2010. május 17., hétfő

Herta Müller: Lélegzethinta;Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2010

Az utóbbi évek Nobel-díjas íróival már többször sikertelenül jártam. Pamuk az egyetlen valódi kivétel a sorból. Az ő könyveit jó szívvel olvasom. Le Cléziót nem értettem meg, Lessinget súlytalannak találtam, Coetze olvasható, de igazán nem fogott meg. Mindenesetre Herta Müller sem maradhatott ki a sorból. Elsőként a 2009-ben megjelent könyvét, a Lélegzethintát adta ki idén hazánkban a Cartaphilus Kiadó. A Vörös Hadsereg 1944 őszén rátette a kezét Romániára, ahogy később sok más közép-kelet európai országra is. 1945 januárjában minden 17 és 45 életév közötti német nemzetiségű román állampolgárt öt év jóvátételi munkára ítéltek. Az író édesanyja is köztük volt, aki visszatérte után nem mesélt az eltöltött öt lágerévről, mert nem lehetett. Herta Müller később megtudta, hogy a nagyszebeni költő, Oskar Pastior is a lágerben töltött el öt szűk esztendőt. Találkoztak és beszélgetni kezdtek. Müller leírta Pastior élményeit, és egy közösen írott könyv gondolatai formálódtak meg. 2006-ban azonban Oskar Pastior váratlanul meghalt, így Herta Müllernek egymagában kellett szépirodalmi alkotássá formálnia a jegyzeteket.
Leopold tizenhét évesen indul útnak, nem tudja, hova viszik, nem tudja, mennyi időre megy, és tulajdonképpen azt sem tudja, hogy miért viszik. De menni akar, mert lakóhelye fojtogató légköréből vágyik szabadulni. Leopoldnak ugyanis súlyos titka van: Leopold homoszexuális. A fiút a titok tudatlanul is felkészíti a lágeréletre, hiszen a szorongató félelem, eddig is meghatározta a mindennapjait. A gramofontokból átalakított bőröndbe csomagolt piciny pakkal indul útnak a hosszú útra, ugyanezzel tér haza, csak a csomag lesz benne más.
Odaút, visszatérés, ottlét. Leopold történeteinek fontos állomásai, amelyek az emlékek szűrőjén át akarnak mondani valamit, vagy inkább csak hallgatni szeretnének. Lehet-e egyáltalán beszélni a lágeréletről, képes-e megszólalni az ember és szabad-e megszólalnia. A nagy kérdés pedig az, hogy miként lehet visszaemlékezni a történésekre, hogyan lehet lezárni a múltat, és reményteljes szívvel továbblépni. Az ember elveszti testét, méltóságát, a különbségek elsimulnak, lecsupaszodnak, az éhségangyal folyamatos jelenléte feszült figyelmet vagy éppen tompult fásultságot követel meg az embertől. Leopold a lágerévek tapasztalataiból talán valami olyasmit is hazavisz, ami segíti titka feldolgozásában. Sosem tudhatjuk, mi visz előbbre, de minden értünk van.
Herta Müller könyve azért is fontos, mert a Holokauszt szörnyű táborai után végre az oroszországi lágerek történeteiből is olvashatunk egyet. Lehet, hogy keleten nem irtották módszeresen az embert, de kegyetlenségük vetekedett a náci németek tetteivel. Az orosz lágerek talán alattomosabban, lassabban falták fel az embert.
Nem állítom, hogy a legnagyobb olvasmányélmények közé tagozódik be Herta Müller könyve, de szerencsére ismét egy érthető és jól olvasható Nobel-díjas íróval volt alkalmam találkozni, akinek további írásait is szívesen veszem majd a kezembe. Helyzete különösen pikáns. Német származású román, aki jelenleg Németországban él. Romániában többször támadták, mert következetesen felszólalt a Ceauşescu diktatúra körmönfontságát. Bátran szólt róla. Erről is olvasnék majd.

2 megjegyzés:

Piir írta...

Már nagyon vártam, hogy valaki írjon egy Herta Müller regényről. Köszi :)
Coetzee-t talán eredetiben, angolul ajánlom. A Disgrace (Szégyen) engem eltalált azzal a letisztult és gyönyörű nyelvvel, ami mondjuk magyarban Ottlik. A Life and times of Michael K-t még csak elkezdtem, annak ez pont nem annyira erénye, talán, de a magyar fordítás nagyon sivár. A letisztult nyelvet csak hasonlóan letisztult megfogalmazással, ám mégis választékos szóhasználattal lehet visszaadni, a tőmondat nem megfelelője..

jeges-varga írta...

Az az igazság, hogy annyira nem vagyok penge angolból, hogy egy Cotezének neki ugorjak. Egyébként ő még a jobbak között való a Nobel.díjasok közül, de nem fogott meg annyira, mint mondjuk Pamuk. Eleddig csak a Barbárokra várva című könyvét olvastam tőle. De jegyzem a Szégyent. Magyarul talán majd egyszer neki esek:)