Jo Nesbø: Vörösbegy; Animus Kiadó, Budapest, 2008

Az egykori futballistatehetség, majd rocksztár, Jo Nesbø első regényét még álnéven írta, és így küldte el az egyik kiadóhoz. A regény rögtön díjat nyert. A Vörösbegy című – a szerző sorrendben harmadik, Magyarországon elsőként megjelent – regénye a norvég történelem kevésbé közismert időszakát, a második világháborús évek német megszállását és annak társadalmi kihatását ágyazza be egy, a napjainkba játszó izgalmas krimibe, bemutatva a jelen fasiszta szerveződéseit és a „dicső” múlt felemás megítélését is. Amellett, hogy a regény több szálú cselekménye logikusan és érdekfeszítően felépített, véleményem szerint, ez a történelmi szál adja a Vörösbegy igazi erejét.
Az ex-alkoholista Harry Hole, az oslói rendőrség gyilkossági osztályán dolgozó nyomozója korábban elhíresült ügyei (ausztrál küldetés, bangkoki eset) miatt közismert a rendőrség berkeiben (A korábbi esetek nyílván a korábbi – itthon még ki nem adott – regények történetére utal vissza. Ahogy ez Mankell könyveinél is igaz, most Nesbø esetében saját bőrömön tapasztaltam: a Vörösbegy önmagában is élvezhető könyv, azonban Harry Hole figurájáról a teljesebb képet úgy kapná meg az olvasó, ha a folyamatosan felidézett régi ügyekről ismerete lenne.). Hole az amerikai elnök látogatásakor tévedésből az elnöki biztonsági csapat egyik emberét súlyosan megsebesíti. A bakiból a politika hőstettet csinál, és Harry a Nemzetbiztonsági Szolgálat főtiszti székében találja magát.
Az íróasztal mellé helyezett nyomozó egy jelentésre lel, mely szerint egy férfi egy nagyon ritka, és veszélyes Märklin típusú puskát rendelt. Harry nyomozni kezd a puska után, és lassan egy rendkívül szövevényes ügy körvonalai bontakozik ki, amelynek gyökerei a második világháborús lövészárkokba vezetnek vissza.
Nesbø főhősei is kellő háttérrel rendelkeznek (megismerhetjük magánéletük egy szűk szeletét) ha nem is oly részletesen kidolgozottak, mint Mankell könyvei esetében. Ami leginkább meglepett a könyvben, és éppen ezért jó megoldásnak tartom, hogy az egyik szál felderítetlen maradt a történetben, ami nyílván a folytatás útját is előre kikövezi. Tetszett, mert az igazságérzetemben hiány keletkezett, és ilyet még nem éreztem egy krimi elolvasása után. Merész húzás, de nekem bejött. Hozzá kell tennem, hogy erősen hasonlít ez a napjainkban virágkorát élő tévésorozatokra (tipikusan ilyen a LOST), amelyeknél egy-egy rész, rosszabb esetben egy évad olyan pillanatban fejeződik be, amely esetében a néző (olvasó) tűkön ülve várja a folytatást. Nos, Nesbø könyve jó, és szívesen olvasnám a folytatását, de akár az előzményeit is.