(fotó: FoTóth; www.poszt.com)
A Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház keretében Novák János által megrendezett, első magyar, osztályterem-színházi bemutatóra, a Klamm háborújára esett a választásom, különösen, hogy a címszerepet Scherer Péter játszotta. Miután Jancsó Miklós időskori réteg filmjei nálam érdeklődés hiánya miatt kimaradtak, a híres-hírhedt Pepe-Kapa (Scherer Péter Mucsi Zoltán) párost a bárkás Bérczesi László rendezte Mulatságban láthattam először (eddig összesen négyszer). Sokáig úgy voltam ezzel az elválaszthatatlan párossal, mint Tom Stoppard Rosenkrantz és Guildenstern halott című színművében a két címszereplő egymással, hogy sosem tudtam ki, melyik. Ha egyszer kiderítettem, akkor is később megint elbizonytalanodtam. Így voltam ezzel tegnap is, mára azonban megint tudok különbséget tenni köztük, de nem állítom, hogy pár hónap múlva megint nem fogok elbizonytalanodni.
„Tisztelt Klamm tanár úr!
Tisztelettel:
Az idei POSzT-Off programokba tevékenyen helyszínül szolgáló, Leöwey Klára Gimnáziumban hirdették meg Kai Hensel 2002-ben Német Ifjúsági Színházi díjjal elismert monodrámája, amely egy tanár és egy osztály különös háborújának történetéről szól. Az osztály levélben tudatja némettanárával, Klamm tanár úrral, hogy őt tartják felelősnek az előző tanévben, az érettségi előtt öngyilkosságot elkövető iskolatársuk haláláért.
Hadüzenetükben passzív ellenállást hirdetnek, az osztály hallgatásba borul. Ügyes ötlet egy drámai helyzethez, amelyben akár a néző is könnyen reflektálhatna. Amint a Scherer Péter által megszemélyesített tanár belépve a terembe jó napot kíván, gyorsan közli, hogy nem kell felelniük, ezzel mintegy kiszólva a közönségnek, hogy ez valóban egy monodráma, a néző nincs a színjátszásba a hallgatag diák szerepénél komolyabban bevonva.
Klamm megpróbál a normális iskolai oktatás keretei között tovább tanítani, de ebben az osztályban ez nem lehetséges. Ő is meghirdeti a saját háborúját az egész iskola, valamennyi kollégája (főképp a fiatalabbak) és az igazgató ellen. Saját háborújához a diákjait akarja maga mellé állítani. Az osztály azonban továbbra is hallgat. Jelenetről jelenetre (amelyet a tanári asztalra szerelt csengő megnyomásával jelez a színész) hullik le Klamm tanár úrról a normalitás vakolata, és lassan előbújik az őrület érdes felülete. Klamm végképp elveszti a talajt a lába alól, és olyan tabukat dönget, amely a konvencionális iskola alapjait kérdőjelezi meg.
„Az iskola kényszer. Mindig is az volt, és mindörökre az is marad, és tanár és diák egyaránt éppen ennek a kényszernek köszönheti, hogy egyáltalán létezik. Mindig reméltem, hogy valaki belátja egyszer ezt, hogy egy szép napon levelet kapok egy volt diákomtól, hogy Klamm tanár úr, önnek igaza volt. És tudják mi a vicc? Hogy sose kaptam ilyen levelet, egyet se. Mindegy, spongyát rá."
Az osztálytermet színpadul használó színház eleddig ismeretlen volt Magyarországon. Ez az új, színházi műfaj iskolákban, osztálytermekben szembesíti a diákokat azokkal a sajátos problémákkal, melyekkel a mindennapi iskolai élet során találkoz(hat)nak. Szórakoztatva és elgondolkoztatva segít fejleszteni a tizenévesek kommunikációs-, konfliktuskezelő- és empatikus készségét. Ugyanakkor Klamm háborúja nemcsak diákoknak szól, az idősebb generációknak is kitűnő élményt nyújt.
Nem vagyok jártas a monodrámák területén, talán Fillár István által játszott Rudolf Hess tízparancsolatán kívül mást ezelőtt nem is láttam. Először most sem tudtam elképzelni, hogy fog működni az egész, pláne egy ilyen speciális térben, de nagy örömömre, hatott az előadás. Nem elég az, hogy igazán az iskolapadban éreztem magam, végig élveztem Scherer előadását. Láttam olyan nézőt is, akinek arcán őszinte. "élesben menő" döbebnet volt. A Klamm háborúja nagyon vicces, ugyanakkor keményen megrendítő történet tanár és diák felelősségteljes kapcsolatáról. Klamm a maga sajátságos őszinte módján bocsánatot kér a végén, de nem érezzük felszabadítónak ezt, sőt szavai súlyosan nehezednek diák létünk vállára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése