2010. július 29., csütörtök

A tetovált lány

Miután megnéztem a moziban A tetovált lány című regény filmváltozatát, nem menekülhettem ki eredményesen abból a hibás helyzetből, amely abból adódott a filmadaptáció megtekintésével megelőztem a könyv elolvasását. Alapvetően a fordított alapállás lett volna szerencsésebb. Nos ezen már kár rágódni. Mindenesetre ezek után nyilván egy kicsit tolódik az irodalmi élvezet, hiszen a történetet ismerem már, de egyszer azért remélem elszánom magam a könyvek befogadására is.
Bár a magyar mozik csak a trilógia első részét tűzték a műsorukra, az interneten fellelhető a történet második és harmadik része, amelyeket Daniel Alfredson rendező forgatott. Nem tehettem mást, házilag kellet beszereznem a folytatásokat. A filmek ismeretében azt tudom kijelenteni, hogy A tetovált lány saját lábán is képes megállni, míg a trilógia második (A lány, aki a tűzzel játszik) és harmadik (A kártyavár összedől) részéhez részben szükséges az első rész ismeret, és az utóbbi kettő egymás nélkül nehezen értelmezhető. Adódik ez mind abból, hogy míg az első rész főszereplője tulajdonképpen az újságíró Mikael Blomkvist, addig a további részek már egyértelműen a tetovált lányról, Lisbeth Salanderről szólnak.
A Millenium folyóirat csapata tényfeltáró riport megjelentetésére készül, amelyben azt akarják bemutatni, hogyan kerülnek Svédországba a prostitúcióra kényszerített fiatal külföldi lányok, kik felelősek ezért, és hogy kik veszik igénybe a rabszolgasorban tartott lányok szolgáltatásait. Tekintettel arra, hogy köztük számos befolyásos ember is van, természetes, hogy vannak olyanok, akik nem szeretnék, ha mindez nyilvánosságra kerülne, és ezért képesek bármire. Lisbeth is tudomást szerez erről a nyomozásról Blomkvist laptopjából. Mivel időközben Bjurman, Lisbeth egykori gyámja gyilkosság áldozatává válik, a rendőrség hajtóvadászatot indít a lány ellen.
A második rész végén Lisbeth életveszélyesen megsebesül. Kórházban ápolják, amikor egy szűk, szürkeeminenciás csoportosulás szervezkedni kezd, hogy elhallgattassa a lányt. Nem teszik ezt másért, minthogy elleplezzék a svéd titkosszolgálat senki által nem ismert munkacsoportjának létezését és törvénytelen működését. Blomkvist siet Lisbeth segítségére aki szembeszáll a mindenre kész csoporttal szemben, és egy tényfeltáró riportban akarja leleplezni üzelmeiket.
Míg A tetovált lány egy izgalmas thriller egy múltban elkövetett kegyetlen bűncselekmény sorozat felkutatásáról, addig a második rész már Lisbeth családi múltjának lezárásáról szóló krimi, amely a harmadik részben egy politikai krimivé növi ki magát. Larsson ügyesen vált a krimin belüli műfajok között.
Összességében – a filmek alapján – én egyértelműen az első rész találom a legkiérleltebbnek, míg a további részek izgalmas folytatások, amelyek egész képet adnak Lisbethről és lezárják kálváriájának történetét. Ha Stieg Larsson megállt volna az első résznél, akkor egy izgalmas, a köd homályába vesző titokzatos alakról bírnánk tudomással, akinek múltjában sötét foltok sorakoznak, és sebzettsége odújából kibújva egy izgalmas és mély titkokkal teli nyomozás megoldásában segédkezett a híres újságírónak. Ám Larsson valójában Lisbethről akart mesélni, és az ő történetét készült megírni. Így viszont kénytelen volt lehullajtani múltjáról a titokfátyolt. Persze nem kárhoztatom ezért, mert a filmek alapján izgalmas kerek egésszé rakta össze a történetet. Esetemben csak egy apró minőségi eltérést mutat a tetszési indexen az első rész a későbbiekhez képest.
Kíváncsi leszek a könyvre is, amely nyilvánvalóan sokkal összetettebb, de elmondható, hogy azok ismerete hiányában is élvezhető és érthető mindhárom film. Emellett a filmek nagy erénye, hogy kitűnő színészgárda testesíti meg a regény szereplőit. Mikael Blomkvistot már nem kell külön bemutatnom és csak ismételni tudom magam, hogy milyen nagyszerű casting-mutatvány volt Noomi Rapace találkozása Lisbeth szerepével.

(Daniel Alfredson: A lány, aki a tűzzel játszik; A kártyavár összedől)

2010. július 27., kedd

José Saramago: Az elefánt vándorútja; Európa Könyvkiadó, Budapest, 2010


Június 18-án, a Kanári-szigeteken fekvő Lanzarotéban 88 éves korában elhunyt José Saramago, a portugál Nobel-díjas író. Saramago ifjú éveiben versesköteteket publikált, de – saját bevallása szerint – esszéírónak készült, minthogy azonban ahhoz nem bizonyult eléggé tehetségesnek, regényeket kezdett el írni. A siker hosszú érlelődés után, 58 évesen érte el. Hazáját is elhagyta, mert az Isten létezését firtató Jézus Krisztus evangéliumát nem támogatta a katolikus portugál állam az Európai Irodalmi Díjért való pályázatban.
Saramago egyik talán legjellemzőbb írói attitűdje az a vonás, hogy egy alapvetően abszurd tényből kiindulva, racionális és pontos logikával építi fel regényeit. A Halálszünetben például azzal jött elő, hogy a halál beszünteti tevékenységét, minek következtében az emberek haldokolni végtelen ideig képesek, ám meghalni már nem. A Megvilágosodás alapgondolata szerint, egy nevén nem nevezett országban a helyhatósági választások során a népakarat az üres szavazólapok demonstrálta elégedetlenségben nyilvánul meg. A Kőtutajban nem mutat be kevesebbet, mint az, hogy milyen lenne, ha az Ibériai-félsziget egyszer csak leválna Európáról, és úszni kezdene Nyugat felé. A Vakságban rejtélyes kór terjed el, amely hatására az emberek elveszítik látásukat. Az embermás főhőse pedig filmnézés közben felfedezi hasonmását, akinek a nyomás ered. Sorolhatnám tovább, szerencsére Saramago írói pályafutása igencsak termékeny volt. Ezekből az alapállásokból komoly társadalmat ért kritikák is megfogalmazódtak, engem leginkább ez fogott meg, no meg a nagyon leegyszerűsítve és talán nem is olyan helyesen az esetében is használható mágikus realizmus skatulya. A csoda és valóság mesteri keveréke, vagy a szürreális és reális szövetsége.
Van nekem azért adósságom, mert a Vakság, a Megvilágosodás és a Kőtutaj című műveken kívül eleddig nem olvastam más könyvet tőle. Persze azért, ha utána számolok ez sem kevés könyv. Kevés az a szerző, akitől már három, illetve négy könyvet elolvastam. Ugyanis Saramago halálának híre nálam úgy csapódott le, hogy tiszteletadásul egy újabb könyvét meg kellene ismernem.
A hazánkban eddig utolsóként kiadott (egyébiránt utolsó előtti) munkáját, Az elefánt vándorútját választottam ezúttal. A XVI. század derekán járunk, amikor II. János portugál király és felesége Ausztriai Katalin a hitvesi ágyban hosszas tanakodás után arra az elhatározásra jut, hogy a király házasulandó unokaöccsét, a szomszédos spanyol királyságban időző Miksa főherceget, nászajándékként a portugál udvar egyik elfelejtve őrzött kincsével, a Salamon névre hallgató indiai elefánttal lepik meg. Az út Lisszabontól a spanyol határig – Figueira de Castello Rodrigo-ig – hetekig tart, ám sokkal keményebb megpróbáltatás vár az elefántra és annak sitárjára, Szubhróra, a cél ugyanis az Alpokon túli birodalmi főváros, Bécs. Az elefánt vándorútja ezt az utat meséli el. Saramago a foghíjas történelmi forrásanyagot írói fantáziával terebélyesíti regényszerű emlékirattá.
Nem szabad természetesen elhallgatni azt sem, hogy Az elefánt vándorútja mesze nem Saramago legjobb műve, azonban az olvasó minden jellemzőjét fellelheti Saramago írási modorának. A mese és a történelem keveredése mellett a jelenkori és ez egykorvolt társadalmi is kap hideget-meleget a szerző metsző iróniájából, persze csak csendben, csak finoman. Saramagot azonban önmagában azért a tényért dicséret illeti, hogy egy ilyen egyszerű alaptörténetből, amely talán egy fikarcnyi anekdotát sem ér meg, írói leleménnyel képes volt úgy tartalommal megtölteni, amelynek eredményeképp az olvasó egy kedves, üde történet részesévé válhat a könyv elolvasásával.
Az elefánt vándorútja báját éppen ez az alkotói kegy adja, mintha Saramago életének alkonyán felszabadultan írt volna, amikor már mindent megírt, előhúzott a fiókból egy semmit, hogy megmutassa, ő abból is teremteni tud. Egy ponton még azt a szemtelenséget is megengedi magának, hogy elmélázzon a történt mesélése közben. Tudniillik a regény elbeszélője a vándorút vége felé közeledve, az Alpok ködös vonulatai között elveszíti tájékozódó képességét. Ez a szerzői hecc nekem kifejezetten tetszett. Saramago távozásával érezhetően kevesebb lett a világ. Szerencsére gazdag életművet hagyott maga után, amelybe a későbbiekben is bátran bele lehet feledkezni.

2010. július 26., hétfő

Egy könnyű nyári tudatkaland

A hőségben enyhülést hozó könnyű nyári hétvégén – úgy gondoltuk – hódolunk egyet a popcorn mozinak, így nem vezethetett máshová az utunk, min a Cinema City légkondicionált termeinek egyikébe. Nagy meglepetésünkre a mozi teremben szokatlanul magas nézőszám gyűlt össze. Persze Christopher Nolan legújabb filmjét, az Eredetet vetítették aznap. Nolan a legújabb Hollywoodi generáció talán legmarkánsabb iparosává nőtte ki magát, aki az agyalós, sokcsavarásos mozikkal kedveltette meg magát a nagyérdeművel. Már a Memento rövid távú emlékezetkieséssel szenvedő főhősének története siker volt, innen egyenes út vezetet a fények és a csillogások világába. A Tökéletes trükk bűvészmutatványa bár helyenként támadható volt, mégis megbízható iparterméknek bizonyult. Azután jött a nagy dobás: Nolan életet lehelt Hollywood egyik legnagyobb mítoszába, a Batman legendáriumába. Mi több, A Sötét lovaggal valóban izgalmas, emlékezetes képregény mozit alkotott.Az Eredetben nem vállalkozott kevesebbre, minthogy az emberi elme legmélyebb pontjára szálljon alá, és az álom manipulátorok világába kalauzolt minket. Az ember tudatalattija álmában a legsebezhetőbb – ez Dom Cobb (Leonardo DiCaprio) munkájának legfontosabb alapelve. Cobb ugyanis az ipari kémkedés legújabb fajtájával keresi a kenyerét: behatol mások álmaiba, és fontos információkat tulajdonít el a tudat mélyéről. E tudás miatt Cobb az ipari kémkedés legkeresettebb bűnözőjévé és örökké menekülő, magányos férfivá avatja. Cobb kap egy esélyt, hogy helyrehozza hibáit és visszaszerezze elveszett életét, és vele együtt réglátott gyermekeit. Ehhez azonban ezúttal nem lopnia kell, hanem egy gondolatot kell elültetnie valakinek a fejében. A Saito nevű iparmágnás (Ken Watanabe) arra kéri, hogy konkurensének agyában azt a gondolatmagot hintse el, miszerint az fel akarja majd darabolni apja megörökölt cégbirodalmát. Ez csak akkor sikerülhet, hogy ha az illető sajátjának érzi az ötletet, ellenkező esetben az elme az idegen gondolatot kilöki magából.A filmről többet elmondani nem szabad, mert akkor azok ellen vétek, akik még nem látták a filmet, de esetleg hajlandónak mutatkoznak erre.Nolan hatalmas fába vágta a fejszéjét, mert az elme játék sajátja, hogy meg kell magyarázni a legegyszerűbb nézőnek is a látottakat. A film jó harmadában-felében nem is tesz mást, mint az általa alkotta világ szabályait tisztázza. Szerencsére a film logikája a legutolsó apró csavarig egészen ügyesen összeáll. Persze lehet, hogy olykor a nézők érzékeire kellene hagyatkozni, és kevesebb energiát kellene a magyarázásba ölni. Nolan mindezzel együtt egy ügyes alapötletre egy izgalmas egészestét mozit húzott fel, amelyben a mozi legújabb korszakán fontos eszközei felvonulnak. Van itt minden: szuper filmes trükkök, mátrixos utánérzés, nyomozás történet, science fiction, szerelem, akció jelentek, sztárok, szupersztárok minden korosztálynak (Leonardo Di Caprio, Tom Berenger, Marion Cotillard, Ellen Page, Cillian Murphy, Michael Came, Tom Hardy, stb.), ami a sikerhez kell.Kétségtelenül az alapötletből sokkal komolyabb filmet is ki lehetett hozni, de Nolan elhelyezte magát a filmes palettán. Ő a széles nézőközönség pénztárcájára hajt, és emiatt úgy kell működni, mint egy populista pártnak, aminek minden igényt ki kell elégíteni a siker érdekében. Nem akarok szigorú lenni vele, mert legalább van tehetség mögötte. Hollywood élvonalába kell egy Nolan, hogy születhessenek ilyen filmek. Nem szégyellem, élveztem a filmet, pár órás szórakozásnak teljesen megfelelt.

(Christopher Nolan: Eredet)

(képek: www.filmkatalogus.hu)


A világ, amelyet kegyetlenné tettünk.

A film történelme számos emlékezetes gengsztertörténetet a magáénak tudhat. Ott van mindjárt Coppola Keresztapa sagája vagy Scorsese bűnfilmjei, de beszélhetnénk akár a hongkongi Szigorúan piszkos ügyek trilógiáról is (amelyből épp Scorsese forgatott gyenge újrát) vagy megemlíthetném Tarantino groteszk macsó világát is. Sorolhatnám persze tovább a bűn idealizált világáról szóló filmeket, de teljesen felesleges.
A dán Nicolas Winding Refn alvilágban játszódó trilógiája, a Pusher (Elátkozott város) csak látszólag osztja a fenti bűnfilmek sorsát. Refn ugyanis sokkal inkább az emberi drámára helyezi a hangsúlyt, mintsem a bűn magasztos élettörténetére. Refn filmjei nem a bűn megdicsőülésének folyamatát fogják meg, nem hangsúlyozza a bűnös alvilági figurák helyzetéből adódó elengedhetetlen bukást. A Pusher-trilógia minden egyes része ugyanarról mesél, az ember szerepéről a bűn világában. A három film három különböző alvilági figura főszereplésével egy pillanatot ragad ki azok élethelyzetéből. A történetek elején a főszereplők reményekkel teliek, az adott pillanatban mindenképpen optimistán tekintenek életük folyására, uralják azt a miliőt, amelyben élnek. Később, a történések okszerű, logikus következményeként lassan kicsúszik a talaj a lábuk alól, a fényből a sötétségbe vezet az útjuk. Persze az elbizonytalanodás, a kisiklás nem előzménynélküli, az okok már a múltjukban keresendő. Ebben a világban senki sem lehet olyannyira öntelt, hogy eleve természetesnek vegye azt, hogy számára minden flottul megy. Refn filmjei minden egyes alkalommal a mélypont utáni lenyugvás pillanatában érnek véget, amikor szereplői merev tekintettel egyedül állnak az isteni tekintet előtt. Ezek az arcok sokat mesélnek a maszk mögötti valóságról.Bár a Pusher-trilógia egyes darabjai ugyanarról mesélnek, mégsem beszélhetünk egymás ismétléséről, mindegyik férfit élete különböző pontján találja meg a kamera. Az első filmben Frank (Kim Bodnia), a díler áll a középpontban. A magányos férfi képtelen normális párkapcsolatot teremteni a droglerakatként (ki)használt prostituált barátnőjével, ám fiatal duhaj éveiben a biznisz egyelőre feledtetni tudja vele magánéleti bénaságait. A bili akkor borul, amikor saját hibájából adódóan adósságba kerül a szerb származású Milonál (Tlatko Buric). A barátság nem helyettesítheti az anyagi javakat ebben a világban. A második történet főszereplője Tonny (Mads Mikkelsen), akit Frank az első részben mellesleg jól helybenhagyott, hiába voltak fiatalkori jó haverok. A férfi a hosszú börtönévek után próbája újrafogalmazni magát a szabad ég alatt. A kinti világ azonban erőfeszítéseire nemleges válaszüzenetet küld egy örökösen elutasító apa és egy rideg exbarátnő személyében. Tonnynak mindeközben a nyakába szakad az apa felelősség váratlan terhe is, így két fronton is bizonyítania kell. Édesapjának az életre termettségét, gyermeke édesanyjának az apaságra való alkalmasságát szeretné megmutatni, azonban egyikük sem kíváncsi rá. A harmadik film főszereplője Milo (ő az egyetlen szereplő, aki mindhárom filmben megjelenik). Az öregedő férfi lánya születésnapi bulijára készül. Stresszel, hogy minden flottul menjen, elvégre egy apától ez várható el. A parti szervezése közben folyamatosan heroin függőségével küzd és a drogkereskedelmi ügyleteit intézi. Milo a számos irányból ránehezedő terhek súlya alatt elveszíti a kontrolt, egy pillantás alatt az atomjaira hullik szét. Milo képtelen túltenni magát azon, hogy telik az a rohadt idő, és kétségbeesésében tombolni kezd, ami a trilógia legbrutálisabb jelenetsorához vezet.Refn trilógiája nem a fizikai erőszakról szól, sokkal inkább a lélekre súlyosodó terhek tarthatatlanságáról. Bár Refn a trilógia három darabját időben elkülönítve forgatta le (1996, 2004, 2005), a második és a harmadik részt a szerzői pályafutás megújhodásának kényszere szülte, a Pusher három darabja a céltudatos tematika és a markáns stílus okán mégis egységes egészet alkot. A kézi kamerás felvételek, a gyakori közelképek, a színekkel való játék és a nagyon erős színészi játék teremti meg a Pusher különleges atmoszféráját.
Sajnos Refn trilógiája nem került be a hazai moziforgalmazásba, csak a Titanic Filmfesztivál szűk körű kiváltságosain kívül csak az internetes letöltések használói találkozhatnak velük. Igazán kár érte, mert a három film egyben valódi filmes csúcsteljesítmény.Utóirat:

Felbuzdulván a fentiek láttán, megnéztem Refn legutóbbi filmjét a Valhalla Rising-et [Felkelő Valhalla (2009)]. A film története szerint, a Félszemű névre keresztelt néma, könyörtelen harcos (Mads Mikkelsen) a vikingek fogságába kerül, ahonnan egy gyerek segítségével megszökik. Később csatlakozik a Szentföldre utazó zsoldos sereghez, akik Isten nevében készülnek Jézus Királyságának visszahódítására. Ám a Szentföldre utazó harcosok sosem nyerhetnek bebocsátást a hősi áldozatok mennyei palotájába, a kisszerűség, az agresszió és végül az őrület valamennyiüket bekebelezi. A Szentföldre hajózó zsoldosok egy hibás igehirdetés áldozatai, a szeretetterjesztést megváltó halálos tisztítótűz nem az üdvelhozást, hanem éppen önmaguk felszámolását eredményezi. A néző Refn víziójában kénytelen-kelletlen a néma harcos tekintetén, érzékein látja a világot, amely az örök erőszak vértengerrel metaforizált apokalipszisét mutatja, ez a világ egy hipnotikus rémálomhoz hasonlít, amely a bármelyik civilizációban rejtőzködő kisiklás eshetőségéről mesél.
A film nyelvezete erősen hallucinogén atmoszférát teremt, így válik Valhalla Rising egy harsány színekben úszó pszichedelikus és csigalassúságú odüsszeiává. A film befogadása, véleményem szerintem, a néző aktuális állapotától függ. Én éjszaka, az elalvás határán néztem meg. Nem a legideálisabb helyzet. Mindenesetre ez is hozzájárult ahhoz, hogy a filmről egy álomszerű képet alkossak. A Valhalla Rising teljesen más atmoszférájú, mint a Pusher, mégis a világunkban rejtőzködő brutalitás és annak magányos hősei egymáshoz közel hozza őket.
(Nicolas Winding Refn: Pusher-trilógia; Valhalla Rising)

2010. július 20., kedd

Ugrás a mélybe

Olyan jó néha egy-egy eldugott igazgyöngyöt találni a filmek tengerében. Ezúttal egy elfeledett, a magyar mozikat messze elkerülő, csak a DVD piacon megjelenő és az interneten letölthető 2003-as ausztrál filmre bukkantam rá. Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy szükségem volt arra is, hogy a figyelmemet valaki felhívja Sue Brooks Japanes Story című filmjére, amely magyarul az elcseszett A japán szerető nevet kapta.
Sandy (Toni Collette), az ausztrál geológus azt a feladatot kapja, hogy a társtulajdonos japán cég képviselőjét, Hirotmitsut (Gotaro Tsunashima) kalauzolja végig az országban, bármerre is kíván menni a férfi. A fiatal nőnek láthatóan semmi kedve nincs a hivatalos pesztráláshoz. A férfi a cég tulajdonában lévő bányákat szeretné megnézni, de végül kiderül a kalandvágy is fűti, útjuk a Pilabra-sivatagon át vezet. A kaland nem indul túl ígéretesen, hiszen a két emberben látszólag semmi közös nincsen. Sandy temperamentumos, spontán reakcióktól sem mentes nő, aki olykor a női eleganciát is messzire hajítja. Hirotmitsu hűvös és fegyelmezett, bár néha kibújik a szög a zsákból.Az autó egyszer csak lerobban a sivatag közepén, és egy éjszakát az ausztrál pusztában kénytelenek tölteni. Ahogyan az lenni szokott, a kényszeres összezártság közelebb hozza egymáshoz az embereket, ezúttal sem marad el a románc.
Sue Brooks filmjének első fele egy közepesen kivitelezett romantikus film szintjét üti meg, amelyben a különböző kultúrák felnevelkedett nő és férfi összeeresztése történik (ezen a téren azért kevés jobb film van, mint Sophia Coppola Lost in Translation-ja – bár ott a környezet más, a két fél egy kultúrkörbe tartozik). Kedves jelentek, gyönyörű tájképek teszik elfogadhatóvá az élményt, ám mindez önmagában kevés lenne az üdvösséghez.
Aztán a film cselekményének sűrűjében jön egy csavar, egy törés, amely felülír minden addigit, amire én semmiképp sem számítottam, és amit most itt el kell, hogy hallgassak, mert aki e sorokat esetleg olvassa, azt megfosztanám a film leglényegétől, ha most lehullajtanám a leplet (talán már így is sokat mondtam). A film második fele felszámol minden addigi sztereotípiát, amire addig a film felépült. Mintha tudatos lenne az ekkora kontraszt. Leszáll a felhők közül és helyenként egészen naturalista módon mutatja meg magát. A film ereje tulajdonképpen Toni Collette játékán áll vagy bukik. És ő bebizonyítja, hogy – a véleményem szerint – miért oly nagyszerű színésznő (pl: Muriel esküvője, Egy fiúról, A Család kicsi kincse, Este). A Japanese Story összességében gyönyörű szép és megrendítő film, amely képes felülírni önnön szabályait, így lesz igazán szerethető és üdítően emberi.
(Sue Brooks: Japanese Story)

2010. július 19., hétfő

Wolf Haas: Jöjj, édes Halál!; Scolar Kiadó, Budapest, 2010

Miután az egykori rendőr a kisvárosi magánnyomozás után a bűnüldöző szakmával is felhagyott, az osztrák székes fővárosba költözött, ahol mentősnek állt be. A bécsi betegszállító piacot két cég uralja: a Mentőszövetség és a Keresztes Mentősök. Brenner ez utóbbinál teljesíti munkaköri feladatait, akinek ezúttal nem kell különösebben gondolkodnia, csak monoton üzemmódban – legalább napi 30 menetben – átszáguldoznia a városon, hogy életeket mentsen, iletve annak esélyét teremtse meg.

Brenner azonban, hiába akarja, akkor sem tudja levakarni magáról, hogy egykoron kopó volt. Az egyik bevetéskor a mentős társa tanúja lesz annak, hogy egy szerelmes párt egy golyó leterít, együtt a kettőt. A pár férfitagja – mit ad Isten! – a Mentőszövetség elnökének fivére. Később pedig az egyik kolléga hullája kerül elő. Brenner – ha nem is önkéntelenül, de a bűntettesek nyomába indul.

Wolf Haas harmadik Brenner kötete a korábbiakhoz hasonló morbid humorral és maró gúnnyal mutatja be a két mentős társaság békésnek nem mondható hétköznapjait. Az újabb kötet továbbra is folytatja a korábbi Brenner-sztorikra jellemző elbeszélői formanyelvet, amelyet leginkább talán haverkodásnak, „brúderkodásnak”, bratyizó fecsegésnek nevezhetnénk. A kocsma homályában megbúvó mesélő – akiről ezúttal sem hull le a lepel – úgy beszél a történetről, azok szereplőiről, mint aki jól ismeri azokat. Az elbeszélő tulajdonképpen a hétköznapok szegletébe, a konyhasarokba, a hálószobába, a munkahelyekre, a piacra, stb. bejáratos mindent látó kisisten, aki mindenhol ott van, illetve mindenről valahonnan tud valamit, de legalábbis mindenről van valami mondanivalója, és azt hihetően, a mindentudás érzésével adja elő. A kocsma nyelve persze az argót sem ítéli száműzetésre eszköztárából, és néhány, az osztrákra jellemző adottság (például a férfiak jellemző bajusz viselete) sem ússza meg némi fricska nélkül.

Haas krimijeinek legfőbb erénye ez az elbeszélői stílus, amit nagyon jól ad vissza magyar nyelven Bán Zoltán András, a fordító. Ezúttal sem tudom elhallgatni a nevét. A Scolar Kiadót is dicséret illeti az immár három kötetesre bővült sorozat egységes kivitelezéséért. Fontos ugyanis, hogy egy széria a küllemében is egymáshoz tartozónak mutatkozzon. Ez a fekete-sárga borítású kiadvány, a maga kabátzsebbe csúsztatható méretezésével együtt, nekem ráadásul be is jön. Egyszóval tehát Haas sorozata, annak magyar kiadványa tartalmában és megjelenésében is egységesen magas színvonalú a maga műfaján belül.

2010. július 13., kedd

Nádasdy Ádám: Verejték van a szobrokon - válogatott és újabb versek 1976-2009; Magvető Kiadó, Budapest, 2010

A kortárs magyar költők közül nekem ma kétségkívül Nádasdy Ádám a kedvencem. Verseivel még 2004-ben ismerkedtem meg. Az egyik budapesti tartózkodásom alkalmával, a Liszt Ferenc téren található Írók könyvesboltjának könyvszagában töltöttem el pár órát kettesben A Rend, amit csinálok című kötetével. A későbbiekben több verseskötete is a könyvespolcomra került. A költővel élőben a Művészetek Völgye pulai Bárka színpadán, illetve egy szűkebb körű orfűi felolvasóesten is találkoztam, ahol dedikáltattam verseit.
Ami leginkább megfogott verseiben és önvalójában az az egyszerűség és őszinteség, ami a verseiből és személyéből is árad. Költészetében felfedezhető talán egy vonulat is. Az Elkezd a dolgok utána járni kötet címében is egy kereső Én-t feltételez. Ez a kiindulópont mondhatni a mindenki életében is. Saját magunk megtalálásának első mérföldköve, hogy fel kell kutatnia azokat a dolgokat, amik bennünket meghatároz(hat)nak. Azután jön a rendcsinálás. Nyilvánvalóan nem a tavaszi nagytakarításról van itt szó, hanem a dolgok helyre rakásáról. Önmagunk tisztázásáról. Ami rendkívül nehéz, ugyanakkor szükségszerű lépés. Ha sikerül, az az egyéni lét legnagyobb sikere. Végül jön a lecsupaszítás, az önmagunkba nézés. A Szürke tudás megszerzése önmagunkról. Költészete a hétköznapi és a hagyományos versnyelv között váltakozik. Érdekesség, hogy egységes a szerzői pályafutás. Kiemelkedő változásokat eddig nem igazán látni benne. Talán azért is, mert már egy kiforrott ember alkotta ezeket a verseket. Nem születtek fiatalkori zsengék, illetve azok nem kerültek az olvasók szemei elé.
Az idei évben a Magvető Kiadó három év kihagyás után újabb kötetet jelentetett meg a szerzőtől, amely egyben a korábbi versek legjobbjai közül egy retrospektív válogatást is magába foglal mintegy számvetésül szolgálva a költő eddigi alkotói korszakát, ugyanakkor újabb alkotásokat is az olvasóközönség elé tár.
Nádasdy költészete tárgyakról és emberekről mesél. Egy emlék - egy vers. Sorra jönnek a versek a bicikliről, a gépradírról, a villanyvonatról és a többiről. Megjelenik az életöröm, tárgyak és helyek felsorolásaként: zöldségek, gyümölcsök, deszkafajták, hátsó lépcsők, teherliftek, amiket mind szeret a költő. De találhatunk benne önmarcangolást is. Önvádat a gyávaságért, tehetetlenségért, kisszerűségért. Verseiben jelen van még a rezignáció, a humor, az alázat, a melankólia, a vizualitás, a reflexió, a szépség szelíd dicsérete, a rímes-ütemes gondolatok játéka, a prózaiság. Mindez összetetté teszi az amúgy nagyon egyszerű és pontos lírát. A kötet utolsó 23 verse új mű, amelyben az eddig választott utat viszi tovább. Talán kissé kevesebb hangsúlyos verssel, de nem kenyere a Nádasdy verseknek a túlzott hivalkodás.
Egyfajta tudatos szerkesztés látok Nádasdy verseiben, köteteiben, egész eddigi pályafutásában is, amelynek csúcspontja – véleményem szerint – A rend, amit csinálok című kötet. A válogatás talán az eddigi alkotói korszak egyfajta lezárása, de az is lehet, hogy csak kiadói kívánalom eredménye, semmi több. A folytatásra továbbra is kíváncsi vagyok.

Nádasdy Ádám: Maradni, maradni

Az átzuhanás, az megterhelő.
Ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés.
A piacon a tanácstalan álldogálás,
hogy házigazdává átalakuljak;
amikor vendégeket hívtunk,
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni a privátba..
Ezek nehezek. Amikor maradok,
az jó: az alvásnak a mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
Boldog vagyok ha sok a vendég, és ha van
szerelmem, illetve ha nincs.
De átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az mindig szomorú.
Maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
Átzuhanni: az fáj. A változás
szűk száján átcsúszni: az horzsolás.

Nadasdy Ádám verses kötetei:

Komolyabb versek (1984)

A bőr és a napszakok (1995)

Elkezd a dolgok végére járni (1998)

A rend, amit csinálok (2002)

Soványnak kéne lenni (2005)

Az az íz (2007)

Verejték van a szobrokon (2010)


2010. július 12., hétfő

Jabulani, vuvuzela, pszichopolip és Viva Espana!


Tegnap este véget ért a XIX. labdarugó világbajnokság Dél-Afrikában, amelyet nagy örömömre Spanyolország nyert meg. Két éve már annak is nagyon örültem, hogy az a csapat, akinek magyarok híján mindig is szurkoltam és korábban ilyen sikerek közelébe se nagyon került, felült Európa trónjára. Ma már az is történelem, hogy Spanyolország a világ futballjának a tetejére felült. A kép – be kell, hogy valljam – azért vegyes. Két éve szétfocizták egész Európát, szemet gyönyörködtető focival. Két év elteltével, új szövetségi kapitánnyal az élen viszont igencsak döcögősre vették a figurát. Az egész vébé ideje alatt azt éreztem, hogy a spanyolok ugyanazt a focit játsszák, mint korábban, csak le vannak lassulva, nincsenek olyan jó formában. Aztán végül belelendültek, kezdtek jobban focizni, de sokkal szebben nem. A vébé döntő nem volt egy jó meccs, ezt le kell szögezni. Kozármislenyben egyik barátomnál a kertben néztük végig a mérkőzést, és mivel régen találkoztunk a foci meg nem kötött le annyira minket, leginkább beszélgettünk a döntő 120 perce alatt. Mint hűséges szurkoló ettől még nagyon-nagyon örülök.
A dél-afrikai világbajnokság nehezen indult be. Az első csoportkör rendkívül unalmas meccseket hozott, kevés gólt láthattunk. Aztán szép lassan beindultak a csapatok a második és harmadik körben már kifejezetten izgalmas mérkőzéseket (például: Szlovénia-USA; Kamerun-Dánia, Dánia-Japán, Szlovákia-Olaszország) láthattunk. Az egyenes kieséses szakaszban nőt a tét és még izgalmasabb végkifejletek tanúi lehettünk. Az USA-Ghána, Uruguay-Dél-Korea igazán jó meccsek voltak. Az elődöntőben a világ futballszínháza a drámát is megmutatta nekünk. Évekkel később is emlékezni fogunk Ghána pokoljárására. Sokkal jobban játszottak, mint ellenfeleik, de az afrikai futball szertelensége és az égiek hathatós közreműködése nem véste bele nevüket eléggé Afrika futball krónikájába. A hollandok a nagyképű brazilokat zavarták haza, a németek pedig a jó egyéni képességgel rendelkező, ám csapatként működni képtelen argentinokat. A világ nagy futball nemzetei közül Franciaország és Olaszország az elején elvérzett, Angliának legalább sikerült a csoportkört túlélni, de a vészes előjelek nem kecsegtettek semmi jóra. Brazília és Argentína saját magát verte meg. Dunga és Maradona képtelen volt a szorult helyzetre reagálni, csúnya leégés lett a sorsuk.
Tanulság, hogy a sztárok, a foci celebjei nem működnek a világeseményeken. Korábban is voltak erre mutató jelek, ezúttal még hangsúlyosabban előjöttek ezek a dolgok. Cristiano Ronaldo, Wayne Rooney, Messi, stb. nem tudott emlékezeteset alakítani. Helyette jöttek mások. A vébé egyik legszimpatikusabb figurája, az uruguayi társgólkirály, Diego Forlan lett, aki az aranylabdát is megkapta végül. Ő a pályán villongott, nem azon kívül. Thomas Mueller és az egész német csapat is jól vizsgázott. Ezt el kell ismernem, annak ellenére, hogy nem szeretem a németeket.
A 2010-es világbajnokságon kiemelkedő meglepetések nem voltak. Illetve engem az lepett meg leginkább, hogy a tizenhat közé gyakorlatilag azok a csapatok jutottak be, akiket várni lehetett. Dél-Amerika kiegyensúlyozottsága felettébb érdekes volt, aztán az döbbentett meg, hogy a nyolc közé keveredett maradvány Európa bekebelezte az egész világot. Szerettem az uruguayiakat, a ghánaiakat, bírtam a hollandokat, az amerikaiakat, a japánokat, a mexikóiakat és szurkoltam azért Argentínának is, de legfőképpen persze Spanyolországnak.
Mint családos ember, egy kétéves gyermek édesapja másképp néztem a világbajnokságot, mint korábban. Átalakultak a prioritások, délután Micimackóé vagy a Koala Brothers-é volt a főszerep. Ilyenkor az interneten, vagy a T-home rendszerén belül felvételről követtem az eseményeket. Este a gyermekaltatás után kezdtem felvételről nézni a mérkőzéseket. Külön bája volt annak, hogy a lakótelepi kocsmából kiszűrődő hangok miatt már előre tudtam a gólokról (egyébként élőben is előbbre járták, mint mi otthon), csak azon izgultam már, hogy ki rúgta a gólt. Pécs felújított közterén (Kossuth-tér) felállított kivetítőn is láttam másfél meccset (Spanyolország-Chile és a holland-brazil második félideje), illetve a döntőt vendégségben láttam. Ez a vébé így zajlott le, de nem bántam.
Összességében a dél-afrikai világbajnokság nem volt rossz sportesemény, bár kiemelkedő sem. Akadtak jó meccsek, meg rosszak is. Egyik oldalra sem mozdult el jelentősen a mérleg. Nálam még mindig a 2000-es holland- belga közös rendezésű EB viszi a pálmát izgalomban és fordulatokban. A bíráskodásban voltak súlyos és kisebb hibák is, de én mégsem érzem azt, hogy kiemelkedően rossz lett volna a bírók teljesítménye. Korábban súlyosabb gondok is akadtak már (ott volt például a dél-koreai-japán vébé). Ettől még a videóbírót be kellene vezetni. A végeredmények örülök, és annak is, hogy végül olyan országok is csúcsra értek, vagy annak közelébe kerültek, akik nem tartoztak a korábbi nyerők közé. Az is kiderült, hogy Paulnak, az oberhauseni pszichopolipnak mindig igaza van, hiszen a németek valamennyi meccsét, valamint a döntő eredményét is helyesen jósolta meg. Mi volt a 2010-es vébé? Jabulani, vuvuzela és Viva Espana! Nekünk magyaroknak meg Kassai.


A Világbajnokság végeredménye:


1. Spanyolország

2. Hollandia

3. Németország

4. Uruguay
5. Argentína
6. Brazília
7. Ghána
8. Paraguay
9. Japán
10. Chile
11. Portugália
12. Egyesült Államok
13. Anglia
14. Mexikó
15. Koreai Köztársaság
16. Szlovákia
17. Elefántcsontpart
18. Szlovénia
19. Svájc
20. Dél-afrikai Köztársaság
21. Ausztrália
22. Új-Zéland
23. Szerbia
24. Dánia
25. Görögország
26. Olaszország
27. Nigéria
28. Algéria
29. Franciaország
30. Honduras
31. Kamerun
32. Koreai NDK


(fotó: www.origo.hu)

határátlépések

Forgách András Shirley Jackson Az autóbusz című novellája nyomán forgatókönyvet készített, amelyet Janisch Attila rendezett filmre még az elmúlt század végén. A Hosszú alkony címre hallgató film a 28. Magyar Filmszemlén a rendezői díj mellett megosztott fődíjat nyert (abban az évben a Csinibabát jutalmazták még).

A MOKÉP a tavalyi évben példaértékű magyar filmes kiadvánnyal lepte meg az – ebből a szempontból – igen csak hiányos DVD-piacot: Janisch Attila eddig elkészült három nagyjátékfilmjét (Árnyék a havon, Hosszú alkony, Másnap) tárta a vásárló közönség elé díszdobozban. A doboz tartalma nemcsak kitűnő kép- és hangminősége okán örvendetes kiadvány, hanem mert széles körű extrái miatt különös csemegét jelenthet a magyar film kedvelőinek. A három nagyjátékfilm mellett helyet kap a dobozban a rendező három főiskolás rövid filmje (Róbert és Róbert, Zizi, A másik part), egy portréfilm, interjúk az alkotókkal (magával a rendezővel, Forgách András forgatókönyvíróval, Töröcsik Mari, Csuja Imre, Ujlaki Dénes, stb. színészekkel), forgatási riportok, werkfilm és a BBS és a ZDF koprodukciójában forgatott Lélegzetvisszafojtva című kisjátékfilm.

A kiadvány ügyesen összeszedett, hisz tudvalevőleg Janisch filmjei egyetlen témát követnek nyomon, mégpedig az ismeretlenbe történő át- vagy kilépés mozdulatát. Most ez a zárt, visszatérő motívumhalmaz és rokon formaelv segítségével életre kelt szerzői szakasz a MOKÉP kiadványa által egységként, egy műalkotásként jelenik meg.

Sajnos a Janisch filmekkel eleddig adós maradtam. Most is csak a Hosszú alkony című filmjét tudtam végre beszerezni (a díszdobozos csomag megvásárlását családi kasszánk nem engedheti meg magának), de ennek is nagyon örültem.

A Hosszú alkony mindössze 67 perces mű. Épphogy átlépi az egyórás lélektani határt, és leginkább filmes jelentősége emeli be a nagyjátékfilmek sorába. Általában a hosszabb alkotásokat szeretem, de Janisch filmje annyira tökéletes, hogy egyetlen képkockát sem lehetne már hozzátenni, egyszerűen így kerek egész.

A film története annyira egyszerű, hogy egy mondatban elmondható. Egy öregasszony felszáll a távolsági buszra, és útközben meghal. Ahhoz, hogy ez az egy mondat életre keljen, óriási bravúr kell, no meg persze tehetség, valamint nagyon nagy fegyelem és figyelem az alkotók részéről. A Hosszú alkony stábjának mindez sikerült. Nincs benne egy gondolatnyi elmélkedés sem a halálról, helyette viszont minden erről mesél. A centire szerkesztett történet, a fény, az árnyék és az arc játékai annyi mindent elmondanak az életről és annak határáról, hogy az összefoglalhatatlan, egyetlen mondatban biztosan lehetetlen.

A Hosszú alkony a befogadótól is nagy figyelmet követel, mert aki hevenyészetten két sör között akarja a napi feszültség levezetéseként megnézni a filmet, miközben rendet tesz a háztartásban és lefekteti a gyereket, meg a hitvessel is foglalkozik, az csalódni fog. Nem veszi ugyanis észre azokat az apró rezdüléseket, amely miatt ez a film igazán él. A Hosszú alkonyban ugyanis tökéletes szimbiózisban működik a kép, a táj, a filmzene és a színészi játék. Mit játék, Töröcsik Mari esetében jelenlétről van szó, nem egyszerűen játékról. Játék persze annyiban, mint maga az élet is játék, színház. Forgách András elmondása szerint, már a forgatókönyv írása során csakis őrá gondoltak, mással nem jöhetett volna létre ez a film. Ha megnézzük, rájövünk, hogy teljesen pontos ez a megfogalmazás. A Hosszú alkony legalább annyira Töröcsiké, mint Jansiché.

A Hosszú alkony mitikus történet, hiszen túllép a valóság határán, és sohasem tudod, hogy mikor lépted át azt, és hogy már odaát vagy. Csak később döbbensz rá, hogy eltévedtél valahol, de nem tudod, hogy meddig kell visszamenned. A film rejtvényszerűsége miatt helyesbítenem kell az egy mondatot. Nem vagyunk biztosak benne, hogy az öregasszony meghal. Többféle érzék kell ahhoz, hogy megértsük a film leglényegét. Emiatt ajánlatos többször újra nézni. Könnyen megtehetjük, hisz nem vesz el tőlünk oly sok időt, viszont cserébe igen sokat ad.

Az utazás során elveszítjük a tájékozódási pontot. Hol is vagyunk? Merre tartunk? Tesszük fel a kérdést. Az út során viszont nem csak a hely, hanem az idő is összekuszálódik, álomból álomba zuhanunk. A játékidőhöz képest hosszan átélhető film, amelynek nem érdemes minden titkát felderíteni, hiszen a titok önmagában rejti lényegét.

A DVD magába foglalja még Janisch Attila 1983-as rövidfilmjét, a Zizit, amely annak ellenére, hogy másfél évtizeddel a Hosszú alkony előtt született, tulajdonképpen a nagyjátékfilm előtanulmányaként is értelmezhető.

Mindjárt a film kezdésénél hasonló tájat látunk, ahol egy busz helyett ezúttal egy autó robog el. A Zizi is egy Shirley Jackson novella (A nyaralók) adaptációja, szereplői közül is sokakkal találkozunk a Hosszú alkonyban, például a főszerepelő (Töröcsik Mari) személye ugyanaz. A Zizi még tömörebb, emellett nyersebb, kevésbé kiforrott alkotás, mint a Hosszú alkony, de látszik benne az az út, amelyet bejárva Janisch a Hosszú alkonyig jutott el.

Ellenséges környezet fogadja a messziről jött (valószínűleg városi) lányt, akinek az autója lerobbant valahol az út szélén. A helyiek nem igazán törik magukat, hogy segítségére siessenek. Egy ember, egy ugyancsak városi nő – aki a környéken lévő üdülőházában tölti éves pihenését – fogadja be magához. A belterjes közeg azonban nem tűri meg az idegen elemet. A táj, a helyi emberek mind intoleránsak a betolakodók ellen. A film tragikus lezárása kissé elsietett, technikailag ügyetlenül kivitelezett, de a film hangulata feledtetni tudja a kisebb hibákat.

A Hosszú alkony DVD kiadása így teljes. Az alkotókkal való beszélgetések és egy előfutárként értelmezhető kisfilm nyújt egész képet magáról a főműről.


(Janisch Attila: Zizi; Hosszú alkony)

2010. július 9., péntek

Elfeledett bűnök

A magyar könyvpiac, ahogyan gondolom más európai ország könyvterjesztői is, az utóbbi években rákattantak a skandináv krimikre. Jó párat én is elolvastam közülük, és nekem is tetszettek nagyon. Ezek a könyvek nagy részt vállaltak abban, hogy érdeklődésem felkelt a krimi iránt. Kedvencem közülük egyértelműen Henning Mankell sorozata, melyben Kurt Wallander bulldogként lohol az elkövetők nyomában. A skandináv krimik egyik legfontosabb jellemzője, hogy brutális bűncselekmények állnak a középpontjában, és hogy a bűnügyi nyomozás hátterében az északi társadalom feszültségei sejlenek fel, leginkább például az, hogy a megengedő demokrácia hogyan képes ellenségeivel szemben felvenni a harcot, miképpen képes megvédeni magát, és a kesztyű felvétele mennyiben csorbítja annak alapértékeit, a szabadságjogok legteljesebb érvényesülését. A skandináv krimik pontosan az összetettségük miatt igazán érdekes olvasmányok.A 2004-ben fiatalon elhunyt svéd író-újságíró Stieg Larsson nagysikerű Millenium trilógiáját (A tetovált lány; A lány, aki a tűzzel játszik; A kártyavár összedől) is a Harry Potter után a skandináv krimikre specializálódott Animus Kiadó adta ki. A könyveket még nem sikerült elolvasnom, a könyvtárban folyamatos rá az előjegyzés, még egyik könyv birtokába sem sikerült kerülnöm. A héten viszont bemutatták a magyar mozikban az első részből készült filmváltozatot, amelyet szerencsére a szerző szülőhazájának szülöttje forgatott (persze már hírlik, hogy Hollywood lecsapott a témára és David Finchert akarják megbízni a bérmunkával).A tetovált lány története szerint, egy agg milliárdos, Henry Vanger, a Vanger konzorcium elnöke megbízza Mikael Blomkvistet, a bukott gazdasági újságírót, hogy járjon utána egy 40 éve történt estetnek, ami a mai napig nem tudja nyugodni hagyni az idős embert. A milliárdos unokahúga ugyanis 40 évvel ezelőtt egy délután nyom nélkül eltűnt. A férfi arra gyanakszik, hogy unokahúga gyilkosság áldozata lett, és a tettes valahol a Vanger család körében kell keresni, amely tele van kicsinyes és kapzsi emberek sokaságával. Blomkvist – mivel feledtetni akarja újságírói fiaskóját – beleveti magát a nyomozásba, amelyhez rövidesen segítséget kap egy kivételes tehetségű ám sötét múltú hacker lány személyében. A furcsa páros lassan egy szörnyű sorozatgyilkosság nyomait kutatják fel, miközben a Vanger család tagjai magatartásukkal a távozásra szólítják fel őket.Állítólag némi pontatlanság, csiszolatlanság van a filmben a könyvhöz képest, de ez cseppet sem lep meg, elnézve a könyv vastagságát. A két és fél órásra nyúló film nyilván nem képes mindent átvenni az írott műből. Általában talán az a szerencsésebb eset, ha az ember először a könyvet olvassa el, és csak után nézi meg a mozgóképes változatot. Bár ez ellen is akadnak érvek. Például az, hogy a könyv ismeretében könnyen csalatkozhat az ember a film láttán. A könyv ismerete nélkül viszont a néző átadhatja magát az újdonság érzésének. Nos én most az utóbbi megközelítést választottam.Niels Arden Oplev rendező adaptációja a könyv ismeretének hiányában lebilincselően izgalmas krimi. A svéd rendező nem nélkülözi a néző érzékeit borzoló, hollywoodi eszközöket sem bevetni, de szerencsére azt az európai szájíz szerint teszi, éppen ezért mindez inkább a film hasznára válik, mintsem, hogy egy olcsó és nevetséges utánzat látszatát keltené.A film egyik legnagyobb erénye a feszes felépítésű szerkezet. Nem éreztem a film két és félóráját hosszúnak, a filmidő elröppent, mint a pinty. Az izgalom fokozása folyamatosan működőképes, és állandó fordulatokat rejt magában a történet. Nyilván ez elsősorban az író erénye, de annak filmes megjelenítése nem egyszerű feladat. Van elegendő példa arra, hogy nem tudták megoldani az írott mű filmre vitelét. Oplev filmje nem ilyen, tökéletesen működik a vásznon a sztori, a könyv ismerete nélkül érthető, nyomon követhető.Még ennél is fontosabb erénye a filmnek, a két főszereplő nagyszerű játéka. Michael Nyqvist (akit a Hétköznapi mennyország óta nagyon szeretek) és Noomi Rapace elképesztően játszik a filmben. Nyqvist-nek hihetetlen kisugárzása van. Mosolya és szeme, a kissé ragyás arca ellenére is, olyan mély humánummal, empátiával és intellektussal ajándékozza meg a nézőt, amelyre kevés férfiszínész képes. Noomi Rapace játékára pedig nehéz szavakat találni. Kora ellenére szemtelenül tökéletesen alakította a nehézsorsú, bárdolatlan küllemű lány szerepét. Valami ösztönös készség kell ahhoz, hogy valaki egyszerre képes legyen a csúnyaságot és a szépséget kifejezni. Noomi Rapace erre képes volt, én csak ámultam és még ma is ámulok.
A tetovált lány filmváltozata – véleményem szerint – kiemelkedik az utóbbi évek thriller terméséből, és örömteli, hogy Európa megmutatta erényeit ezen a téren is. Különösen örülök annak, hogy ezúttal nem a franciák keze alól került ki ilyen film.
(Niels Arden Oplev: A tetovált lány)
(képek: www.kultura.hu)

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél; Esti Kornél kalandjai; Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2007


Talán már említettem korábban is, hogy nem jellemző rám az újraolvasás. Oly sok könyv van, amely befogadásra vár a részemről, hogy nincs elegendő idő egy mű újbóli kézhezvételére. Nagyon ritkán mégis megteszem. Így voltam Márai Sándor Gyertyák csonkig égnek című regényével, és az imént fejeztem be Kosztolányi nagyszerű kötetét, amely Esti Kornélról szól. Még gimnazista koromban, vagy friss egyetemistaként találkoztam a novellákkal. Akkoriban az Európa Kiadó ízléstelen – bár olcsó – diákkönyvtári kiadványát vettem kézbe. Később megtudtam, hogy léteznek olyan novellák is, amelyben ugyancsak Esti a főszereplő. Az eredeti 1933-ban megjelent novellagyűjtemény után az író halálának évében (1936) közreadott Tengerszem-ben jelent meg egy újabb kötetnyi ciklus (Esti Kornél kalandjai). Évtizedekkel azelőtt megjelent már egy egybeszerkesztett kötet (talán a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában), de az szinte beszerezhetetlen volt. Antikváriumokban nagy ritkán egy-egy példány előkerült, de leginkább akkor találkozhatott az ember vele, ha betért valamelyik helyi könyvtárba.

Amikor a Partvonal Kiadó 2007-ben úgy döntött, hogy ismét megpróbálkozik a két novellafüzér együttes kiadásával, nagyon örültem. Meg kellett, hogy vegyem. Ennek ellenére három évig halogattam az elolvasását. Az egyik felét már ismertem, ez volt a késlekedés legfőbb oka. Most úgy döntöttem belevágok, és természetesen az elejétől kezdtem. Nem bántam meg, mert ismét találkozhattam Kosztolányi remek prózájával.

Nem tudom, hogy jelenleg mi folyik a középiskolai irodalomórákon, de tartok attól, hogy a nemzeti tanterv túl sokat most sem enged az Esti Kornélból. Annak idején az irodalmi szöveggyűjteményünkbe talán egy-két rövidebb novella került be az Esti Kornél kalandjaiból, aztán slussz-passz. Kosztolányi művészetéről az amúgy valóban nagyszerű költeményein keresztül tudhattunk meg valamit, a prózai író csak amúgy mellékes életrajzi zöngeként jelent meg szemünk előtt.

A könyv első kötete, az Esti Kornél – amely a kötet jó kétharmadát teszi ki – hosszabb lélegzetvételű novellákat gyűjt egybe és Esti Kornél születésének, utazásainak tartalmas beszámolóit nyújtja. A könyv második fele, Az Esti Kornél kalandjai a pesti kávéházi kultúrközegben megszületett adomák, anekdoták gyűjteményes tárháza, amely bennfentes, kritikus hangvételben beszél a hazai terepről.

Az Esti Kornél irodalomtörténetileg azért is jelentős annyira, mert Kosztolányiról, mint az irodalmi élet szereplőjéről is komolyabb képet kapunk. A szerző ugyanis Esti alakja mögé bújva önmagáról beszél a novellák során. Nyílván az írói képzelet, a vicc, a groteszk, a cinikum belenyúl a helyzetek valóságtartalmába, de nem a szó szerinti igazság lényeges itt, hanem az érzület, a jellem, amely átszüremlik a novellák betűsűrjén.

Kosztolányi Kornél azaz Esti Dezső anekdotáin keresztül a legfontosabb kérdésekről, életről és halálról vallott gondolatokról tudunk meg sokat. A Kötetbe rendezett utolsó írás, a Világ vége utolsó sorai gyönyörű szépen foglalják össze egy élet lényegét. „Mert jegyezd meg, hogy csak az élhet, aki teljesen el van készülve a halálra, s mi, ostobák, azért halunk meg, mert csak az életre készültünk el, és mindenáron élni akarunk. A rend, melyet magad körül látsz, voltaképpen rendetlenség, s a rendetlenség az igazi rend. A világ vége pedig a világ kezdete. Ezt akartam közölni veled.”

Na igen. Esti történetein persze érződik a XX. század eleje, de Kosztolányi és az egész Nyugat nemzedékkel vetet kezdetét az a fajta modern irodalom, amelyet még a mai olvasó is élvezni képes. Kosztolányi egyik kiemelkedő alakja nemzedékének. Meggyőződhettem arról, hogy még ma, a XXI. század hajnalán is frissen cseng a hangja.

2010. július 6., kedd

nyári hétvégék

Az elmúlt időszak nyári hétvégéi a baráti társaságok mozgalmas kavalkádjában telt el. Immáron három hete volt, amikor az Északi várfalsétányt meglátogattuk a pécsi dóm mögött barátainkkal. Egy elfeledett, újonnan feltárt kis park terül el itt, amely a széppé újított Káptalan utcáig (Múzeum ok utcája) ér egészen. Márkkal például a Kőtár és a Vasarely Múzeum parkjában játszottunk nagyokat. Két hete meglátogattuk rég nem látott barátainkat Pellérd településén. Aznapra hosszúhetényi kerti partit terveztünk, de az eső keresztül húzta számításainkat. Az elmúlt időszakok bőséges esőzései miatt nem mertünk a domboldalnak gyermekkel a honunk alatt neki vágni. A B-terv azonban üdvözítendőnek bizonyult. Barátaink ugyanis meghívtak magunkhoz. Az eső bár csendesen, de folyamatosan eset. Mi ezzel mit sem foglalkoztunk. Gyermekünk a szabadtér adta szabadság eufóriájának hódolva, cseppet sem türtőztette magát. Boldogan játszott a krétákkal, motorozott a teraszon és a kertben. A következő héten a köztisztviselő napja és a hétvége közötti napra szabadságot vettem ki, így hosszúra nyújtottam a hétvégét. Szükségem volt már erre, hisz idén még csak második alkalommal éltem a szabadságnap nyújtotta pihenési lehetőséggel. Péntekre Márk is szabadságot jelentett be a bölcsiben, apa és fia a belvárosba mentek barangolni. A megújult központi köztereken még délelőtt is forgalmas élet zajlik. Akadnak persze fanyalgók, de aki megfordul Pécs belvárosában az láthatja, hogy mennyire élvezik az emberek az új tereket. A gyerekek mindenképpen. Annyi szökőkút és egyéb vizes elem található most Pécs belvárosában, hogy az atyai szigor helyett érdemes váltóruhát magunkkal vinnünk. Elvégre mikor máskor, mint a nyári kánikula idején engedjük meg csemeténknek, hogy akár térdig gázoljon a vízben. A péntek délelőttöt péntek délután és vasárnap délután is követte. A belvárosi hancúr egyes stációi erre az időre tehetőek. Volt, amikor a Jókai térig, volt hogy a Színház térig jutottunk, előfordult olyan is, hogy a Kossuth téren időztünk sokat. Mindegyik alkalommal más és más osztozott társaságunkban. Szombat délután pedig kerti partira voltunk hivatalosak. Aggódtam, hogyan fogom a negyeddöntők izgalmát nélkülözni, de végül is a házigazda által gyorsan összeeszkábált kivetítőn félszemmel a foci vébé izgalmait is követni tudtam. Az argentinok gyorsan elverették magukat, azon már nem is izgattam magam, a spanyolok akadozva, de szerencsével tovább jutottak. Aznap estére a fiunkat nagyszülői felügyeletre bíztuk. Hosszú idő után jó volt egyet éjszakázni, néhány baráttal, ismerőssel találkozni.
Ezen a hétvégén is folytatom a sort, hiszen a közelsége ellenére rég látott baráthoz vagyok hivatalos, ahol a vébé döntő fogjuk megnézni és még más programok is elképzelhetőek. A hétköznapok okozta feszültségeket, fáradalmakat, a hőséget csak így lehet kibírni.

Megálló a világ végén

A 2000-es évek második felében útnak indult román újhullám, mely olyan filmeket termelt ki, mint a Lazarescu halála, vagy a Rendészet, nyelvészet, 2007-ben érte el szakmai csúcspontját, amikor Cannes-ban Cristian Mungiu zseniális filmje a 4 hónap, 3 hét, 2 nap vitt el az aranypálmát, az Un Certain Regard blokk fődíját pedig a California Dreamin'-nek ítélték.
Ez utóbbi film sikerét egy tragédia árnyékolta be. Tudniillik a film 27 éves rendezője, Cristian Nemescu autóbaleset áldozata lett. A film még a vágóasztalon várta végső formájának elnyerését, amikor a rendező elhunyt, emiatt az utómunkálatokat nem tudták befejezni (erre utal a film címe mögötti zárójelben feltűntetett „befejezetlen” megjelölés). A meglepő produceri döntésnek köszönhetően, a film olyan állapotban került a nézőközönség elé, ahogyan azt a rendező 2006. augusztusában hagyta. A film nyers állapota ellenére kiforrott mű, amelyből kitűnik, hogy Nemescu rövid szerzői pályafutása során is bizonyítani tudta tehetségét.A California Dreamin' 1999-ben, tíz évvel a rendszerváltás után játszódik, egy kis romániai faluban, Capalnitában (pont ott, ahol „a térkép be van hajtva”, hogy még ne is látszódjon). Az események mozgatórugója egy Koszovó felé haladó NATO-különvonat, rajta egy osztagnyi amerikai katonával és a délszláv háború kimenetele szempontjából fontos légvédelmi radar-lokátorral. A Románián való zökkenőmentes áthaladás érdekében minisztériumi telefon érkezik a falu állomására, de a falu konok bakterja úgy dönt, hogy sem az amerikai katonák, sem a NATO nem állnak a törvények felett, így a szükséges vámokmányok bemutatásáig parkoltatja a szállítmányt. A katonák nem tehetnek semmit, erőszakhoz nem folyamodhatnak, elvégre békefenntartó erők, az ügyet diplomáciai úton kell megvívni.Doiaru, az állomásfőnök csökönyös, hajthatatlan, ügyeskedő és korrupt ember, aki ráadásul nem enged az igazából. Álláspontja könnyen követhető: „It’s simple. Papers - Americans go. No papers - Americans don’t go.” Az amúgy könnyen lefizethető hivatalnok ezúttal semmiféle erőnek nem áll kötélnek, nem enged sem szép szónak, sem könyörgésnek, sem fenyegetésnek, sem pénznek.
Doiaru megkerülhetetlen tényező a településen, a román minisztériumok végrehajtási gépezete pedig igen lassan forog, az amerikaiak így kénytelenek engedni a helyiek tolakodó vendégszeretetének. Meg is jelenik a behízelgő modorú polgármester, a helyi sztrájkbizottság, a falu fiatal, csábos lányai. A nyugatról jött katonák ízelítőt kapnak a kelet-európai mókából. A falu Elvis-imitátorral, a pusztaságban álló Eiffel-torony-másolattal, erotikus folklóresttel, rögtönzött drakulashow-val próbálja szórakoztatni a vendégeket, a lányok pedig testi vonzalmukkal próbálják mulattatni a jó erőben lévő katonákat.Nemescu filmje groteszk látlelet a kelet-európai néphevületről, a rendszerváltást megelőző beidegződésekhez megrögzötten ragaszkodó társadalmi állapotokról, ügyes pofon a nyugati társadalmak beavatkozó politikájának, egyszerre komédia, tragédia, szerelmi történet és korrajz, amely tele van emberi, szerethető és olykor ismerős figurákkal és jelenetekkel..A román újhullámnak nevezett generációnak sikerült az, ami a magyar filmeseknek nem. Képesek megragadni a rendszerváltó kor társadalmi frusztrációit, és nem félnek beszélni róla, vállalják az önmagukkal való szembesülést. Véleményem szerint, ez az őszinte alapállás az egyik titka – nyilván tehetségük mellett – sikerüknek.Nemescu filmje nyersességében is kitűnő alkotás. Nyílván, ha a rendezőnek elegendő ideje maradt volna, egy-két felesleges jelenetet eltávolított volna, feszesebbre húzva ezzel a filmet. Mindez azonban már történelem, a Californai Dreamin’ úgy tökéletes, ahogy van, csak Nemescu tehetségének hiányát sajnálhatjuk a későbbiekben.

(Cristian Nemescu: Calfornia Dreamin')
(Képek: http://www.bodegafilms.com/california-dreamin/index.html)