2008. június 30., hétfő

VIVA ESPANA avagy Linekernek ezúttal nem volt igaza, és mégis.

A június kétévente a fociról szól, vagy Európa vagy a Világ legjobbjai jönnek össze hetedhét határról, hogy eldöntsék ki lesz a bajnok. Gyerekkorom óta lázas figyelemmel kísérem a legnépszerűbb sportág küzdelmeit, legyen az a klubcsapatok nemzeti vagy nemzetközi viadalai, vagy a nemzeti tizenegyek párharcai.
Az évek folyamán aztán a lelkesedés elhagyta először a magyar bajnokikat, majd lassan a külföldi elitbajnokság mindennapos és a nemzetközi kupaküzdelmek hétről-hétre történő figyelemmel kísérését. Nem állítom, hogy az utóbbiak egyáltalán nem érdekelnek, de nem követem az aktuális eseményeket kellő intenzitással. A nemzeti válogatottak nagy viadalai azonban valóban a futball nagy ünnepei, közülük is az Európa-bajnokságok állnak közelebb hozzám. Ugyan a VB-n számos remek afrikai, ázsiai és dél-amerikai csapattal is találkozhatunk, de kontinensünk döntője az eddig tapasztaltak alapján mindig látványosabb, izgalmasabb küzdelmeket hozott.
Számos velem egykorú barátom az 1986-os mexikói világbajnokságtól számolja személyes focitörténelmét, valakik még az 1984-es francia rendezésű EB-re is emlékeznek. Érdeklődésem a foci iránt 1988-ban, a németországi EB-re datálódik. A mexikói VB-ről csak arra emlékszem, hogy zöld felületen emberek rohangálnak és egy labdát kergetnek, de fogalmam sincs a csapatokról, és mindig apám karjában cipel az ágyamba este, miután a szülői fekhelyen elalszom a meccsek alatt.
Amióta emlékszem, de legalábbis az 1988-as KEK döntő óta a Barcelona és a spanyol válogatott a kedvenceim (klubcsapat szinten a nagy rivális – a még Hugo Sanchezzel felálló – Real Madrid volt a kedvencem, mint a bátyót utánzó kisöcsnek). Bár szurkoltam én annak idején a Völler-Klinsmann ék párral felálló német csapatnak, a nyári szünidőről beugorva győző dánoknak, a 94-es brazil csapatnak, és mindenkinek, akik az olaszok ellen játszott, ők csak akkor jöhettek szóba, ha a spanyolok nem voltak a pályán.
Spanyolország nemzeti válogatottja 1964-ban nyerte el az akkor még hivatalosan Európai Nemzetek Kupájának nevezett tornát, majd 1984-as EB-n a döntőben hasaltak el a Michel Platini vezette, hazai pályán lehengerlően játszó franciák ellen. Utána az égvilágon semmi, még a legjobb négy közé sem tudtak kerülni egyetlen világeseményen sem, pedig Európa talán legjobb bajnokságának tartott Primera División rengeteg elsőrangú spanyol játékost termelt ki, még akkor is, amikor a Bosman rendeletnek köszönhetően egész Európát, így a spanyol klubcsapatokat is elözönlötték a légiósok. Csak néhányat említve, a teljesség igénye nélkül: Butragueño, Michel, Camacho, Zubizaretta, Hierro, Guardiola, Luis Enrique, Raúl, Morientes, és még lehetne folytatni a sort. Minden egyes nagy torna előtt a játék erejükre figyelemmel esélyesnek kiáltották ki őket, aztán a csoportkörben vagy legkésőbb a negyeddöntőben mindig elvéreztek.
Az idei svájci-osztrák közös rendezésű EB előtt is a torna talán legnagyobb esélyesének kiáltották ki a spanyol labdarúgó-válogatottat. Legyintettem egyet, nem hittem benne. A csoport meccseken megint lehengerlőek voltak, de tudtam ez az olaszok ellen nem jelenthet semmit, szükség volt is egy jó adag szerencsére, hogy a világbajnok olaszok az antifutballjukkal együtt hazaküldjék. Nagy örömömre, a meglepetésre a négy közé jutó kiváló orosz foci megadta magát nekik az elődöntőben, de következett a németek elleni döntő. A Nationalelf egy nem túl huszáros csoportból (Horvátország, Lengyelország és a házigazda Ausztria társaságából) második helyen verekedték túl magukat, majd a címre is esélyes Portugália egész meccses emlékezetkiesését kihasználva már a négy között voltak. Az egész tornán állandóan – mint egy Szfinszk – a poraiból újjáéledő török csapatot búcsúztatták el, akik már nem bírták elviselni az eltiltások és sérülések miatt kieső játékosok hiányát. A németek – a véleményem szerint – úgy jutottak Európa döntőjébe, hogy nem tartoznak a két legjobb képességű csapat közé. Gary Lineker híres mondását hangoztatta mindenki: A futball egyszerű játék, 22 ember kergeti a labdát 90 percen keresztül, és a végén mindig a németek nyernek. A tétel valóban sokszor nyert erősítést. A német elszántság és gőzhenger sokszor a rossz játékot is eredményesen képes volt az akadályokon tovább vinni.
A jelenleg a BBC szakkommentátoraként dolgozó egykori futballista korábbi önmagának ellentmondva a döntő előtt a spanyol válogatottat tartotta esélyesebbnek a Nationalelffel szemben. Három hete még nem reméltem, hogy kedvenceimet a döntőben láthatom, de most szurkolóként nem tudtam ennyivel megelégedni. Ritka izgalmas meccsen a spanyolok lefocizták a németeket, igazi esélyt nem adva nekik, és csak a spanyol foci sajátságosságának köszönhetően nem kaptak újabb gólokat Ballackék. Az egész tornát végignézve Torresék nyújtották a legkiegyensúlyozottabb teljesítményt, egyszer sem kaptak ki. Hiába voltak annyira meggyőzőek a portugálok és a hollandok az elején, elvéreztek. Egy kicsit sajnálom is, hogy ők nem jutottak be a legjobb négy közé, mert véleményem szerint, ott lett volna a helyük. Minden nagy tornán vannak ilyen és ehhez hasonló meglepetések, amikor a Góliátok betliznek, és a Dávidok parittyáznak. Kétszeresen örülök. Nyertek a spanyolok, a kedvenceim, és nyertek a spanyolok, akik művészi síkon csinálják a futballt. Ők azok, akik olykor belehalnak a szépségbe, de – úgy látszik – olykor eredményesek is tudnak lenni.


(foto: http://www.nemzetiport.hu/; jeges-varga)

2008. június 25., szerda

Sex and the City: The Movie

szingli – az angol single (egyes, egyetlen, egyedüli, egyszeri, egyszerű, szimpla, egyszemélyes, magában álló, szóló, egyedülálló, nőtlen, hajadon) szóból vált egy életforma megnevezésére szolgáló szakkifejezéssé – az az egyedülálló nő (vagy férfi), aki tudatosan úgy alakítja az életét, hogy huzamosan nem fér bele se társ, se család. Jellemzően városi, képzett, jó anyagi helyzetben lévő, fogyasztásorientált, húszas-harmincas-negyvenes éveikben járó emberek, akik csak alkalmi kapcsolatokat tartanak fenn. De ennek az életformának a jegyeit viselhetik olyanok is, akik éppen ellenkezőleg: anyagi, lakhatási, ismerkedési lehetőségek hiányában nem tudnak tartós párkapcsolatot kialakítani, illetve családot alapítani. Esetükben tehát nem tudatos választásról, hanem a kö­rülmények kényszerítő erejéről van szó. Nos, New Yorkban nem feltétlen a szinglik második kategóriájába tartozók bukkannak fel, sokkal inkább a tudatosan szingli teremtmények, főleg, ha Manhattanben járunk. Itt él Carrie Bradshaw (Sarah Jessica Parker), aki az egyik helyi újság „A szex és a város” című rovatának szerkesztője. Ahogy tartja a mondás, Ő mindent tud a szexről, vagy nem fél megkérdezni.
Carrie és elválaszthatatlan barátnői – Miranda (Cynthia Nixon), Samantha (Kim Cattrall) és Charlotte (Kristin Davis) – elhatározzák egyikük említésre sem méltó, harmincvalahányadik születésnapján, hogy nem érdemes várni a tökéletes férfire. Sőt, úgy kell felfogni a szexet, ahogy a férfiak. Ez a férfias hozzáállás azonban némi veszélyekkel jár... Carrie a biztonság kedvéért egy régi szerelmével kezdi a kísérletezést, a titokzatos Mr. Biggel (Chris Noth). Az eredmény önbizalomra gyakorolt hatása fergeteges. Miranda a bemelegítő köröket egy bizonyos Skipperrel futja. Samantha ismét belebonyolódik egy egyéjszakás kalandba, pedig úgy érezte, az ilyen helyzetekből már régen kinőtt. Charlotte elköveti a nagy hibát - vagy nevezhetjük hősies cselekedetnek is: nem fekszik le az első randevú után... Így indult minden 1998. június 6.-án, pont tíz éve. Egy hosszú és gyümölcsöző út kezdete. Az első évadot aztán még öt év követte, mígnem 2004. február 22. napján, a sorozat 94. epizódjának bemutatásával a nagy sikerű kvartett befejezte televíziós körútját. Carrie végre összejött Mr. Biggel, Miranda Steve és kisfiúk Brooklynba költöztek, Charlotte férjével és örökbefogadott lányukkal, Lilyvel boldogan éltek, Samantha pedig Hollywoodba költözött Smith-szel. Ahogy az X-akták, úgy a Szex és New York sem tudta elkerülni a sorsát, a rajongók a moziba követelték a sorozatot. 4 év kihagyás után, folytatva a már lezárt történetet a rajongók újra találkozhattak a lökött négyessel.
A mozifilm központi témája Big és Carrie esküvője. Persze a dramaturgia megköveteli, hogy újból beüssön valami gigszer, ahogy Mirandáéknál is, csak Charlotte, aki igazán kiegyensúlyozott és boldog, Samantha pedig nem bírja a kötöttségeket. A film sztorija – úgy gondolom – nem hagy kívánni valót maga után, csak a kivitelezés nem az igazi. Nem voltam soha, és nem vagyok most sem igazi SAC-fan, de jó pár részt megnéztem, ha nem is epizódbeli sorrendben. A mozifilm, olyan mint a Szex és New York Light, hiányzik belőle az igazi fűszerkeverék (már a 12-es karika látványa is ezt sejteti). Szerintem alapvetően kétséges kísérlet egy sikeres sorozatból mozifilmet csinálni, mert vagy nagyot akarnak durrantani, és útközben kipukkad a lufi, vagy visszafogottan közelítenek a témához, merészség nélkül. A Szex és New York esetében szerintem ez utóbbiról van szó. Kevés az igazi jó poén benne, alig akad benne Carrie Bradshaw-s kommentár, és tele van mozifilmes allűrrel, ami nem tesz túl jót a filmnek. Mindemellett tulajdonképpen jól szórakoztam a filmen, de hosszú távon felejthető a film, szerintem még az igazi rajongóknak is (ezt feleségem is alátámasztotta), vagy éppen nekik. A film arra mindenképp jó, hogy aki megszerette ezeket a szereplőket, még egyszer találkozzon velük, utoljára. Utoljára?

(Michael Patrick King: Szex és New York)

2008. június 23., hétfő

Yrsa Sigurðardóttir: Az utolsó rítus; Animus Kiadó, Budapest, 2007

Harald Guntlieb különc fiú, az általa fiatalokból alapított boszorkánytársaság vezéregyénisége és megszállottja a boszorkányüldözések történetének. Németországból Izlandra megy tanulni, ahol a helyi egyetemen az ismereteit kívánja elmélyíteni. Az egyik reggel azonban a diák megcsonkított tetemére lelnek az egyetemi könyvtárban, testén különös jelekkel. A társaság egyik tagját, a drogdílerként ismert Hugit le is tartóztatják. Harald tehetős családja azonban nem hiszi el, hogy a diáktárs a tettes. Miután nem elégedettek a rendőrség munkájával, külön nyomozásba kezdenek. A család barátja, Matthew mellé a helyismerettel rendelkező kétgyermekes ügyvédnőt, Thórát bízza meg a család az ügy felgöngyölítésével.
Az 1963-ban született izlandi írónő, Yrsa Sigurðardóttir Európa Izlandon épülő legnagyobb vízi erőművének (Kárahnjúkar) egyik vezető mérnöke, aki hivatását az írói siker ellenére sem adta fel. A könyv izgalmas olvasmány, legnagyobb erénye, hogy az érdekfeszítő nyomozás mellett a boszorkányüldözés történetéből is kaphatunk szemelvényeket. A szerző nő lévén nem egy iszákos középkorú, alul szituált férfit tett meg főhősévé, hanem egy nőt, aki ráadásul nem is nyomozó, hanem éppen tettesek védelmével foglalkozik általában.
Az utolsó rítus humorával, feszültségteremtésével kiváló nyári olvasmány. Kis családommal épp Balatonon voltunk, amikor olvastam. Miután három és fél hónapos fiam szereti a hangunkat hallani, felolvastam a könyvet. Feleségem is egyre inkább követelte a felolvasást, annyira élvezte. Mondhatni igazi családi élmény lett az olvasás. Ahol hangos olvasási készségemet én is fejleszthettem, előkészülve arra, hogy majd gyermekemnek későbbiekben sokkal inkább neki való történeteket is kell majd olvasnom.
Az Animus Kiadó Skandináv krimik sorozata üdvözlendő vállalkozás, azonban nem lehet szó nélkül elmenni a rendkívül gyatra tördelés (nem láttam még olyat, hogy a fejezet végén nincs oldaltörés, és a következő fejezet első három mondata ugyanazon az oldalon kezdődik, mint ahol az előbbi véget ért) és a rengetek el- és helyesírási hiba mellett. Egy Kiadó sem engedheti meg magának, hogy egy ilyen gyatra munkát kiadjon a keze közül, pedig a puhafedeles sorozat egységes borítótervei nagyon jól mutatnak. Kellett volna még dolgozni a kiadáson pár napot.

2008. június 22., vasárnap

a VIII. POSzT díjazottjai


A szakmai zsűri díjai:

LEGJOBB ELŐADÁS:

Mundruczó Kornél és Bíró Yvette: Frankenstein-terv (Bárka Színház, Budapest)

LEGJOBB RENDEZÉS:

Zsótér Sándor; Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása (József Attila Színház, Budapest)


LEGJOBB NŐI FŐSZEREPLŐ:

Monori Lili; Mundruczó Kornél és Bíró Yvette: Frankenstein-terv (Bárka Színház, Budapest)

LEGJOBB FÉRFI FŐSZEREPLŐ:

Pintér Béla; Pintér Béla: A démon gyermekei (Pintér Béla és Társulata, Budapest)

LEGJOBB NŐI EPIZÓDSZEREPLŐ:

Vasvári Emese; Dömötör Tamás: Czukorshow (Kamara Savaria, Szombathely)

LEGJOBB FÉRFI EPIZÓDSZEREPLŐ:

Pálffy Tibor; Witold Gombrowicz: Yvonne, Bugundi hercegnő (Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy)


LEGJOBB DÍSZLET:

Bagossy Levente; Térey János: Asztalizene (Radnóti Színház, Budapest)

LEGJOBB JELMEZ díját a zsűri idén nem adta ki, helyette különdíjban részesítette a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Urbi et orbi című előadásának négy szereplőjét: Béres Mártát, Erdélyi Andreát, Mike Imre Eleket és Mészáros Árpádot.

KÜLÖNDÍJ a legjobb gyüttes munkáért:

Vinnai András-Bodó Viktor: Fotel (Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza)



A MASZK Országos Színészegyesület színész zsűrijének díjai:

LEGJOBB FÉRFI ALAKÍTÁS:

Anger Zsolt; Dömötör Tamás: Czukorshow (Kamara Savaria, Szombathely)

LEGJOBB NŐI ALAKÍTÁS:

Ladányi Andrea; Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása (József Attila Színház, Budapest)



A Fidelio-Súgó díjai:

LEGJOBB 30 ÉV ALATTI SZÍNÉSZNŐ:

Bartsch Kata; Dennis Kelly: Love & Money (Nézőpont Színház, Székelyudvarhely)

LEGJOBB 30 ÉV ALATTI SZÍNÉSZ (megosztva):

Ötvös András, Jaskó Bálint, Zrínyi Gál Vince, Jelinek Erzsébet és Lass Bea; Garaczi László: Plazma (KoMa Társulat, Budapest)


A közönségzsűri díja:

Mundruczó Kornél és Bíró Yvette: Frankenstein-terv (Bárka Színház, Budapest)

fotó: jeges-varga

2008. június 13., péntek

Mundruczó Kornél-Bíró Yvette: Frankenstein-terv; rendezte: Mundruczó Kornél; Bárka Színház, Budapest

(fotó: Erdély Mátyás; www.poszt.com)

Ami után az ember nagyon vágyakozik, néha csalódást okoz. Sokszor megéltem ezt már. Miután sikerült a Frankenstein-tervre nagy nehezen egy jegyet szereznem, tartottam attól, hogy hasonlóképp fogok járni. Majd azt mondhatom, ezért volt az a nagy cécó? Szerencsére nagyon nem így jártam, de nagyon nem.
Mary Shelley Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című rémdrámáját Kenneth Branagh filmjének magyarországi premierje után olvastam el. Addig Frankensteint csak béna horrorfilmek gonoszaként ismertem. Mary Shelley könyvét ugyan nem tartom nagy irodalmi alkotásnak, de a benne boncolgatott téma érdekes alapanyag. Valószínűleg a leginkább filmrendezőként ismert Mundruczó Kornél és a neves filmteoretikus-dramaturg Bíró Yvette is a történetben rejlő lehetőségeket ismerte fel, amikor neki álltak a Frankenstein-terv megkreálásának.
A regény szerint a nagyravágyó genfi fiatalember Victor Frankenstein az Ingolstadtban eltöltött egyetemi évei alatt természettudományos kísérletei alatt halott húsból élő szervezetet alkot. A teremtő azonban az összefoltozott csúnyaság láttán maga is elszörnyed, és a kreatúrát magára hagyja. A kreatúrát kiveti mássága miatt az emberiség, ezért a teremtő ellen fordul, bosszút fogad, és a végén együtt pusztul teremtő és teremetett.
Mundruczó Kornél azonban nem lenne az, aki, ha egyszerűen színpadra alkalmazta volna Mary Shelley regényét. A történetben rejlő kérdéseket több síkon mozgatta meg, és egyedülálló előadást alkotott gárdájával.
A néző, amint beérkezik a Király utca 24. szám alatti volt Zálogházba (eredeti helyen az Orczy kertbeli a Konténerbe), mintha nem is színházba érkezne. Monori Lili és Derzsi János beszélgetnek, mialatt a nézők szállingóznak be a terembe. Amint a nézők elfoglalják a helyüket, hangosabban beszélgetnek, de ugyanazon a hangsúlyon, ahogy színpadon kívül. Ezt az előadást nem is lehetett volna hitelesen színpadon eljátszani.
F. Viktor (Rába Roland) kiszól a nézőkhöz: most tulajdonképpen egy castingon vagyunk, ami azért is nyilvános, mert Ő így pályázati pénzekhez könnyebben hozzá tud jutni. Ő egy Ábrahám történetet akar filmre venni, egy magyar filmet a társadalom alsóbb osztályáról, és most a szereplőket keresi. Bejönnek statiszták, akiknek nevetniük, sírniuk kell utasításra, aztán beérkezik Frecska Rudolf, a „szörny”, aki nem csinál semmit, csak van. A castingot vezető rendezőnek ez elég, és a kamerával jelenetet akar elpróbáltatni Frecskával és Kiss Ágotával, aki Derzsi János Árgyelán Péterének lánya. Az egykori zálogházban elhelyezett képernyőkön látjuk, mi történik a külső helyszínen. A kamera egyszer csak a földön hever és itt elkezdődik az előadás maga.
A fiú anyja Monori Lili Árgyelánnéja és kiderül az is, hogy a Rába Roland „teremtője” az apa. A fiú egy éjszaka következménye, az amúgy homoszexuális apa erről mit sem tudott, az anyának meg nem kellett a teremtmény, három hónaposan intézetbe adta. A fiú visszatért, feleséget akar, szeretet után áhítozik. Az anya az új férjétől született, értelmileg szegény, mellrákos lányát akarja a fiúhoz hozzáadni. Amikor a lány megijed, és elszalad, a fiú leszámol mindenkivel. A történetet látjuk és Spolarics Andrea rendőr őrmesterének tolmácsolásában is halljuk.
Az előadás átlépi színház és film, teremtett és létező valóság határait. A szöveg a próbákon alakult ki és lett viszonylag állandóvá, így lett az előadás „a próba valóságából megszülető konstruált valóág.” Mundruczó elmondása szerint ehhez Ő már nem tesz hozzá semmit, lassan kivonul a háttérből, és a mű éli a maga életét. A teremtő elhagyja a kreatúrát.
A színészek nagyon erősek, külön ki kell emelnem Monori Lilit, aki Mundruczó egyik kedvence. Ő valahogy túllépett azon a színészeten, amit a kőszínházi stilizált légkör teremt. Annyira valóságos a jelenléte, hogy már eszembe sem jut az, hogy Ő „színészkedik” vagy, hogy Ő „szerepben” van. Elhiszem, hogy Ő valóban Argyelánné, az a rendkívül racionális nő, aki néha ételt oszt az ajtón keresztül a nyugdíjasoknak, olykor régi ismerősének a tulajdonát kiadja casting lebonyolítására, olykor meg nemrég szülött fiát intézetbe dugja. Derzsi János is hasonlóan súlyos a szerepében. Fizimiskáját akárha baltával szabták volna, egy tini horrorban a kreatúrát akár Ő is játszhatná. Lánya halála után szótlanul összetör pár széket, majd elmegy a kocsmába levezetni a történetet. A környezetéből kiemelkedni képtelen rendező, Rába Roland első félórás castingja nagyon vicces, Stork Natasa Natasaja (ilyenből még vagy egy tucat van a főiskolán) hihetetlenül természetes a félénk, megalázkodó asszisztens szerepében. Wéber Katát az Asztalizene Almája után nagyon érdekes volt látni Magdikaként (az Ő szerepét olykor Mezei Kinga játssza), az edzőgép ülésén elejtett eufórikus tánca az egyik legjobb jelenete az előadásnak. Frecska Rudolf annyira valódi, hogy csak ámulok, tényleg nem csinál semmit, csak van. Tekintete akkor a legmeggyőzőbb, ha nem mond semmit.
Ez az előadás valakinek vagy nagyon tetszik, vagy nagyon nem. Én vevő vagyok az ilyenre, és nem azért, mert sikk, hanem mert számomra tényleg működött ez az átjárás, és elindította agyamban a gondolatfolyamatot. Mennyiben is vagyunk felelősek azért, amit teremtünk, és hogy ez a felelősség maga a szeretet. Az meg már egy külön intellektuális réteg, hogy a teremtő és teremtett viszonya a műalkotás és a szerző vonatkozásában is létrejön.
Elsősorban a szokatlan eszköztárral dolgozó színészek köszönhetően egy a színházat, filmet egybegyúró kevert műfajú alkotás jön létre, amelyben van valódi szar, dugás, pisi, hétköznapi szörnyek, és mindez a köznyelv természetességével szól felénk.
A „szörny” az előadás végén az oldalt felakasztott táskákat osztja szét, mindegyikről külön-külön megkérdezi, hogy kié, majd a szereplők eléneklik, hogy I can’t get no satisfaction. Én az előadás látva megkaptam.

[VIII. POSzT; 2008. június 11. 18 óra 30 perc; Király utca 24. (volt zálogház)]
(fotók: FoTóth; www.poszt.com)

2008. június 12., csütörtök

Kai Hensel: Klamm háborúja; rendezte: Novák János; Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház

(fotó: FoTóth; www.poszt.com)

A POSzT első éveiben még Győrben koptattam az egyetemi padsorokat, és a Színházi Találkozó idején a félévzáró vizsgákra készültem épp. Amikor hazajöttem az egyetemi évek után, nem kapcsolódtam bele a POSzT programjaiba. Egyszer egy Tettyei Ghymes koncertet a romok mellől hallgattam végig, aztán 2005-ben láttam két versenydarabot. Akkor ismerkedtem meg feleségemmel, aki színházba járó volt, én meg évek óta kerültem a Pécsi Nemzeti Színházat, nem voltam róla jó véleménnyel. Az akkori radnótis (Pirandello: IV: Henrik) és örkényes (Csehov. Sirály) versenydarab azonban visszahozta a színház iránti szeretetemet. Az azt követő években egyre hevesebb érdeklődéssel figyeltem a POSzT programjait, leginkább a versenydarabokat. Ismerőseim minden évben mondták, mennyire jók a főiskolás előadások, és milyen jó egyéb OFF programok láthatók egész belváros szerte. A versenyprogramot kísérő események azonban eddig kimaradtak az életemből, ezért elhatároztam idén egyre legalább elmegyek.

A Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház keretében Novák János által megrendezett, első magyar, osztályterem-színházi bemutatóra, a Klamm háborújára esett a választásom, különösen, hogy a címszerepet Scherer Péter játszotta. Miután Jancsó Miklós időskori réteg filmjei nálam érdeklődés hiánya miatt kimaradtak, a híres-hírhedt Pepe-Kapa (Scherer Péter Mucsi Zoltán) párost a bárkás Bérczesi László rendezte Mulatságban láthattam először (eddig összesen négyszer). Sokáig úgy voltam ezzel az elválaszthatatlan párossal, mint Tom Stoppard Rosenkrantz és Guildenstern halott című színművében a két címszereplő egymással, hogy sosem tudtam ki, melyik. Ha egyszer kiderítettem, akkor is később megint elbizonytalanodtam. Így voltam ezzel tegnap is, mára azonban megint tudok különbséget tenni köztük, de nem állítom, hogy pár hónap múlva megint nem fogok elbizonytalanodni.


„Tisztelt Klamm tanár úr!

Ezennel átnyújtjuk önnek a hadüzenetet. Háborút indítunk Ön ellen, mert Ön a felelős azért, hogy diáktársunk és barátunk, Szasa, a tavalyi érettségi előtt tragikus módon véget vetett az életének! Mindenki tudja, hogy miért lett öngyilkos: azért, mert Ön, tanár úr, nem volt hajlandó megadni neki a hármast, a német záródolgozatára. Hiába könyörgött érte személyesen, hiába kérlelték a szülei, hiába kérték a többi tanárok, Ön nem kegyelmezett, pedig tudta jól, hogy ezzel aláírja a Szasa halálos ítéletét. Gyűlölte őt?! Irigyelte, hogy fiatal?!Mi nem akarunk az ő sorsára jutni! Ha nem kér azonnal és nyilvánosan bocsánatot mindenkitől: kezdődik a háború! Győzzön a jobbik!

Tisztelettel:

A VII/a”

Az idei POSzT-Off programokba tevékenyen helyszínül szolgáló, Leöwey Klára Gimnáziumban hirdették meg Kai Hensel 2002-ben Német Ifjúsági Színházi díjjal elismert monodrámája, amely egy tanár és egy osztály különös háborújának történetéről szól. Az osztály levélben tudatja némettanárával, Klamm tanár úrral, hogy őt tartják felelősnek az előző tanévben, az érettségi előtt öngyilkosságot elkövető iskolatársuk haláláért.
Hadüzenetükben passzív ellenállást hirdetnek, az osztály hallgatásba borul. Ügyes ötlet egy drámai helyzethez, amelyben akár a néző is könnyen reflektálhatna. Amint a Scherer Péter által megszemélyesített tanár belépve a terembe jó napot kíván, gyorsan közli, hogy nem kell felelniük, ezzel mintegy kiszólva a közönségnek, hogy ez valóban egy monodráma, a néző nincs a színjátszásba a hallgatag diák szerepénél komolyabban bevonva.
Klamm megpróbál a normális iskolai oktatás keretei között tovább tanítani, de ebben az osztályban ez nem lehetséges. Ő is meghirdeti a saját háborúját az egész iskola, valamennyi kollégája (főképp a fiatalabbak) és az igazgató ellen. Saját háborújához a diákjait akarja maga mellé állítani. Az osztály azonban továbbra is hallgat. Jelenetről jelenetre (amelyet a tanári asztalra szerelt csengő megnyomásával jelez a színész) hullik le Klamm tanár úrról a normalitás vakolata, és lassan előbújik az őrület érdes felülete. Klamm végképp elveszti a talajt a lába alól, és olyan tabukat dönget, amely a konvencionális iskola alapjait kérdőjelezi meg.

„Az iskola kényszer. Mindig is az volt, és mindörökre az is marad, és tanár és diák egyaránt éppen ennek a kényszernek köszönheti, hogy egyáltalán létezik. Mindig reméltem, hogy valaki belátja egyszer ezt, hogy egy szép napon levelet kapok egy volt diákomtól, hogy Klamm tanár úr, önnek igaza volt. És tudják mi a vicc? Hogy sose kaptam ilyen levelet, egyet se. Mindegy, spongyát rá."

Az osztálytermet színpadul használó színház eleddig ismeretlen volt Magyarországon. Ez az új, színházi műfaj iskolákban, osztálytermekben szembesíti a diákokat azokkal a sajátos problémákkal, melyekkel a mindennapi iskolai élet során találkoz(hat)nak. Szórakoztatva és elgondolkoztatva segít fejleszteni a tizenévesek kommunikációs-, konfliktuskezelő- és empatikus készségét. Ugyanakkor Klamm háborúja nemcsak diákoknak szól, az idősebb generációknak is kitűnő élményt nyújt.
Nem vagyok jártas a monodrámák területén, talán Fillár István által játszott Rudolf Hess tízparancsolatán kívül mást ezelőtt nem is láttam. Először most sem tudtam elképzelni, hogy fog működni az egész, pláne egy ilyen speciális térben, de nagy örömömre, hatott az előadás. Nem elég az, hogy igazán az iskolapadban éreztem magam, végig élveztem Scherer előadását. Láttam olyan nézőt is, akinek arcán őszinte. "élesben menő" döbebnet volt. A Klamm háborúja nagyon vicces, ugyanakkor keményen megrendítő történet tanár és diák felelősségteljes kapcsolatáról. Klamm a maga sajátságos őszinte módján bocsánatot kér a végén, de nem érezzük felszabadítónak ezt, sőt szavai súlyosan nehezednek diák létünk vállára.

(VIII. POSzT-OFF; 2008. június 11. 15 óra)


(fotók: Szlovák Judit; http://www.kolibriszinhaz.hu/)

Térey János: Asztalizene; rendezte: Bagossy László; Radnóti Miklós Színház, Budapest

Térey János napjaink egyik legjobban felkapott költője és drámaszerzője mind szakmai berkekben, mind a kortárs irodalomban mozgó olvasóbarátok körében. Költészetével évekkel ezelőtt ismerkedtem és szerettem meg, majd két éve a Wagner műre komponált Nibelung lakópark tetralóg verses drámát is elolvastam. Izgalmas olvasmány volt az akkoriban, nyelvezetében, mondanivalójában is radikális írás.
Bálint András, a Radnóti Miklós Színház igazgatójának felkérésére írt Térey egy ízig-vérig mai magyar drámát, amely rögtön el is nyerte az AB AEGON művészeti díjat. Sajnos a drámát még nem volt alkalmam elolvasni, de az írott műből készült radnótis színpadi változatot a POSzT keretében alkalmam volt látni.
Térey nem tud elszakadni költői mivoltjától, ezúttal is vers és dráma kevercse került ki a a kezei közül. Az Asztalizene a 21. századi magyar pesti (pardon, budai) középosztálybeli értelmiség világába kalauzol el minket. Harminc-negyvenéves férfiak és nők, akik többszázezret keresnek, étteremjárók, éjszakai szórakozóhelyek és operabálok, hangversenyek, nívós színházi előadások látogatói, akik távoli országokba társas utaznak. Ügyvédek, orvosok, mérnökök, közgazdászok, kritikusok, művészek ők. Ez az elit messze van a 20. század eleji dzsentritől, itt a máz is más. Kiüresedett életük különleges fogyasztói szokásokkal próbálják tartalmassá tenni, ám az emberi kapcsolatok útvesztőjében magukra maradnak.
Budán a Királyhágó téri White Boksz étterem a színhely, ez az e századi műanyagvilág. Itt gyűlnek össze a darab szereplői. A nárcisztikus Győző, az étterem tulajdonosa; Kálmán, a Szent János kórgáz orvosa; Krisztián, a díszlettervező; Henrik, az operakritikus; Kálmán feleség, Alma, az ügyvéd; Győző felesége, Mariann, az újszülött gyermekét nevelő kozmetikus; Delfin, az Operaház szopránja és – mint rezonőrök – a White Box két pincére, Zsuzsi és Roland. A dráma az Ő Kilencek társaságának hosszúra nyúlt estéjén játszódik.
Térey nem szimpla társalgási drámát írt, hanem igazi tragédiát, de olyat, amiben nincs semmi vér, csak közben kiderül, hogy valaki megcsalt valakit, rájön valaki, hogy az egész addigi élete hazugság volt, önbecsapás önbecsapás hátán. Azon a végzetes augusztus 20-ai estén, amikor orkánszerű vihar söpört végig a fővároson, Kálmán a Szent János kórház éjszakai ügyeletén megismerkedik Delfinnel, és rövid viszonyba kezd, ezzel azonban Almával kötött házasságának is véget vett. Hiába dobja el magától a kritikusok által gyalázott szopránt, ami elromlott, az el van romolva. A White Box műteremvilágában az este folyamán mindkét nővel szembe kell nézni. Győző, aki Kálmán barátjának mondja magát, meg szerelmes Almába, mellesleg Delfin neki is megvolt, Krisztián Kálmánba szerelmes, Henrik maró kritikái ellenére elvenné feleségül Delfint, de őt az égvilágon senki se bírja. Mariann ki nem állhatja már Győzőt, akiben a férj a gyerek születése óta állandóan otthonülő nőt lát.
Ezt a drámát autentikusan csak budapesti színház csinálhatta meg, és a radnótisok fiatal társaság jó választásnak bizonyult, legalábbis szerintem. Csányi Sándor a mai kommersz magyar film fiatal sztárja a női nézők csalija. Szimpatikus imázsa van, de eddig sok minden újat és figyelemreméltót nem láttam tőle. A White Box tulajdonos alakját mintha rá írták volna. Tulajdonképp ezúttal is ugyanazt játssza, mint korábban láttam tőle, de valahogy sokkal összetettebben, szélesebb spektrumban. Kár, hogy olykor (főleg az elején) nem lehetett érteni, amit a színpadon mondott. A meggyötört, folytonos pótcselekvésre kényszerült Kálmán szerepében Nagy Ervin is kiválóan működik. Schneider Zoltán Henrikje egyszerre maróan intrikus esztéta és tragikusan magányos földlakó. Delfin a középszerbe süppedt operaénekes, akit mindenki ki akar használni, de csak egy röpke időre, hosszú távon senkinek sem kell. Alma a naiv ártatlanság álruhájában játszó jogvégzett karrierista szerepében Wéber Kata tetszeleg (másnap érdekes volt látni egy egészen más szerepben a bárkás Frankenstein-tervben). Rövid szerep jut Száva Viktóriának a parkoló pályára tett feleség szerepében, megoldja. Földi Ádám ügyesen hozza a meleg tehetséges Krisztián finomkodását, örök sértődöttségét. A két alkalmazott, Marjai Virág elvarázsolt „asztrológus” Zsuzsija és Adorján Bálint Rolandja – bár kicsit szürkék – is jó kiegészítők. Nem állítom, hogy mindenki ugyanazon a hőfokon égett, de mind társulat, az összkép nagyon jól hatott.
Ki kell emelnem Bagossy Levente csupasz, átlátszó, steril díszletét, és az ezekkel kellő összhangban álló fehér-fekete-szürke jelmezeket (Remete Krisztát dicséri).
A színpadkép rétegzett, a White Box-beli tér piramisszerűen jelenik meg a szemünk előtt, és a szereplők úgy beszélnek egymáshoz, hogy közben a tekintet a nézők felé irányul. Remek ötlet, és kiválóan használják a színészek.
Az Asztalizene – úgy gondolom – egy okos rendezés, jó írói munka és ügyes színpadi kivitelezésnek köszönhetően kiváló radnótis összteljesítmény. Nekem tetszett. Ez a bajom a Pécsi Nemzeti Színházzal. Szeretem Csehovot, Ibsent, pláne Shakespeare-t, de haladni kellene a korral, és merészebbnek kellene lenni. Imádom Háyt és Spirót, de a kortárs magyar dráma nemcsak róluk szól. A Radnóti Színház mer merész lenni, és – véleményem szerint – meg is van az eredménye.

(VIII. POSzT; 2008. június 10., 17 óra; Nagyszínpad)


(fotók: Simarafoto- http://www.poszt.com/)

2008. június 11., szerda

Pintér Béla: A démon gyermekei; Rendezte: Pintér Béla; Pintér Béla Társulata

2006-ban, a VI. POSzT későbbi legjobb előadására, az Anyám orrára egy tiszteletbeli jegyünk volt a páromnak. Mivel egyikünk sem akart a másik nélkül színházba menni, az egyik barátunkat löktük be az előadásra. Azóta minden POSzT alkalmával elmondja, mennyire hálás volt. Idén – miután a Hullámtörésre nem kaptunk jegyet – a Pintér Béla Társulat ezévi versenydarabjára is jegyet váltottunk. Sajnos ezúttal sem látta az előadást a párom. Jegye ugyan volt, de visszaváltotta, mert háromnegyed órát csúszott az előadás, és amúgy is lelkiismeret furdalás közepette hagyta otthon fiunkat. Ez az előadás előtti magánincidens nem tett boldoggá, sőt az előadás alatti kedvemre is rányomta kissé a bélyeget.
A Pintér Béla Társulat 1998-ban alakult, évente akár 2-3 bemutatót is tartanak a hazai pályájuknak mondható budapesti Szkéné Színházban, termékeny társulat. A társulat honlapján található önmeghatározás szerint, „az alkotók célja, hogy a társadalom és saját személyük kritikus-ironikus megfigyelései alapján - a szó egészséges értelmében vett - nemzeti ihletettségű, kortárs színpadi műveket hozzanak létre.”
Pintér Béláék családi történetében a zsarnoki, galád anya gyengeelméjű lánya és imádott, „mindig elszállt” fia felett uralkodik, és mikor a lányhoz kérő érkezik, otthonos teljhatalmát fitogtatja. Az elviselhetetlen házi zsarnok brutális, nyílt színi megsemmisítése után az addig fenntartott rend is megváltozik, és a gyermekek a családanya örökébe lépnek.
Pintér Béláék attól azok, akik, hogy ezt az egyszerű történetet egy máshonnan jövő környezetbe illesztik. Japánra hajaz itt minden, a színtér zöldes, narancssárgás háttere, a Kéménczy Antal zenei rendező által a színpadra alkalmazott komoly- és népzenei motívumokkal teletűzdelt kompozíciója (játsszák: Molnár Krisztina, Pass Andrea, Kelemen Lajos, Kéménczy Antal, Veér Mátyás), Tamás Gábor egyszerű, ízléses díszlete, japánszerű étkek, szaké, kölyökszaké. A családi eseménysor Budán, az első kerületben játszódik, de azzal, hogy a szerző a magyar helyébe a japánt illeszti be, egy sor gegnek nyílt utat ad a darabban.
A környezetemben levő, már tapasztalt pintérbélás nézők elmondása és a látottak alapján, ez a Társulat sajátos látásmódjának forrása, hogy többféle kultúrát és minőséget kever egybe, a giccset az autentikussal (inkább annak is a felskiccelt alakjával).
A Társulat még ezen is túl megy és megfordítja a nembeli szerepeket, a férfiak női ruhákba öltöznek, a nők bajuszt ragasztanak, és nadrágot hordanak (kivétel Quitt László ágyékkötős, hajpántos eunuch házi csicskása). Külön figyelemreméltó Benedek Mari nyolcvanas éveket idéző jelmezei, ahogy az ízléstelent kellő ízléssel teszi a gúny tárgyává (pl. Mónika egyedülálló garbós, szoknyás kollekciója).
A másfélórás, feszes tempójú darab abszolút főszereplője Yamamoto Kovács Gézáné Faragó Zsuzsa, a démoni családanya bőrébe bújt Pintér Béla (aki később bajuszt ragasztva hiszékeny rendőrként tér vissza). A darab egyértelműen rá épül, ahogy a társulat is. Remekül csinálja, amit csinál, olykor még nevetek is. A többi szereplő (Friedenthal Zoltán, Quitt László, Roszik Hella, Szalontay Tünde, Szamosi Zsófia, Thuróczy Szabolcs) játékával sincs semmi baj, otthonosan mozognak ebben a kevert stílusban.
Az egyedülálló légkört teremtő élő zene, vicces ének és táncjelenetek, a színpadi látvány és az egymásra halmozódó poénok érdekes élményben részesítenek, csak épp nem értem mire megy ki a játék. Az első pintérbélás találkozásom nem aratott nálam teljes sikert, a (mélyebb) tartalom számomra hiányzott az összképből. A Társulat által teremtett szürreális világ az igazi tartalom hiányában kicsit egy Laár pour L’art-os gegparádéra emlékezetet engem.

(VIII. POSzT; 2008. június 8., 20 óra; Kamaraszínház)



(fotók: Simarafoto- http://www.poszt.com/)

2008. június 10., kedd

Urbi et orbi; rendezte: Urbán András; Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház

Az előadás előtt, miközben a nézők szállingóznak be a nézőtérre, a négy pizsamába, illetve kombinéba öltözött színész üdvözli az érkezőket, segédkeznek a nézőket a kezükben szorongatott jegyen feltűntetett sorszám szerint elrendezni. Ez a kedves gesztus az előadással mélyebb értelmet is nyer. Mielőtt mi lehetnénk a megfigyelők, megfigyeltek leszünk.
Az előadás során a négy szereplő nyilvános gyónásának lehetünk fül- és szemtanúi. A korunkat jellemző valóság show-k kibeszélősdijétől eljutunk a lélek legmélyéig, a helyzetből adódó humort néma csend váltja fel. Bennem efféle érzések kavarogtak az előadás során.
A minimalista színpadon négy mikrofonállványt látunk, egy kicsit hátrébb egy erős fényű lámpa alatta egy fehér műanyag széket. Először Móni (Béres Márta) ül a székbe, hogy beszéljen valamiről. A másik három színész hangja hátunk mögül, a nézőtérről valahonnan hangzik fel, elkezdődik a kérdezz-felelek játék. A szende szűz kinézetű Móni túl szépnek és okosnak tartja magát, aki katolikus táborokba jár. Szűznek tartja magát, miközben fekete selyemkombinéban, aranyszínű, magassarkú szandálban, élénk vörösesen kirúzsozott szájjal kihívó jelenség, akire mindig rá kell szólni, hogy a kezét az öléből vegye ki. Móniról kiderül, hogy korántsem ártatlan, rendszeresen maszturbál és az egyik táborozás eredményét is művi úton kellett megszakítania. A többiek száj szappannal történő kimosásával büntetik őt.
Erős felütés az első vallatás. A néző egyre kényelmetlenebbül érzi magát a sorok között, és örül, hogy sokadmagával részese a látottaknak. (Kisebb térben, kevesebb nézővel még erősebb lenne az előadás, persze a komfort érzetünket ezzel egyenes arányban egyre inkább elveszítenénk).
Tibor (Mészáros Árpád) munkahelyi gondjairól akar beszélni nekünk: Arról, hogy beárulta a főnökét, amiért rajta kapta annak fiát, hogy a férfimosdóban onanizált. Úgy érzi jól cselekedett, pedig lelkiismeret-furdalást érez. Tibor fő bűne az, hogy mindenkinél többre tartja magát. Egy szeretethiánytól szenvedő merev ember Ő, aki bevallása szerint jó családapa és férj. Tibor a vallomása égén alsónadrágra vetkőzik, és egy hosszában félbevágott hordóba kuporodik össze, mint egy magzat az anyaméhben. A megújulás vágyát a tisztulás képe követi: vízbe mártott lepedővel korbácsolják meg.
A Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Pilinszky János „Urbi et orbi” a testi szenvedésről című színművét dolgozta fel, a színlap szerint Pilinszky János színművét fokozatosan mellőzve. Pilinszky életműve a folyamatos istenkeresésről tanúskodik, Isten létezése és nem létezése közötti folytonos őrlődésről.
Az előadás első felében az improvizatív jelleg a mai szöveg dominál, és az alcím szerinti önmeghatározással ellentétben az előadásba Pilinszky szövege fokozatosan lép be (természetesen ha a darab felől nézzük az összképet, akkor az elhagyás dominál).
A négy szereplő először némán, majd énekelve mutatja el az isteni kapcsolatteremtés igényét. A gyónás Isten és Ember közötti kérdezz-felelek, a bűn és a bűnhődés a lélekben zajlik, amit mi kívülállók látunk az a megszégyenülés, a városnak és a világnak szétkürtölt bűnelkövetés.
Az előrehaladtában egyre komorabbá váló előadásban a tanár Zoltánról (Mikes Imre Elek) kiderül, hogy szerelme egy 12 éves lányhoz fűződik, és érdeklődése a lány iránt nem mondhatni plátóinak. Pedofíliáját nyilvános megszégyenítéssel büntetik: először egy vibrátort kell a szájába venni, majd lánccal fedik el szemét, száját, fülét.
A vörös lábbelit és vörös hálóinget viselő Zsuzsi (Erdély Andrea) mániákus faszimádó, elhallgatja férje elől kurválkodását, de nem pénzért csinálja, hanem – bevallás szerint – szeretet ad mindenkinek. A végén az büntetésről szóló látomásait üvölti a mikrofonba (sajnos a rikoltást az érthetetlenségig torzítja a mikrofon).
A színészek jelenléte nagyon erős, bár egy kis aránytalanságot éreztem. A nők valahogy sokkal bátrabban játszottak, mint a férfiak, persze az is lehet, hogy ez rendezői koncepció volt (az öltözékük mondjuk erről árulkodik).
A másik önmeghatározás szerint Urbán András Urbi et orbi-ja műfajilag „verbális textuális oralitás”. Az elmondott, a kiüvöltött szenvedés négyes példája az előadás, ahol egy létező, megírt szöveg mögül egy egészen új réteg hámlik le az alkotók kezei között.
Az előadás azzal, hogy az improvizatív hangtól átbillen a Pilinszky szöveg felé, kezd kissé távolodni a nézőtől. Szerencsére ez csak rövid ideig tart, és a végén ismét közel kerül hozzánk. Zsuzsi „korbácsol meg” kiáltása után elsötétül a szín, és a nézők (de inkább beszélek csak a magam nevében) percekig csak némán ülünk a helyünkön, a taps is csak kötelességből megy. Nem azért, mert nem érdemlik meg, csak annyira nem odaillő.
Az előadás összességében nagyon erős a véleményem szerint, legalábbis rám erősen hatott. Bár akad néhol egy-két laposabb pillanat, de még visszatér az eredeti útra, mielőtt félre vinne. Él bennem egy-két erősen megkomponált kép a végéről. A feketesötétbe burkolózott színpadon álló négy színész mozdulatlanná merevedő képe, és az előadás felező, „csingilingi” dal.
(VIII. POSzT; 2008. június 7., 17 óra; Kamaraszínház)

(fotók: Simarafoto- http://www.poszt.com/)

2008. június 9., hétfő

Lawrence Block: A betörő, aki eladta Ted Williamst; Agave Kiadó, Budapest, 2008

Egy krimisorozat egyes darabjai általában „a ne változtass a jól bevált recepten” rendezőelve szerint termeli ki az újabb ás újabb történeteket. Nincs ez másként Lawrence Block sorozatainál. Vegyük például Matt Scuddert, a szerencsétlen baleset utána rendőrségtől kilépő magánnyomozót, aki nem vállal el minden ügyet, csak amihez kedve van. Nem szab magas tarifát, némi pénzért dolgozik, és általában az alkoholizmusával küszködik. Scudder nem erkölcscsősz, a gyilkosságot tartja a legnagyobb bűnnek, így nyomozásai ilyen ügyek megoldására fókuszálnak.
J.P.Keller tulajdonképpen a haverunk is lehetne, bár nincsenek barátai, magányos ember. Olykor kutyája van, vagy bélyegeket gyűjt. Egyéni vállalkozó, aki bizonyos megbízásokat teljesít, de az ebből szerzett jövedelméből nem adózik. Keller foglalkozása bérgyilkos. Hidegvérrel gyilkol, de mélységei vannak a figurának. Ez is csak egy munka, gondolja. Persze ahogy a pornószínésznő esetében, Kellertől sem néznénk jó szemmel, ha hazahozná a munkáját.
Amíg Scudder történetei komorak, New York legsötétebb világában játszódnak, míg Keller világa viccesen véres, addig Bernie Rhodenbarr New Yorkja ironikusan könnyed.
A betörő sorozat jól bevált receptje a következőképpen festhető fel: Bernie azt teszi, amihez igazán ért. Idegen lakásokba jut be művészi szintre kivitelezett lakatosmesterségével, és nyom nélkül tűnteti el a lakás egyes részeinek tartalmát. Bernie kedvenc foglalatosságába azonban mindig valami belerondít, és ez valakinek a holtteste, így legtöbb esetben nem csak a saját betevőjének megteremtésével kell foglalkoznia, de még tisztára is kell mosnia magát egy gyilkossági ügyben.
A legújabb opuszban, A betörő, aki eladta Ted Williamst című könyvben, Bernie már egy éve absztinens a betörés területén. Bérelt kis könyvesboltjában, antikváriumosként adja veszi a könyveket, mígnem az épület főbérlője közli vele, hogy ritka alacsony bérleti díját meg kívánja háromszorozni. Bernie ezután igencsak elgondolkozik, hogy felélessze kedvenc hobbyját. Egy átitalozott estén a kinézett lakás helyett egy másikba tör be, ahol egy elzárt helységben egy hullát is talál. Az eredeti célponttól valaki közben ellopta a híres baseballkártya gyűjteményt, és sokan Berniet gyanúsítják az elkövetéssel. Ahogy a könyvből is kiszólnak, a két ügy között persze összefüggés van, különben nem szerepelnek együtt a történetben. Bernie a végén, mint anti Poirot megoldja az ügyet, összehívja az ügy össze szereplőjét, hogy segítsen régi ismerősének, Ray Kirschman rendőrnek az ügy megoldásában. Bernie azonban nem egy éles eszű nyomoz, hanem csavaros gondolkodású betörő, aki nem a teljes, hanem a saját szája íze szerinti igazságot leplezi le, így a végén minden a helyére kerül, ezúttal még sajátosabb módon.
A betörős történeteket a Block univerzum leggyengébb darabjainak tartottam, de most már árnyaltabban fogalmaznék. Block betörős könyvei néhány órányi könnyed kikapcsolódást nyújtanak, és ebben a műfajban élvezetes, igényes módon teszik azt. A nyári strandszezon idejére különösen ajánlott.

2008. június 5., csütörtök

VIII. POSzT


Az esővíz ugyan ma fél 5-kor elmosta a Széchenyi téren, a hivatalos fesztivál megnyitó beszédeket, de - ha csendesen is - megkezdődött a VIII. Pécsi Országos Színházi Találkozó, amely 10 napon keresztül szolgál programul a pécsi és a Pécsre látogató érdeklődőknek.
A fesztivál szervezőinek elmondása alapján idén minden anyagi fedezet jóval a Találkozó előtt már a rendelkezésre állt, amelyre talán ég nem volt példa.
A POSzT velejét a versenyprogram előadásai adják, amelyre azonban csak keveseknek adatik meg az áhított belépés. A színházban zajló versengés mellett a város terein, egyéb intézményeiben számos OFF-program közül választhat a nagyérdemű.
Május 6.-án reggel háromnegyed 8-kor már én is a jegyiroda előtti sorba álltam be, de ezúttal is csak fél sikerrel jártam. Mire fél 11 felé a jegypénztárhoz értem, a Hullámtörés című előadásra minden jegy már elkelt, A bárkás Frankenstein-tervvel kapcsolatban pedig egy kiírás figyelmeztette az érdeklődőket, hogy a helyszín későbbi kijelölése miatt jegyek még nem válthatóak.
Az ezt követő napokban szinte mindennap betelefonáltam a jegypénztárba, ahol azt az információt adták nekem általában, hogy a helyszín még nincs eldöntve, még nem tudják mennyi jegy adható-e el.
Ez ment mindaddig, amikor is egyik nap azt a választ kaptam szokásos kérdésemre, hogy a szakmán és a zsűrin kívül nem nagyon fog más beférni. A Frankenstein-tervet ugyanis Pesten egy konténerben adják elő, és ezt fogják egy az egyben Pécsre is lehozni. Miután nekem, mint nézőnek a színház azt sugallta, hogy ne is próbálkozzak meg az előadásra jegyet venni, mert valószínűleg úgysem árusítanak, a billentyűzet mellé ültem és egy indulatos levelet rittyentettem, melyben az esetet inkorrektségnek neveztem, és egy-két túlzó, ámde hatásos indulatmondatot is megfogalmaztam. Közvetlen környezetem egy-két tagja, akiknek a levelet megmutattam vagy elismeréssel adóztak, hogy leírtam a véleményem, vagy a felszólalással egyetértve, a stílust helytelenítve szóltak meg. A levélre nem vártam választ, mégis kaptam.
A szervezés a kérdésemre – miszerint a POSzT kinek szól, a szakmának, vagy a közönségnek – a szépen hangzó, ámde üres szónak hangzó 50-50 % aránypárral adta meg a választ. A válaszlevél egyébként korrekt volt. A szervezés elmondta, hogy osztozik az én (és valószínűleg számos néző) problémájával, amivel ők is immár nyolc éve küzdenek, de eddig megnyugtató megoldást nem tudtak találni.
Nekem nem azzal van bajom, hogy a versenyprogramokra beül a szakma, meg a támogatók színe-java, hanem, hogy aránytalannak tűnik az egyszeri mezei nézői bejutási esélye egy-egy kisebb néző kapacitású előadásra. Az meg nem fogadható el, hogy senki sem juthasson be a szakma részéről. A szervezőkkel nincsen gondom, örülök, hogy idehozták a POSzTot, de mindet el kell követni, hogy minél kevésbé legyen belterjes (mint pl. – ahogy ha hallom ilyen – a Magyar Filmszemle Pesten).
A történet itt nem ért véget, ugyanis kirohanásomra a válaszlevél utóiratában egy jegy megvásárlásának lehetőségét biztosították, abban az esetben, ha egyáltalán adhatnak el jegyet.
A levélváltást követően is sokszor telefonáltam be a jegyirodába (nem bíztam abban, hogy félre lesz nekem rakva egy jegy is), mígnem azt a választ kaptam, hogy a helyszínt megtalálták (most már ismert, hogy a konténer helyett a király utcai volt Zálogház ad helyet a darabnak), és nem árusítanak jegyet, ezért türelmünket kéri a színház. Ezúttal már nem fakadtam ki, tudom, hanem a mg lehetséges előadások közül a jegyvásárlásra szánt maradék pénzünket is elköltöttem.
Kb. egy hétre rá, amikor már egyáltalán nem számítottam a dologra, telefonáltak színházból, hogy egy jegyet tudnak biztosítani a Frankenstein-tervre. Örültem nagyon, mint majom a farkának. Egyik barátom – aki a levél stílusával kapcsolatban is kritizált – véleménye szerint ezzel mintegy megvettek engem, betömték a szájam. Nem állítom, hogy ez a gondolat nem fordult meg bennem, de csak röpke pillanatra. Nagyon bántam volna, ha visszautasítom, hisz ez volt az egyik előadás, amit már régóta meg akartam nézni, de Pestre mostanában nem fogok eljutni rá. A jegybiztosítást elfogadtam, és megvásároltam a jegyet. Ezt a történetet azért is írtam le blogomra, mert a véleményem ugyanaz a POSzT jegyvásárlással kapcsolatban továbbra is, annak ellenére, hogy előreláthatólag sikerül bejutnom Mundruczó-Bíró páros darabjának előadására.

Az idei versenyprogramot Kukorelly Endre író válogatta, aki 141 – 2007. április 1. és 2008. március 31. között bemutatott – előadást tekintett meg, és közülük választotta ki a Tizenhatok mezőnyét.

A válogatás szempontjai még a következők voltak:

Továbbra is a színházak jelölését tartjuk a legjobb módszernek, de különbséget téve az egyes színházi műhelyek között. Azaz:

1. A "profi", tehát költségvetési intézmények 1-1 előadást jelölnek (1 nagyszínházi, 1 stúdió).
2. Az "alternatív" - vagyis költségvetésen kívüli, de állandó játszási hellyel rendelkező színházak (Szkéné, R.S.9., stb.) 1-1 előadást javasolhatnak.
3. Az "egyéb", vagyis alkalmi társulások által létrehozott produkciók is jelölhetnek 1 előadást, de ehhez legalább két, szakmailag elismert művész ajánlatát kell írásban mellékelni.
Fontos, hogy csak olyan előadásokat lehet javasolni, amelyek a Pécsi Nemzeti Színház valamelyik játszási helyén elférnek, illetve a stúdióelőadások esetén minimum 100 férőhelyes nézőtér kialakítható. Az alaprajzokat korábban már elküldtük, szükség szerint a színháztól bekérhetők.
Ajánlani olyan előadásokat lehet, amelyeket a színházak 2007. április 1. - 2008. március 31. között mutattak, vagy mutatnak be.

Okulva az eddigi találkozók tapasztalataiból, a versenyprogram ismeretében elképzelhető, hogy néhány produkcióból több előadást is tartunk, hogy ki tudjuk elégíteni a közönségigényt. Ezért 5 nagyszínházi és 5 stúdió/kamaraszínházi produkció kerül beválogatásra. Emellett a határon túli magyar színházaktól is szerepel egy nagyszínházi és egy stúdiószínházi előadás.

A jelölések határideje:

Profi színházak számára: 2007. november 15. illetve 2008. január 31.
Alternatív színházak számára: 2007. december 15.
Egyéb színházi csoportulások számára: 2008. január 31.

Kukorelly végül is az alábbi darabokat tartotta POSzTra érdemesnek:

1. József Attila Színház, Budapest; Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása; R: Zsótér Sándor
2. Radnóti Miklós Színház, Budapest; Térey János: Asztalizene; R: Bagossy László
3. Gárdonyi Géza Színház, Eger; Márton László: Nagyratörő; R: Csizmadia Tibor
4. Csokonai Színház, Debrecen; Móricz Zsigmond: Úri muri; R: Vidnyánszky Attila
5. Pécsi Nemzeti Színház; Csehov: Ivanov; R: Funk Iván
6. Csiky Gergely Színház, Kaposvár; Réthly Attila: Szabadaz Á!; R: Réthly Attila
7. Pintér Béla Társulata, Budapest; Pintér Béla: A Démon Gyermekei; R: Pintér Béla
8. Bárka Színház, Budapest; Mundruczó Kornél – Bíró Yvette: Frankeinstein-terv; R: Mundruczó Kornél
9. Pesti Magyar Színház, Budapest; Vivien Nielsen: Hullámtörés /Lars van Trier filmje nyomán/; R: Guelmino Sándor
10. Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza; Vinnai András – Bodó Viktor: Fotel; R: Bodó Viktor
11. KoMa Társulat; Garaczi László: Plazma
12. Kamara Savaria, Szombathely; Dömötör Tamás: Czukorshow; R: Dömötör Tamás
13. Bárka Színház – Maladype Találkozások Színház, Budapest; Osztrovszkij: Vihar; R: Balázs Zoltán
14. Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy; Gombrowicz: Yvonne, burgundi hercegnő; R: Bocsárdi László
15. Nézőpont Színház, Székelyudvarhely; Dennis Kelly: Love & Money; R: Göttinger Pál
16. Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka; Urbán András: Urbi et Orbi; R: Urbán András


Tekintettel arra, hogy ebben az évben gyermekünk született, nem lesz arra időnk, hogy a színház bejáratánál tolongjunk, hátha fű alatt bejutunk valamelyik versenydarabra, ezért az idén biztosra mentünk, így a következő előadásokra fogok eljutni:


2008. június 7. szombat 17:00
Pécsi Nemzeti Színház - Kamaraszínház
Urbán András: Urbi et Orbi
Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka

2008. június 8. vasárnap 20:00
Pécsi Nemzeti Színház - Kamaraszínház
Pintér Béla: A démon gyermekei
Pintér Béla és Társulata, Budapest

2008. június 10. kedd 17:00
Pécsi Nemzeti Színház - Nagyszínház
Térey János: Asztalizene
Radnóti Miklós Színház, Budapest

2008. június 11. szerda 18:30
Király utca 24. /volt Zálogház/
Mundruczó Kornél - Bíró Yvette: Frankenstein-terv
Bárka Színház, Budapest