2009. november 30., hétfő

A kényszerút egyenletessége

Az idei cannes-i nagydíjas film, A próféta egy ifjú muszlim, Malik El Djebena (Tahar Rahim) börtönkarrier-története, aki éppen a felnőttkort átlépve, írástudatlanul kerül a rácsok mögé hat évre, hogy miért, pontosan nem tudjuk, csak sejthetjük egy rendőri fricskából (tudniillik, hogy rendőrt vert). Az ártatlan tekintetű Malik sorsa előre ki van kövezve. A védtelen és kiszolgáltatott fiúnak a korzikai maffia vezére, César Luciani (Niels Arestrup) tesz ajánlatot. Meg kell ölnie egy koronatanút, cserébe védelmet kap a börtönben. A választás lehetősége azonban csak látszat, Malik az életét teszi a mérleg másik serpenyőjébe.
A gyilkos tett után Malik elindul a kiválasztatott úton. Dolgozik a börtön varrodájában, mosogat a korzikai maffia helyi különítményének, közben megtanul írni, olvasni, ellesi a korzikai nyelvet is. Malik miközben alázatosan kiszolgálja a köré védernyőt tartó bandát, saját szárnyait növesztgeti. A próféta szembe vett a társadalmilag általánosan elfogadott erkölcs szerinti jellemfejlődésnek, egyfajta fordított fejlődéstörténetet látunk. Malik az adott helyzetben legjobb lehetőségeket kiválasztva a film végére vezérré válik, szép példát állítva arra, hogyan működik a rács mögötti társadalom, megkérdőjelezve a büntetés-végrehajtás társadalomba reintegráló képességét.
Jacques Audiard filmje talán azzal emelkedik ki a börtöndrámák mezőnyéből (bár én szeretem a hagyományosabb hangulatú A remény rabjait is), hogy a filmben látott szereplők jellemei tökéletesen kidolgozottak, realizmusa, helyenként naturalizmusa hajszálpontos. A valósághű ábrázat mellett azonban némi spiritulalitás is megfér. A címbeli próféta képességet az elkerülhetetlen gyilkosság okozta lelkiismeret-furdalás által életre hívott látomások adják Malik kezébe, egy megölt szellem baráti, testvéri szeretete által suggalmazott tanácsok vezérlik előre Malikot.
Érdekes a börtönbeli társadalmi viszonyok megjelenítése. Malik, aki a korzikaiak között mindig egy koszos arab marad, míg a muszlimok között megvetni való korzikai. Malik prófétasága az arabok „korzikai rabságából” való kivezettetésére is utalhat. Mondjuk Malik vezérsége mögött zavarba ejtően semmi erkölcsi megfontolás nem mutatkozik, ellenben minden helyzetből a lehető legjobbat hozza ki. A fiú felnőtt, az életet (legalábbis egyfajtát) kitanulta. Malik szerepére Tahar Rahim rendkívül jó választásnak bizonyult, hiszen az ártatlan tekintetű fiú könnyeden meghozott mindenfajta erkölcsiséget nélkülöző döntései komoly dilemmát okoz a nézőnek a főhőssel való azonosulás során.
Audiard legújabb filmje rendkívül jó ritmusú, két és fél óra hossza ellenére sem vontatott, meglepő fordulatokkal tarkított, a befejezés különös heppiendje pedig fura érzéseket kelthet az emberben.

(Jacgues Audiard: A próféta)
(képek: www.est.hu)

2009. november 26., csütörtök

Rubin Szilárd: Csirkejáték, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1963


A hatvanas-hetvenes évek magyar irodalmát számomra sűrű ködfátyol takarja el. Keveset tudok róla, apró morzsák jutottak eddig el hozzám ebből az időből. Bizonyára meg van ennek a jellegzetes okai is. Talán a szocialista rezsim kétes kultúrpolitikájának is köze van ehhez, no meg az azóta eltelt ötven évnek. Az idő megrostálja az irodalmi alkotásokat is, az idő múlása egyfajta értékállósági fokmérő is. Az persze jó kérdés, hogy ez a fokmérő mennyire igaz vagy fals képet mutat a vizsgált tárgyról. Véleményem szerint, a kultúrpolitika, az irodalmi belső körök hatalmi viszonyai meghatározó szerepet játszottak és játszanak ma is az irodalmi kánon kialakulásában, így nincs azon semmi csodálkoznivaló, hogy olykor valódi kincsek süllyednek el a felejtés tengerébe. Szerencsére azonban egyszer-egyszer a hullámok a partra sodornak ezt-azt. Érdemes megállni a parton, és a sok kacat között jól körülnézni.
Egy általam olvasott blogon hívták fel a figyelmemet Rubin Szilárdra. Az 1927-es születésű, ma már inaktív szerző lírikusként kezdte a pályáját, a háború után indult nemzedék, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Lakatos István, Rába György és Szabó Magda pályatársaként. A Kádár-rendszer ideje alatt, 1963-ban írta főművét, a Csirkejátékot. A Magvető Kiadó 2004-ben adta ki újból a vékony kötetet, azonban csak keveset lehetett hallani róla. Számomra a kisregény különös érdekességét az adta, hogy szülő- és lakóhelyemen és annak környezetében, a Dél-Dunántúlon, Mohács, Pécs, Szekszárd vidékein játszódik a történet.
A regény címe (Csirkejáték) egy amerikai játék nevéből ered, amelynek a lényege az, hogy ki mer tovább a sínen maradni a robogó vonat előtt. A cím jól szemlélteti azt a felfokozott szenvedélyt, amellyel a regény főhőse, Angyal Attila (Till) ragaszkodik a regény másik főhőséhez, a gazdag pécsi patikuscsalád lányához, Carletter Orsolyához (Orsi). A könyv első nekifutásra egy XX. századi közép-európai korrajzzal dúsított szerelmi történet, ám az olvasás előrehaladtával egy valódi egzisztencialista mű bontakozik ki. Till a lázadásában egyre kilátástalanabb és kínosabb helyzetekbe sodorja Orsit, e szenvedély vége más nem lehet, mint a kapcsolat teljes lerombolása.
A regény tulajdonképpen egy személyiség belső útját, az önkeresés fáradtságos útját meséli el, múlton át, jelenen keresztül az elveszejtett jövőig. A regény több évtizedet ölel fel a II. világháború után időktől kezdve, a társadalmi háttérrajz azonban csak apró jelzésként, atmoszférateremtő erőként jelenik meg. Rubin nem sulykolja az idő változását, apró pillanatképeket idéz fel az emlékezet rostáján, kis metszetekben ábrázolja az ifjúkorból a felnőttkorba érő személyiség változásait, kialakulásának stációit. A felvillanó emlékképek a mű végére egy fájdalmas önvallomássá, egy egzisztencialista szenvedéstörténetté állnak össze.
Till életén a szerelme egyre inkább elhatalmasodik, ez a vakon vállalt szenvedély a vonat elől sem áll el. A végén elkerülhetetlen a pusztulás. A regény valódi erénye – véleményem szerint – az, hogy nem akarja leleplezni a szenvedély gyökerét, nem elemzi túl a főhős lelkiállapotát. A belső utazás kimondatlan szavak, gondolatok mentén halad. A külső szemlélő sosem értheti meg egészen az egyes emberben lezajlódó folyamatokat.
Rubin egyszerűen és nagyon pontosan fogalmaz regényében. Érzékletesen, kitűnő hangulatfestéssel ábrázolja Till mindenkori lelkiállapotát. Külön öröm, hogy a felesleges önelemzés csírája sem jelenik meg a regényben. A szerző ügyes arányérzékkel adagolja a főhős önsajnálatát és hisztérikus dühét, a hatásos felütéstől kezdve a befejezésig feszes ritmusban halad előre, nincs benne üresjárat.
Hálás vagyok, hogy valaki felnyitotta szemem, felhívta figyelmem Rubin Szilárdra.

2009. november 23., hétfő

Camilla Läckberg: Jéghercegnő; Animus Kiadó, Budapest, 2009


Sikeresen, és immár végérvényesen lezárt jogi szakvizsgám után könnyed olvasmányt kerestem magamnak, hogy visszatérhessek az olvasás vérkeringésébe. Az Animus Kiadó Skandináv Krimik sorozata néhány érdemleges bűnügyi történettel korábban megajándékozott már, így a választásom a sorozat legújabb darabjára esett.
Camilla Läckberg Jéghercegnő című regényében Erica az életrajzíró gyerekkora színhelyére tér vissza, miután szülei tragikus körülmények között egy autóbalesetben vesztették életüket. A gyász időszaka alatt gyerekkori barátnője, Alex holttestére talál rá, aki vérbe és jégbe fagyva egy hete holtan fekszik fürdőszobájában. Az amúgy csöndes svéd kisváros életét felbolygatja az eset, a rendőrségnek a hétköznapi csipp-csupp ügyek helyett ezúttal egy komoly gyilkossági esetet kell megoldania. Erica a hivatalos nyomozás mellett saját szakállára kezd nyomozni. Mindeközben kirajzolódik a város életének sajátos kapcsolatrendszere. Persze a szerelmi szál sem maradhat el.
A Jéghercegnő jó közepes teljesítményt nyújtott számomra. Egyfelől a nyelvezete túlzottan slampos, helyenként már-már lányregényes, mintha egy tizenéves kamasz írta volna, ugyanakkor a végkifejlet és a bűntett mögül kirajzolódó kisvárosi álidill ötlete egészen jónak értékelhető.
Mivel könnyed olvasmány volt, nem féltem attól, hogy a falnak kell csapnom, és a bűneset mögött megbúvó dráma megmentett valamit a regény becsületéből. Csak azt a stílust tudnám feledni…

2009 FIAPF (Filmproducerek Nemzetközi Szövetsége) által A-kategóriásnak minősített filmfesztivál játékfilm győztesei

59. Berlin Internationale Filmfestspiele (05-15/02/2009)
Golden Bear for the Best Film
La teta asustada / The Milk of Sorrow
By Claudia Llosa (Spain/Peru)

62. Cannes Film Festival (13-24/05/2009)
Golden Palm for the Best Film
Das Weisse Band / The White Ribbon
By Michael Haneke (Austria)

12. Sanghaj International Film Festival (14-22/06/2009)
Golden Goblet for the Best film
Original
By Antonio Tublén and Alexander Brøndsted (Denmark/Sweden)

31. Moscow International Film Festival (19-28/06/2009)
Golden St. George for the Best film
Petya po doroge v tsarstvie nebesnoe / Pete on the Way to Heaven
By N. Dostal (Russia)

44. Karlovy Vary International Film Festival (03-11/07/2009)
Crystal Globe for the Best film
Un ange à la mer / Angel at Sea
By Frédéric Dumont (Canada)

62. Festival del Film Locarno (05-15/08/2009)
Golden Leopard for the Best film
She, A Chinese
By Xiaolu Guo (China)

33. Montreal World Film Festival (27/08-07/09/2009)
Grand prix of the Americas for the Best film
Korkoro / Freedom
By Tony Gatlif (France)

66. La Biennale di Venezia (02-12/09/2009)
Golden Lion for the Best film
Levanon / Lebanon
By Samuel Maoz (Israel, France, Germany)

57. Festival Internacional de Cine de Donostia-San Sebastian (17-26/09/2009)
Golden Shell for the Best film
Nanjing! Nanjing! / City Of Life and Death
By Lu Chuan (China)

22. Tokyo International Film Festival (17-25/10/2009)
Tokyo Sakura Grand Prix for the Best film
Eastern Plays
By Kamen Kalev (Bulgaria)

24. Festival Internacional de Cine de Mar del Plata (07-15/11/2009)
Golden Astor for the Best film
Cinco dias sin Nora / Nora’s Will
By Mariana Chenillo (Mexico)

33. Cairo International Film Festival (10-20/11/2009)
Golden Pyramid for the Best film
Postia pappi Jaakobille / Letters to Father Jacob
By Klaus Härö (Finland)

2009. november 18., szerda

Belső utazás


Jomar Henriksen (Anders Baasmo Christiansen) csöndes, nagydarab férfi, aki egy sípálya felügyelőjeként naphosszat csak a fehér tájat bámulja, és nézi hogyan mozognak rajta a síelők. Egykor síelt ő maga is, de annak már jó ideje, hiszen Jomar pánikbeteg, mellesleg az alkoholt sem veti meg. Betegsége miatt elvesztette feleségét, akivel azóta legjobb barátja él, négy éves gyermekét sem látogatja.
A National Geographic ismeretterjesztő műsorszáma (alagúttüzek) közben véletlenül tűz keletkezik a szálláshelyén, Jomar nem olt tüzet, inkább hagyja felégetni maga mögött az élhetetlen életet, és motoros szánján elindul haza, gyermekéhez.
A norvég rendező, Rune Denstad Langlo road movie-ját látszólag és bevallottan is olyan filmek ihlették, mint Sean Penn Út a vadonba című mozija, valamint David Lynch Straight Story-ja. Mindkettő nagyszerű film, szerencsére azonban egyik sem mérhető a másikhoz. Penn megtörtént eseményt dolgoz fel, egy fiatalember hátrahagyva a modernkori emberi civilizációt az alaszkai vadonban veti magát. Lynch filmje, amely a mester legtöbb filmjétől eltérően sokkal inkább evilági, és egyidejűleg mégis talán ez a filmje hordozza magán leginkább a lynchangulatot. Az Igaz történetben egy öregember öreg fűnyíróján kjel útra – hiszen kora miatt autót már nem vezethet – hogy halálos beteg bátyját meglátogassa, akivel több mint húsz éve összeveszett.
Az Észak hasonlóan társaihoz a szembenézés mozija. Jomar hazafele a vakítóan fehér úton belső utazáson vesz részt. Utazásán különféle emberekkel hozza össze a sors: egy kamaszlány – akit a szülei elhagytak és nagyanyjával él egyedül a puszta közepén – a hóvakság elől menedéket nyújt Jomarnak. Egy homofób fiú megmutatja hősünknek azt a lengyel trükköt, hogyan lehet kevés alkoholtól is igazán berúgni. Aztán ott vannak még a hadgyakorlatozó katonák és a jégre tákolt sátorban a halálra váró csöndes öregúr, aki már megélt mindent és önként dönt a távozás mellett.
A mindössze 78 perces Észak-ban minden a helyén van, nem locsog túl semmit, a kamera tökéletes érzékkel épp annyit mutat meg, amennyi kell. Nem akar hivalkodni, nem akar az arcunkba dörgölni. Ezt az északi kimértséget tisztelem, holott a déli temperamentummal is tudok azonosulni.
Ebben az évben kevés igazán kivételes filmélménybe volt részem, az Észak az egyik közülük. Nem tudom, nem elmondani az utolsó jelentet, ami mindent elmond a film nyelvezetéről. Jomar lesiklik a hegyen, egészen az egykori családi fészekig. A gyermek háttal ül a kamerának egy szánkón, arca nem látszik, Jomar lassan odacsúszik hozzá, a gyermek feláll és felnéz a férfira. Katartikus élmény. Valószínűleg, mióta apa vagyok az efféle dolgokra jobban érzékeny vagyok, de ebben a jelenetben minden benne van, ami egy apa és a gyermek közötti kapcsolatban fontos. A jelent azért is fontos, mert nem mond semmi többet, nincs egymás nyakába borulás, mert nem olyan egyszerű a semmiből hazatérni. Az, hogy Jomarra mi vár hazatérése után, nem tudhatjuk, de nem lesz könnyű neki. Ez itt most nem is érdekes, a fontos az, hogy elindult az úton. Az utána következők már egy másik történet lesz.
(Rune Denstad Langlo: Észak)
(kép: www.est.hu)

2009. november 17., kedd

Bejelentkezés

Hosszú idő után újra a fedélzeten. Több, mint egy hónapnyi tanulás után immár szakvizsgázott jogásznak mondhatom magam. A vizsga három részét évekre elosztva csináltam meg. Az elsőt 2007 novemberében teljesítettem, így hosszú folyamat végére tettem pontot. A tanulás időszaka alatt nem csak családomra, hanem természetesen a sorban hátrébb álló dolgokra, így a blogírásra sem volt időm. Jelenleg még összeszedem magam. Nincsen túl sok mindenről írni valóm. Egy könnyed krimivel (Camilla Lackberg: Jéghercegnő) próbálom az olvasás fonalát is újra felvenni, talán a héten új mozi élménnyel (Észak) is jelentkezhetem majd.

Egy gondolat az EKF-ről:
Pécs háborús övezet még mindig, de helybeliek többsége tudja, hogy ha elkészül minden szép lesz a város. A pénteken a Pécsi Balett és az építkezéseken közreműködő daruk közös produkcióval ünnepelték az Európai Kulturális Fővárosi cím elnyerésének évfordulóját. Az RTL KLUB hírműsora egy mondat erejéig foglalkozott az eseménnyel, utána azt boncolgatta percekig, hogy mennyire nincs kész semmi. Az mtv a Daruk tánca eseményről adott hírt, ami szerintem egyébként egy jó ötlet volt, még ha sajnos nem volt szerencsém látni.
A pécsi EKF-projekttel sok minden baj van, volt, a legnagyobb baj a kommunikáció helytelensége volt. Az építkezések folynak, sok minden el fog készülni, a nagy projektek leginkább beindulnak. A jelenlegi kommunikáció szerint az EKF év nyitánya volt más városokban is a nagy beruházásoknak. Szerintem ezzel nincsen semmi baj, a nagy gond az volt, hogy a városvezetés évekkel ezelőtt azzal hitegetett minket, hogy 2010. január 1-jén minden állni fog, pedig tudtuk, hogy nem így lesz. Jövőre a programoknak kell jól működnie, és egy barátságos város képét kellene sugároznunk. Ehhez mondjuk szükség lenne, hogy országosan sem fújjanak a városra. Bár több helyen elhangzott, hogy az EKF közös ügy, inkább a jól bejáratott irigység propaganda indult be.
Mindenesetre augusztusban a Domingo koncerten jóra vizsgáztak a szervezők. Egy-két apró hibától eltekintve profi munka volt a Sétatérre szervezett koncert lebonyolítása, akkor már lehetett érezni, hogy nagy események lehetnek itt jövőre.
Hogy mindezt miért írtam le? Mert felháborodtam az RTL KLUB negatív hozzáállásán, bár tőlük ennél többet elvárni nem lehet. Ez is igaz.