimnáziumi éveim első felében jártam itt először, majd hosszúhetényi barátom révén többször is megmásztam a Zengő lankáit. Hosszú évek kihagyása után az elmúlt esztendőkben kétszer is megfordultunk a faluban, de akkor csak egy-egy délutánra tértünk be oda. Akkor már megfogalmazódott bennünk, hogy ez nem elég. Több időt kell itt töltenünk, ahhoz, hogy feltölthessük magunkat a pécsi mindennapok küzdelmeire. A sok kiadó ház közül a Zengő-lakra esett a választásunk. Tulajdonképpen ez volt az első, amire a neten rátaláltunk, és korábbi sétáink alatt már többször felfedeztük a telket. Pénteken szabadságot vettem ki, így hosszú hétvégét kreáltunk magunknak. Csendre, nyugalomra vágytunk, és bár a jó idő és az ünnepnap miatt rengetegen megfordultak a faluban, nem csalatkoztunk a helyben az ott tartózkodásunk alatt. A Hosszúhetényből Püpökszentlászlóba vezető út hepehupás, durva kaviccsal leszórt út. Lehetne persze civilizáltabb, betonozott műút is, de akkor – úgy érzem – a hely varázsa illanna el. Így is már egyre többen fedezik fel a falut, de a hely befogadóképessége korlátozott, nem tenne neki jót a túl nagy infrastruktúra. Persze ezen el lehetne mélázni még jó sokat. Nekem mindenestre tetszik az a keszekusza hangulat, amely a táj rendezetlenségéből adódik. Beavatottnak érzi az ember magát amiatt, hogy ő ismeri ezt a helyet, és részes lehet. A Zengő-lak a falu túlsó végén, az arborétumhoz egészen közel helyezkedik el. Közel 100 négyzetméteres ház fogadott minket, az épület két végén két nagyszobával és hatalmas előtérrel. A telek sem kicsi, szép nagy udvar található ott és egy istálló, amelyben minden olyan eszközt megtalálhat ott megszálló vendég, amely a tűzgyújtáshoz, a bográcsozáshoz, szalonnasütéshez, grillezéshez szükséges. Mi sem hagytuk ki egyik rituálét sem. Az udvarrész különösen gyerekbarát, mert a házigazdák csúszdát és hintát is felszereltek, és a hírek szerint hamarosan homokozó is fogadja a csöppnyi látogatókat is. Márk is nagyon jól érezte magát ott a hétvége alatt. A mese dvd-ék eszébe sem jutottak, a magunkkal vitt játékok is csak rövid időre kötötték le. Elegendő volt egy kis kavics neki, amit az útról szedett és egy kis víz, amibe szórhatta őket. Örült, hogy kiszabadult a négy fal fogságából. Püspökszentlászlón nem néztünk televíziót, nem hallgattunk rádiót, (holott a házban erre lehetőségünk lett volna), kikapcsoltuk a külvilágot, és csak az éppen Most érdekelt minket. Ezért mentünk oda, nem másért. Már odaérkezésünkkor kellemes meglepetések értek. A városi élet alatt sokszor megfeledkezem arról a közvetlen kedvességről és bizalomról, hogyan a falun élő emberek fogadják az utast. A ház gondozója, akitől a kulcsot megkaptuk, egy tál frissen sütött pogácsával várt minket a kapuban. Ez a kedves gesztus különösen felvillanyozott engem, és az egész hétvége ilyen jó hangulatban telt el, még az sem rontotta el az összképet, hogy megéltük azt is, hogy a tökéletes pillanat hogyan romolhat el seperc alatt. Egy kilincs nélküli ajtó figyelmetlenségből történő becsukása a gyermek lefekvése előtt vagy egy Zengőre tervezett séta meghiúsulása, amiatt, hogy figyelmetlenségből ráhagyatkoztam a teljesítménytúrázó tömegre, és így már az első elágazásnál elvétettem az utat, könnyen bosszúságot okozhat bennünk, ami környezetünkre is átragad. Ezek az esetek is jó példák, hogy saját magunk tehetünk lelkiállapotunkról, bosszúságainkról, de ugyanúgy örömeinkről, boldogságunkról. Szerencsére ezen a hétvégén nem ezek voltak a jellemző eseteke, de hallgatni sem akarok róluk. Első nap délután lovaskocsikáztunk. Ezt már korábban leszerveztük a tulajdonosokkal. Püspükszentlászlóról bementünk Hosszúheténybe, ahol felmentünk a boros pincék irányába, és egy kóstolón is részt vettünk. Szégyenszemre nem jegyeztem meg a gazda nevét, de családi méretű pincéjében meglehetősen finom borokat kóstoltunk meg: 4 féle fehéret (Zöldveltelini, Olaszrizling, Sauvignon Blanc és Cuvée) és egy vöröset (kékfrankos). Végül kissé becsípve egy Zöldveltelinibe kiegyezve tértünk vissza a szállásra. Második nap az arborétumba töltöttük a délutánt, ahol Márk megint csak megtalálta a maga kis kavicsait, feltöltve velük a csordogáló patak vizét.
Az arborétumhoz tartozó püspöki nyári kastélyt 1797-ben Esterházy Pál László pécsi püspök építtette. Magát az arborétumot Esterházy Pál László alapította és utódja, Hettyei Sámuel fejlesztette tovább. Az arborétumot összesen 84-féle különleges fa- és cserjefaj népesíti be a világ minden részéről, némelyikük több száz éves. A 20. század elején Zichy Gyula pécsi püspök az arborétum mellett vadasparkot is létesített dél-európai dámszarvasokkal, ezeket azonban az első világháború után a megszálló katonák elpusztították. Ma a látogatók előtt a templom és az arborétum nyitva áll, de az egyre inkább romló állapotú kastély nem tekinthető meg. Azon is sokat lehetne vitatkozni, hogy a hely szellemiségének mi tenne jobbat: egy felújított és a költségek miatt várhatóan belépőjegyes, szigorúan felügyelt objektum vagy a jelenlegi pusztulásra ítélt, de szabadon látogatható szakrális hely. Valószínűleg egyébként a jó megoldás a két lehetséges út aranyközepe lenne, de jelenleg nem úgy tűnik, hogy az egyház vagy bárki más részéről szándék lenne arra, hogy megmentsék a helyet a távolabbi utókor részére. Gyorsan eltelt a hétvége, de ez szokott történni, ha az ember jól érzi magát. Mindenesetre – úgy érzem – sikerült feltöltődnöm a hétvégén. Ami a szép a dologban, hogy az egyre inkább wellness-re specializálódó belföldi turizmus mellett lakóhelyem közelében itt van egy igen jó árban lévő (3000 forint/fő/éjszaka) szállás egy olyan helyen, ahol teljes szívvel egy nyaralás is eltölthető. Szeretem én is a wellnesst, de ez egészen más minőség.
A püspökszentlászlói napokban igyekeztem minél több időt a napon tölteni, mert végre sütött igen jó erővel. Sugarai meg is kapta arcomat és karomat is, de öröm volt beszívni éltető energiáit. Most visszatértem a dolgos hétköznapokba, de a magammal hozott erő remélem még hosszan kitart.