2008. szeptember 26., péntek

mert muszáj mulatságnak lenni

„Három legény elindul a bálba. Úgy hallották, mulatság lesz. Kiöltöznek: öltöny, új cipő, lenyalt haj, virág. A bálterem zárva. Betörik, mert bentről hangokat hallanak. A terem üres. Most akkor lesz mulatság vagy nem lesz? És ha lesz, kitől lesz? Másoktól? Maguktól? Mit kell tenni, hogy mulatság legyen? Hogy muzsika legyen. Hogy igazi legyen. Ez a kérdés. Egy életen át.” (Az előadás szinopszisa, www.szinhaz.hu/barka/)

Fordította: Kerényi Grácia

Szereplők:

B legény: Szikszai Rémusz
S legény: Mucsi Zoltán
N legény: Scherer Péter

Díszlet: Sárkány Sándor
Jelmez: Kárpáti Enikő
Munkatárs: Cseh Tamás
Rendezte: Bérczes László

1 óra 50 perc
bemutató: 1999. február 20.

A LEGJOBB EGYÜTTES SZÍNÉSZI MUNKA(KALISZI NEMZETKÖZI FESZTIVÁL, 2005)

"ARLECCHINO DÍJ" A LEGJOBB FÉRFI ALAKÍTÁSÉRT- MUCSI ZOLTÁN(VIDOR FESZTIVÁL, NYÍREGYHÁZA, 2005)

Az 1996-ban megalakuló és 1997 őszén útjára induló budapesti Bárka Színház immár több mint 10 évet tudhat maga mögött a színházi életben. Bérczes László, a Társulat emblematikus figurája, mindenese (a színház honlapja szerint: művészeti tanácsadó, dramaturg) rendezésében a színház Stúdiójában 1999. február 20. napján mutatták be Slawomir Mrożek 1962-ből származó darabját, a Mulatságot. Az előadás hatalmas sikert futott be, egy idő után a műemlék jellegű és a század elején vívóteremként funkcionált épületből kikerülve számos települést (Pécs, Győr, Szombathely, Nagykanizsa, Szajol, Debrecen, Csurgó, Kolozsvár, Prága, Kalisz, Szentes, Jászberény, Eger, Pestszentlőrinc, Pula, Szege, Dunaújváros, Nagyharsány, Brest, és így tovább) és annak közönségét meghódított, az előadásokat mindig teltház fogadta.
A színház – véleményem szerint – szimbólumává váló darab az alkotók szándéka szerint a bemutató 10 éves évfordulóján befejezi pályafutását:
„Évekig kérdezzük egymást: meddig még? Ha a sikerre-meghívásokra gondolok, jó leírni: bármeddig. A taps, a közönség szeretete megsegít és megtéveszt: azt hihetjük, bármeddig lehet mulatság. De tudjuk, nem így van. Addig van mulatság, míg az friss, jelen idejű, most születik, a felfedezés örömét adja játszónak is, nézőnek is. Tudni kell őrizni, megtartani valamit – és ez kiderült, ezt tudjuk: a Bárka és saját életünk viharai, szárnyalási és elmerülései közepette még mindig kezünkben és a szívünkben a Mulatság. De ha kell, tudni kell, elengedni is azt, ami hozzánk tartozik, a miénk, de aminek szép emlékét akarjuk megőrizni. Nem akarjuk folyton kérdezni: meddig még?
Ezért hát mi négyen: Kapa, Pepe, Rémusz és BL, e sorok írója úgy határoztunk, hogy (ha addig nem gondoljuk másként) a Mulatság bemutatójának tizedik évfordulóján, 2009. február 20-án utoljára játsszuk az előadást. Ünnep lesz az a nap, ahogyan ünnep volt eddig is majd’ minden Mulatság. Mert hiszen ezt kérdezzük immár tizedik éve: van-e ünnep, van-e mulatság az életünkben.”
(Bérczes László, Bárka Hajónapló 2008/09 13. oldal)

Először 2005-ben a Művészetek Völgyében volt szerencsém látni a darabot, a Társulat helyi kikötőjében, Pulán az ottani Faluház kopott miliőjében. Mint akkoriban rendszeres völgylátogató barátaimtól már a korábbi években hallottam a darab felől, de a rendszeres pulai - évi két - előadásra nagyon nehéz volt bejutni. Napijeggyel rendelkezőknek is sorszámot kellett húzniuk, és aki időben az árusokhoz járult, szerencséje lehetett. A darab nagy hatással volt rám akkoriban, arra azonban nem gondoltam, hogy még látni fogom. 2007-ben a Pécsi Harmadik Színház - 70-es éveket megidéző - színháztermében láthattam újra az előadást. A nagyobb tér egészen új dolgokat is kihozott a színészekből. Ugyanebben az évben Pulán még egyszer, majd, a Bárka Színház és Pécsi Művészetek és Irodalom Háza közötti együttműködés keretében, a Ház szűk termében is megnéztem a darabot. Ez utóbbi ünnepi alkalom volt, hiszen a darab a 200. előadását ünnepelte.
Mrożek darabját papír alapon nem ismerem, nem olvastam, így önmagában a műről nem tudok véleményt mondani. Azt gondolom ugyanakkor, hogy Mrożek írott műve olyan anyag, amely a színpadon létezhet igazán. Számos olyan színpadi alkotást láthattam már, ami filmen vagy könyvben jobban – vagy ott is jól – működött. A Mulatság, úgy érzem, színpadon él igazán, természetesen, ha megfelelő emberek veszik a kezükbe.
A Mulatság a darabot játszó három színészről is szól: Mucsi Zoltánról, Scherer Péterről (kettejüket hosszú ideig összetévesztettem, mint Stoppard művében Rosenkrantz és Guildenstern egymást; nem ígérem, hogy a későbbiekben nem fogom megint keverni őket, de most tudom, ki kicsoda) és Szikszai Rémuszról. Előbbi kettőt Jancsó Miklós kései korszakának filmjeiből, mint Kapa és Pepe ismerjük (én inkább csak hírből, mert Jancsó csinálmányait egyszerűen nem vagyok hajlandó megnézni). Szikszai Rémusz előttem a Mulatság előttről ismeretlen volt (úgy gondolom, sokan vannak így vele).
A színészek töltik meg az üres matériát, a verbalitásnak kevés szerepe van, a test és arc dolgozik a nyelv helyett. A párbeszédek rövidsége, a szavak és kérdések állandó ismétlődése a hangsúlynak, a mozdulatoknak és a mimikának ad teret. Ebben a helyzetben a színész jelenlétén áll vagy bukik az előadás. A Mucsi-Scherer-Szikszai triónak sikerült a mutatvány: színházat csináltak a semmiből, néhány kellék segítségével. Persze én elfogult vagyok a kamaradarabokkal kapcsolatban, mert mindig is az volt a kedvencem. A nagyszínpadi előadásoknál sosem érzem azt az intimitást, ami miatt szeretem a színházat (ennek ellenére láttam már jó nagyszínpadi és jó sokszereplős előadást is).
De miről is szól a Mulatság? Cselekménye egy mondatban zanzásítható: három legény mulatságba készül, mert úgy hallották az lesz, a bálteremben azonban senki sincs, így joggal merül fel a kérdés: most akkor lesz mulatság vagy nem lesz mulatság?
Az előadás mély sötétbe indul, néhány néző már türelmetlenül feszengene, nem kezdik már végre? Emberi hangokat hallunk kintről, valamiféle Mulatságról beszélnek, meg hogy nem tudnak bejönni, de hallanak minket kintről, így beengedésüket követelik. A nézőtéren lassan feloldódnak az emberek, és már nevetés is hallatszik (persze aki már nem első alkalmommal jött el, tudja mire számítson, már előre röhög). Nagy robajjal beszakad az ajtó (megszületik az előadás), és három fura fizimiska jelenik meg a színen. Szűkre szabott öltönyben, lenyalt hajjal, túlzóan kisminkelve állnak előttünk csalódottan. Nem azt látják, amit vártak. Ők mulatságba jöttek.
S legény (Mucsi Zoltán) bokáig érő, kinőtt, elnyűtt öltönyében girhes, hórihorgas alakja kérdőjelbe görbül. Gyámolatlan mozdulataival csetlik-botlik végig az előadáson. N legény (Scherer Péter) legalább két számmal nagyobb öltönyében (zsebében répa), és újonnan vásárolt cipőjében szerencsétlenkedi végig az előadást. Ő ketten igazi Stan és Pan-i alakok. Nem lehet rajtuk nem röhögni. B legény (Szikszai Rémusz), mintha a Bolondos dalalmokból ugrott volna ki, mint Tazmán ördög, a banda vezéregyénisége, öltözéke majdnem jó, Ő az aki, megmondja, erővel átviszi, olykor a többiekbe lelket is öntve, vagy bele döngölve, hogy mulatságnak márpedig lennie kell. Az előadás játékideje ennek a három karikatúrának az útkeresése, az előadás mondanivalója mélyén megbúvó gondolatsor pedig – kinek-kinek mi az olvasata, nekem ez – a lét végső és alapvető kérdéseire irányítja gondolatainkat. Mi nézők pedig a szereplőkkel együtt készülünk, reménykedünk, sírunk, nevetünk, bíztatjuk őket, szurkolunk nekik. Hiszen olyan nincs, hogy mulatság nincs, mulatságnak muszáj lennie, az hogy lakodalom vagy temetés van-e az végtére is mindegy, a lényeg az, hogy mulatság legyen.
A „fent és lent” érzelmek ritmusában mozgó darab a kritikus helyzetig elhúzza a végső kétségbeesés pillanatát, hogy végül a várva-várt muzsika megszólaljon, és az elsötétülő színen a három színész a megtisztító sötétségben az egymás kezébe adogatott cigaretta fényét, mint isteni szikrát tartsák a kezükben.
Bevallom, a befejezés miatt szeretem igazán ezt az előadást, valódi katarzist éltem át minden egyes alkalommal, azonban a 200. előadás végén élő zene szólalt meg, a sötétség nem volt teljes, és nem élhettem át ugyanazt, mint korábban, de egy ünnepi pillanatban ez megbocsátható.
A Mulatság számomra és – a sorozatos teltházból ítélve úgy gondolom – sokaknak a valódi, élő színház élményét hozta meg. A Mulatságnak vége lesz sajnos, de azt kell mondanom, a befejezés helyes döntés volt az alkotók részéről, nem kell a leszálló érát megvárni, a csúcson kell abbahagyni, aztán megszülethet a legenda. Külön öröm számomra, hogy részesülhettem ebben az élményben, és nem csak az egykor volt előadás hírét hallom majd. Amennyiben Pécsre e hátralévő időben eljut még egyszer a darab, mindent megteszek, hogy ott legyek.
Jövő hónapban ünneplik a 220. előadást, kíváncsi vagyok végül hány alkalmat él meg a darab.

„Nekem édesapám megtanította, hogyan csinálnak lakodalmat. Vesznek egy asztalt, nagy lagzira nagy asztalt, kis lagzira kisebbet. Mikor már az asztal megvan, felrakják rá, amit csak kell. Jegyezd meg, fiacskám, mindig azt mondta édesapám, ha asztalt látsz, s az asztalon áll valami, az azt jelenti, hogy kezdődik a menyegző, a mulatság."
(Slawomir Mrożek: Mulatság; rendező: Bérczes László; Bárka Színház, Budapest)

(fotó: Kassay Róbert, http://www.barka.hu/; Tóth László, http://www.ordogkatlan.hu/)

2008. szeptember 23., kedd

"Beugrom a balesetire"

Három év késéssel végre az országos mozi forgalmazásba is bekerült az Ádám almái című dán film, amelyet eddig csak a fővárosi nézőközönség szűk rétege láthatott a dán filmnapok keretében. A Mifune utolsó dala vagy a Wilbur öngyilkos akar lenni című filmek forgatókönyveit jegyző Anders Thomas Jensen végre rendezőként is megmutathatta magát a magyar közönségnek (az egyel korábbi rendezése, a Zöld hentesek is a napokban kerül a magyar mozikba).
A neonáci érzelmekkel szoros kapcsolatot tartó Adam (Ulrich Thomsen) a bíróság jóvoltából háromhavi közmunkára jelentkezik egy vidéki plébánián, ahol a jó lelkű lelkész, Ivan (Mads Mikkelsen) éli mindennapjait kommunájával. A plébánia kisközössége válogatott bagázs: az egykori tenisztehetség Gunnar (Nicolas Bro), ma már a mértéktelen alkohol- és ételfogyasztás következtében messze van – játékos pályafutása idején volt – egykori önmagától, ő szexuális perverzióinak köszönheti azt, hogy Ivannal megismerkedhetett. A templomi csapathoz tartozik még a szexmániás Sarah (Paprika Steen), aki a terhessége alatti idült alkoholizmusa következményei miatt aggódik, illetve a benzinkút-fosztogatással hazája függetlenségért küzdő iszlám bevándorló, Khalid (Ali Kazim).
Az ember nem is gondolná – esetleg csak akkor, ha a stáblistán meglátja Andres Thomas Jensen nevét – hogy a legproblémásabb alak az összes közöl maga a lelkész, aki halálos agytumorral küzd, Down-kóros kisfia agyvérzést kapott és lebénult, emiatt feleségét ideje korán elvesztette. Ivan a csapásokat a Gonosz kihívásként kezeli, és halálosan komolyan veszi a „tartsd oda másik arcodat” mondásában rejlő igazságot.
A közösségben mindenkinek meg van a saját énjére szabott feladata. Adamé a templom kertjében lévő almafa gondozása lesz, és az, hogy a gyümölcsökből süteményt készítsen. Ám a kezdetektől fogva komoly problémákkal kell szembenéznie Adamnak: a fát fekete hollók lepik el komoly veszélynek kitéve a termést, kukacok támadják meg a gyümölcsöket, végül egy villámcsapás végez vele.
Ivan a sorscsapások láttán megosztja a Gonoszról vallott nézeteit Adammel, aki a lelkész orvosától Ivanról egy egész más magyarázatot kap: az Ivan által felépített világban a rossznak nincs helye, Isten ereje mindent legyőz, ha valami veszélyezteti az általa kialakított rendet, azt a Gonosz munkálkodásának eredménye, amely Ivant csak még eltökéltebbé teszi.
A film tulajdonképpen a bizonyságtételről szól, amelyre vonatkozóan Jób könyve (Isten megengedte a sátánnak, hogy próbára tegye Jóbot, vajon hű marad-e a szerencsétlenségben is?) egyértelmű utalás a filmben. Ivan hite sem törik meg a folyamatos sorscsapások során (csak egyszer bicsaklik ki), Ivan szenvedése vált(oztat)ja meg végül Adamot is (hogy aztán a végén felhangozhasson a How deep is your love címú Thake That nóta).
A film erénye, hogy témája ellenére végig a realitások talaján marad, és komolyságát jó adag fekete humorral (ami még a film végi csodát is természetesnek fogadtatja el) ötvözi. A néző ugyanis dől a röhögéstől. A rendező olyan kényes témákat helyez el filmjében, mint a neonácizmus, a „minden arab terrorista” közvélekedése, a fogyatékos emberek iránti szánalom, a szexuális aberrációk. ATJ – véleményem szerint – anélkül forgatja ki önmagukból ezeket a kérdéseket, hogy az bárkire nézve bántó lehetne. A film groteszk humorát egyszer sem éreztem öncélúnak, mert minden nevetés mögött az alapvető kérdések komolysága bújik meg.
Az Ádám almái pedig bizonyságtétel arra, hogy – véleményem szerint – az európai filmművészet sikersztoriját a dán film adta az elmúlt évtizedben. Újszerűen nyúlnak olyan témákhoz, amitől másnak mersze sem lenne, és intelligensen, kellő komolysággal és olykor rengeteg humorral fűszerezve, könnyeden, ámde súlyosan szólnak azokról.
(Anders Thomas Jensen: Ádám almái)

2008. szeptember 16., kedd

Delta

Szeptember 11-én debütált a hazai mozikban Mundruczó Kornél Filmszemle fődíjas és cannes-i sikerekben gazdag mozgóképes alkotása, a Delta. A filmet a hétvégén jóval többen látták (Budapesten 1716 mozilátogató), mint a tavalyi Szemlenyertes Iszka utazását (nyitáskor 554 néző volt rá kíváncsi), köszönhetően az újonnan üzembe állított digitális, 1-1,3 K-s mozirendszernek, amely 18 helyszínen tette láthatóvá a filmet. Ráadásul a rendező a pécsi bemutató alkalmával, az első napi adatok ismeretében azt is elmondta, hogy (akkor még) vidéken többen voltak kíváncsiak a filmre, mint a fővárosban.
A Delta útja viszontagságosan vezetett a megvalósítás felé. A rendező elmondása szerint 2002-ben a Duna-deltában tett utazásának élményei indították el benne egy a delta különleges hangulatú helyszínén játszódó film gondolatát. Mundruczó 2003 nyarán dolgozott a forgatókönyvön, a forgatás megkezdését először 2004 őszére tervezték, majd a rendező operafilmje, a Johanna befejezésének késése miatt a Delta forgatása is csúszott. Végül a magyar-német-román együttműködésben készülő film forgatása 2005 végén 2006 elején kezdődött meg.
A Delta forgatásának közepén tragikus hirtelenséggel elhunyt a film férfi főszereplője, az alig 40 éves Bertók Lajos. Bertók halálával nemcsak a Delta alkotóit, hanem az egész magyar filmes és színházi életet komoly veszteség érte. A tragikus eseményt követően teljes bizonytalanság övezte a produkciót, hiszen az 50 forgatási napból 22 Bertókkal zajlott, és világossá vált, hogy nélküle a megkezdett formában már nem lehetett folytatni a filmet.
Mundruczó Kornél hosszú fejtörés és még több pénz összekalapozása után, a 2007 évi szemlén jelentette be, hogy a Deltát minden nehézség ellenére befejezik. Miután az eredeti filmtervből kb. 45 percnyi anyagot forgattak le, amelyet Bertók Lajos nélkül befejezni nem tudnak, teljesen új filmet forgattak a vásznon debütáló Lajkó Félix főszereplésével. Mundruczó Tóth Orsi kivételével az egész szereplő gárdát lecserélte.
A hányattatott sorsú Delta története innentől kezdve a romantikos Csipkerózsika meséhez hasonlít. A 39. Magyar Filmszemlén a filmet a szakma (Arany Orsó díj) és külföldi filmkritikusok (Gene Moskowitz díj) is a legjobbnak ítélték (Lajkó Félix pedig a legjobb eredeti filmzenének járó díjat vehette kézbe). A Berlini Filmfesztivál meghívását elutasítva, a film végül a Cannes-i versenyprogramba kötött ki. A fényes sikert a fesztiválon a nemzetközi filmkritikusok által kiosztott FRIPESCI díj koronázta meg. A Delta napjainkban fesztiválkörúton van, Szarajevóból is elhozott egy díjat (CICAE-díj) és az Európai Filmdíjra is jelölték.
Jómagam szeptember 12-én, a pécsi Apolló Art mozi közönségtalálkozóval egybekötött premierjén láttam a filmet. A Delta története egyszerű, modell-szerű. Ahogy a rendező elmondta, Ő nem újat akar mondani, nem kívánja meglepni a nézőket, hanem egy létező történetet akar a saját olvasatában elmondani.
A tékozló fiú (Lajkó Félix) hazaérkezik (hogy honnan, ki tudja, nem is érdekes) gyerekkora helyszínére. Egykori családjának már nem lehet tagja, mert apja helyét egy új férj (Gáspár Sándor) foglalta el. A fiú hazaérkezése felborítja – először – az egész család, majd az egész közösség megszokott életét. A fiú hiába ismeri jól a helyet, az ott élő embereket, egyszer onnan elment, így visszavonhatatlanul az idegenség jelét vette magára. A lánytestvér (Tóth Orsi) inkább a bátyját és a nomád életét választja, mint hogy mostohaapjával együtt éljen. Ezt sem a mostohaapa, sem a közösség nem nézheti jó szemmel. Az is bizonyos, hogy az anya (Monori Lili) az új férje mellé áll. Az lényegtelen is, hogy a fiú ás a lány végül is vétkezik vérfertőzésben, a közösség szemében már az előkészület büntetendő. A közösség tagjai, akik gyűlölve szeretik azt a helyet, ahol mindennapjaikat élik, magányos emberek, sokat nem beszélnek, részesei és alkotói annak a rendnek, amely a megszokott közegükben felépült. A kívülről jövők ezt az építményt veszélyeztetik. A ház és a folyót kettészelő stég megépítése kiváló metaforája az önmagát megvalósító egyén és a status quot őrző közösség konfliktusának.
A film szerves szereplője, maga a táj, a tüskevári környezet, ahol fiú és lány megtalálják a szavak nélküli közös hangot. Monori Lili ismét nagy hatással volt rám (akárcsak Mundruczó színpadi művében, a Frankenstein-tervben), Gáspár Sándor is végre komolyabb színészi arcát fordította felém, a számos idétlen vígjátéki filmszerep után. Tóth Orsi jelenléte a vásznon fajsúlyos, és ugyanez (lenne) igaz Lajkó Félixre is. A hegedű virtuóz szótlanságának súlya azonban a film vége felé mintha kezdene kissé kifulladni. Számomra ez a film szépséghibája. Egyébként a Delta is azon filmek sorába áll be, amely többet próbál behozni a nézők érzelmi oldaláról, mintsem az értelemre kívánna hatni. Ez a fajta filmes felfogás számomra szerethető, de bizonyosan a fanyalgók elégedetlenkedése ebből fakadhat, amikor a Deltát nézőellenes filmnek tekintik
Az operatőri munka nem tesz hozzá túl sokat a film nyelvéhez, de nem is vesz el belőle. A kiemelkedően jó filmzene emelhető ki még az összképből, de – Mundruczó bevallása szerint az eddigi rendezői korszakát lezáró – film nem csak ezért lesz figyelemre méltó, hanem az elkészült matériából áradó őserő miatt.
(Mundruczó Kornél: Delta)

2008. szeptember 15., hétfő

Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?; Agave Kiadó, Budapest, 2005

Amikor tizenévesen láttam a Szárnyas fejvadászt, akkor még azt sem tudtam, hogy Philip K. Dick létezik, igaz Ridley Scott (akinek a – véleményem szerint – túlértékelt filmográfiájából az 1982-es Blade Runner és az 1979-es Alien emelkedik ki) létezéséről is később szereztem tudomást. Azt már akkoriban érzékeltem, hogy itt nem egy egyszerű, gyerekeknek készült sci-fi filmmel van dolgom, de a mű igazi értelmére csak most jöttem rá.
Az irodalmi alapmű, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című regényt – miután könyvtárból beszerezni nem tudtam – a könyvesboltból szereztem meg magamnak örökbe.
A regény története a számunkra már múlttá vált, a regény megírása idején azonban még távoli jövőnek számító időben, egy Végső Világháború utáni atomszennyezte korban játszódik. Az emberek nagy része kirajzott az Univerzium környező helyeire, a Földön néhány ember, és leginkább a Különlegesek maradtak. A társadalomban megbecsült helyet a valódi, élő állat tartás adja meg, akiknek ez nem adatik meg, azoknak pedig marad az utánzat, a másállat. Az emberek életét a Mercer és az empátiadoboza és televízió huszonnégy órás állandó műsora a Baráti Buster és Barátságos Barátai szabályozza. Az olyan cégek, mint a Rosen Társaság az emberek életének segítségére a humanoid robotokat, az ún. androidokat (Scott filmjében replikánsok) hoznak létre. Amennyiben az andoridok a Földre szöknek, fejvadászok erednek a nyomukba, hogy likvidálják őket.
Ricj Deckard San Franciscoban dolgozik fejvadászként, egyetlen vágya, hogy elektronikus bárányát élő állatra váltsa le. Miután elszabadul 6 új típusú (Nexus 6) android, és Dave Holden, a főfejvadász a kórházba kerül, lehetőséget kap álmai teljesülésére, ugyanis az androidok kiiktatásáért kapott summából élő állatra is futja.
Az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? az önazonosság, az öntudat, az önismeret regénye, amelyben a „Honnan jöttem?”, „Hová tartok?” kérdések, mind emberben, mind androidban felmerülnek. A mű emellett (Scott filmje sokkal jobban erre hegyeződik ki) teremtő és teremtett viszonyáról is szól, némileg egy modern Frankenstein-történet. A humanoid robotok külsőleg azonosak az emberrel, azonban hiányzik belőlük az empátia képessége (ezt hivatott ellenőrizni a Voigt-Kampff- teszt). A fejvadász nem kegyelmez senkinek se, aki megbukik a teszten.
Az ember és robot közötti határmezsgyét jelentő empátia Deckardot is kikezdi. Szerelmi légyottba keveredik a Rosen Társaság egyik humaniod alkalmazottjával, majd miután likvidálja az összes szökevényt, az irántuk érzett empátia győzedelmeskedik felette. Deckard valódi tragikus hős, aki csak vesztesen kerülhet ki a helyzetből. Ha empatikus képessége nem fejlődik ki egy holt – ugyanakkor látszólag élő – lény iránt, joggal vetődik fel a kérdés, ki is valóban az android. Az empátia pedig arra a feladatra teszi képtelenné, amit csinál.
Az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? nem egyszerű sci-fi, hanem a végső kérdéseket is tartalmazó „filozófikus” mű, amely ma is éppúgy aktuálisan cseng, mint születése idején. Az Agave kiadó igényes kiadásban és kitűnő fordításban dobta piacra a regényt (a bosszantó apróbb elírási és helyesírási hibák ezúttal sem maradhattak el), ínyencségként három érdekfeszítő tanulmányt mellékelve a nem túl hosszú regényhez.

2008. szeptember 10., szerda

Jo Nesbø: Vörösbegy; Animus Kiadó, Budapest, 2008

Az egykori futballistatehetség, majd rocksztár, Jo Nesbø első regényét még álnéven írta, és így küldte el az egyik kiadóhoz. A regény rögtön díjat nyert. A Vörösbegy című – a szerző sorrendben harmadik, Magyarországon elsőként megjelent – regénye a norvég történelem kevésbé közismert időszakát, a második világháborús évek német megszállását és annak társadalmi kihatását ágyazza be egy, a napjainkba játszó izgalmas krimibe, bemutatva a jelen fasiszta szerveződéseit és a „dicső” múlt felemás megítélését is. Amellett, hogy a regény több szálú cselekménye logikusan és érdekfeszítően felépített, véleményem szerint, ez a történelmi szál adja a Vörösbegy igazi erejét.
Az ex-alkoholista Harry Hole, az oslói rendőrség gyilkossági osztályán dolgozó nyomozója korábban elhíresült ügyei (ausztrál küldetés, bangkoki eset) miatt közismert a rendőrség berkeiben (A korábbi esetek nyílván a korábbi – itthon még ki nem adott – regények történetére utal vissza. Ahogy ez Mankell könyveinél is igaz, most Nesbø esetében saját bőrömön tapasztaltam: a Vörösbegy önmagában is élvezhető könyv, azonban Harry Hole figurájáról a teljesebb képet úgy kapná meg az olvasó, ha a folyamatosan felidézett régi ügyekről ismerete lenne.). Hole az amerikai elnök látogatásakor tévedésből az elnöki biztonsági csapat egyik emberét súlyosan megsebesíti. A bakiból a politika hőstettet csinál, és Harry a Nemzetbiztonsági Szolgálat főtiszti székében találja magát.
Az íróasztal mellé helyezett nyomozó egy jelentésre lel, mely szerint egy férfi egy nagyon ritka, és veszélyes Märklin típusú puskát rendelt. Harry nyomozni kezd a puska után, és lassan egy rendkívül szövevényes ügy körvonalai bontakozik ki, amelynek gyökerei a második világháborús lövészárkokba vezetnek vissza.
Nesbø főhősei is kellő háttérrel rendelkeznek (megismerhetjük magánéletük egy szűk szeletét) ha nem is oly részletesen kidolgozottak, mint Mankell könyvei esetében. Ami leginkább meglepett a könyvben, és éppen ezért jó megoldásnak tartom, hogy az egyik szál felderítetlen maradt a történetben, ami nyílván a folytatás útját is előre kikövezi. Tetszett, mert az igazságérzetemben hiány keletkezett, és ilyet még nem éreztem egy krimi elolvasása után. Merész húzás, de nekem bejött. Hozzá kell tennem, hogy erősen hasonlít ez a napjainkban virágkorát élő tévésorozatokra (tipikusan ilyen a LOST), amelyeknél egy-egy rész, rosszabb esetben egy évad olyan pillanatban fejeződik be, amely esetében a néző (olvasó) tűkön ülve várja a folytatást. Nos, Nesbø könyve jó, és szívesen olvasnám a folytatását, de akár az előzményeit is.

2008. szeptember 8., hétfő

Philip K. Dick: Kizökkent idő; Agave Kiadó, Budapest, 2004

Amerika, Kalifornia az 1950-es évek vége. Reagle Gumm egy álmos, poros kisváros lakója, nővére (Margo), sógora (Vic) és fiúk (Sammy) társaságában él, nem dolgozik, a kenyerét azzal keresi, hogy a helyi lap mindennapi rejtvényét, a „Hol Lesz Legközelebb A Kis Zöld Emberke” soron következő feladványát megfejti. Családja nincs, a szomszéd feleségével flörtölget. Tekintettel arra, hogy a játékhoz egyedülálló tehetsége van, hónapok óta Ő vezeti a versenyzők listáját, és a kisvárosban szinte mindenki hírességként, nemzeti hősként kezeli.
A kisvárosi élet eseménytelenül folyik a maga medrében, Gumm azonban egy idő után furcsa dolgokra lesz figyelmes. Úgy érzi, mintha Ő lenne a központja mindennek, mintha mások Ő miatta léteznének. Vic is érdekes dolgokat észlel: A fürdőben a dolga végeztével, a lelógó dróttal akarja lekapcsolni a villanyt, pedig a villanykapcsoló nem is így van kivitelezve a lakásában. A mozdulat ösztönös volt, azonban egyetlen olyan helyre sem emlékezik, ahol hasonló mozdulattal kellene leoltani a villanyt. Sammy-nek egy házi készítésű kristálydetektoros rádióval teljességgel ismeretlen rádióadásokat sikerül befognia…
A lassan kibontakozó történet paranoiás kergetőzésbe kezd átmenni, aztán végére valahogy kifullad a történet. Ügyes ugyan a sarokban megbúvó félelem megjelenítése (látszólag minden nyugodt, békés, ám mindenki – leginkább az állam – mindenben és mindenhol az ellenséget, az „oroszokat”, a „komcsikat” szimatolja), ám a végkifejlet erőtlenül hat számomra. Dick lassanként felfedi az olvasó előtt a rejtély megoldásához vezető kulcsot, azon azonban nem lepődöm meg igazán. Egyszerűen nem nyűgözött le a befejezés. A Kizökkent időben részleteken csúszik el az izgalom, az ötlet végig vitele hibádzik.