80. alkalommal osztották ki az Oscar díjakat

Minden évben elolvasom az Oscar jelöltek és győztesek listáját, de utoljára tizenéves koromban vártam olyan izgatottan a díjátadó ceremóniát, mint ebben az évben. Ennek oka, hogy kedvenc rendező(pároso)m Joel és Ethan Coen erőteljesen érintve voltak az ügyben, és úgy éreztem ez az év lehet az, amikor végre a nekik már régóta kijáró elismerésként kézhez kaphatják a jól megérdemelt arany szobrocskát. Minden jel az Ő győzelmükre mutatott, besöpröttek szinte valamennyi valamire való amerikai kritikusi díjat, sőt a rendezők, a forgatókönyvírók céhe is őket találta idén a legjobbnak. A legismertebb díjak közül Golden Globe és a BAFTA volt az, aki nem állt melléjük (bár Angliában a rendezői díjat is megkapták). Az előbbi talán európaisága, az utóbbi pedig – biztos vagyok benne, hogy – angolsága miatt a Ian McEwan könyvéből készült, Vágy és vezeklést jutalmazta. Az utóbbi években évről-évre csalódtam az Akadémia döntéseiben. Tavaly az izgalmas, és fordulatos hongkongi akciófilm, a Szigorúan piszkos ügyek remakejét, A téglát találták a legjobbnak, olyan filmek mellett mint például Inarritu Bábelje. Erre a gyalázatra még az sem volt számomra elfogadható indok, hogy Martin Scorsesét már jó pár filmjéért megérdemelte a kitűntetést. Ha egy film nem jó, nem szabad díjazni. Ne feledkezzünk meg a 2006. év rossz döntéséről sem, amikor az Ang Lee által rendezett Brockback Mountain csúszott le a giccses Ütközések miatta legjobb film oscarjáról (Ang Leet legalább megdobták egy rendezői oscarral), és akkor a kitűnően kivitelezett Good Night, and Good Luckról nem is beszéltem. Számos – szerintem – érthetetlen döntést lehetne felsorolni (Gladiátor, Titanic, Chicago), persze tudom, hogy évek folyamán sokat változott az ízlésem is, sőt azt is tudom, hogy akadnak olyan évek, amikor kevés a jó film, valamikor pedig dömpingje van az értékes alkotásoknak. Az utóbbi tizenöt év amerikai filmtermését (mert azt el kell fogadni ez amerikai filmünnep, a világ filmművészete egyetlen egy kategóriába be van skatulyázva), jelöltjeit, ennyire erős mezőny a legjobb film kategóriájában utoljára – szerintem – 1993-ban (A szökevény, Apám nevében, Zongoralecke, A napok romjai, Schindler listája) és 1994-ben (Forrest Gump, Négy esküvő és egy temetés, Ponyvaregény, Kvíz Show, A remény rabjai) volt.
Az idei öt – a legjobb film kategóriájában – jelölt alkotás közül hármat volt szerencsém eddig látni. A Vágy év vezeklés fogadtatása nagyobb durranással indult és végére kifulladt, ahogy a film is. Amíg a történet a gyerekkorban elkövetett bűn külvilágtól elzárt világában mozog, addig kiválóan működik minden, aztán a film második felére kifullad az egész, hogy a lezárással ismét helyrehozzon valamit. Összességében azonban elmondható, hogy nem érdemelhette meg a legjobb filmért járó szobrocskát. A főszereplők súlytalanok, nem adnak igazi erőt a filmnek. A legjobb, a vásznon pár pillanatra feltűnő, az idős Brionyt alakító Vanessa Redgrave, és a gyerek Brionyt alakító Saoirse Ronan.
A Michael Claytont és a Junot sajnos még nem sikerült megnéznem. Míg előbbiről az hírlik, hogy a klasszikus, nagy stúdiós, politikai krimi műfajába tartozik, kiválóan levezényelt és erős színészi jelenléttel megspékelt előadásban, addig az utóbbit a tavalyi meglepetésfilm, A család kicsi kincséhez hasonlítják.
Látatlanban is ki merem jelenteni, hogy ebben az erős mezőnyben is a tavalyi szezon két legkiemelkedőbb darabja a Coen fivérek és Paul Thomas Anderson mozija volt. Ahogy már korábban is írtam, a Coen testvérek, már korábbról a kedvenceim közé tartoznak, így elfogult vagyok velük. Ebből az alapállásból sem tudtam volna eldönteni, melyik filmnek adjam le a voksomat. A Vérző olaj végső győzelme kapcsán talán kicsit szomorúbb lettem volna, ám nem vitattam volna ennél felállásnál sem a döntés jogosságát.

A végeredmény azonban azt mutatja, hogy idén az Akadémiának helyén volt az esze. A No Country For Old Men összesen 4 szobrocskát vihetett el, ezek közül a testvér pár háromszor is a pódiumra állhatott (a legjobb adaptált forgatókönyv, a legjobb rendezés, és – mint producerek – a legjobb film), illetve Javier Bardem megkérdőjelezhetetlen alakítását jutalmazták még. Nem szomorkodhatott azért nagyon a There Will Be Blood stábja sem. Daniel Day-Lewis – ugyancsak egyértelmű díjazása – nyert a férfi főszereplők között és az operatőr Robert Elswit is győztesen hagyhatta el a termet.
Az erős mezőnyt mutatja az is, hogy minden fontosabb filmnek jutott egy díj: a Juno a legjobb eredeti forgatókönyv (Diablo Cody), a Michael Clayton a legjobb női epizódszereplő (Tilda Swanton), a Sweeney Tood a legjobb látványterv (Dante Ferretti és Francesca Lo), a Vágy és Vezeklés a legjobb filmzene (Dario Marianelli) kategóriájában nyert. A Peter Greengrass által rendezett, agyondicsért akciófilm, a Bourne Ultimátum három technikai díjat zsebelt be (vágás, hang, hangvágás). A színésznők között a Piaf címszerepét alakító, Marion Cotillard lett a győztes (A film emellett a legjobb smink díját is bezsebelte). Ami számomra érthetetlen évről-évre, hogy a legjobb idegen-nyelvű filmek kategóriájából hogyan maradhat ki a kortárs európai és távol-keleti filmművészet színe java. Volt idő, amikor Bergman, Antonioni és társai is beválogatásra kerülte, de a mai „nagyok” kiestek az Akadémia látószögéből (a teljesség kedve nélkül: Lars von Trier, Kim Ki-duk, Kitano Takeshi, Michael Haneke filmjei az oscar közelébe sem kerülnek).
Ebben a kategóriában évről-évre a filmes közönség előtt ismeretlen filmek kerülnek díjazásra, többségüket például Magyarországon be sem mutatják (persze ez a magyar filmforgalmazás hibája). A legnagyobb döbbenet számomra idén az volt, hogy Cristian Mungiu Arany Pálmával jutalmazott és európai filmdíjas alkotása, a 4 hónap, 3 hét és 2 nap be sem került az öt jelölt közé. Véleményem szerint, ezt a kategóriát innentől kezdve komolyan sem lehetett venni.
Néha akad egy-egy film ,aki európai létére, az idegen-nyelvű kategóriából, mint árnyékból kilépve, bekerül a verseny forgatagába. Idén ez a film Julian Schnabel – hazánkban a szerencsésebbek által már látott – 2 Golden Globe díjas alkotása, a Szkafander és pillangó volt. A súlyos szélütés következtében mozgásképtellené váló Jean-Dominique Bauby-ról – aki az Elle France főszerkesztője volt – szóló történet azonban díjazás nélkül maradt. Rend kedvéért a legjobb idegen-nyelvű film, az osztrák „A pénzhamisítók” lett.
Idén is kiosztásra kerültek tehát a díjak, immár 80. alkalommal. Nem osztozom azonban azoknak a véleményében, akik azt mondták, hogy idén a Coenéket kárpótolják, ugyanúgy, mint tavaly Scorseset. Véleményem szerint a fivérek megérdemelték ezért a filmjükért a díjakat, Scorsese nem. Ebből a megközelítésből Coenéket nem kárpótolták, hanem jutalmazták, Scorseset viszont a régi filmjei miatt egy rossz filmért tűntették ki.
Az Oscar továbbra is Amerika filmes ünnepe marad, ahonnan minden más kiszorul, továbbra is nagyobb szerepet játszik a filmes lobbi, a stúdiók közötti viadal, mint a filmek színvonala, de idén ezek a momentumok szerencsésen jöttek össze, így két emlékezetes alkotással is gazdagodhattunk.

Egyéb díjak:

Legjobb jelmez: Erzsébet - Az aranykor
Legjobb vizuális effekt: Az arany iránytű
Legjobb rövidfilm: Zsebtolvajok Mozartja
Legjobb rövid animációs film: Péter és a farkas
Legjobb animációs film: L’ecsó

(megjegyzés: nagyon bírtam szeretni, mégis a Persepolis jobb, csak épp egy Pixar film elelnében semmi esélye sem volt.)

Legjobb betétdal: Glen Hansard és Marketa Irglova (Once)
Legjobb rövid dokumentumfilm: Freeheld
Legjobb dokumentumfilm: Taxi to the Dark Side

(képek: www.origo.hu)