2008. február 29., péntek

Keleti ígéretek


David Cronenberg már a Pókkal lépést tett a közönségfilm felé, de az utóbbi két, témájában – és főszereplőjében – szorosan egymáshoz kapcsolódó filmje sokkal fogyaszthatóbb, mint az életmű nagy része. Az eddig szerzői és műfaji film között alkotó rendező bizonyíthatóan irányt váltott, bár egyelőre nem tudni merre is halad. Ahogy az Erőszakos múlt, az Eastern Promises (szerencsétlenül magyarra fordítva: Gyilkos ígéretek) a korábbi darabokhoz képest kommerszebb és szórakoztatóbb munka, ám nem mondanám kevesebbnek értékelendőnek. Legújabb filmjét éppúgy tudtam szeretni, mint a gusztustalan zseniális Karambolt vagy Meztelen ebédet, vagy a kevésbé bizarr – és véleményem szerint a virtuális világról a Mátrixnál sokkal jobban és sokkal többet elmondó – ExistenZet. Cronenberg számos filmjében a gép és az ember közötti kapcsolódási pontokat, elektromos kisüléseket kereste, s ugyan ebből a technokrata látásmódjából visszavett, de örök témája, az önazonosság kérdése ezúttal is terítékre került.

Egy közönségbarát filmhez mi sem lehetne jobb választás, mint egy a Londonban székelő orosz maffia berkeiben játszódó történet. A történet szerint, az orosz származású szülésznő, Anna (Naomi Watts) egy árván maradó csecsemő élő rokonai után kutat, ám az elhunyt anya naplójából sötét titkok kerülnek napvilágra. Anna egy orosz étterem tulajdonosához – egyben a kisebbség által létrehozott bűnszervezet fejéhez – Semyonhoz (Armin Mueller-Stahl) viszi a naplót lefordíttatni. A kézirat azonban a legilletéktelenebb kezekbe keresve sem kerülhetett volna. Az orosz maffiafő kissé együgyű fia, Kirill és a szűkszavú, szikár "mindenes"Nikolai (Viggo Mortensen) eközben saját üzletbe kíván kezdeni, ám ezt a problémát előtte orvosolni kellene.
A film világában mindenki az identitásával küzd. Az árva gyermek rokonai ismeretlenek, Nikolai múltjáról sem tudunk meg semmit, és persze a szereplők mind egy idegen országban élő kisebbség tagjai, ami már önmagában az önazonosság-tudat átfomrálódásával járhat. Cronenberg az emberi testet ebben a filmjében sem hagyja érintetlenül. A szervezeten belüli rang, az egyén története testre tetovált, mint egy kasztjel, amely megrajzolja az embernek ebben a zárt férfiközösségben elfoglalt helyét.
A film befogadhatóbb formában, de magán hordja a kanadai rendező ismertetőjeleit. A film izgalmas és tartalmas másfél óráját az erős színészi gárda teszi hangsúlyosabbá. Viggo Mortensen már az Erőszakos múltban megmutatta, hogy Aragon szerepéből kilépve, másra és töbre is képes, de ez a film arra is bizonyíték, hogy hiteles és hangsúlyos filmjelenléttel is szolgálni tud a színész. Vincent Cassel sármos, ugyanakkor baltával faragott arccal sokféle szerepet – jól – eljátszott már, úgyhogy rajta nem lepődünk meg. A francia film újkori kedvence Cronenberg filmjében is jól muzsikál, de meglepetéssel nem szolgál. Naomi Watts véleményem szerint Lynch Mullholand Drive-ja óta rendkívül szerencsés. Amellett, hogy megtalálják a kiváló szerepek, jól meg is válogatja azokat. Lynch mellett forgatott már Inarrituval is, most meg Cronenberg kamerája elé állt. Naomi Watts – véleményem szerint – nemcsak az egyik legjobb amerikai színésznő napjainkban, hanem a tekintetébe legalább annyi fájdalom, mint erotika szorult. Armin Mueller-Stahl szelíd tekintete ellenére (vagy éppen azért) mesterien hozza a „keresztapa” szerepét.

Összességében, az Eastern Promises ha nem is Cronenberg legjobb filmje, mégis az egyszerűbb csomagolás okán kapunk egy tökéletesen felépített, feszültséggel teli thrillert, ami számos újabb hódolót hozhat a rendező konyhájára. Nem mellesleg a filmtörténet kap egy emlékezetes fürdős, vérengzős jelenetet is, amely a film egyik csúcspontja.


(David Cronenberg: Eastern Promises)

2008. február 27., szerda

Spiró György: Kvartett; Pécsi Harmadik Színház; rendezte: Vincze János

A Pécsi Harmadik Színház Pécsett mindig is azt az űrt töltötte ki, amit sokszor a Pécsi Nemzeti Színház hagyott maga mögött. Az Uránváros egyik szocreál jellegű művelődési házát megöröklő színház önmeghatározása szerint „amatőr és alternatív hagyományokra építő, társulat nélküli színház, amely működését a saját produkciók és a meghívott előadások kombinációjára építi”. A Harmadik Színház 1986-ban jött létre, a Pécsi Nyitott Színpad és a Pécsi Nemzeti Színház újat akaró, kezdeményező művészei által, akik egy a hivatalos és az amatőr színházaktól egyaránt különböző, új tartalmi és formai kifejezési formákat, lehetőségeket kereső alternatív színházat hoztak létre. Az elnevezésében szereplő „harmadik” a profizmus és amatőrizmus egymásba játszását jelenti.
Számos kiváló darabot láttam már ebben az ütött, kopott, kényelmetlen faszékes színházban. Tegnap végre megnézhettem a színház egyik sikerdarabját. Spiró György Kvartett című drámáját 1997-ben mutattuk be Vári Éva, Krum Ádám, Márton András és Töreky Zsuzsa előadásában. A produkciót 2001. végén kényszerből – Márton Andrásnak a New York-i Magyar Kulturális Központ élére való kinevezésekor – vették le repertoárból átmenetileg. A színész megbízatásának lejárta után, 2005-ben újra műsorra tűzték a darabot.
A színház ügyvezető igazgatója, Vincze János által színpadra rendezett darab négyszereplős szobaszínház (vagy inkább „konyhaszínház”). Pesten lerobbant lakótelepi lakásban él az Öreg és a Feleség, akihez aznap jön a Nő (az Öreg és a Feleség lány), hogy elvigye a paprikás csirkét. Ezt a ritkán előforduló pillanatot lesi ki a Vendég, aki a Tengerentúlról érkezett haza. Az Öreg 1957-ben megmentett a Vendég életét, amikor szólt neki, hogy pucoljon el, amíg megteheti. A Vendég ugyanis 1956-ban géppisztollyal a vállán őrt állt egy gyár kapujában. Akkor a vendég elment Bécsbe, majd Amerikába. Most visszajött, hogy hálát adjon, hogy megköszönje…
A Vendég a gyermekkori emlékeit keresi. Megcsömörlött az idegen országban élő, idegen családjától, egy olyan országtól, ahol „az emberek nem beszélnek”, hanem csak tülekednek, a pénzért hajtanak. Haza akarja hozni a pénzét, hogy az Öreg családjával új családot alapítson. Az Öreg az a fajta, aki hisz a régi eszmében, jó ember, becsületes. Volt szakszervezetis, személyzetis, ismeri ő a világot és az embereket. Ugyanakkor paranoid alkat, betegesen gyanakszik. Úgy gondolja, hogy az új rendszerben jött a Tőke, ellopják, eladják az egész országot. Nem ismeri, vagy nem akarja ismerni a Vendéget. Nézi az eurosportot (nem juró, hanem ajró), a könyvtárba jár és irogatja a füzetét régi újságcikkekből és az emlékezetéből, mert majd ez egyszer egy fontos munka lesz. A feleség a szvetter, a paprikás csirke és a mákos tészta perspektívájában éli az életét. Semmit sem ért, de mindenre bólogat. Mindig tudja, mikor kínálja az ételt. A Nő elvált, lestrapált egy gyermekes anya, aki könyvelőként dolgozik. A pénz, az új lehetőségek bűvöletében él. Idegbeteg mohósággal veti rá magát a vendég ajánlatára.
Négy ember, akik elbeszélnek egymás mellett. Négy ember, akik látszólag örültek, pedig ha jobban megnézzük, arra jutunk, hogy talán a világ őrült meg körülöttük.
A darab egyetlen helyszíne a szűk panel-konyha, vele arányos a nézőtér is. Egy kicsit PoSztos érzetem is volt az átrendezett nézőtér láttán. Ez az átrendezett tér otthonossá teszi, közelebb hozza ez egyénként is jól ismert közeget.
A színház által terjesztett szórólapon az szerepel: komédia. Röpködnek is a poénok a színpadon, de amikor a darab elkezd leülepedni már kényelmetlenebbül érezzük magunkat. Miért is röhögtünk? Persze vannak helyzetek, amikor mást nem tehet az ember. A legnagyobb konfliktusok és legviccesebb helyzetek abból adódnak, amikor két teljesen ellentétes világ találkozik. A Vendég belép ebbe a szűk horizontú világba, hogy megpróbálja kitágítani a benne élők látómezejét. Megrendítő ez a groteszk és hiábavaló küzdelem. Jellemző kép ez a rendszerváltás időszakából, de – úgy hiszem – sokkal univerzálisabban is értelmezhető. A kommunikációképtelen, nyelvi problémákkal küszködő egymás mellett lévő, alaktalan tömegember(iség) drámája ez. A színészek jól működnek együtt a darabbal. Az ámerikái álcentussal beszélő vendég szerepét Márton Andrásra öntötték. Az ő személyisége egyébként is egy kicsit a századelőt idézi. Olyan, amerikai nagybácsis típus. Mondjuk a tapsrendnél ez már egy kicsit gőgnek hat. Úgy nézett ki, mintha unná az egészet. Krum Ádám a pécsi színházi élet egyik jellegzetes karakterszínésze (mondjuk a Mediterrán fővárosban csak ilyenek vannak). Aki jól csinálja azt, amit csinál, de többet, egy kicsit mást attól, amilyen Ő, nem lehet várni. Egyébként gimnazistaként, amikor elkezdtem néhány pécsi színházi darabot megnézni, Ő volt az egyik kedvencem. Természetesen azóta már sok nála jóval tehetségesebb színészt láttam a színpadon, mégis megmagyarázhatatlanul tetszik a groteszk játéka. Vári Éva kellemes színfolt volt a színpadon, kiválóan formálta meg az értetlen feleség szerepét. Persze hálás szerep ez, hiszen számos poén forrása a feleség egyes oda nem illő közbeszólásai. Töreky Zsuzsa karakteres hangja jól passzol a „kikezelt”, idegesítő Nő szerepéhez.
Spiró drámája elnyerte az 1997/1998-as évad Legjobb új magyar drámája díjat, az előadás megkapta az 1997. évi Stúdió és Alternatív Színházi Fesztivál fődíját, 1998-ban az Országos Színházi Találkozón a Legjobb előadás díját.
Spíró drámája jó kis darab. Élveztem az előadást is, ugyanakkor egészen nem lökött hanyatt.
(fotók: Tóth László http://pecsiharmadikszinhaz.hu/)

2008. február 26., kedd

Oscar Best Picture Winners

Összegyűjtöttem az eddigi győzteseket a legjobb film kategóriájában az Oscar díj történetében. A díjazottak listája egyfajta képét ad az amerikai film történelméről is.

OSCAR

year
Best Picture winner
director
awards
(a film díjainak száma)

1927/28
Wings
William A. Wellman
2

1928/29
The Broadway Melody
Harry Beaumont
1

1929/30
All Quiet on the Western Front
Lewis Milestone
2

1930/31
Cimarron - Cimarron
Wesley Ruggles
3

1931/32
Grand Hotel
Edmund Goulding
1

1931/32
Cavalcade
Frank Lloyd
3

1934
It Happened One Night
Frank Capra
5

1935
Mutiny on the Bounty
Frank Lloyd
1

1936
The Great Ziegfeld
Robert Z. Leonard
3

1937
The Life of Emile Zola
William Dieterle
3

1938
You Can't Take It with You
Frank Capra
2

1939
Gone with the Wind
Victor Fleming
10

1940
Rebecca
Alfred Hitchcock
2

1941
How Green Was My Valley
John Ford
5

1942
Mrs. Miniver
William Wyler
6

1943
Casablanca
Michael Curtiz
3

1944
Going My Way
Leo McCarey
7

1945
The Lost Weekend
Billy Wilder
4

1946
The Best Years of Our Lives
William Wyler
8

1947
Gentleman's Agreement
Elia Kazan
3

1948
Hamlet
Laurence Olivier
4

1949
All the King's Men
Robert Rossen
3

1950
All about Eve
Joseph L. Mankiewicz
6

1951
An American in Paris
Vincente Minelli
6

1952
The Greatest Show on Earth
Cecil B. DeMille
2

1953
From Here to Eternity
Fred Zinnemann
8

1954
On the Waterfront
Elia Kazan
8

1955
Marty
Delbert Mann
4

1956
Around the World in 80 Days
Michael Anderson
5

1957
The Bridge on the River Kwai
David Lean
7

1958
Gigi
Vincente Minelli
9

1959
Ben Hur
William Wyler
11

1960
The Apartment
Billy Wilder
5

1961
West Side Story
Robert Wise, Jerome Robbins
10

1962
Lawrence of Arabia
David Lean
7

1963
Tom Jones
Tony Richardson
4

1964
My Fair Lady
George Cukor
8

1965
The Sound of Music
Robert Wise
5

1966
A Man for All Seasons
Fred Zinnemann
6

1967
In the Heat of the Night
Norman Jewison
5

1968
Oliver!
Carol Reed
6

1969
Midnight Cowboy
John Schlesinger
3

1970
Patton
Franklin J. Schaffner
7

1971
The French Connection
William Friedkin
5

1972
The Godfather
Francis Ford Coppola
3

1973
The Sting
George Roy Hill
7

1974
The Godfather Part II
Francis Ford Coppola
6

1975
One Flew over the Cuckoo's Nest
Milos Forman
5

1976
Rocky
John G. Avildsen
3

1977
Annie Hall
Woody Allen
4

1978
The Deer Hunter
Michael Cimino
5

1979
Kramer vs. Kramer
Robert Benton
5

1980
Ordinary People
Robert Redford
4

1981
Chariots of Fire
Hugh Hudson
4

1982
Gandhi
Richard Attenborough
8

1983
Terms of Endearment
James L. Brooks
5

1984
Amadeus
Milos Forman
8

1985
Out of Africa
Sydney Pollack
7

1986
Platoon
Oliver Stone
4

1987
The Last Emperor
Branardo Bertolucci
9

1988
Rain Man
Barry Lavinson
4

1989
Driving Miss Daisy
Bruce Beresford
4

1990
Dances With Wolves
Kevin Costner
7

1991
The Silence of the Lambs
Jonathan Demme
5

1992
Unforgiven
Clint Eastwood
4

1993
Schindler's List
Steven Spielberg
7

1994
Forrest Gump
Robert Zemeckis
6

1995
Braveheart
Mel Gibson
5

1996
The English Patient
Anthony Minghella
9

1997
Titanic
James Cameron
11

1998
Shakespeare in Love
John Madden
7

1999
American Beauty
Sam Mendes
5

2000
Gladiator
Ridley Scott
5

2001
A Beautiful Mind
Ron Howard
4

2002
Chicago
Rob Marshall
6

2003
The Lord of the Rings: The Return of the King
Peter Jackson
11

2004
Million Dollar Baby
Clint Eastwood
4

2005
Crash
Paul Haggis
3

2006
The Departed
Martin Scorsese
4

2007
No Country for Old Men
Ethan Coen and Joel Coen
4

2008. február 25., hétfő

80. alkalommal osztották ki az Oscar díjakat

Minden évben elolvasom az Oscar jelöltek és győztesek listáját, de utoljára tizenéves koromban vártam olyan izgatottan a díjátadó ceremóniát, mint ebben az évben. Ennek oka, hogy kedvenc rendező(pároso)m Joel és Ethan Coen erőteljesen érintve voltak az ügyben, és úgy éreztem ez az év lehet az, amikor végre a nekik már régóta kijáró elismerésként kézhez kaphatják a jól megérdemelt arany szobrocskát. Minden jel az Ő győzelmükre mutatott, besöpröttek szinte valamennyi valamire való amerikai kritikusi díjat, sőt a rendezők, a forgatókönyvírók céhe is őket találta idén a legjobbnak. A legismertebb díjak közül Golden Globe és a BAFTA volt az, aki nem állt melléjük (bár Angliában a rendezői díjat is megkapták). Az előbbi talán európaisága, az utóbbi pedig – biztos vagyok benne, hogy – angolsága miatt a Ian McEwan könyvéből készült, Vágy és vezeklést jutalmazta. Az utóbbi években évről-évre csalódtam az Akadémia döntéseiben. Tavaly az izgalmas, és fordulatos hongkongi akciófilm, a Szigorúan piszkos ügyek remakejét, A téglát találták a legjobbnak, olyan filmek mellett mint például Inarritu Bábelje. Erre a gyalázatra még az sem volt számomra elfogadható indok, hogy Martin Scorsesét már jó pár filmjéért megérdemelte a kitűntetést. Ha egy film nem jó, nem szabad díjazni. Ne feledkezzünk meg a 2006. év rossz döntéséről sem, amikor az Ang Lee által rendezett Brockback Mountain csúszott le a giccses Ütközések miatta legjobb film oscarjáról (Ang Leet legalább megdobták egy rendezői oscarral), és akkor a kitűnően kivitelezett Good Night, and Good Luckról nem is beszéltem. Számos – szerintem – érthetetlen döntést lehetne felsorolni (Gladiátor, Titanic, Chicago), persze tudom, hogy évek folyamán sokat változott az ízlésem is, sőt azt is tudom, hogy akadnak olyan évek, amikor kevés a jó film, valamikor pedig dömpingje van az értékes alkotásoknak. Az utóbbi tizenöt év amerikai filmtermését (mert azt el kell fogadni ez amerikai filmünnep, a világ filmművészete egyetlen egy kategóriába be van skatulyázva), jelöltjeit, ennyire erős mezőny a legjobb film kategóriájában utoljára – szerintem – 1993-ban (A szökevény, Apám nevében, Zongoralecke, A napok romjai, Schindler listája) és 1994-ben (Forrest Gump, Négy esküvő és egy temetés, Ponyvaregény, Kvíz Show, A remény rabjai) volt.
Az idei öt – a legjobb film kategóriájában – jelölt alkotás közül hármat volt szerencsém eddig látni. A Vágy év vezeklés fogadtatása nagyobb durranással indult és végére kifulladt, ahogy a film is. Amíg a történet a gyerekkorban elkövetett bűn külvilágtól elzárt világában mozog, addig kiválóan működik minden, aztán a film második felére kifullad az egész, hogy a lezárással ismét helyrehozzon valamit. Összességében azonban elmondható, hogy nem érdemelhette meg a legjobb filmért járó szobrocskát. A főszereplők súlytalanok, nem adnak igazi erőt a filmnek. A legjobb, a vásznon pár pillanatra feltűnő, az idős Brionyt alakító Vanessa Redgrave, és a gyerek Brionyt alakító Saoirse Ronan.
A Michael Claytont és a Junot sajnos még nem sikerült megnéznem. Míg előbbiről az hírlik, hogy a klasszikus, nagy stúdiós, politikai krimi műfajába tartozik, kiválóan levezényelt és erős színészi jelenléttel megspékelt előadásban, addig az utóbbit a tavalyi meglepetésfilm, A család kicsi kincséhez hasonlítják.
Látatlanban is ki merem jelenteni, hogy ebben az erős mezőnyben is a tavalyi szezon két legkiemelkedőbb darabja a Coen fivérek és Paul Thomas Anderson mozija volt. Ahogy már korábban is írtam, a Coen testvérek, már korábbról a kedvenceim közé tartoznak, így elfogult vagyok velük. Ebből az alapállásból sem tudtam volna eldönteni, melyik filmnek adjam le a voksomat. A Vérző olaj végső győzelme kapcsán talán kicsit szomorúbb lettem volna, ám nem vitattam volna ennél felállásnál sem a döntés jogosságát.
A végeredmény azonban azt mutatja, hogy idén az Akadémiának helyén volt az esze. A No Country For Old Men összesen 4 szobrocskát vihetett el, ezek közül a testvér pár háromszor is a pódiumra állhatott (a legjobb adaptált forgatókönyv, a legjobb rendezés, és – mint producerek – a legjobb film), illetve Javier Bardem megkérdőjelezhetetlen alakítását jutalmazták még. Nem szomorkodhatott azért nagyon a There Will Be Blood stábja sem. Daniel Day-Lewis – ugyancsak egyértelmű díjazása – nyert a férfi főszereplők között és az operatőr Robert Elswit is győztesen hagyhatta el a termet.
Az erős mezőnyt mutatja az is, hogy minden fontosabb filmnek jutott egy díj: a Juno a legjobb eredeti forgatókönyv (Diablo Cody), a Michael Clayton a legjobb női epizódszereplő (Tilda Swanton), a Sweeney Tood a legjobb látványterv (Dante Ferretti és Francesca Lo), a Vágy és Vezeklés a legjobb filmzene (Dario Marianelli) kategóriájában nyert. A Peter Greengrass által rendezett, agyondicsért akciófilm, a Bourne Ultimátum három technikai díjat zsebelt be (vágás, hang, hangvágás). A színésznők között a Piaf címszerepét alakító, Marion Cotillard lett a győztes (A film emellett a legjobb smink díját is bezsebelte). Ami számomra érthetetlen évről-évre, hogy a legjobb idegen-nyelvű filmek kategóriájából hogyan maradhat ki a kortárs európai és távol-keleti filmművészet színe java. Volt idő, amikor Bergman, Antonioni és társai is beválogatásra kerülte, de a mai „nagyok” kiestek az Akadémia látószögéből (a teljesség kedve nélkül: Lars von Trier, Kim Ki-duk, Kitano Takeshi, Michael Haneke filmjei az oscar közelébe sem kerülnek).
Ebben a kategóriában évről-évre a filmes közönség előtt ismeretlen filmek kerülnek díjazásra, többségüket például Magyarországon be sem mutatják (persze ez a magyar filmforgalmazás hibája). A legnagyobb döbbenet számomra idén az volt, hogy Cristian Mungiu Arany Pálmával jutalmazott és európai filmdíjas alkotása, a 4 hónap, 3 hét és 2 nap be sem került az öt jelölt közé. Véleményem szerint, ezt a kategóriát innentől kezdve komolyan sem lehetett venni.
Néha akad egy-egy film ,aki európai létére, az idegen-nyelvű kategóriából, mint árnyékból kilépve, bekerül a verseny forgatagába. Idén ez a film Julian Schnabel – hazánkban a szerencsésebbek által már látott – 2 Golden Globe díjas alkotása, a Szkafander és pillangó volt. A súlyos szélütés következtében mozgásképtellené váló Jean-Dominique Bauby-ról – aki az Elle France főszerkesztője volt – szóló történet azonban díjazás nélkül maradt. Rend kedvéért a legjobb idegen-nyelvű film, az osztrák „A pénzhamisítók” lett.
Idén is kiosztásra kerültek tehát a díjak, immár 80. alkalommal. Nem osztozom azonban azoknak a véleményében, akik azt mondták, hogy idén a Coenéket kárpótolják, ugyanúgy, mint tavaly Scorseset. Véleményem szerint a fivérek megérdemelték ezért a filmjükért a díjakat, Scorsese nem. Ebből a megközelítésből Coenéket nem kárpótolták, hanem jutalmazták, Scorseset viszont a régi filmjei miatt egy rossz filmért tűntették ki.
Az Oscar továbbra is Amerika filmes ünnepe marad, ahonnan minden más kiszorul, továbbra is nagyobb szerepet játszik a filmes lobbi, a stúdiók közötti viadal, mint a filmek színvonala, de idén ezek a momentumok szerencsésen jöttek össze, így két emlékezetes alkotással is gazdagodhattunk.

Egyéb díjak:

Legjobb jelmez:
Erzsébet - Az aranykor
Legjobb vizuális effekt: Az arany iránytű
Legjobb rövidfilm: Zsebtolvajok Mozartja
Legjobb rövid animációs film: Péter és a farkas
Legjobb animációs film: L’ecsó

(megjegyzés: nagyon bírtam szeretni, mégis a Persepolis jobb, csak épp egy Pixar film elelnében semmi esélye sem volt.)
Legjobb betétdal: Glen Hansard és Marketa Irglova (Once)
Legjobb rövid dokumentumfilm: Freeheld
Legjobb dokumentumfilm: Taxi to the Dark Side
(képek: www.origo.hu)

Henning Mankell: Szent Iván-éji gyilkosság; M-érték Kiadó Kft., Budapest, 2007

Krimit olvasni általában olcsóbb irodalmi szórakozásnak számít, az e műfajon belül megjelent könyvek a szórakoztató irodalom, a ponyva, a siker könyvek közé tartoznak. Nyílván a nyomozás, a titkok felfedése, a rejtély megoldása állandóan visszatérő motívum az irodalomban (nem csak a krimi műfaján belül találkozunk vele, példa erre a múlt héten elhunyt Robbe-Grillet regényei). Nem tisztem, és nem is szeretnék műfajelemzést tartani ehelyütt, csak néhány személyes megjegyzést szeretnék tenni. A köztudatban a krimi a szórakozással jár együtt. Ha a bűnügyi regényekre gondolunk az olvasónak elsőre – azt hiszem – Agatha Christie jut eszébe, aztán a többiek: Arthur Conan Doyle, Raymond Chandler, George Simenon, Dean R. Koontz vagy Lawrence Block és a többi.
Az utóbbi években olykor elő veszek egy-egy bűnügyi regényt, természetesen szórakozni akarok, nem mély filozófiai tartalommal bíró posztmodern darabot olvasni széthulló világunkról. Ugyanakkor nekem is meg van az ízlésem e téren. Lawrence Block mellett Henning Mankell könyveit olvasom rendszeresen.
A szerző 1948-ban született Svédországban, ma már Mozambikban él. A bűnügyi regényei – ugyanis emellett ifjúsági regényeket is ír – Svédországban, azon belül is Skane vidékén, Ystadtban játszódnak. Krimijeinek a főhőse a helyi rendőrkapitányság legelismertebb tagja – és nem főnöke – Kurt Wallander nyomozó. Mankell világának egyik szimpatikus ismérve az, hogy ellentétben a klasszikusnak említett krimi szerzőkkel (úgy, mint Chritie vagy Chandler), de még a maiak közül is sokakkal – gondoljunk csak Block Scudderéra – nem egy magányos lángelmét helyez történetei középpontjában. Ugyan köteteinek egyértelmű főszereplője Kurt Wallander, mégis a bűn felderítése egy igazi csapatmunka. Igazából ez, a fáradtságos és olykor lassan előrehaladó, mindig az elejére visszatárni kényszerülő rendőri munka végigkísérése, teszi igazán izgalmassá Mankell műveit. Az olvasó részese lesz a nyomozásnak. Sosem éreztem egy Agatha Chrsitie (mondjuk eddig csak kettőt olvastam, de olyan mintha ismerném az összeset) kriminél se, hogy túlzottan gondolkodnom kellene, vagy kétségek között kellene őrlődnöm. Ennek egy másik oka Mankell műveinek terjedelme. A detektívregény korai klasszikusai még karcsú kötetekben láttak napvilágot, a jellemző terjedelem a kétszáz-háromszáz oldalas regény volt. Persze egy népszerű műfaj esetében talán ez azzal is indokolható volt, hogy a fogyasztók gyors szórakozásra vágynak, és lusták az olvasásra, egy nagyobb terjedelmű könyv esetében megijednek, kézbe sem veszik. Manapság már ez a tendencia megfordulni látszik, különösem Mankell műveinél. A Szent-Iván éji gyilkosság az ötödik könyv, amit tőle olvastam, de az első kezembe került regénye (A gyilkosnak nincs arca) kivételével, valamennyi krimitől szokatlanul hosszú (5-6 száz oldalas) terjedelmű. Ráérősen bontakozik ki a történet, és részesei lehetünk a nyomozás minden egyes momentumának, legyen az kín és szenvedés, és legyen az siker.
Mankell süllyedő világnak rajzolja le Svédországot, ahol a bűnözés napról napra rémisztőbb méreteket és minőséget ölt. Az ystadti körzet rendőrei még hagyományos módon indulnak neki a gyilkos (merthogy mint a legjobb krimikben itt is egy gyilkost keres egy város, egy vidék) személyének a felkutatásában: kinek lehetett személyes indítéka megölni három fiatalt, aki Szent Iván éjjelén letűnt korok ruháiban a világ elől elrejtőzve szeretnek ünnepelni. Vagy miért ülték meg kollégájukat, a Mankell olvasok által már jól ismert, Svedberget? A nyomozás során aztán mindig bebizonyosodik, hogy idejétmúlt ez a módszer. Újabb és újabb, látszólag össze nem illó, indokok kerülnek napvilágra. Nincs semmi érzelmi alap, hanem idegenség és gépiesség, már-már elvszerűség. Mankell krimijei a romló világ képét a megmagyarázhatatlan erőszak előtérbe helyezésével állítja be. A nyomozók, egyőttal az olvasó is, a végére egyre inkább felfogja, hogy sosem kaphat megnyugtató választ, mi mirt történt.
A szerző regénye a svéd társadalom számos problémáját felvonultatják. Az elterjedt bűnözés ellenére csökkentik a rendőrség állományát, és megjelenik a jóléti társadalmak esetében élesen jelentkező bevándorlási hullám okozta bűnözés. Nem egy könyve háttere Afrika valamely titokzatos vidékéről indul útnak. A Szent Iván-éji gyilkosság ebben az esetben kivétel, a történet nem hagyja el Svédország határait. Mankell történetvezetése ugyanakkor ez esetben is a tőle jól megszokott, mégis megunhatatlan séma szerint alakul. Mankell ugyanis megmutatja a gyilkos a gyilkosság pillanatában, csak éppen ismertető jegyeit nem láthatjuk, viszont olvashatjuk a gyilkosság pillanatában képződött gondolatait. El kell telni aztán 2-3 száz oldalnak, mikor újabb, a rendőrség által nem ismert – információt kapunk a tettesről, ám sosem annyit, hogy nem élhetnénk át a rendőrség kínjait, melyet a nyomozás stagnálása okoz.
Mankell közelebb hozza szereplőit, sokkal töbebt tudunk meg Wallanderről, de még egyes mellékszereplőkről is, mint például Poirot-ról vagy Scudderről. Wallandernek van magánélete. Ugyan volt, amikor Ő is alkohol problémával küzdött, elvált, de sikeredett lányával normalizálnia kapcsolatát, és apja halála előtt apjával is sikerült valamennyire a hangot megtalálni. A Mankell krimik önállóan teljes mértékben megállják a helyüket, ugyanakkor egymás folytatásainak is tekinthetőek. A szereplők gyakran visszaemlékeznek egy-egy nehéz ügyre, magánéleti történésre, amelyekről egy korábbi könyvben olvashattunk. Az egyes regények önmagukban is lebilincselően izgalmasak, aki sorrendben olvassa őket, az megszereti ezt a világot, és régi ismerősévé fogadja a szereplőit.
A könyv fülszövege szerint Mankell könyvei Németországban rendszeresen megelőzik Harry Pottert a népszerűségben, és ez nem akármi.

2008. február 22., péntek

Oil!


Azt hiszem – annak ellenére, hogy a Coen fivéreknek szurkolok a hétvégi oscar díj kiosztón – nem sértődnék meg, ha Paul Thomas Anderson legújabb filmje vinné el az utoljára átadásra kerülő arany szobrocskák valamelyikét.
A There Will Be Blood Upton Sinclair 1927-ben megjelent, Oil! (magyarul Petróleum) című regényének filmes adaptációja. A történet tulajdonképpen az olaj története, még a Ewingok előtti korból (tudom tudom, ott volt Jockey és Bobby apja is). A film főszereplője Daniel Plainview (Daniel Day-Lewis vitathatatlanul oscar díjat érdemlő alakítása), az egykezi ezüst bányászból olajmágnássá váló figura, aki nem egy egyszerű ember. A néző nem igazán tudja eldönteni, hogy szimpatizáljon a film központi alakjával, vagy hagyja magát átadni ellenszenvének. „Azt akarom, hogy senki más ne legyen sikeres. Többnyire gyűlölöm az embereket." Tulajdonképpen ez Plainview életigazsága. A film során elhangzik tőle az is, hogy annyi pénzt akar keresni, amiből egyedül minden embertől távol eléldegélhet. Ez sikerül is a végére neki. Természetesen emberileg megbukik, ezt Ő is tudja, de nem az a fajta ember, aki ezt valaha meggyőződésből beismerné.
A film elején kopár, sziklás vidéket látunk és nyugtalanító zenét hallunk, ami az elviselhetetlenségig fokozódik. A film zenéjét, a Radiohead Jonny Greenwoodja komponálta, akinek bevallása szerint, művét Kubrick Ragyogásá-ban hallható Krzystof Penderecki-mű inspirálta. Hónapokkal ezelőtt olvastam egy írást az indexen vagy az origon, amely a film első amerikai kritikáiról szólt. A filmet nézhetetlen mesterműnek titulálták. Nos ennek második részével egyetértek. E titulus első felével viszont az azonosul, aki a hagyományos, nagystúdiós amerikai filmeket képes csak befogadni. A film elő negyedórájában szinte semmi beszéd nincs. A főszereplőt látjuk, ahogy egyedül bányászik a senki földjén, később ahogy az első fúró tákolmányát beüzemelteti, és vödrökkel – az olajban tokától bokáig ázva – dolgozik. Mindeközben e képsorokat aláfesti Greenwood idegtépő kompozíciója. A kezdés nem ígér vasárnapi matinét.
A történet akkor indul be, amikor Plainview kap egy titokzatos tippet, hogy van egy kis városka nyugaton, ahol a földből türelmetlenül elő akar törni az olaj
Plainview úgy dönt, hogy fiával együtt szerencsét próbál a poros Little Bostonban. Ebben az apró koszfészekben, ahol az egyetlen szórakozás a helyi templom fiatal – tenyérbe mászóan karrierista – papja, Eli Sunday (a tehetséges Paul Dano) karizmatikus miséin való részvétel, Plainview és fia valóban megcsinálják a szerencséjüket.
A siker útjai azonban kellemetlenségekkel van kikövezve. Ebből a kiindulási pontból könnyen elmozdulhatna a film egy szájbarágósan elregélt személyes tragédia felé, amelyben egy az olajtól, a pénztől megrészegült ember a történet végére, hiába a gazdagság, mindenkit – aki fontos számára – elvesztvén, egyedül marad. Ez végeredményében igaz is, csakhogy az összkép kicsit másképp hat, mint azt gondolnánk.
A XX. század elején az olaj még kimeríthetetlen természeti kincsnek tetszett, aki olajra lelt, megvalósíthatta az amerikai álmot. Az olaj mennyiségével azonban egyenes arányban nőt a konfliktus. Az olajjal kéz e kézben megjelent a korrupció, a csalás, a gyilkosság. Aki nyerni akart, annak mindent egy lapra kellett tennie.
A film a feszesre szabott sztori, a hiteles látvány, és mesteri rendezés mellett elsősorban Daniel Day-Lewis alakításának köszönhetően lesz mesterművé. Az ír származású színész az utóbbi években ritkán vállal fim szerepeket, de azoknak súlya van (Scorsese New York bandái is az Ő jelenlététől lesz egyáltalán érdemes a megtekintésre). A színész Daniel Plainview ellentmondásos karakterére kiváló választás volt. A film befejezése sokak számára kissé furcsa lehet. Nincs happy end, de nincs sadly end sem. Nincs feloldozás, csak Daniel van, és az Ő makacs kérlelhetetlensége.

(Paul Thomas Anderson: Vérző olaj)

2008. február 20., szerda

Northern Exposure

Manapság a tévésorozatok korszakát éljük a magyar televíziózás területén. Természetesen az egyes szériák között találunk jobbat, rosszabbat. A körülöttem levő emberek mesélnek arról, hogy mennyire izgalmas a Szökés (Prison Break) című sorozat, vagy a Monk, az Ally McBeal, a különböző helyszínelő csoportokról ne is beszéljünk. Volt olyan sorozat, amibe persze belenéztem, és még tetszett is, ahogy például a 24 hours, vagy a Lost, de nem tudtak annyira elvarázsolni azok az egy részek, fél epizódok, hogy hetente vagy naponta ugyanabban az időpontban a televízió előtt üljek. Emellett nem is akartam sosem egy sorozattól függővé válni. Sok ilyen ember látok még a környezetemben is, akik kisebb vagy nagyobb mértékben élvezettel mesélik el egy-egy filmsorozat történéseit. Bevallom, miért ne vallanám, hogy akadtak olyan sorozatok, amiket egy idő után figyeltem, esténként feleségemmel én is néztem. Ilyen volt a Szex és New York idétlen, néhol idegesítő, mégis bájos hölgykoszorúja, aztán manapság a Shark és a Doctor House epizódjait kísérem figyelemmel. A közelmúlt olyan szériai, mint az ER vagy az X-akták persze izgattak, de a Vészhelyzetet a második évad után már nem tudtam követni, az X-akták is kicsit kaotikusnak tűnt számomra a Viasaton annyiszor ismételték. Gyerekkoromban emlékszem még a hírhedt Dallasra, vagy ott volt a Knight Rider például amiket vagy azért nézett az ember, mert más nem volt a tévében, vagy ma már gyerekkori tévelygései egyikeként fogja fel. Sorolhatnám fel még sorozatok tömkellegét, azt hozsem igazán hatással rám Simlis és a szende – amit sajnos ma nem kísérek figyelemmel a Duna TV-m, és Lynch ámokfutása, a Twin Peaks volt. Ami viszont mindközül kiemelkedett, és számomra a sorozatok sorozatát jeleníti meg, az a Miért éppen Alaszka?, vagy eredeti címen Northern Exposure.
A sorozat 1990-ben indult hódító útjára: a történet középpontjában a New Yorkból egy (képzeletbeli) alaszkai kisvárosba, Cicelybe került zsidó orvos, Joel Fleischman áll, akit Rob Morrow alakít. A sorozat 6 évadot élt meg, ebből négy került idehaza a képernyőre. Nemrégiben sikerült a bemutatott epizódokat beszereznem, így feleleveníthettem serdülőkorom élményét. Most talán még jobban tetszett a sorozat, mint valaha. A sorozat tulajdonképpen nagyvonalakban arról szól, hogy egy beképzelt New York-i orvos, aki száműzetésnek, tragédiának éli meg azt, hogy tanulmányai finanszírozása miatt éveket kell praktizálnia Alaszka egy kis városában, hogyan válik a közösség tagjává, hogyan lesz részes az egészben. Nem nagy sztori, önmagában. A sorozat erejét a rendkívül erős, és mindig meg meg újuló forgatókönyv adja, amely gazdag karakterekkel tölti meg a képernyőt. Nehéz lenne számba venni őket. Említettem már Fleischmann dokit, a beképzelt nagyvárosit, aki lassan megszereti a városkában élő „csudafigurákat”. De kik is ők? Maggie O’Connell a helyi repülős személy- és csomagszállító kisasszony, akinek férfi társai nem végzik szerencsésen. A sorozat meghatározó vonását Joel és Maggie állandó zsörtölődése adja. Maurice Minnifield (Barry Corbin) a település nagyokosa, aki büszke erős jellemére, a tengerész és az űrhajós múltjára (a fején mindig ott virít egy NASA feliratú baseball sapka), a polgármester-kocsmáros Holling Vincoeur (John Cullum), Maurice egykori barátja, későbbi riválisa szerelmi téren. Chris Stevens (John Corbett) Cicely különc művésze, a helyi rádió egyszemélyi megtestesítője, Ed Chiligak (Darren E. Burrows) a város fiatal indián mindenese, aki minden helyzetre ismer egy filmes idézete és nem mellesleg – a látszat ellenére – hihetetlenül intelligens. Ruth-Anne Miller (a 2002-ben elhunyt Peg Phillips alakított) a mindenes bolt (és egyben könyvtár) vezetője, későbbi tulajdonosa. Marilyn Whirlwind (Elaine Miles) Fleischman doktor sztoikus indián asszisztense, aki mindig kisegíti a dokit, ha az ő tudománya már nem segít. Shelly Marie Tambo (Cynthia Geary) Holling és Maurice marakodásának tárgya, a kissé szőke gondolkodású, ugyanakkor szeretnivaló nő. Ők Cicely városának fő karakterei, de számos mellékszereplőt is ki lehetne emelni, mint például Adamet (Adam Arkin), a mesterszakács remetét, és kedves hipochonder feleségét, Evet (Valerie Mahaffey), vagy az Anthony Edwards által alakított a világ természeti katasztrófáira testileg reagáló „Bubbleheade”et (Mike Monroe), Chris fekete testvérét,a világutazó Bernard Stevenset (Richard Cummings, Jr.), Marilyn guru rokonát (Leonard Quinhagak - Graham Greene). A sorozat szereplői nem futottak be nagy karriert, még Rob Morrow, akinek a legjobban jött ki a lépés, pár filmszerep után eltűnt, manapság kezd megnt sorozatok főszereplője lenni. Janine Turner teljesen eltűnt, Staloone partnereként emlékezhetünk még a fantasztikus Ciffhangerből. Barry Corbin számos televíziós szereppel büszkélkedhet, és néhány játékfilmes epizódszereppel (idehaza Coenék No Countryjában láthatjuk viszont pár perc erejéig), John Corbett a Szex és New Yorkban Carry barátjaként tűnt fel, John Cullum megmaradt a színházi szerepeinél, és még folytathatnám. A sorozat szereplői nem lettek sztárok, mégis szerintem az egyik, ha nem a valaha volt legjobb sorozat részesei voltak.
Az egyes epizódok furábbnál furább helyzetekbe keverik a vidéki életet tanuló dokit, aztán a sorozat előre haladtával Joel főszereplőből szereplővé válik. Már nem róla szól az egész, hanem Cicely kis közösségéről. Első ránézésre az Isten háta mögött találjuk magunkat, holott itt minden megtörténik, ami fontos. A Northern Exposure üzenete – véleményem szerint – egyedi, más sorozatokhoz képest formabontó. Szerethetővé, sebezhetővé teszi, közel hozzá szereplőit. A rajongók örülhetnek, február 25.-től a Viasat 3, hétköznapokon este, 7 órai kezdettel műsorra tűzi a sorozatot. Reméljük ezúttal az utolsó két évad is látható lesz.


Season 1 • 1.1 Pilot • 1.2 Brains, Know-How and Native Intelligence • 1.3 Soapy Sanderson • 1.4 Dreams, Schemes and Putting Greens • 1.5 Russian Flu • 1.6 Sex, Lies, and Ed's Tape • 1.7 A Kodiak Moment • 1.8 Aurora Borealis
Season 2 • 2.1 Goodbye To All That • 2.2 The Big Kiss • 2.3 All Is Vanity • 2.4 What I Did For Love • 2.5 Spring Break • 2.6 War And Peace• 2.7 Slow Dance
Season 3 • 3.1 The Bumpy Road To Love • 3.2 Only You • 3.3 Oy, Wilderness • 3.4 Animals R Us • 3.5 Jules et Joel • 3.6 The Body In Question • 3.7 Roots • 3.8 A-Hunting We Will Go • 3.9 Get Real • 3.10 Seoul Mates • 3.11 Dateline: Cicely • 3.12 Our Tribe • 3.13 Things Become Extinct • 3.14 Burning Down The House • 3.15 Democracy In America • 3.16 The Three Amigos • 3.17 Lost And Found • 3.18 My Mother, My Sister • 3.19 Wake-Up Call • 3.20 The Final Frontier • 3.21 It Happened In Juneau • 3.22 Our Wedding • 3.23 Cicely
Season 4 • 4.1 Northwest Passages • 4.2 Midnight Sun • 4.3 Nothing's Perfect • 4.4 Heroes • 4.5 Blowing Bubbles • 4.6 On Your Own • 4.7 The Bad Seed • 4.8 Thanksgiving • 4.9 Do The Right Thing • 4.10 Crime and Punishment • 4.11 Survival of the Species • 4.12 Revelations • 4.13 Duets • 4.14 Grosse Pointe 48230 • 4.15 Learning Curve • 4.16 Ill Wind • 4.17 Love's Labour Mislaid • 4.18 Northern Lights • 4.19 Family Feud • 4.20 Homesick • 4.21 The Big Feast • 4.22 Kaddish for Uncle Manny • 4.23 Mud And Blood • 4.24 Sleeping With The Enemy • 4.25 Old Tree
Season 5 • 5.1 Three Doctors • 5.2 The Mystery of the Old Curio Shop • 5.3 Jaws of Life • 5.4 Altered Egos • 5.5 A River Doesn't Run Through It • 5.6 Birds of a Feather • 5.7 Rosebud • 5.8 Heal Thyself • 5.9 A Cup of Joe • 5.10 First Snow • 5.11 Baby Blues • 5.12 Mr. Sandman • 5.13 Mite Makes Right • 5.14 Bolt From the Blue • 5.15 Hello, I Love You • 5.16 Northern Hospitality • 5.17 Una Volta in L'Inverno • 5.18 Fish Story • 5.19 The Gift of the Maggie • 5.20 A Wing and a Prayer • 5.21 I Feel the Earth Move • 5.22 Gran Prix • 5.23 Blood Ties • 5.24 Lovers and Madmen
Season 6 • 6.1 Dinner at Seven-Thirty• 6.2 Eye of the Beholder • 6.3 Shofar, So Good• 6.4 The Letter • 6.5 The Robe • 6.6 Zarya • 6.7 Full Upright Position • 6.8 Up River • 6.9 Sons of the Tundra • 6.10 Realpolitik • 6.11 The Great Mushroom • 6.12 Mi Casa, Su Casa • 6.13 Horns • 6.14 The Mommy's Curse • 6.15 The Quest • 6.16 Lucky People • 6.17 The Graduate • 6.18 Little Italy • 6.19 Balls • 6.20 Buss Stop • 6.21 Ursa Minor • 6.22 Let's Dance • 6.23 Tranquility

2008. február 19., kedd

Orhan Pamuk: Isztambul, Ulpius-ház Kiadó, Budapest, 2007

Írásomat Novics János: Hüzün című írása inspirálta.
Pamuk városregénye, az író személyes vallomásán átrostált memoár, első ránézésre talán a Nyugatnak szánt, ugyanakkor hazaszóló kultúrtörténeti munka is egyben.A 2006. év irodalmi nobel-díjasának immár harmadik művét volt szerencsém elolvasni, ám ezúttal nem fiktív történettel, nem regénnyel álltam szemben. Pamuk ebben a művében rendkívül érdekfeszítő módon mesél arról a városról, amelyben él születése óta. Képet kapunk Orhan Pamuk gyermekkoráról, a düledező romok városáról, Isztambul szűk kis utcáiról, a Boszporuszon áthaladó hajók mélabújáról, a város szegény negyedeiről. Pamuk nem feledkezik meg elődeiről sem. Hogy látta Isztambult a „négy szomorú, magányos író”: a költő Yahya Kemal, az újságíró-történész Resat Ekrem Kocu, az emlékíró Abdülhak Sinasi Hisar, valamint a regényíró Ahmet Hamdi Tanpinar. Nem marad el a nyugati, elsősorban francia írók, festők utazásainak felelevenítése sem (Nerval, Gautier, Flaubert, Melling). Pamuk könyvének ezen kultúrtörténeti részei számomra helyenként – érdekfeszítő jellege ellenére – száraznak tűnt, de azt hiszem, ez beállítódásom függvénye. Számomra sokkal nagyobb hatással voltak Pamuk személyes élményei, a Boszporuszon számlált hajókról, sétáiról Beyogluban vagy Cihangirban. Ennek ellenére kifejezetten érdekesnek tartottam Kocu Isztambul enciklopédiája kapcsán írt kutatásait, vagy Flaubert nemi bajáról írottakat, de mégis számomra a könyv igazi erejét Pamuk Isztambulban tett sétái adják.
A könyvet olvasván olykor magamra, illetve Pécshez való viszonyomra ismertem. Hasonló érzések rohantak meg olykor-olykor egy-egy ráérős séta közben a Szent István téren, a Király utcán, vagy akár a lakótelepen, ahol élek. Érdekes viszony ez. A városlakó akkor veszi csak észre lakóhelyének jellegzetes vonásait, amikor kívülállóként tud tekinteni a megszokotthoz. Sokkal jobban szerettem Pécset, amikor Győrben tanultam, éltem öt éven keresztül. A hely szeretetét persze meghatározzák az abban lakó emberek is. Legközelebbi barátaimra pont akkor leltem rá, amikor annak idején elhagytam szülővárosomat, ugyanakkor hiányoztak a – Győrben igen gyér - kulturális lehetőségek. A győri éveket emiatt nagyon hasznosnak tartom, mert megtanultam értékelni a városomat. Az egyetem óta már 6 év eltelt, és a munka mellett már kevés időm van arra, hogy lassú, komótos sétákat tegyek Pécsett. Lassan megint kezdem elfelejteni tereinek, utcáinak – a parkok sajnos hiánycikkek – sajátos hangulatát. A munka befejeztével legtöbbször csak elsuhanok a jól bejáratott útvonalon, pedig a városhoz ez a ráérő bennlevés is hozzátartozik.
Visszatérve a könyvre, Pamuktól megtudhatjuk, mi is az a Hüzün, az isztambuliak lelkében élő életérzés. A hüzün a szülőváros és annak szülöttjeinek életét és sorsát összekötő büszke melankólia, amely egyesíti az ott élőket és közösségé kovácsolja a várost. A hüzün a fényes birodalmi korszak elmúlása felett érzett bánatból kel életre, és a jelen periferikus nemzeti elmaradottság érzéséből fakadó mély beletörődésből táplálkozik. Ismerős ez az érzés. Azt hiszem, minden magyar, sőt – úgy gondolom – mindenki kelet-európai átérzi ezt nemzeti sajátosságai szerint. Ez az az erő, amely arra kényszeríti az itt élő embereket, hogy egyfajta balsorsnak éljék meg helyzetüket, melyen változtatni nem lehet, ám melyet büszkén – mellett verve – lehet mutogatni.
Pamuk szereti ezt a várost, sosem gondolt arra, hogy – több pályatársával ellentétben – lehagyja azt a helyet, ahova született. Pamuk ugyanakkor gyűlöli egyes tulajdonságait, mint ahogy a szenvedélyes szeretők is olykor-olykor egymásnak tudnak esni régi sérelmeken, rossz beidegződéseken. Pamuk úgy maradt ízig-vérig török, hogy a Nyugat felé fordult, de sosem szerette a nyugat majmolókat, aki külsőségekben próbáltak felvágni látszólagos felvilágosodásukban.Mint azt korábban írtam, Pamuk könyvének – számomra – legjobb, legélvezetesebb részei, a személyes vallomásai. Ennek fényében különösen tetszett a könyv utolsó fejezetei, Pamuk első szerelmének története, és édesanyjával folytatott örökös vita arról, hogy miért ne legyen festő, hanem fejezze be az építészmérnöki kart. Mi is lehetne egy dacos, huszonéves fiú válasza erre, engedve engedetlenül minthogy: „– nem leszek festő – mondtam, – Hanem író leszek.”

2008. február 13., szerda

Tükör által tisztán

Vigyázat! SPOILER veszély! A következő bejegyzés olyan elemeket tartalamaz, ami alkalmas a meglepetés-mentes filmélmény megzavarására.

A pécsi filmforgalmazás szégyene, hogy két hónappal a hazai premierje után sem láthatja a 2010 Európai Kulturális Fővárosa – manapság kétesen hangzó – címével megáldott vidéki város nagyérdeműje a tavalyi cannesi aranypálmás román filmet.
Cristian Mungiu sokat méltatott filmje – aki jellemző módon kimaradt az Oscar-díjas jelölésből – hihetetlen kemény darab. Utoljára ilyet Inarrítu Korcs Szerelmekje esetében éreztem.
A stáb nagyon kényes területre evezett, amikor egy a Ceaucescu rezsim alatt elvégzett abortuszt helyezett története középpontjába. A csónak azonban olyan szépen siklik a vízen, mintha delfin volna.
A film első perceiben még nem is tudhatnánk miről van szó (ha a filmes fórumok hónapok óta nem ezt szajkóznák állandóan). Két szobatárs, egyetemista lány készülődik. Gabíta ideges valamiért, talán még láza is van. Otília a kollégiumban szerez be Lux szappan, meg Kent cigi után próbál nézni. Sosem éltem Romániában, mégis nagyon ismerős ez valahonnan.
Lassan persze tudomásunkra jut, hogy itt mi készül. Miért olyan sürgős aznap estére szállodai szobát foglalni, miért kommentálja úgy Gabíta apja érkezésének a hírét, hogy a „picsába”.
Az abortusz hazánkban is számos politikai, vallási vitát kirobbantott. Ennek a fényében dicséretes a film szenvtelensége. A kamera semleges állása az, ami magasra emeli a filmet. A majd kétórás film lassú, terjedelmes részekre osztódik. Az elején az eseményre való készülődés, a titkos szervezkedés, a szállodai szoba kibérlése történik. Már itt sem megy minden úgy, ahogy kellene. A hotel a telefonon rendelt szobát nem jegyezték elő, a másik hotel is csak jóval drágább szobát tud biztosítani. Mindezt áthatja egy – még a gyerekkoromból idehazáról is ismert – gyanakvás, hétköznapi megaláztatás.
Bébé, a magzatelhajító, kétgyermekes családapa és szerető férj, segít a lányokon. Mivel több évnyi börtönt kockáztat, ezért pénz helyett sokkal személyesebb szolgáltatást kér cserébe. A férfit alakító Vlad Ivanov hátborzongató természetességgel adja elő feltételeit. Ennél döbbenetesebb jelenetsort keresve sem találnék. Szerencsére a sokk valahogy hasonlóan találja el a nézőt, mint a történet szereplőit. Kiszolgáltatott helyzetükben teszik a dolgukat, utána csak a kényelmetlenség csöndje marad.
A film egyik legjobb dramaturgiai dobása az, hogy a történet főszereplője, nem is az abortuszt elszenvedő lány, hanem Otília (Anamaria Marinca lélegzetelállító alakítása) a lelkesen segítő bajtárs. Ez mindinkább hangsúlyosabbá akkor válik, amikor kiderül, hogy a Gabíta neki is hazudott. Nem is kéthónapos terhes (innen a cím), tulajdonképpen egy halott magzatot kell megszülnie.
„Miután a dolog megtörténik”, Otíliát követhetjük nyomon, ahogy mit sem sejtő kedvese anyukájának születésnapi bulijára megy. Szorongva, kényszerűségből végig üli az udvariaskodásokkal teli asztaltársalgást. Az egyik legjobb jelenet ez, a fix kameraállásból Otília arcára fókuszált pillanat. Arcának apró mozdulatai mindent elmondanak nekünk arról az érzésről, ami ebben az idétlen társaságban magányossá teszi.
Miután visszatér a „tett színhelyére”, Gabíta már túl van a dolgon. Otília ezután nekivág a parányi holt csomaggal a töksötét, éjszakai Bukarestnek, hogy - az utasításoknak megfelelően - lakótelepi szemétledobó mélyében tüntesse el a magzatot.
A végén találkoznak a barát(?)nők. Gabíta éhes, a hotel éttermének menüjét lapozgatja, Otília pedig csöndben ül, és lassan egyet pillant felénk. Vége. A film földbedöngölő erejét ezek az apró pillantások adják. Nem véletlen hogy sokszor látjuk a főszereplőt tükör előtt. A kékes-zöldes csempék között, neonfényben valahogy minden tisztábban, élesebben hat.
A román film az utóbbi időben sorra rukkol elő kincseivel, pedig nem tesznek más, mint egyszerűen, őszintén mesélnek, és nem akarnak szórakoztatni, sem agyonütni. Ez utóbbi sok esetben mégis sikerül, csak kevésbé harsány, kevésbé direkt formában, mint nyugati társaik esetében.
(Cristian Mungiu: 4 hónap, 3 hét, 2 nap)

2008. február 8., péntek

Lawrence Block: Nyolcmillió halál; Agave Kiadó, Budapest, 2007

Matt Scudder ezúttal könnyű feladatot kap. Egy prosti bízza meg azzal, hogy a stricijének adja be azt, hogy ki akar lépni a bízniszből. Scudder teljesíti a küldetést, a vártnál könnyebben. A gyakorlott olvasó, főleg hogy még csak a könyv alig pár oldalán jutottunk túl, tudja már, hogy itt még történni kell valaminek. Aki pedig Lawence Block Scudder sorozatát ismeri, az tudja, hogy egy gyilkosságnak kell következnie. Nem csalatkozunk. A prostit megölik, elég brutális módon. A strici – akit első nekifutásból a gyilkosnak vélnénk – pedig megbízza Scuddert, hogy derítse ki : ki a gyilkos.
Agathe Christie helyett, ha könnyed olvasmányra vágyom, Block könyveit veszem a kezembe (Henning Mankell egy más tészta, Ő ver mindenkit nálam eddig a krimi múfaján belül).
Az Agave Kiadó eddig 5 kötetnyit jelentetett meg Bernie Rhodenbarr történeteiből, megismertette a magyar olvasókkal a Bérgyilkos trilógiát, és a Scuder sorozatnak is ez az 5. darabja.
Scudder, a rendőrségtől kilépett magánkopó. Évekkel ezelőtt rablókat üldözött, mikor egy, a pisztolyából eltévedt, golyó egy kislány életét oltotta ki. Az alkohol azóta a barátja. Nem újszerű az alkoholista nyomozó alakja a krimi irodalomban, aki az utca mocskának látványát csak a pohár fenekén keresztül bírja elviselni.
Az utóbbi időben egyre laposabbnak éreztem a Block írásokat. A betörő sorozat forgatőkönyve könnyen felvázolható: Adott egy betörés, ahol Berniet megelőzik. A tett helyszínén egy hulla hever, és Bernie nyomában lohol is már a rendőrség. Bernie feladata ezután nem lehet más, minthogy megtalálja a gyilkost, és maga helyett a rendőrségnek tálalja, és megpróbáljon a lehető legjobban kijönni a szorult helyzetből.
A Scudder sorozat állandósult alapszituációja az, hogy valaki betéved Scudder törzshelyére, az Armstrongba, hogy a nyomozótól egy szívességet kérjen. Scudder erkölcsisége egyben mérhető. Elnéz mindent, de a gyilkosságot nem. Idegesítően alapos önfejűséggel veti magát a gyilkos nyomába, és sikerrel jár. Közben pedig lecsúszik jó pár bourbon.
Nos a Nyolcmillió halál nem csak a szokatlanul hoszzú terjedelmével tűnik ki az eddigi, hazánkban piacra dobott részek közül, hanem a főszereplő egyre emberibbé tételében is.
Scudder a könyv végére eljut addig a pontig, hogy a “A nevem matt Scudder, passzolnék.” Mondat helyet az Anonim Alkoholisták gyűlésén beismeri alkoholizmusát. Miközben egyre elkeseredettebben próbál meg a gyilkos után futni, küszkódik az ivási ingerével. Persze egy kissé közhelyes az, ahogy a New Yorkban dúló erőszakhullámot egy-egy újságcikkből felolvasott esettel próbálja meg szemléltetni. Egyre többször halljuk azt, hogy szar ez a világ, és Block tollából ez nekem picit unalmasan hatott.
Ami emellett a regény erénye szerintem, hogy Scudder alkoholproblémája rájátszik a nyomozói munkára is. Nehézkesen halad előre az ügy. Az eddigi megszokott bourbon beöntés nélkül nem mennek olyan gördülékenyen a dolgok. A vége nem okoz nagy izgalmat, igazából számomra kicsit érdektelenné is válik a gyilkos személye.
Blockot összeségében jó olvasni, még akkor is ha egy kaptafára faragottak a történetei, a Nyolcmillió halál a Scudder sztorik közül egy kicsit kiemelkedik. Vannak hibái, de szerethető.

Hollywoodi lidércnyomás


Ahogy írtam már korábban, Cormac McCarthy No Country For Old Men című regényét más nem adaptálhatta volna filmre, mint Joel és Ethan Coen. Miért is? Nézzük meg, mondjuk a Fargot, és mást nem is kell ehhez hozzátenni.
A – magyar cím szerint – NEM VÉNNEK VALÓ VIDÉK az Egyesült Államok egyik legvadabb táján játszódik, Texas és Mexikó határán, ahol a két országot csak a Rio Grande választja el egymástól.
Llewelyn Moss a vadászata kellős közepén egy rossz kimenetelű drogügylet nyomaira bukkan a pusztában. Egy-két pick-up, jó pár hulla, egy raklapnyi heroin, és nem messze onnan egy másik hulla társaságában egy táska pénz (kb. 2,5 millió dollár). A baj akkor kezdődik, amikor Moss, az egykori hegesztő, magával viszi a pénzt. Alapjában véve nem lenne semmi gond ezzel, ha nem gondolná fontosnak azt, hogy éjjel visszamenjen a tett színhelyére. A pénzt ugyanis többen keresik.Egy egyszerű, becsületes ember olyan erőszakhullámot indít el, amit még a korosodó, kiábrándult Bell sheriff sem tud megakadályozni. Moss beleillik Coenék antihősei sorába – leszámítva az idétlen vigyorgást – a legközelebbi rokona az autókereskedő, Jerry Lundegaard. Egyiknek sincs fogalma, mibe keveredik, mit indít el. Mindegyik a könnyebb utat válassza, és ez lesz bukásuk alapja. Moss azonban – ellentétben Jerryvel – szófukar lény. Nem véletlen. Ez itt a vadnyugat, XX. századi kiadásban. A No Country egy modern világba oltott western. Itt a szajré, amiért bandák küzdenek. Láthatunk leszámolást, és fegyveres csatát is, csak itt nem a régi faviskók között szólnak a hatlövetük, hanem fém és üveg roppan a sörét és társai hatására. Ez a vidék már nem az a vidék. A jó és a rossz sem az, aminek látszik. Hogyan lehetne akkor itt eligazodni? Bell Sherrif – az ismételten zseniális Tommy Lee Jones – lesz a szócsöve e letűnt kornak. Annak a kornak, ahol létezett ugyan rossz, de megfogható, felismerhető, felfogható volt. Sok helyütt hallottuk már, hogy a drog mindent megváltoztatott, a bűnözés sem a régi. Szerencsére a No Countryban nincs ez ilyen közhelyesen kimondva. A régi szabályok megváltoztak, és nem tudni merre tartanak. Itt van ez az Anthon Chirurgh, akiről nem is tudni, létezik-e egyáltalán. Aki látta, az már nem tud beszámolni róla, ilyen-olyan okból. Nem tudni honnan jött, volt-e gyerekszobája, és nem tudni merre tart, viszont van az embernek egy olyan balsejtelme, hogy ezután mindig itt lesz közöttünk. Chriurgh megtartja a szavát, ha kell nem öl, mert elvei vannak. Javier Bardem elképesztően kelti életre ezt a figurát. Apró mimikával, szinte rezzenéstelen arccal személyesíti meg Chirurgh alakját, és mindeközben sikerül a karakter titokzatosságát megtartania. Josh Brolin a pénztől eszét vesztett kisember látszólagos magabiztosságába burkolt amatőrét profin alakítja, ezután nagyobb kereslet lesz utána is. Woody Harrelson is kap egy rövid és nem éppen hálás szerepet. Ha cinikus akarnék lenni, mondhatnám, hogy Carson szerepét Steve Busceminek adhatták volna. Ő az, akivel Coenék úgy barátilag, poénból, mindig elbánnak. Persze a karakter Harrelsonra jobban illet, így helyén van ez is.
A film castingja nagyon jó volt. Szerencsére ismét lehet látni olyan karaktereket a filmben, akik láttán nem tudjuk eldönteni, hogy sírjunk vagy nevessünk (mondjuk inkább az utóbbit tettem). Ott van például a benzinkutas, vagy a lakókocsi park recepciós nője. Coenék ebben voltakkorábban zseniálisak, hogy ilyen finoman karakterisztikus alakokkal töltötték meg a filmjüket, a legjobb példa erre korábbról, ismételten a Fargo, de Az ember aki ott se volt-ot is említhetnénk. Hála az égnek, hogy a Kegyetlen bánásmód és a Betörő az albérlőm gagyi karakterei után visszatértek az általuk már kitaposott útra.
Az előbbi megállapításomat tartom az egész filmre is. Az érdekfeszítő, finom humorral fűszerezett thriller szép lassan egyfajta korleletté alakul át. Nem éppen optimista a végkifejlete, de így lesz a történet igazán kerekké. Coenék olyan terepre léptek, ahol igazán az elemükben lehetnek. A testvérpáros kitűnően rakta össze a forgatókönyvet, alig hagyva el valamit a könyvből, szinte egy az egyben felrakták a vászonra a regényt. A filmben nincs zene, ami tökéletes megoldás volt szerintem, mondom ezt annak ellenére, hogy a trailert aláfestő idegtépő ütem és a gitárhang szenzációsan lett összedobva. Sokan a film lassúsága miatt fognak fanyalogni. Ők azok, akik a pörgő, agyonvágott amerikai tucat filmeken nőttek fel. Persze ez ízlés kérdése. Aki a rendezőpáros stílusát szereti, nem fog csalódni, sőt mint a húsz ujját meg fogja nyalni. Nem tartom sokra az Oscar díjat már évek óta, de kíváncsi vagyok, hogy ezúttal menyi eszük lesz.

(Joel and Ethan Coen: Nem vénnek való vidék)

2008. február 6., szerda

Cormac McCarthy: Nem vénnek való vidék, Magvető, Budapest, 2008

A 2008-as év amerikai filmes díjkiosztó hónapjaiban a Coen-testvérek neve sokszor elhangzott, ahogy remélem az Oscar szobrocskák átadásakor is el fog hangzani egy párszor (erre nyolcszor van esélyük), főleg a végén. A Magvető Kiadó gyorsabb volt, mint a UIP-DUNA Film, hisz a könyv már január végén az olvasók kezébe kerülhetett, míg a már most sokat emlegetett film csak március 6-án kerül a mozikba. Személyes kedvenceim, a testvér-rendező páros olyan alapanyagot kapott a filmjükhöz, amire első ránézésre, ha nem tudom, hogy ebből már filmet forgattak, azt gondolnám, csak ők adaptálhatják a filmvászonra, mondom ezt úgy, hogy még a filmet nem is láttam (jó de velük, elfogult is vagyok, vállalom). Cormac McCarthy idehaza kevéssé ismert, ezelőtt egyetlen regénye jelent meg, Vad lovak címen (amit szintén megfilmesítettek a méltatlanul felkapott Matt Damonnal a főszerepben). A No Country For Old Men (mert hogy nevezzük nevén már a gyereket) 10 eddig megjelent regényéből a kilencedik. Legutóbbi művéért, a The Road című regényért 2007-ben Pulitzer-díjjal jutalmazták.A magyarul „Nem vénnek való vidék”-re elkeresztelt könyv (a cím Yeats Hajózás Bizáncba című versének első sorából jön) nem valami optimista könyv. Valahol Texas és Mexikó határvidékén játszódik a történet. Llewelyn Moss, az egyszerű „főhősünk” (nem mellékesen kiválóan beleillik Coenék legjobb filmjeinek bukott béna főhősei sorába) a pusztaságban három kocsit talál elhagyatottan, körülötte hullák. Az egyik kocsiban találni még némi drogot, és a helyszíntől nem messze egy újabb hulla társaságában egy aktatáskát, olyan 2,4 millió dollárral megtömve. Mit is csinálhatna ilyenkor az ember. Tehetne-e mást, mint hogy magával vigye. Ha nem profi bűnöző, akkor viszont olyan hülyeséget csinál, ami mindenféle racionalitást elfeledtet velünk, visszatér a helyszínre, holott különösebb oka nem lenne rá. Kérdés, hogy ha egyszerre többen is a nyomodban vannak (és ezek közül a legkisebb baj az, hogy köröz a rendőrség), miért ragaszkodsz a pénzhez.A No Country értelmezésemben egy fajta modern időkbe oltott western, ami nélkülöz mindenfajta lányregényes romantikát, és elmossa a rossz és a jó közötti határokat. Itt is pénzért folyik a harc, ahogy egy jól kitervelt vadnyugati történetben. Van itt üldözés, pisztolyos párharc, leszámolás, de mindez egy évszázaddal később a letűnt korszak után.Hogy miért pesszimista a könyv? Nincs jó véleménnyel a világról, a megváltozott körülményekről. Az elmúlt világ szócsöve Ed Tom Bell serrif, aki az ügy után nyugdíjazását kéri (nekem kifejezetten tetszettek az egyes fejezetek között dőlt betűvel szedett személyes vallomásai). Ebben a megváltozott világban nincs egyértelműen jó. Llewelyn felad mindent egy táska pénzért, Bell seriffről is kiderül valami a múltjáról. A gonosz ebbe a világba Anton Chirurgh (Javier Bardem állítólag hidegrázóan jó alakítása a filmben) személyében jön el. Egy gyilkoló gép, aki elvszerűen öl, nem a pénz hajtja, és a sorsról papol. Az egyik legizgalmasabb és legdurvább jelenet a könyvben, amikor egy benzinkút pénztárosával beszél arról, hogy mennyit veszített már pénzfeldobással. Feldobásra kerül egy pénzérme, anélkül, hogy a pénztáros rájönne, hogy az életéről dönt a fej vagy az írás. Ő szerencsével jár, más nem. Chirurgh a világunkban jelenlévő Rosszt mutatja meg, ami minden megmagyarázhatatlan tragédiának az oka. Persze, ha még jobban belemegyünk, akkor ki lehetne vesézni azt is, hogy McCarthy hogy látja Amerikát, egy olyan országot, amelyet elrontott Vietnám, amely elvesztette minden tisztességét. A könyv ráadásul abban az évben jelent meg hazájában, amikor az országvezetés döntése alapján lerohanták Afganisztánt, majd következett az új Vietnámnak is emlegetet Irak. Kíváncsi vagyok a filmre. Sokan mesterműnek tekintik, a könyv szerintem az. Kemény, és a vége valahogy nem oldoz fel.

Bodor Ádám: Sinistra körzet, Magvető, Budapest, 2007

Bodor Ádám Sinistra körzete a határvidék, akár mint a Purgatórium, az Élet és Halál mezsgyéjén kell keresgélni, Természet és Ember találkozási pontjánál. Bodor röpke műve titokzatos atmoszférát teremt. Talán Dragomán A pusztítás könyve című művét tudnám hasonlítani hozzá. Eegyedi szabályok érvényesek ezen a környéken, és furábbnál furább emberek fordulnak meg itt. Ha meg akarnánk határozni, földrajzilag bejelölni, akkor valahol a Kárpátokban, a román-ukrán határnál kötnénk ki. A körzet a Sinistra folyó mentén terül el, mely búvópatakjaival behálózza az egész térséget. Ennek ellenére fogalmunk nincs arról, hogy merre járunk. Csak annyit tudunk olyan hely ez, ahol az erdőnek, a földnek, a víznek, a tűznek és a levegőnek súlyos szava van. Hátborzongató hely, és egyben csodálatos. A területet a hegyi vadászok uralják, azok ezredese valósággal mindenható, ő dönt arról, hogy ha új ember vetődik arra, milyen nevet kapjon (a nevet aztán dögcédulára nyomják, amit többé levenni nem lehet), mit dolgozhat, hol lakhat. Ő az, aki eldönti, hogy az adott évben a szörnyű tunguznátha-járvány kitör-e, vagy nem fertőz meg senkit. Arról is ő határoz, hogy kit lehet ellene beoltani arra az esetre, ha mégis kitörne. Andrej Bodor, akinek neve szintén ily módon választott, erre a vidékre jön, hogy fogadott fiát Béla Bundusiant megtalálja. Szép lassan halad előre célja felé: Andrej a kívülálló, a korrumpálható és mindenre használható ember, aki teljesen legálisan és a férj által is elfogadottan férjes nőre tesz szert, aki ezt-azt megteszi az ezredesnek. A könyv ugyan annyira nem szippantott be, mint a világában általam hasonlónak tartott Dragomán-mű (bár az meg olyan olvasmány volt, amelyet lassabban lehet megemészteni), mégis markáns világával együtt, élmény volt olvasni.

Oravecz Imre: Ondrok gödre, Jelenkor, Pécs, 2007

Egyszer volt, hol nem volt. Valahol a Tengeren innen, a Kárpát-medence szívében volt egy Osztrák-Magyar Monarchia. Deákék épphogy aláírták a kiegyezési dokumentumokat. Nos ebben az időben kezdődik Oravecz történetének törzse. Élt ezen a területen sokféle nép, és sokféle rangú ember. Az Ondrok gödre parasztregény, egy kicsit Németh László Iszonya jut az ember eszébe róla. De ez egy más kor írója, másféle nyelvezet (még akkor is, ha a paraszti ember egyféleképpen beszélt, természetesen tájegységenként differenciálva). Tulajdonképpen nem kategorizál Oravecz parasztra és dzsentrire. Persze falun, földművesek között játszódik története, karakterei mégis sokkalta összetettebbek, mint a köztudatba beépített parasztalkaté. A frissen felszabadított magyar jobbágyok és azok közvetlen leszármazottainak világa ez. Oravecz az 1867-1896 közti állapotokat tálalja fel az olvasónak. Azért olyan egyszerűen nem ússzuk meg. Mondhatjuk, hogy parasztregény, meg hogy faluregény, de emellett ez családregény is. Az Árvai család három generáción átívelő történetét olvashatjuk a regényben. Emellett kapunk fejlődéstörténetet is. István, a legnagyobb fiú felcseperedésének lehetünk szemtanúi. Sőt kapunk szerelmi történetet is, az udvarlástól egészen a naturalista szexig is. A könyv igazi főszereplője azonban maga a vidék, amelyet az író igazán jól ismer: Szajla. Ezen belül, Ondrok gödre egy völgy, ahol az Árvai családnak földje volt. A regény főbb szereplői közül talán legérdekesebb Árvai János alakja. Összetett és bonyolult apafigura az övé. Aki a férfi a házban, kemény szigorral bán fiúgyermekeivel a kezdeti heves szeretet után. Teljhatalma mégis véges, köszönhetően a család nőtagjainak, akiknek érdekérvényesítő képesség lenyűgözően kifinomult. Kapunk történelmi leckéket is, egészen finom köntösbe bújtatva, egy-egy társaságbéli beszélgetésekből kiszűrve. Megjelenik a Monarchia elhibázott kisebbség politikája is, és ennek vetülete a kisemberek gondolkodásában. Teljesen természetes, hogy a rutén, a tót, stb. hülye, menjen Amerikába minek az ide. Hol jöhetne itt szóba diszkrimináció, xenofóbia, stb. Megtudhatjuk (szemlesütve bevallom, erről nem igen tudtam), hogy abban az időben milliós nagyságrendű magyar állampolgár, nagyrészt parasztember vándorolt ki Amerikába a jobb fizetés reményében, hogy majd idehaza földet tudjon vásárolni. István és felesége Anna a hatalmi erőket fitogtató apa/após János árnyékában így kényszerül a könyv végén a Tengerentúlra. Itt ér véget a regény, lezáratlanul, vagyis inkább folytatásra késztetvén. Ahogy az alcím is ígéri, hisz ez az első könyv, Az álom anyaga. Kíváncsian várom, hogy Oravecz merre viszi magánmitológiáját. Oravecztől először az 1972. szeptembert olvastam. Ami, akkoriban nőínséges korszakomban kiválóan passzolt lelkivilágomhoz. Tetszett nekem az Egy földterület növénytakarójának változása című kötet prózaversszerű költeményei, de A megfelelő nap lecsupaszított (szerintem nem is) versei teljesen elfordítottak tőle. Az Ondrok gödre szememben újra felépítette Oravecz renoméját. Ezután másképpen fogok odafigyelni rá.

Bérczes László: Cseh Tamás beszélgetőkönyv, Új Palatinus Könyvesház Kft., Budapest, 2007

A 2008-as esztendőt nagy olvasási étvággyal kezdtem. Ilyenkor falom a könyveket, mert nagyon jól esik. A könyv drogként működik. Ezt az évet egy újabb lebilincselő olvasmánnyal folytattam. Karácsonyra kaptam kedvesemtől Bérczes László és Cseh Tamás beszélgető könyvét. Általában nem vonz olyan könyv, amiben egy ismert, híres ember avagy sztár beszél magáról. Nem különösebben érdekel az élete egyiknek sem. Az tetszik, amit csinál és kész. Cseh Tamás egy kicsit más ebből a szempontból. Alapjában véve Ő is a Bereményi Gézával együtt összehozott dalai miatt szeretem, de annyi sztorit hallottam már összetalálkozásukról, elválásukról, hogy érdekelt ez a könyv.A könyv alapszituációját az adja, hogy Cseh Tamás megtudja: tüdőrákja van. Úgy gondolom, és ezt egy a honlapján fellelhető 2007. októberi rádió interjúban is megerősíti, nem ez volt a könyv apropója. Mindenesetre ez egy olyan súlyos dolog, ami meghatározza a gondolatait az embernek, így a róla szóló könyv alaphangulatát is. Az könyv – az interjúban tett bevallás szerint – talán éppen ezért lett ennyire őszinte. A könyv enyhén irányított spontenaitása tetszett nekem. Nyilvánvalóan előre leegyeztette kérdező és kérdezett miről fognak beszélni, emellett azonban a könyv szerkezeti felépítése és az egyes fejezetek beindulása is spontán, ténylegesen beszélgetésről tanúskodik. Be kell vallanom ez egy olyan ajándék volt, hogy válasszak egy könyvet. Sokáig vaciláltam és azért döntöttem e mellett, mert úgy gondoltam, különben biztos nem venném meg, és nem olvasnám el. Kedvesem hazafele a vonaton bele olvasott (én akkor persze még nem nézhettem meg). Majd 50 oldalt olvasott a könyvből, Ő, aki egyébként nem szereti Cseh Tamást. A daloktól lúdbőröz a háta. Mindezt miért említem meg? Úgy gondolom, nem csak annak lehet érdekes olvasmány, aki CsT rajongó (mondjuk annak kötelező olvasmány), hanem aki szeretne tudni arról, milyen bolt a 60-as, 70-es évek, egy krakkói kirándulás (na mondjuk ez pont nincsen benne, de jól hangzott, nem?:). Érdekes lehetett az a világ, ahol ennyi színész, filmrendező, énekes összejárt. Együtt ivott, beszélgetett, együtt volt, és mindezt a kádári diktatúra éveiben. Annak ellenére, hogy folyton az halljuk, hogy a társas csoportok megszűntek ebben az időben, azért ez fű alatt ment. Együtt voltak ezek az emberek, ma meg van TV, kettészakadt közélet, nyugat, EU, stb. és minden másképp van. Na jó ne kanyarodjunk el a könyvtől…A beszélgetés során megtudhatjuk, hogyan találkozott Géza és Tamás, miért kellett külön-külön felvenni Jánossal és Tamással a Levelet, hogy találkozott Évával, miért nem disszidáltak, amikor Párizsban voltak, miért volt a 7 év szünet, miért játszanak indiánosdit nyaranta Bakonybélben, kik voltak az Editek, esetleg Juditok, stb. A könyv 2006. augusztus 26. és október 9. közötti beszélgetéseket tartalmaz, egy 2007. június 8. napi utóirattal. Megtudhatjuk, hogy CsT kicsit elcsendesedett, gitárját lerakta, amíg meg nem gyógyul, addig elő sem veszi, mert – mint mondja – a dalokhoz nem elsősorban énektudás kell, hanem rengetek energia, ami neki most nincs. Kicsit lecsendesedett, de nem keseredett el, a cigarettát is lerakta (pedig az utóirat rész előtt még betegként is dohányzott). Kiadásra került az Esszencia, a dalok válogatás lemeze (ezt név- és születésnapomra kértem és kaptam meg), amelyből nekem személy szerint hiányzik egy-két dal (főleg a Szőke barátném) de jó anyag. Kül- és belcsínyében jól kivitelezett könyv, az apró elírási hibák bosszantóak. Nem sok van, egy kezemen megszámlálható, de miért nem lehet figyelni, ezt nem értem.

Khaled Hosseini: Papírsárkányok - Hazatérés Afganisztánba -, Tercium Kiadó, Budapest, 2007

Aki történelemről akar mesélni, főleg olyanoknak, akik távol élnek attól, amiről az író beszélni akar, akkor mindenki számára átélhetővé kell tenni a történelmet. Legyen szó Afganisztánról akár. A történet a béke utolsó éveiben, a 70-es években kezdődik. Két, az országában jelentőségteljesen ellentétes származású gyerek, akiket egy emlő táplált, él egy fedél alatt a két apával. Amír anyja születésekor meghalt. Haszan anyja elszökött. Amír történeteket talál ki, mi több elkezd írni, apja nem nyápicnak tartja, hisz nem áll ki sosem semmiért. Amír apjai kegyeit keresi, ezért bármire képes. Féltékeny gyerekkori barátjára, Haszanra, akit apja fiaként szeret. Amikor a sárkányeregető versenyen győz, ezzel elnyeri apja dicséretét, kitörölhetetlen bűnt követ el. A forradalom előtt Pakisztánba menekülnek, onnan Amerikába. Több int húsz év múlva (2001-ben) tér vissza Amír, hogy Haszan fiát kimenekítse a tálibok uralta országból.Szinte filmszerűen felépített regény, nem véletlen, hogy Marc Foster filmet is forgatott a könyvből. Adta magát. Ez az az irodalmi mű, amire Hollywoodban ugranak. Akár egy Golden Globe díjat is elhozhat a legjobb idegennyelvű film kategóriájában.A fülszöveg azt hirdette, hogy az amerikai kritikusok az évtized regényének titulálták. Gondoltam ezzel a könyvvel vigyázni kell. Apósomnak ajándékoztuk születésnapjára még decemberben. Gondoltuk, ez tetszeni fg neki. Ennyire gyorsan talán még nem falt be könyvet. Kíváncsi lettem, még sosem olvastam mai bestsellert (vagy csak nagyon-nagyon ritkán).Kellemesen csalódtam a könyvben. Jobban nem is indulhatott volna 2008 olvasmányélménye, mint ezzel a könyvvel. A szerző, az Amerikában élő, afgán Khaled Hosseini tud írni. Nem egy szokványos összecsapott ponyvát tarthatunk a kezünkben. Akik szeretnek távoli. Egzotikus vidékekre kalandozni olvasás közben, azok szeretni fogják. Bár nem tudom, mennyire lehet egy háborús övezet egzotikus. Ezt is csak egy hülye európai írhatja. A fordítót és a kiadót dicséri, hogy a könyv végére magyarázatot fűz néhány perzsa és arab kifejezéshez. Sokat a szerző is megmagyaráz a könyvben teszi mindezt ízlésesen, nem teszi értelmező szótár ízűvé a regényt. Klasszikus, tanmeseszerűen felépített történet. Van eleje, tetőpontja, közepe, vége. Mindez ízlésesen olvasásra szabva. Mert egy regénynek mi lehet nagyobb erénye, mint az hogy történetet mesél (na a mai magyar irodalom sztárjaitól mentsen meg az ég), és teszi azt, lebilincselő módon. Mindeközben tényleg meg tudunk egy-két dolgot Afganisztánról, úgy, hogy nem találkozunk politikai propagandával, sőt 2001. szeptembere is mértéktartóan van megemlítve a könyv végén, nincs átpolitizálva. Nem állítom, hogy az évtized regénye, de izgalmas olvasmány.