2010. február 26., péntek

Hamlet W. S.; Krétakör Színház, rendező: Schilling Árpád


William Shakespeare művei az egyetemes kultúra része, örökérvényű drámák, kötelező tananyag. A Hamlet című drámája az össze közül a legismertebb, a legtöbbször feldogozott, sosem huny ki a társművészetek részéről az iránta való érdeklődés. Bármennyire is szép munka Arany János fordítása, mára nehezebben befogadható darabbá vált. Sajnos napjaink tanterve sem haladt kellőképp az idővel, a gyermekek – véleményem szerint – még mindig túl korán találkoznak Shakespeare-rel. Mindannyian tudjuk, hogy irodalomoktatásunk a történelem szabta időrendben halad előre, így a legrégebbi, a ma emberének legnehezebben érthető szövegekkel próbálják megszerettetni az olvasását a gyerekekkel. Nem nehéz bebizonyítani azt, hogy ez a hozzáállás mennyire téves. Mire a gyermek a mai, kortárs nyelvvel találkozna, teljesen elmegy a kedve az irodalomtól, ami meglátása szerint csak valami sznob elfoglaltság, az elszállt emberek sajátja, egy letűnt kor maradéka. Homérosz szövegei felől közelítve igazuk is van.
E körülmények között nagyszerű ötletnek tartom a színház egy olyan tevékenységét, amikor megpróbálja – főleg a diákság számára – közelebb hozni az irodalmat, lefordítva mai nyelvre, de csöppet sem rontva az irodalmi mű élvezetén. Sőt olykor egészen ötletes megoldásokkal találkozhatunk.
Tegnap este a Pécsi Harmadik Színházban vendégszerepelt az egykorvolt Krétakör Társulat egy csöppnyi magja, és Shakespeare Hamletjét adták elő. A szöveg már frissebb, köszönhető Nádasdy Ádámnak, aki nem kisebb feladatot vett a nyakába, minthogy számos Shakespeare drámát leporolt, és a ma élő ember nyelvére próbálta meg lefordítani. Már korábban is tapasztaltam más drámák tekintetében, hogy vállalkozása csöppet sem értelmetlen. A Schilling Árpád rendezésében készült előadás Nádasdy fordítása mellett többek között William Blake, Georg Büchner, Eminem, Allen Ginsberg, Johann Wolfgang Goethe, József Attila és Pilinszky János szövegeit is felhasználja.
A színpad maga a nézőtér és egyben a játéktér helye. Az előadás kezdete előtt a három játszó, Rába Roland, Nagy Zsolt és Gyabronka József tereli be a nézőket a székekhez, segítve a minél gördülékenyebb helyfoglalást. Elmondják, itt most a Hamletet adják elő, ők hárman, a sokszereplős dráma szerepeit felváltva eljátszva. A színészeknek szóló instrukciók felolvasására a nézők közül kérnek fel önként kiválasztottakat. A négyzet alapú térben, mi köztünk, néző között, megelevenedik egy történet. Ami talán a mi történetünk is lehet. A felnőtté válás története. „Kiegyensúlyozott, gazdag család. Apa erőskezű, anya szép, a fiú okos és egészséges. Apa meghal, anya újraházasodik, a fiú nem térhet vissza az iskolába. Hamlet konzervatív fiatal, hisz a család egységében, a szó igazságában, a barátságban, a szerelemben és Istenben. Nem ismeri a veszteség érzését, a keserűséget, a reménytelenséget, s ezzel együtt az önállósággal járó felelősséget sem. A felnőtté válás pillanata az, amikor ráébredünk kiszolgáltatottságunkra, gyengeségünkre, tragikus magányunkra. Amikor szembenézünk a világgal, és kétségbeesve tapasztaljuk, hogy az ifjúsági regényekből magunkba szívott átlátható szabályrendszerek egyszerűen alkalmazhatatlanok a felnőttek társadalmi viszonyaira, megroppan bennünk valami. Az emberek szánalmasan kicsinyesnek, gyávának és hazugnak tűnnek. Ennek elfogadását hívjuk szocializációnak, az ezzel való szembeszegülést pedig antiszociális viselkedésnek, anarchiának, avagy infantilizmusnak. Képzelhetünk-e más sorsot e fiú számára? Nem. Mert ez a kérdés eleve értelmetlen. Akkor mi a tanulság? Az, hogy nincs tanulság. Life is hard.”
Mai nyelvre lefordítva a Hamlet erről szól, ahogy az előadás ismertetője összefoglalja. A három játszó ötletesen, valóban a nézőnek szólva mesél Dánia romlottságáról, egy szörnyű gaztettről és egy vérfertőző kapcsolatról. A játszók köztünk ülnek, nekünk beszélnek. Eszköztelen színház ez. Nem kell nekik semmi más jelmez, díszlet, mint néhány szék, vizes palack egy-két gyűrött, lógó ing vagy éppen Che Guevera póló. A játszók kellékei végtelen, telis-tele van furfanggal, játékkal, humorral, drámával, énekkel. Kifejezetten élveztem ezt a remek előadást. Nagyon sajnálom, hogy fennállása alatt nem figyeltem fel a Krétakörre. Szerencsére még egy-egy maradványa máig hat. Az előadásra nem kellett jegyet venni, a végén a színészek kalapozták össze, ki-ki annyit adhatott, amennyit szánt. No persze 1500-2000 forintot illik adni, mondták viccesen. Aki akart, maradhatott még az előadás után beszélgetésre, megbeszélni a látottakat. Az osztályterem színház egy másik szimpatikus vonása ez. Sajnos nem volt egyszer sem alkalmam az előadások után ott maradnia beszélgetésen, tegnap sem tettem azt, de önmagában ez a gesztus, a látottak megértésére irányuló diskurzus nagyon jó öltet.
A Hamlet W.S. nem fogalmaz meg pontos válaszokat, sokkal inkább kérdez, a jól lehatárolt, világos problémákra irányítja a figyelmet. Az előadás magától értetődő egyszerűsége maga a színház bravúrja. Itt mutatkozik meg igazán, hogy az alapokból hogyan épül fel minden sallang nélkül a valódi színház.
(képek: www.kultura.hu)

2010. február 25., csütörtök

Borbély Szilárd: Árnyképrajzoló; Kalligram, Pozsony, 2008

Borbély Szilárd prózakötete az Árnyképrajzoló eklektikus minőségű szőttes. Találhatunk benne figyelemre méltóan erős irodalmat és amolyan viccesnek szánt publicisztikai írást, amelynek nehezen férnek meg az igényesebb írások közelében.
Kétségtelenül az Egy bűntény mellékszálai című elbeszélés az egyik, ha nem A legerősebb írás a kötetben. A múlt évezred utolsó szentestéjének hajnalán a szülői házba betörő rablók brutális körülmények között meggyilkolták az író édesanyját és nyomorékká kínozták az édesapját. A bűncselekmény azóta is felderítetlen. Az írót már korábban is többször foglalkoztatta e szörnyű gaztett. Nem csoda. Efféle szörnyűségek nehezen feldolgozhatóak. Borbély az íráson keresztül kíséri meg a felfoghatatlant megfogni. Az Egy bűntény mellékszálai végsőkig lecsupaszított szöveg. Az író megszabadítja a szöveget az érzelmek, indulatok adta gondolatoktól, maradnak tényszerű megállapítások, zavarbaejtően távolságtartó szöveget teremtve önmagukból.
A másik figyelemreméltó alkotás, a kötet címadó elbeszélése, az Árnyképrajzoló, bár ez a szöveg némiképp egyenetlen. Ez az írás határterületen játszódik, árnyék és fény találkozásánál, a megbúvó szürkeségben, valahol a valóság és művészet között félúton. Az árnyképrajzoló alapvető gondolatisága tetszik, de a végére kissé követhetetlenné válik. Keverednek az időbeli síkok, egy rejtélyes gyilkosság és egy titkos Páholy is képbe kerül, de a szöveg a végére szétesik.
A Bolgár Kalauz Kosztolányi Dezső Esti Kornéljából ismert történet továbbgondolása Franz Kafka naplóbejegyzésén és Walter Benjamin feljegyzésén keresztül. Egy bolgár kalauz és az őt nem értő, vele fölényesen viselkedő magyar utas áll a történet középpontjában. Kétségtelenül a modern emberekre jellemző megnemértés, az egymással szemben tanúsított, sőt intézményiesített közöny jelenik meg központ motívumként az egyes írásokban.
„Bizonytalanná vált, hogy mit jelent a szeretet” – írja Borbély az Egy bűntény mellékszálai című írásában. És tényleg. A modern ember elveszítette a szeretet jelentését, nehezen tudja önmaga számra megfogalmazni azt. Az Egy InterCityn kalauza vagy a Móriczka és a portás kalauza és két hőse sem leli a szeretet közös nyelvét.
Értem Borbély célját. Minden egyes írásában erről regél, ezt járja körül. Arról ír, ami nincs, ami nem lehet. Legyen az súlyos gaztett vagy kellemetlen vaskalaposság vagy egyszerű bunkóság, mind arról tanúskodik, hogy a megértés, a türelem nem található sehol világunkban. A probléma az, hogy az egyes írások színvonala, stílusa erőteljesen eltár egymástól. Hol szenvtelen hangon mesél a felfoghatatlan tettről, hol pedig ironikus felháborodó, majd beletörődő hangon szól egy érthetetlen társadalmi jelenségről, a hivatalos közeg szabályokhoz kötött önfejűségéről. Az egyik lelkig maró irodalom, a másik egyfajta tárca. Mindenesetre Borbály Szilárd kötetét érdemes elolvasni, annak egyenetlenségei ellenére is.

2010. február 24., szerda

A szeretet legyőzhetetlen

Clint Eastwood, miután leszámolt a Piszkos Harry-féle szereppel, és a Gran Torinoval befejezettnek tekintette színészi pályáját, a rendezői pályáját egyengette tovább. Az éltes rendező a kor előrehaladtával egyre jobb és jobb munkákkal rukkolt elő. Kétségtelenül Walt Kowalski története lett az egyik legjobb munkája.
Kérdés volt, hogy ez után milyen téma után nyúlhat a rendező? A Gran Torino után bármi jöhetett, nehéz volt felülírni annak jelentőségét. Clint Eastwood önbizalomnak sem volt híján, amikor Nelson Mandela személyét tette új filmje középpontjába.
Az Invictus címen megszülető film azonban nem az appartheid szörnyűségeiről, és az embertelenséggel szembeszálló emberről szól. Az Invictus üzenete sokkal egyszerűbb és megközelítése sokkal intelligensebb, mint gondolnánk. Mandela tudta, mitől döglik a légy. A rögbit Dél-Afrika fehér bőrszínű lakossága imádta, minden fekete a nemzeti csapat, a South Africa's Springboks (Gazellák) ellen drukkolt, annak színösszetétele miatt. Mandela gyorsan felismerte a helyzetet, akkor tud sikeres politikus lenni, ha az etnikai ellentéteket lecsitítja. Ez másként nem sikerülhet, csak úgy, ha ösztönösen összefogásra készteti az embereket.
Az 1995-ben Dél-Afrikában megrendezésre kerülő rögbi világbajnokság jókor jött, sőt így rendeltetett. Az élet heppiendet rendezett. Mandela Francois Pienaar vezette nemzeti csapatnak köszönhetően győzelmet aratott az ország felett. A csapat megnyerte a világbajnokságot, az ország ünnepelt, fekete és fehér együtt. No persze nyílván nem ment ilyen simán minden, de a film üzenete roppant okos. Ez a film talán nem véletlen, hogy a Dél-Afrikai rendezésű labdarugó-világbajnokság évében került a mozikba.
Az Invictus nem a legjobb film Clint Eastwood repertoárjából. A politikai filmként induló mű sportdrámává, heroikus eposszá alakul át. Eastwood azonban sokkal okosabb annál, mintsem olcsó hatásvadász elemekkel szője tele filmjét. Morgan Freeman ismételten bebizonyítja, hogy csodálatos színész. Jelenléte egyszerűen manírmentes a filmvásznon. Matt Damonről bennem kialakított kép a Bourne-trilógia óta pozitív előjelűvé változott. Az Invictus című filmben éretten játszik ismét, talán kijelenthető, hogy végérvényesen levetkőzte tejfelesszájú amerikai csávó fizimiskáját. Jól áll neki a színészet.
Az Invictus a közepesnél súlyosabb, ámde jelesnél pehely könnyebb film, néhány kivételes színészi pillanattal fűszerezve.


(Clint Eastwood: Invictus)

2010. február 23., kedd

Szliven szíve Pécs szívében - szubjektív beszámoló -

Vasárnap bepótoltuk az elmaradt szliveni ikonkiállítást, melyet pár héttel ezelőtt barátainkkal együtt néztünk volna meg, de az éjszaka alatt lehulló hó meghátrált akkor minket, hogy kisgyermekkel az intenzív havazásban elvergődjünk a Sétatérre. Az elmúlt hét utolsó napján azonban a hónak már nyoma sem maradt, sőt a nap is előkerült a komor égen. Ugyan a levegő hőmérséklete még hagy maga után némi kívánnivalót, de már pár fokkal a nulla felett tartózkodott a hőmérő higanyszála.
A Sétatéren találkoztunk Márk kis barátnőjével Pammával, akit édesanyja kísért. A Cella Septichora várt minket. Sajnos kevés ismeretem van az ikonokról, így csak az esztétikumra hagyatkozhattam. Az esetek többségében sajnos így vagyok, amikor egy kiállítást megtekintek. Nincs elegendő információm azon dolgokról, amelyeket megnézek. Ezért is találtuk ki, hogy kedves barátainkkal megyünk megnézni a kiállítást, hisz egyikük nagyobb érdeklődést tanúsított már korábban is az ikonok iránt. A hó azonban nem így rendezte a történéseket, így maradt a befogadó apró rezdülései által rögzített benyomások halmaza. De talán így is volt jó, hiszen két pár éves gyermekkel csöppent sem mondható zökkenőmentesnek a múzeumlátogatás. Egyikük a rácsozatos padlózatra sem mert menni, folytonosan szülői kézben tartózkodott, másikuk után pedig a jamaicai Usain Bolt kezdősebességét kellett felvenni, hogy az ikonok labirintusában utolérjük őt. Félre értés ne essék, egyáltalán nem bántuk meg, hogy magunkkal vittük csemetéinket. Jómagam fontosnak tartom azt, hogy efféle közös programokra velünk tartson fiunk. Bár most még keveset fog fel a látottakból, sőt nem is nagyon kötik le a Bulgáriából érkezett ikonok, mégis itt volt velünk. Ez nem valami kulturális skalpgyűjtés, amelyet gyermekünkre rá akarunk aggatni, hanem egyszerűen sosem lehet túl korán kezdeni. Talán már most is olyan hatások érhetik őt, amely a későbbiekben az előnyére válhat. Sosem lehet tudni. Persze nem akarom túlmagyarázni ezen családi kirándulások súlyát. Egészen egyszerűen jó volt együtt kiállításozni.
Sosem tartoztam azok közé, akik hosszú perceket el tudtak csodálkozni egy műalkotás láttán. Valószínűleg azért sem, mert én csak egy laikus szemű, átlagos kiállítás látogató vagyok, aki nem túl gyakran, ámde mégsem a szökőévekben jut el kiállításokra. Nem vagyok szakértő szemű, aki hozzáértő éleslátással tudja szemlélni a kiállított műtárgyakat. Egyszerűen csak érdeklődöm. Azt hiszem, nem a sznob kérkedés vezetett a Cella Septichorába, hanem az EKF-drukk. Tudniillik az, hogy pécsi vagyok engem büszkeséggel tölt el. Korábban is így éreztem, és én vállalom ezt a mai napig is, bármiféle mellékzöngéje is legyen ennek az EKF-ügynek itt Pécsett. Így elhatároztam, hogy a blogomban népszerűsíteni is fogom szerény eszközeimmel az Európai Kulturális Fővárosomat. Mint EKF-lakos, köteles vagyok időnként – ahogy időm és pénzem engedi – megjelenni egy-két eseményen. Főleg, hogy így saját szememmel is láthatom, mivel fogadja Pécs az idelátogatókat.
Laikus szememnek egyébként tetszett a kiállítás. Dugiban készítettem is néhány fotót, bár nem vettem észre, hogy nagyon szót akartak volna emelni ellenem. Ha már ott voltunk a Cella Septichorába, megnéztük az ókeresztény sírkamrákat is, elvégre evégett a Világörökség része Pécs. Ideje volt ellátogatnunk ide is, hiszen a Látogatóközpont megnyitása óta csak tervezgettük a látogatást, de sosem sikerült megfelelő elhatározásra jutnunk.
Fogalmam sincs, hogy a jegyünk érvényes volt-e az ókeresztény sírkamrák megtekintésére is, de az ikonkiállítás tere után semmi ellenkező figyelmeztetés nem szólított minket megállásra. Csendesen megjegyzem, hogy könnyen elképzelhető, hogy ha van ilyen, hirtelen elvesztem olvasási képességemet. A kiállítóteret nagyon szépen megcsinálták, a Péter Pál sírkamra pedig egészen csodálatos, kár hogy freskói az idők során erőteljesen lemállottak. Az pedig különösen tetszett, hogy az egész központot úgy alakították ki, hogy az álalndó táérlat, a sírkamrák mellett, időszakos bemutatókra is lehetőség van, sőt egy színházi előadásoknak, koncerteknek helyet engedő tér is található a Látogatóközpontban. Ott jártunkkor épp a Bartók Béla férfikar hangolódott a koncertjére, amely éppen távozásunkkor kezdődött el. Jó lett volna maradni, és meghallgatni őket, mert a próba alatt nagyon jó hangulatot rittyentetek, de a gyermekek már indulni akartak, és hát a parancs az parancs. Mindenesetre elhatároztam, hogy a későbbiekben jobban figyelem a Cella Septichora programját, mert ide el kell még jönni. Most már saját szemmel és füllel tapasztalhattam, amit eddig csak mások elbeszéléséből hallhattam, azaz, hogy itt izgalmas programokkal találkozhat az ember.
A napsütése idő jókedvet varázsolt a szívünkbe. A Sétatéren jóízűt sétáltunk, a gyerekek kavicsot szedegettek, és ide-oda rohangáltak. Azt hiszem, mindenki epekedve várja már a tavasz eljövetelét.
Megcsodáltuk a Sétateret megint, egyik kedvenc városrészem. Egykor rengeteget jártam ide nézelődni, olvasni. Mostanában sajnos ritkán vezet errefelé az utam, holott nem messze innen van a munkahelyem. Ha elkészül a Széchenyi-tér, a Kossuth-tér és a Múzeumok utcája, csodaszép belvárosa lesz Pécsnek, az eddigieknél is szebb. Nem érdekelnek engem a fanyar, csípős, irigy, örökké kritikus szavak. Pécs számomra szülőföld, lakóhely és izgalmas élőhely. Persze azért jobbá kell tenni.

2010. február 22., hétfő

Élet egy hátizsákban

Vannak olyan emberek, akik egész életüket úgy töltik le, hogy nincsen egy meghatározott pont ez életükben. Amerikára ez különösen jellemző, ahol államokat kell átutaznia az embernek, ha munkáját akarja végezni. Az Egek ura című film hőse ilyen ember. Élete nagy részét a levegőben tölti, az év háromszázötvenhat napjából mindössze negyvenhármat tölt a várakozó állomásán, egy Omaha-beli bérelt lakában, amelynek falai csupaszok, lakberendező sosem látta. Élete elfér egy hátizsákban, büszkén mutatja általa tartott tréingek során.
Az Egek ura főhőse ráadásul nem a legirigyeltebb munkát végzi a földön, olyan emberekkel közli, hogy munkájukra nincs szükség a továbbiakban, akiknek a főnökei erre nem képesek, ezért a piszkos munka elvégzésére egy céget, annak alkalmazottjait bízzák meg. A férfi mestere az elbocsátásnak, élete célja a repülőtársaság örökös platinakártyájának megszerzése, azaz 10 millió mérföld elérése.
A férfi nyugodt, kiporciózott, élére vasalt életét azonban két nő vágja gallyra. Az egyik, a férfi fiatal új kolléganője, aki úgy hiszi, tudja a cég költségvetési konszolidálásának biztos receptjét, így tanácsa alapján bevezetik az online úton történő fenékbe billentés eljárási mechanizmusát, megspórolva ezzel a kollégák helyszínekre történő utazásának költségeit és felszámolva a rendszerbe oltott emberség utolsó morzsáit is. A másik nőt a férfi két város közötti szállodai tartózkodása után ismeri meg, az ágyakrobatikát, a hotelszoba romantikát azonban lassan bensőségesebb érzelmek váltják fel. A férfinek változtatnia kell életén, az így nem maradhat. A cég szuperembere lassan gondolkodóba esik, hogy talán nincs az rendjén, ahogyan él.
Jason Reitman filmje friss, üde, lendületes, ámde mégis csak egy régi vágású mozi. Friss, hiszen a modern emberről szól története, régi vágású, mert a high tech helyett a hagyományos filmes értékekre, egy kiváló forgatókönyvre és remek színészi alakításokra bízza sikerét. A filmben nem találtam hibát, Hollywood kezéből ritkán jön ki ennyire tiszta alkotás. Erőssége abban áll, hogy tökéleten elegyíti a jó humort a drámai helyzetekkel. A modern utazó ember élethelyzeteiből jól fogalmazza meg magányának lényegét. Ezt néhány egészen jó képpel sikerül alápárnáznia. A film váltásai is nagyon jól sikerülnek. Jó példa erre a férfi húgának esküvője, amely bensőséges, valódi pillanatokat ragad meg. Nem is tudom, mikor láttam ennyire emberközeli esküvői klippet Hollywoodi filmben. George Clooney nagyon jó színész. Tudtam azt eddig is, hogy sármja mögött tehetség bújuk meg. Nem először mutatta meg a közönségnek kvalitását, most ismét bizonyított. Mellette külön ki kell emelni a két női főszereplő, Vera farmiga és Anna Kendrick, tökéletes játékát. Ők hárman tehetnek arról, hogy az Egek ura színvonalas film lett.
Jason Reitman a bájos Juno után ismételten egy szenzációs filmet rakott le az asztalra. Véleményem szerint, már most látszik, hogy tehetségesebb mint az apja, Ivan Reitman. Nagyon sajnálom, hogy a legjobb film oscarját nem ez a film fogja megkapni. Mert bármennyire lenyűgözött is az Avatar, bármennyire jó is A bombák földjén (bár Kathryn Bigelow filmjét még nem láttam), nálam a kiváló ízléssel elkészített Egek ura a nyerő.


(Jason Reitman: Egek ura)
(képek: www.est.hu)

Cormac McCarthy: Az út, Magvető, Budapest, 2010

A könyvpiac év eleji uborkaszezonjára időzítette a Magvető Kiadó Cormac McCarthy Pulitzer-díjas művének, Az út című regénynek a megjelentetését, amelyből John Hillcoat forgatott filmet. A filmadaptációt valamikor tavasszal tűzik műsorukra a magyar mozik, de a torrent program segítségével én már most megnézhettem azt.
Két alak botorkál a pernye lepte holt földön. Egy férfi és egy fiú, apa és fia. Délnek tartanak, északról jönnek. Világégés utáni világban járnak, ahol a pusztulás okai ismeretlenek előttünk. Nem is a világvége kiváltó oka a hangsúlyos, hanem a hogyan tovább lüktető kérdésének megválaszolhatatlansága. A növényzet kipusztult, az állatok eltűntek a föld színéről, az emberek egyre inkább fogyatkoznak. Hogy mi történhetett a világ pusztulása után, csak sejthetjük, de felfogni aligha vagyunk képesek. Amikor az emberek már nem találtak elég élelmet, egymást kezdték el fogyasztani. Felütötte a fejét a kannibalizmus, mint az anyagba ragadt élethez ragaszkodás kétségbeesett utolsó gaztette.
A regény két fő alakja, egy feleséget és anyát vesztett csonka család, aki a teljes reményvesztettség elől menekülnek, bízva a reményben, meghazudtolva a látszat adta tényeket. Magukat a tűz hordozóinak mondják. Tudjuk, a remény hal meg utoljára, de ez az optimista életszemlélet gyakorlata kőkemény akadályokba ütközhet a kiüresedett univerzumban.
Az egész világ hajléktalan. A tulajdoni viszonyok felborultak, senkinek sincs szüksége lakóingatlanra, sőt egyenesen veszélyes a négy fal között maradás, mert bármikor az emberségüket feladott farkasok martalékává válhat az, aki túl feltűnő. Az emberi szívbe belehasít a kőhideg szél, nincs egy reményt adó napsugár sem a szürke égen. Miben bízhat az ember e vidéken? Mi hajthatja előbbre napról-napra? A nő, az anya már feladta, nem akart tovább e világ részese lenni. Ha rajta múlt volna, a fiút is magával viszi. A gyermek, a fiú sosem ismerte az egykorvolt világot, ő a világégés utáni kor szülötte. Ő a tűz, amely fellobbanthatja újra a tartalmat adó szeretetet a kietlen vidéken.
McCarthy regénye erről a reményteli, ámde reményvesztett utazásról szól. Sosem tudhatjuk, mi van az út végén, ezért kell az utazást folytatni. Apa és fia folyamatosan úton vannak, lépésről-lépésre vonszolják magukat előre, hátha találnak valami jót e kőtáblába vésett törvény nélküli vidéken. Útjukat a folyamatos élelemkeresés és a rosszaktól való folytonos félelem hatja át. Egyetlen egy golyó van abban a kézi lőfegyverben, amely készen áll bármikor kioltani a fiú életét, arra az esetre, amikor a pokol karmaiból nincs semmiféle kivezető út.
McCarthy már a Véres délkörök hasábjain megfestette a jelenlévő földi poklot az amerikai-mexikói határvidéken. A vörös alkony festette vidéken egyetlen jótét lélek sem fordult meg. A szerző éjsötét apokaliptikus történetében azonban nem hiányzik a jó. A remény jelenvaló, annak folytonos életbentartása a regény hőseinek feladata. Ahogyan az apa örökösen összeszedi a tűzre való fahasábokat, hogy újra élessze a hidegben melegetadó tüzet, a gyermek ugyanúgy újabb és újabb esélyt ad az emberiségnek az eredendő jó meglelésére.
Az út nem a legjobb McCarthy regény, de komorsága ellenére mélységesen szép történet. Nem sok minden történik a műben, de a szerző központozás nélküli, rövid mondataiból érzékletesen rajzolódnak ki a lélek körkörös stációi. Totth Benedek kiváló fordítói munkát végzett, ez az eredeti szöveg ismeretének hiányában is egész nyilvánvaló.
A könyvhöz képest John Hillcoat – az kell, hogy mondjam – nem sokat tesz hozzá a történethez, így a regényből készült film különösen nagy élményt nem nyújt. Holott, ha önmagában az irodalmi mű szövegét nézzük, ügyes adaptáció a film. Minden benne van a filmben, ami a könyvben fontos. Még a szavak, a mondatok is erőteljesen egybeesnek, nem változtattak rajta. A könyv lelke azonban valahogy nem adaptálódott át a filmvászonra.
Az az igazság, hogy fogalmam sincs, mi hiányozhat Hillcoat filmjéből. A színészek jól végezték a rájuk szabott munkát, a látványvilág, az irodalmi műhöz hűen, egészen komor, mégis az egész valahogy nem smakkol. A film végén nem éreztem azt a szívbe markoló katarzist, amit a regény elolvasása után átéltem. Arra gyanakszom, hogy a film az út hosszú csöndjét, a csontig hatoló ridegségét nem tudta eléggé visszaadni. Az apa gondolatai a fekete éjszaka szívébe nem tudtak megjelenni a filmfelvevőn. Ez lehetett a baj.
Jó ellenpélda a tökéletes adaptációra, McCarthy egyik korábbi regénye, a Nem vénnek való vidék. A regény ugyan nem rossz, de messze van a legjobb McCarthy művektől. A Coen fivérek azonban saját maguktól valami olyasmit adtak hozzá az irodalmi műhöz, amely mesterművé tett a filmet, és egy olyan kivételes eset fordult elő, amikor a filmadaptáció tulajdonképpen jobban sikerült, mint maga a regény. Nem mellesleg ez a film tette Cormac McCarthy nevét világszerte ismertté. Többek között ennek is köszönhető, hogy immár harmadik regénye jelenik meg a szerzőnek a Magvető Kiadó gondozásában. Remélem, nem Az út volt az utolsó a sorban.
Az út vége életben tartja a reményt, amelyhez erős hit kell. Ezt csak egy olyan gyermek hordozhatja magában, aki nem ismeri az egykor világot, de erőteljesen vágyakozik utána.



(John Hillcoat: Az út)


(kép: www.est.hu)


2010. február 16., kedd

Kreatív blogger díj


Egy ember bloggertársamnak köszönhetően a Kreatív Blogger díjában részesültem. Azt hiszem, néhány embernek meg kell köszönnöm ezt a megtisztelő kitüntetést. Természetesen édesanyámmal és édesapámmal kell kezdenem a sort. Azt hiszem, egészen nyilvánvaló az, hogy közreműködésük nélkül nem tudnám az interneten gondolataimat közreadni. Köszönetet mondok feleségemnek és fiamnak, mert ők a legfontosabbak és elfogadnak olyannak, amilyennek. Köszönöm – nevük említése nélkül – azoknak az embereknek, akik hozzátettek valamit grafomániám kiteljesedéséhez, így tulajdonképpen tereltek engem azon az úton, hogy az interneten is megjelentem. Eleinte kedvtelésből csináltam ezt a blogot, csak úgy magamnak, csak hogy nekem tessen mindaz, amit kirakok ide. Aztán azt tapasztaltam, hogy néhányan olvasnak. Ennek örülök, még ha nálam nem is volt elsődleges szempont ez. Köszönöm a bloggereknek, hogy befogadtak maguk közé. Köszönöm mindegykinek, csak úgy.

Nem vagyok a láncüzenet körbeadásának a híve, nálam a láncolatok általában megszakadnak, de ezt a kezdeményezést tovább fűzöm, mert ennek mégis csak van valami értelme.

Szóval hét dolgot kellene magamról mondanom. Hát legyen:

1. Még mindig macival alszom, és büszke vagyok erre.
2. Köztisztviselő, sőt jogász munkakörben dolgozó köztisztviselő vagyok. A társadalom szemében ingyenélő, a mumus hatóság rettegett és aljas képviselője, aki sokak véleménye szerint csak szükségtelen rossz. Pedig bizton állíthatom, hogy nem így van.
3. A környezetvédelem területén dolgozom. Ha nem is mindig tetszik az, ahogy a rendszer működik, néha azért úgy érzem, van értelme annak, amit csinálok.
4. Szeretem, ha szerethetek, szeretném, ha szerethetnék. Jó lenne ezt megvalósítani nagyobb körben is.
5. Tisztában vagyok azzal, hogy a gondolatnak teremtő ereje van, és jó lenne, ha ezt mindenki megfontolná.
6. Nem vágytam sosem gazdagságra, csak annyira, amennyi feledteti pénzügyi gondjaimat. Sokkal inkább vágyom szellemi gazdagságra. Ezért dolgozom. Igyekszem, hogy sikerüljön.
7. Nem szeretem azt, ha valaki hátsó szándékkal közeledik felém, szeretem viszont azt, ha valaki önzetlen bizalommal kedveskedik nekem.

Kellene mondanom 7 bloggert, Nos ez nehéz dió, ugyanis keveset olvasok.

Első helyen wolferl-t ajánlanám, mert ő izgalmasan ír, és ha sok esetben eltérő is ízlésünk, véleményünk, általam kevéssé ismert dolgokra is rá tudja irányítania figyelmemet. Mondjuk vele az a baj, hogy meghívásos lett a blogja. Sajnálom azokat, akik kívül rekedtek. Ez van.



Nem tudom, hogy lehet-e olyan blogokat ajánlani, mint péládul a filmvilág blogja (http://filmvilag.blog.hu/) vagy az Agave kiadó blogja (http://agavekonyvek.freeblog.hu/) , mert őket szeretem. Persze – gondolom – elsősorban nem értük jött létre ez a lánc.


Második helyen az Egy embert mondanám, de gondolom díjat visszaküldeni, vagy még egyszer adni nem lehet.


Szeee blogja még megérdemli a figyelmet: izgalmas olykor a másik nem szemszögéből nézni a dolgokat.


Többet nem tudok mondani, de ez az én szegénységem. Jelenleg ennyit van olvasni időm, de e kezdeményezés révén talán több mindenki majd a figyelmem előterébe kerül.

2010. február 15., hétfő

Lawrence Block: A betörő, aki zabot hegyezett; AGAVE könyvek, Budapest, 2009


Bernie Rhodenbarr szobát vesz ki a New York-i Paddington Hotelben. Hón alá csapja a hotelszoba velejáróját, a Paddington mackót, bevackol kifizetett lakrészbe, majd útnak indul, hiszen a hotelba nem kikapcsolódni jött, hanem dolgozni. A hotel lakója, az irodalmi ügynök Anthea Landau, aki úgy dönt, hogy árverésre bocsátja a titokzatos és legendás Gulliver Fairbornnal folytatott levelezését. A nyilvánosságot kerülő szerző azonban ezt nem szeretné, hiszen mindig is körültekintően vigyázott arra, hogy személyes életéből valami is a napvilágra kerüljön.
Bernie betör Anthea Landau szobájába, ott azonban az idős asszonyt holtan találja, a levelezésnek pedig se hír, se hamva sincs. Alig bír elmenekülni a rendőrök elől a tűzlépcsőn és egy szobán keresztül, ahol csendben zsebre rak pár értékes ékszert. Pár pillanat múlva azonban már csattan is a bilincs a csuklóján. Amikor végre megint szabadlábra kerül, Bernie ismét ismerős helyzetben találja magát: tisztára kell mosni nevét, ő ugyan ellenállhatatlanul serénykedik az illetéktelen behatolás művészetében, ámde gyilkosnak sosem lehetett őt nevezni.
A boltjában mindenre elszánt gyűjtők és irodalomkutatók futnak össze, és az elemelt ékszer tulajdonjogát is számon kérik Bernie-n. A szálak persze összefüggnek, amit megint csak Berninek kell kibogoznia, hogy végül Poirot teátrális stílusában az érintettek elé tárja az elméjében megoldott bűnügyet.
Újat persze nem kapunk, de megannyi súlyos olvasmány után, Cormac McCarthy új könnyve előtt valami habkönnyűre vágytam, és ennek a célnak Lawrence Block vicces krimije tökéletesen megfelelt. Az évek alatt azért megszeretettem a betörő sorozatot, még akkor is, ha megismerkedtem a krimi irodalom kvalifikáltabb példányaival is. A Bernie regényekben mindig akad valamiféle kulturális utalás: találkoztunk már Mondriannal, Hammettel, most meg Gulliver Fairborn személyében talán nem kétséges, hogy a nemrégiben elhunyt Salinger alakja bújik meg. Block betörős sorozata ügyesen megírt és újraírt történetek, remek humorral, néha ha ilyen is kell.

Brummogda



Szombat délelőtt a Brummogdába vitt az utunk. A Brummogda Művészetterápiás Műhelynek, Maciklinkának nevezi magát, ahol macikat készítenek rendelésre, de lehetőség van arra is, hogy Te magad is részese legyél a maci megszületésének. Sosem csitítottam el magamban a gyermeket, ezért sem szégyellem bevallani, hogy már harmincas éveimben járva is, még mindig macival alszom. Nincs ebben semmi rossz, de jó annál több. Elvégre minden ellenkező állítás ellenére a plüssmaci érző- és élő lény, mondhatni élőlény. Jótékony hatásai pedig beláthatatlanok.Még tavaly fedeztem fel ezt a kis helyet, amely Pécsett a Jókai tér és a Ferencesek utcája sarkán található, mindjárt a Jókai téri antikvárium után. Belépve a kis műhelybe, éreztem, hogy jó helyen járok. Akkoriban már foglalkoztatott a dolog, hogy gyermekünknek kellene egy saját készítésű medvét is készíteni. Mivel tavaly még annyira nem értékelte a plüssállatkákat, akkor félre tettem az ötletet. Azóta azonban sokat változott a világ, Márk teljes jogú tagja lett a maciszeretők közösségének. Így elterveztük feleségemmel, hogy a második születésnapjára meglepjük őt egy sajátkezűleg készített macival. Fél 11-kor vackoltuk be magunkat a Brummogdába és délután négy órakor távoztunk, immár a megszületett születésnapi ajándékkal. Ott tartózkodásunk ideje alatt nekiláttunk a macivarrásnak. Annamari, a műhely egyszemélyi vezetője szabásmintákat vett elő, amelyekből képzeletben megalkottuk a mackót. Annamari kiszabta az alapanygot, mi meg hozzákezdtünk a macivarrásnak. Ugyan egyikünk sem híres a kézügyességéről, de nagyon egyszerű öltéseket kellett alkalmaznunk, így lassan megalkottuk a fejet, a testet, majd a végtagokat. Jómagam a macifej varrásával foglalatoskodtam, míg feleségem a hát- és a hasrészből alkotott testet, míg a kezeket és a lábakat megosztottuk egymás között. Az egyes testalkatrészek összevarrása után puha anyaggal kitömtük, megformáltuk a macitagokat. A testrészek összeillesztését, az egy testté varrást viszont már átengedtük Annamarinak. Persze a munka javát Ő csinálta, mégis elmondhatjuk: részesei voltunk az új maci megszületésének.
Annamarival mindeközben nagyon jót beszélgettünk, a munka hevében a közeli cukrászdából még finom süteménnyel is megleptük magunkat. Ritka pillanat rohanó világunkban az, hogy az ember időt enged arra, hogy órákat eltöltsön eladdig idegen emberek társaságában, és úgy beszélgessen velük, mintha mindig is ismerősök lettek volna. A Brummogdában valami ilyesmi történt. Meg kell, hogy mondjam, nem olcsó píárfogás a Brummogda Művészetterápiás Műhely önmeghatározása, ugyanis nekem kifejezetten szükségem volt erra a napra az utóbbi napok stresszes légköre után, és úgy éreztem, hogy kicserélődök minden porcikámban. Annamari meglepő, ámde részünkről természetesnek fogadott nyíltsággal és őszinteséggel beszélt önmagáról, és tanulságos történetekről is mesélt. Nagyon jó volt érezni ezt a fajta szerettteljes légkört. A maciság elvégre is a bizalom maga. Márk otthon jó kezekben volt, nagyszülei vigyáztak rá. Ezúttal nem bántuk, hogy nem kell hazasietnünk.
Egyre kevesebb az ilyen hely, ahol az ember leülhet és beszélgethet, mert szívesen látják. Azért persze még akadnak efféle eldugott zúgok, de nyitott szemmel kell járni, és néha megállni, figyelni, nem rohanni. A jelenleg még név nélküli maci otthon a gardróbban vár arra, hogy március elején Márk betöltse második életévét. Akkor bújhat elő jelenlegi odújából. Nehéz kibírni, hogy ne adjuk oda neki már most, de most azért egy kicsit felnőttnek is lennünk kell, és rendbe kell szednünk magunkat. Hamarosan eljő március.


A maci neki lesz:

A Burmmogda honlapja: http://anibears.netexpert.hu/

Lélektani sakk-matt

Srđn Golubović A csapda című filmje súlyos alkotás. Témájában is határozott nyomást irányoz a néző lelkére, elbeszélésében pedig meglehetősen pontos fogalmaz. Szerető család alapja rendül meg, amikor kiderül, hogy a szülők egyetlen gyermeke súlyos szívbetegségben szenved. Az egyetlen megoldást egy szívműtét jelentené, amely azonban a szülők átlagos egzisztenciális körülményei miatt elérhetetlen vágyálom, ugyanis 36 ezer euróba kerülne a Berlinben végrehajtott beavatkozás. Az anya elkeseredésében a jólelkű embertársaiban keresi a mentsvárt, hirdetést ad fel az újságban segítséget várva. Egy férfi jelentkezik a segélykérő szóra, az apa találkozik vele. A férfi a teljes műtéti költség kifizetését ígéri, egyetlen feltétele van: az apának meg kell ölnie egy férfit.
A tökéletes sakk-matt helyzet. Mit tegyen ilyenkor egy szülő, akinek semmi más lehetősége van? Vajon meddig terjed a szerető gondoskodás határai? És mit tudunk utána önmagunknak megbocsátani? Mindezek olyan súlyos kérdések, amelyekre lehetetlen válaszolni. Én legalábbis nem tudnék.
Az apa hosszú-hosszú gyötrődés után, a gyermek újabb rohama alkalmával megteszi a megtehetetlent, gyilkol fia életéért. Élettel fizet egy másik életért. Golubović azonban nem áll meg itt, az apa csapdahelyzetét tovább mélyíti. A megbízó nem jelentkezik, az ígért pénzt nem küldi meg. Mindezt a rendező úgy tálalja elénk, hogy a néző maga is belesétál a csapdába. Én is elhittem, hogy a fizetséghez kétség sem férhet. De a súlyos döntés megbosszulja önmagát. Golubović azonban nem kímél a továbbiakban sem minket: a segítség onnan jön, ahonnan nem kellene. A megölt férfi felesége jót akar cselekedni, ezért felajánlja a pénzt az apának, hiszen ismerik ők egymást. A nő lánya és a férfi fia rendszeresen együtt játszanak a játszótéren. Ez az a segítség, ami az apa már nem fogadhat el, a nő azonban mégis megtalálja a segítségnyújtás módját.
A férfi sorsa megpecsételődött. A gyermek műtéte sikeres, ámde ennek ára van, komoly fizetséget kérnek érte. Önfeláldozás ez? Erkölcsileg megítélhetetlen. Golubović filmje attól lesz igazán megrázó, hogy nem tudjuk sem az apát felmenteni, sem magunkat. A film a megannyi csavarja ellenére sem bonyolítja túl magát, csak kíméletlenül továbbfűzi a megkezdett gondolatsort, amely lavinaszerűen visz magával mindent.
A csapda egy meglepően jó film, kis szerb mozicsoda, innen a déli szomszédból.


(Srđn Golubović: A csapda)


2010. február 11., csütörtök

Komoly szándékok


Ha a magyar filmforgalmazás szándéka nem terjed ki arra, hogy Joel és Ethan Coen legújabb filmjét, a most már kétszeres Oscar-jelölt, A Serious Man (Egy komoly ember; de hivatalos magyar címe az említett okok miatt még nincs) című filmet a magyar nézőközönség kegyei elé tárja, akkor a fanatikus filmrajongó kénytelen az internetes letöltések univerzumába belevetni magát, és magánúton megoldani az ügyet. Nos én így tettem. Amikor megtudtam, hogy jelenleg nem tervezik a Coen tesók új filmjének hazai bemutatóját, eldöntöttem, hogy a tettek mezejére lépek, és de jól tettem.
A Nem vénnek való vidék szakmai, illetve a sztárokkal teletűzdelt Égető bizonyíték közönségsikere után Coenék úgy döntöttek, elérkezett a pillanat, amikor nem a bevételi mutatók határozzák meg egy új projekt kimenetelét, így ismeretlen és kevésbé ismert színészekkel leforgattak egy erőteljesen belterjes filmet. No azért annyira nem magának való a film, hogy ne érthetné könnyen akár az egyszerű néző is a film lényegét. Mindenesetre az A Serious Man egy amerikai külvárosi zsidó közösségében játszódik a múlt század hatvanas éveinek végén. Coenék a filmben saját vallási közösségüknek állítanak szeretetteljes karikatúra-szerű tablót.
A film főszereplője Larry Gopnik (Michael Stuhlbarg), a Minnesota állambeli Minneapolis zsidó egyetemének fizika professzora komoly próbatétel elé kerül. Családjában semmi sem úgy működik, ahogy kellene. Felesége, Judith (Sari Lennick) jog és zsidó hit szerinti válást szeretne, hogy a család jó barátjával, a három éve megözvegyült Sy Ablemannal (Fred Melamed) köthesse össze életét. Fia, Danny titokban rendszeresen marihuánát szív, Sarah rendszeresen meglopja apja pénztárcáját. A családi fészekben él még Arthur nagybácsi (Richard Kind), aki saját élete összeomlása után numerológiai értekezését az univerzum megismeréséről, miközben további szabadidejét szerencsejátékkal és egyéb dolgokkal tölti ki.
Larry élete azonban nem csak otthon akadozik. Egyik nap egy koreai származású, bukott diák kér újabb pótvizsga lehetőséget, és miután nemleges választ kap, egy pénzzel teli borítékot hagy maga után a tanári asztalon, később pedig megzsarolja tanárát. Eközben az előléptetés előtt álló Larryről a kinevezésről döntő bizottság névtelen rágalmaz leveleket kap. És hogy mindez ne legyen elég, Sy meghal, és Larrynek kell állnia a feleségét elcsábító férfi temetési költségeit.
Larry élete méretes nagy katyvasz, aminek nem látja az értelmét. Nem érti, Isten mit akar ezzel üzenni neki. Felesége tanácsára három rabbihoz is lemegy, hogy iránymutatást kapjon. Ám ne higgyük azt, hogy Larry készen kapja a segítséget. Hisz Larrynek csak jól kell figyelnie, hogy meglássa Istent, a kérdések pedig egy idő után elhalványulnak bennünk.
Danny férfivá avatása (bar mitzvah) idejére látszólag mintha minden a helyére kerülne. Danny beszívott állapotban a zsidó közösség felnőtt tagjává válik, Judith a férje mellette marad, aki főnök sugallatai szerint megkapja a várt kinevezést és végre pontot tesz a vesztegetési afférnak is. Persze a helyzet megoldása csöppent sem ilyen egyszerű, komoly vihar közeleg, és csak egyre-egyre jön. Ha jól figyelünk, meghallhatjuk Isten szavát.
Coenék legújabb filmje zseniális karikatúra alakokkal van tele. Ezek a figurák miatt szerettem meg őket a múltban annyira. Megannyi kisszerű bukott ember, akik félresiklanak, tetteikkel egyre nagyobb hülyeségekre hajlamosak, aztán bután néznek, nem értik, mi történt velük, és azt sem, hogy miért pont velük. Larry tökéletesen beleillik Coenék főhősei sorába. Larryt maximum kulturális különbségek választják el a Nagy Lebowski Tökijétől, de ugyanannyira esetlen az életre mindkettőjük.
Az A Serious Man sztárok nélküli, csöndes film. Kevés szó hangzik el benne, de az tökéletes tisztasággal cseng. Coenék mindig is a mozgókép mélyéről jövő, szavak nélküli tudás birtokosai voltak. Válaszokat most se reméljünk, Coenék nem olyanok. Aki szerette őket korábban, örülni fog ennek a gyöngyszem-mozinak. Aki korábban sem tudott mit kezdeni velük, ezúttal még úgysem fog. Hogy a magyar filmforgalmazás figyelmét miért nem ragadta meg ez a film. Bármennyire is sajnálom, de értem. Az A Serious Man miatt a pénztárak előtt sosem fognak tolongani az emberek. Nem olyanfajta film ez. De így van ez jól, nem lehet mindent pénzben mérni.
(Joel and Ethan Coen: A Serious Man)