2009. május 29., péntek

Carmen Laforet: A semmi, Patak Könyvek, Leányfalu, 2006


Carmen Laforet (1921-2004) 1944-ben, alig huszonhárom esztendősen A semmi című regényével robbant be a spanyol irodalomba, amellyel rögtön el is nyerte az első ízben odaítélt Nadal-díjat, amely azóta az egyik legrangosabb irodalmi díjjá vált Spanyolországban. Carmen Laforet ezt követően számos regényt és elbeszélést írt, hazánkban eleddig mégis ismeretlen maradt (persze nem ő az egyetlen). A Patak Könyvek spanyol elbeszélők sorozata nagy hiánybetöltő szerepet vett magára, hisz a sorozat a 20. századi spanyol prózairodalom klasszikusainak és kortárs alkotóinak legismertebb – Magyarországon mégis ismeretlen – műveit adja folyamatosan közre. A sorozat első darabja A semmi című regény.
Andrea, a tizennyolc éves diáklány a polgárháború utáni időkben érkezik Barcelonába, hogy elkezdje egyetemei tanulmányait, és közben nagyanyjánál és nagymamája családjánál kap szállást magának. Andrea egy a múlt terhei által berögzült családi viszonyokat kap kézhez, amelyben rendkívül nehéz eligazodnia. A meleg családi légkör helyett hangos, folytonoson veszekedő, egymás ellen ármánykodó embereket talál maga körül, akik őt sem kímélik. A rokoni kapcsolatok kuszasága az első csapás a felnőttkor határához elérő fiatal lány számára. Andrea természetesen a családon kívül, egyetemista társai között keresi a valódi emberi kapcsolatok megvalósulásának lehetőségeit.
A semmi tulajdonképpeni cselekménye nem túl összetett, egy fiatal lány felnőtté cseperedésnek történetét rajzolja meg Laforet egy többszörösen terhelt korszak égisze alatt. Andrea egyéves rokoni vendégeskedését feltáró regény az írónő egyszerű, letisztult mondatai, érett stílusa miatt válik igazán élvezetes olvasmánnyá. A semmi magában hordja a fejlődésregény, a családregény megannyi ismertetőjelét, ugyanakkor nem hiányzik belőle az a fajta szépség, érzékenység, poétika, amely kiemeli a regényt mindenfajta olcsó műfaji beskatulyázás lehetőségéből.
Andrea története a könyv egyik utolsó mondatában hordozza önmaga lényegét.„Az Aribau utcai házból semmit sem vittem magammal. Legalábbis akkor így gondoltam.” Mindannyian így vagyunk ezzel. A fájó tapasztalások általában jóval megtörténésük után értetik meg velünk létük indokát és helyének jogosságát életünkben.
Örülök, hogy blogíró társaim révén megismerhettem egy előttem eddig ismeretlen irodalmi légkör egyik csöndes remekművét.

2009. május 25., hétfő

Kiosztották a 62. Cannes-i Filmfesztivál díjait

IN COMPETTION - FEATURE FILMS (nagyjátékfilmes versenyszekció)

Palme d'Or (Arany Pálma-díj)
DAS WEISSE BAND (The White Ribbon ; A fehér szalag)
directed by Michael HANEKE

Grand Prix (Zsűri nagydíja)
UN PROPHÈTE (A Prophet, Egy próféta)
directed by Jacques AUDIARD

Lifetime achievement award for his work and his exceptional contribution to the history of cinema (különdíj)
Alain RESNAIS

Best Director (A legjobb rendező)
Brillante MENDOZA for KINATAY (Mészárlás)

Jury Prize (A zsűri díja megosztva)

FISH TANK
directed by Andrea ARNOLD

BAK-JWI (Thirst; Szomjúság)
directed by PARK Chan-Wook

Best Performance for an Actor (a legjobb színészi alakítás)
Christoph WALTZ in INGLOURIOUS BASTERDS (Becstelen Brigantyk)
directed by Quentin TARANTINO
Best Performance by an Actress (a legjobb színésznői alakítás)
Charlotte GAINSBOURG in ANTICHRIST (Antikrisztus)
directed by Lars von TRIER
Best Screenplay (a legjobb forgatókönyv)
MEI Feng for CHUN FENG CHEN ZUI DE YE WAN (Spring Fever ; Tavaszi lázas éjszakák)
directed by LOU Ye

Prix Vulcain: Artist-Technician
Aitor BERENGUER, sound technician of the movie MAP OF THE SOUNDS OF TOKYO
directed by Isabel COIXET.

IN COMPETITION - SHORT FILMS (rövidjátékfilmes versenyszekció)

Palme d'Or (Arany Pálma-díj)

ARENA
directed by João SALAVIZA
Special Distinction (Külön elismerés)
THE SIX DOLLAR FIFTY MAN
directed by Mark ALBISTON, Louis SUTHERLAND

CAMERA D'OR (a legjobb elsőfilmesnek jár Arany Kamera-díj)
SAMSON AND DELILAH
directed by Warwick THORNTON
(presented at Un Certain Regard)

Caméra d'Or – Special Distinction (Külön elismerés)
AJAMI
directed by Scandar COPTI, Yaron SHANI
(presented at Quinzaine des Réalisateurs)


President of the jury (A Zsűri elnöke):

Isabelle HUPPERT
Actress

MEMBERS of the jury (A Zsűri tagjai) :

Asia ARGENTO
Actress
Nuri Bilge CEYLAN
Director
James GRAY
Director
Hanif KUREISHI
Writer
Chang-dong LEE
Director
Shu QI
Actress
Sharmila TAGORE
Actress
Robin WRIGHT PENN
Actress


A Cannesi Filmfesztivál, ahogy Quentin Tarantino is nyilatkozta idn a Croissant-on, a filmek olimpiája. Az A-kategóriás fesztiválok közól kétségtelenül Cannes tett szert a legnagyobb hírnévre, és a legjobban is rá figyelnek a filmesek, az ítészek és filmrajongók hada is.
Az idei fesztiválra seregnyi nagy rendező(Lars von Tirer, Quentin Taratino, Pedro Almodóvar, Isabel Coixet, Park Chan-Wook, Jacques Audiard, Michael Haneke, Jane Campion, Ang Lee, Ken Loach, Alain Resnais, Johnnie To, Tsai Ming-liang) hozta el a legújabb alkotását. Isabelle Huppert elnökletével dolgozó zsűritől nem volt meglepetés a fesztivál záró ünnepén átadott díjak nagy része, hiszen szinte előre borítékolható volt, hogy az eddigi legangyobb filmes sikerét Haneke A zongoratanárnő című filmjével elérő Huppert a szeretett mesternek adja oda a legfőbb díjat. Hozzá kell tennem, látatlanban is örülök ennek a döntésnek, mert Hanekének kijárt már ez az elismerés. A rendező a hírek szerint ezúttal sem könnyed popcorn mozival kívánja nézőit megfogni.
Tarantino filmjét, a Becstelen Brigantyk című háborús eposzt általában pozitív visszhang fogadta Cannes-ban. Az általam olvasott internetes portálok véleménye szerint a Grindhouse kínos rövidfilmje után tarantino megint elemében volt, igényes mozit hozott össze, egyöntetűen kiemelték a film főgonoszát alakító Christoph Waltz alakítását, akit a zsűri sem engedett el üres kézzel.
Lars Von Trier Antikrusztusa a rendezőhöz híven megint hihetetlen nagy reklámhadjárattal indított, hogy aztán képi erejével sokkolja a fesztiválra látogató érdeklődőket. A női főszereplő díjjal utazhatott haza. Kíváncsian várom ezt a filmet is.
A kérdés mindig az, hogy a Cannes-ban bemutatott filmek vajon mikor kerülnek moziforgalmazásra, és Magyarországra mikor jutnak majd el. Kicsit ez olyan, hogy mindig elhúzzák a filmrajongók előtt a mézes madzagot, akiknek még hosszű hónapokat kell várniuk ara, hogy egyes filmek a szemük elé kerüljön. Szerencsére manapság mr számos film eljut hozzánk is, a fődíjas filmek most már rendszerint a magyar mozik vendágszeretetét is érzik, nem volt ez mindig így. Persze biztos sok olyan figyelemreméltó alkotás is szüeletett a fesztivál árnyékában, amelyek sajnálatomra nem kerülnek el hazánkba.
Midnenesetre most marad a tüerlmetlen várakozás. Tarantino filmját mindenesetre ha,arosan, augusztis 20-tól (egy nappal az amerikai premier előtt) kezdik vetíteni itthon.

(fotók: http://www.festival-cannes.fr)


2009. május 22., péntek

A hús ereje


Randy "Ram" Robinson (Mickey Rourke) felett eljárt az idő, valaha ünnepelt showman, pankrátor volt, aki a nyolcvanas években élte virágkorát. Mára már szűk körben gyűri tovább testét és az ellenfeleket. Az egyik mérkőzése után teste összecsuklik, a kórházban ébred fel. Szívinfarktus a diagnózis, és a versenyzés nem ajánlott többé. Randy húsbolti eladóként próbálja felfogni a felfoghatatlan, miközben a magánéletét is igyekszik rendbe tenni: leszbikus lányával, Stephanie-vel (Evan Rachel Wood) akarja a szülő-gyermek kapcsolatot újraéleszteni, és szerelmes Cassidybe (Marisa Tomei), az éjszakai mulató sztriptíz táncosnőjébe. Randy azonban egy átmulatott éjszaka balsorsú következményei miatt ráébred, hogy csak egyetlen világ létezik, amelyben ő létezni tud, és a józanész, az orvosi javallatok ellenére, a régmúlt győzelem húszéves évfordulójának napján egykori ellenfele, Ayatollah ellen a ringbe lép…
Darren Aronofsky filmje a húsról és az annak börtönébe zárt emberi szellemről szól. A hús, legyen az egy pankrátor durva teste, egy táncosnő kívánnivaló meztelensége, vagy 20 deka párizsi, adja a film lényegét. A test evilági megjelenésünk egyetlen bizonyítéka, egyben szellemünk legnagyobb korlátja. Nagy erénye a filmnek a pankrátor ütközetek illúziómentes bemutatása. Sosem értettem az amerikai kultúra ezen vívmányát. Mi lehet vajon jó két izompacsirta álverekedésében? Ennyire hülyék ezek az amerikaiak, hogy beszopják ezt is? Nem látják, hogy csak játék az egész? Aronofsky csupasszá teszi a pankrátort. Megmutatja, ahogy a mérkőzés előtt a bunyósok előre lebeszélik a koreográfiát, ahogy a mérkőzések közben összekacsintanak, ugyanakkor látjuk az összeszabdalt, véres testeket. A pankrátorok valódi előadóművészek, akik a testüket bocsátják áruba, csakúgy, mint az éjszakai lokálok táncosnői. Művészetük a hús mindenható használatában mutatkozik meg.
A pankrátor halkszavú, minimalista kamaradarab, amely egyetlen szereplőre épül, mégis valamennyi színész a maximumot nyújtja benne. Aronofsky filmjének képi világa olyannyira letisztultan realista, hogy nehezen hihető amerikai származása.
Az utóbbi időben, főleg az Oscar-gála finisében, annyit lehetett hallani Mickey Rourke-ról és az ő látványos felemelkedéséről, hogy óva intettem magamat ettől a filmtől. Nem szerettem sosem Rourket, éppen ezért annak is örültem, hogy egyik kedvenc amerikai színészem, a zseniális Sean Penn vihette magával az arany szobrocskát. A film megtekintése után azonban revideálnom kell a véleményemet, és fejet kell hajtanom Rourke előtt. Számos olyan véleményt hallottam, hogy Rourke teljesítménye nem is igazi színészet, mert tulajdonképpen saját magát alakítja. Akkoriban ezekkel a véleményekkel együtt bólogattam, hogy előítéletemet igazolni lássam. Ma már úgy gondolom, hogy Rourke színészi teljesítménye annál nagyobb, minél inkább valóban magát játszotta ebben a filmben. Nincs mit túl magyarázni, Rourke zseniális a Pankrátorban. Ha többet nem kap az élettől, mint egy ilyen tiszteletteljes lelépését a porondról, az is azt bizonyítja, hogy nagyon szeretik őt az égiek. Sosem gondoltam volna, hogy ő ilyen kvalitású alakításokra is képes. A Pankrátor Rourke-ról szól, ugyanakkor nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a film önmagában, vagy inkább vele együtt is mestermű.


(Darren Aronofsky: A pankrátor)

Philippe Grimbert: Titok; Magvető, Budapest, 2008


„Egyetlen gyerek voltam, sokáig mégis volt egy bátyám.” Így kezdi Philippe Grimbert története elbeszélését. Philippe már a II. világháború után született, de az még ott kísért a mindennapokban. A fiú szülei, Maxime és Tania tornászok voltak, testfelépítésük tökéletes, az ügyetlen, gyenge, félénk gyermek, ezért úgy érzi, apja elégedetlen vele, úgy gondolja szülei és közte húzódó falnak ez lehet az egyetlen oka. Éppen ezért kitalál magának egy erős, vagány nagytestvért, Simont, aki megvédheti őt, aki erős. Ugyanakkor gyűlöli a kitalált testvért, hisz éppolyan, amilyennek őt szülei – szerinte – szeretnék látni. A fiú a szülei elbeszélésből rakja össze a családjuk legendáját, szülei regénybeillő szerelmének történetét alkotja meg, akik egy idilli vidéki kisvárosban élték túl a háború borzalmait. Philippe ugyanakkor érzi, hogy valami nincs rendben körülötte, de nem kérdez, alkalmazkodik a hallgatáshoz, bűntudata van, bár nem tudja miért.
Aztán egy nap, az iskolában levetítenek egy filmet a koncentrációs táborokról, és Philippe-ben megváltozik valami. Kérdezni kezd – nem a szüleitől, hanem a család egy régi barátjától - és fokozatosan megismeri az igazságot, amit hosszú éveken keresztül elhallgattak előle. Louise elmeséli neki azt is, amit még szülei sem tudnak, hogy Simon és édesanyja, Maxime első felesége (Hannah) miként és milyen okból került arra az útra, amelynek végállomása Auswitz volt.
Philippe Grimbert 1948-ban, három évvel a világégés után született, Párizsban. A Titok egy különös fordulatra épülő családtörténet, egyben a szerző gyógyító önanalízise, illetve elsősorban a múltból kísértő féltestvér, Simon sír-könyve. A Titok című regényben egy gyermek mutatja be és tárja fel szülei elhallgatott, elfojtott, hazugságokkal, bűnökkel terhes múltját, mellyel a szülök nem képesek megbirkózni, és mellyel az utánuk követő generációnak kell szembenéznie. Grimbert könyve a Holokausztot feldolgozó könyvek sorából azzal emelkedik ki, hogy mérhetetlenül személyes. A könyvben szereplő kisfiú fokról-fokra világosodik meg, ráeszmélve zsidó származására, és arra, hogy ez – születése előtt – mivel járt. A könyv igazi megrázó erejét a szülei szerelemében rejlő tragikus titok hordja magában. Furcsamód ez a súlyos teher az, amivel az embertelenségben is esendő emberek maradtak, és persze ami miatt hatalmas árat fizettek.
Különösen tetszett nekem a könyv nyelvezete, mellyel a gyermek, mintegy kívül helyezkedve saját és szülei történetén, külső szemlélőként írja meg a családi legendáriumot, majd az igazság tudatában törölni kényszerül mindent, és újra építi saját magát. Grimbert mindamellett, hogy kiváló irodalmi művet tett le az asztalra, öngyógyítást végzett. A könyv a terhekkel teli múlt letétele, és egyben egy bátor önmeghatározás.

2009. május 20., szerda

Murakami Haruki: A határtól délre, a naptól nyugatra; Geopen Könyvkiadó, Budapest, 2007


Hadzsimét és a bal lábra bicegő Simamotot egyke sorsuk hozta össze gyerekkorukban. Hosszú délutánokat töltöttek együtt a lány apjának lemezeit hallgatva. Valódi barátság szövődött köztük, sőt annál is több, de mielőtt még a szerelem kiteljesedhetett volna, a fiú családjának elköltözése miatt, távol kerültek egymástól, és az emberi természetben rejlő félelmek, visszatartó erők megszakították a kapcsolatot. Hadzsime befejezvén a középiskolát, elvégezvén az egyetemet, családot alapított, és két dzsesszbár tulajdonosaként éli férji, apai, és tulajdonosi szerepeit. Huszonöt év elteltével azonban a gyönyörű, kevésbé bicegő, titkokkal teljes Simamoto megjelenik Hadzsime egyik bárjában, és ez felborítja a férfi addigi békéjét.
Murakami Haruki könyvének történetében különösen semmi eredeti nincs, és tartalmában meglehetősen érzelgősnek hangzik. A giccsnek ezt a formáját a szerepelők párbeszédei, gondolatai között is mintha felfedezném, mégsem jelenthetem ki, hogy csöpögős lányregénnyel lett volna dolgom. Murakami Haruki könyvének nyelvezete olyannyira letisztult, hogy az emberi érzelmek, gondolatok a maguk egyszerűségében, minden cifrától mentesen jönnek elő a szereplőkből.
Haruki könyve éppen ezért rendkívül élvezetes olvasmány, annak ellenére, hogy nem váltja meg a világot. Harukira is – mint megannyi szerzőre – szeretnek bizonyos cégéreket akasztgatni. Mostanában a mágikus realizmus igen felkapott szóösszetétel lett. Használták ezt már Márquez-re, Pamukra, stb. Haruki könyve, amely Nat King Cole egyik slágeréről kapta elnevezését (A határtól délre, a naptól nyugatra) valóban olyan lírai atmoszférával rendelkezik, amely temérdek titkot magában rejt, és ebből kifolyólag a történetet mintha egy tejfölszerű ködfátyol csomagolná be az olvasó számára. Ha ez mágikus realizmus, ám legyen.

2009. május 18., hétfő

Orhan Pamuk: Fekete könyv, Ulpius-ház Kiadó, Budapest, 2008


Galip, egy isztambuli ügyvéd magánnyomozásba kezd, mert felesége, Rüya eltűnt, aki maga után csak pársornyi dekódolatlan üzenetet hagyott. Vajon merre lehet a szépséges hitves? Esetleg Celâlnál, a neves tárcaírónál húzódott meg. Az író lakásában azonban senki sincs, csak az elmúlt évtizedek tárcáinak és fotóinak kusza halmaza. Galip elmerülve a régmúlt emlékekben, azon veszi észre magát, hogy Celâllá változott. A pizsamájában alszik, a rejtélyes telefonálónak a tárcaíróként mutatkozik be, és tárcákat ír a nevében a Milliyetbe.
Orhan Pamuk Isztambul szülötte, azé a városé, amely nem csupán földrajzi elhelyezkedése miatt, hanem mentális hovatartozás okán is két világ határán áll. A legeurópaibb török városnak tartják, annak ellenére, hogy nagyobb része már egy másik kontinensen fekszik. A nyugati kultúra vonzáskörébe tartozó város a vallásos fanatikusok szemében az iszlám Törökország szégyenfoltja. A két kultúra, a két világ közé rekedt város a személyes szférára kiható vallási-ideológiai megosztottság szimbólumává lett. Az ország ellentmondásos belső viszonyai identitásválságot idéz elő az egyénbe, aki megreked a két világ között, és nem találja önmagát.
A Fekete Könyv főszereplője Isztambul. Pamuk ott folytatja, ahol az Isztambul című könyvében abbahagyja. Galip keresztbe-kasul bejárja a várost, miközben Rüya és Celâl után kutat. A kutatás közben egy heterogén város képe rajzoldóik ki: a szűk utcák, a minaretek, a Boszporusz partja, a kis terek kavalkádjai mind-mind a város történetét beszélik el, ahogy Celâl is (aki talán Pamuk is lehetne).
Pamuk a könyv szűkebb értelemben vett történetét elbeszélő lapokat és Celâl tárcáit gondosan elválasztotta egymástól, amelyek felváltva követik egymást. Az egyes tárcákból a török ember, a török történelem, a „törökség” jellemzői rajzoldónak ki, oly módón, ahogy a könyv fülszövege olyan találóan tálalja elénk Pamuk regényét: „A Fekete Könyv a közel-keleti és a muzulmán kultúra elképesztő gazdagságú szőttese, amelyet eláraszt Isztambul fénye és pompája, miközben a lélektani utazás a lélek egyre sötétebb bugyraiba visz minket.” A tárcákból áradó szeretet olykor maró cinizmussal keveredik. Pamuk szeretetből kritizálja szülőföldjét, hiszen az áhítat mellől sosem maradhat el a figyelmeztető gondosság
A Fekete könyv nem könnyű olvasmány, könnyen elveszhet benne az ember. Elolvasása után hangulatok, képek maradnak meg az olvasóban, hiszen története szimbolikus, nem meghatározó. Számomra ugyan az Isztambul című szőttes sokkal jobban tetszett, mint a Fekete könyv, Pamuk írásmódja, stílusa azonban ezúttal is lenyűgözött, így hát érdemes őt időről-időre újból elővenni.

2009. május 15., péntek

Tamási Áron: A csoda (Az énekes madár című színjáték alapján); Sepsiszentgyörgyi Tamás Áron Színház; rendező: Bocsárdi László

Tamási Áron Énekes madár című színjátékából készült A csoda című előadás a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház 2001/2002-es évadának egyik legnagyobb szakmai- és közönségsikerének örvendő produkciója volt. A Tamási Áron nevét viselő intézmény fennállásának 60. évfordulója alkalmából új szereposztásban és néhány lényeges koncepcionális módosítással 2008. szeptemberében került felújításra az előadás. A darab négy előadás erejéig Pécsett vendégszerepelt a Pécsi Harmadik Színház Határtalan város/Határtalan színház programjának keretében. Jómagam a negyedik előadásra látogattam el, amelyen a nézők serege megtöltötte a széksorokat. A hatalmas érdeklődést – gondolom – az is fokozta, hogy Janisch Attila beválogatta az előadást a IX. POSzT versenyprogramjába is.
„Az eredetileg Székelyföld tájoló színházaként működő társulat 1958-ban rendezkedett be jelenlegi székhelyén. Az együttes csillaga a '60 - '70-es években kezdett felfelé ívelni, ekkor születtek azok az előadások, melyek későbbi hírnevét megalapozták. Az erdélyi magyarság kulturális önazonosságának megőrzésében játszott szerepük mellett nekik is köszönhető, hogy az erdélyi magyar színházművészet lassan felzárkózott a világszínház megújulásának folyamatához. A '80-as évek átmeneti nehézségei után a Tamási Áron Színház újabb virágzását 1995-ben, Bocsárdi László és a Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház 8 tagjának szerződtetése hozta el; az új igazgató-főrendező valamint Barabás Olga előadásai a színházat a romániai magyar színjátszás élvonalába emelték.” (http://www.pecsiharamdikszinhaz.hu/)
Az idősödő vénleány testvérpár, Gondos Eszter és Regina éltéből már a férjhezmenetel hiányzik, de évtizedes udvarlóik, Bakk Lukács és Préda Máté nem szerelmes, nem füllik a foguk a testvérekhez, és emiatt halogatják az esküvőt hosszú évek óta. A vénleányok kishúga Gondos Magdó azonban rátalál az igaz szerelemre, Móka személyében, aki egy csodálatos énekes madár tojásával ajándékozza meg a lányt. Az idős rokonokban felébred irigység és féltékenység mélységes kútja, és ha már nem kaphatják meg az ifjú teremtéseket, hát a vesztükre tőrnek. Csuda sok gonoszságot látunk ebben a darabban, persze erőteljesen kikarikírozva, hiszen afelől kétségünk sem lehet, hogy emitten meséről van szó.
Az előadás előtti színpadkép cirkalmas betűkkel felrótt társulati köszöntéssel fogadja a nézőt, a felirat köré szőtt rajzok a magyar népmesék motívumát idézik. A sepsiszentgyörgyiek előadása a folklór (népzene, néptánc) elemit felhasználva teremti meg az alkotó képzelet csodákra képes erejét. Maga Tamási Áron (Nemes Levente) is szerepet kap az előadásban, ő vezeti be és zárja le a darabot, de az előadás közben is közbeszúr, tereli szereplői, olykor segítséget is nyújt nekik. Az alkotói kéz, mintegy isteni jelenlétként válik az előadás részévé. A másik „külsős szerep” az ismeretlen nőé (Pál Ferenczi Gyöngyi), aki néhol rontásokat szór a szereplőkre, de többnyire azt az idegent alakítja, aki egyfajta egzotikumot keres a székelyekben, hisz mást sem lát a darabból, mint love story from Székelyföld. Az előadás megtekintése során az ő szerepét éreztem kicsit fölöslegesen, valóban idegennek, de az előadás utáni morfondírozásaim során némi értelmet nyert a jelenléte, de ehhez kellett egy kicsit utána olvasnom. Egyszerű mezei nézőként nem értettem az előadásbeli szerepét, de azért helyére kerül ő is.
A színjáték „valódi” szerepeiben a színészek brillíroznak. A rosszakarók társasága, a menyasszonyukat kerülgető Lukács (Pálffy Tibor) és Máté (Váta Roland) komikus játéka valóban a magyar népmesékben szereplő kicsinyes rémalakokra emlékeztetnek. A két perlekedő vénkisasszony, Eszter (D. Albu Annamária) és Regina (Gajzágó Zsuzsa) kőkemény házsártos nőszemélyek. Szánnivaló irigységükben szült igyekezetük, ahogyan próbálják az szépet, az ártatlant bepiszkítani.
Nagyszerűek a színészek a tisztaság szerepeiben is: a gyermekből először szerelmes kamasszá, majd gondoskodó nővé változó Magdó sziklaszilárd érintetlensége Kicsid Gizella közönség felé forduló harcos tekintetében kézzel fogható. Móka (Miki), a szerelemtől átitatódott ifjú legény (Nagy Alfréd), akiben az ész hatalmát csak a nagy szívének ereje növi túl. Kis szerep jut Molnár Gizellának, aki Móka megértő édesanyját játssza. Nem lóg ki ő sem a többiek közül.
Az előadás egészét látomásos elemek szövik át. Ez nem csoda, hisz a népmesék világában járunk. Itt a jó és a rossz harca mindennapos, a kisebbik fiú és a kisebbik lány, a gonosz nővérek, a boszorkány archetipikus alakjai is megelevenednek. A sepsiszentgyörgyiek előadásában a fantasztikumot a női népviseletet magukra öltő szőrös mellkasú álarcos táncosok egészítik ki, akik beférkőznek a mese szöveteibe és körüllengik a szereplőket.
Ennyi rosszindulatban, ilyen felfordulás közepette Magdó és Móka szerelmén már csak a csoda segíthet. Az író, Tamási Áron képzelőereje segít a lámpán lógó Mókának is, amikor elszakad a kezében a kötél, Magdó kívánságára a lámpa mégiscsak felemelkedik. Az előadás végén a rosszakaró fenevadak ütlegelése közepette eltűnik a jegyespár. A szerelem győzelmet arat a gonoszság és az irigység felett. A mese létrejöttét pedig a színészi játék, a rendezői munka, a zenei és színpadkép és gyönyörű székely tájnyelv együttese szavatolja.

(képek: www.pecsiharmadikszinhaz.hu)

2009. május 11., hétfő

Tiszta kép


Juliette (Kristin Scott Thomas) 15 éves börtönbüntetésből szabadul, amit egy kimondhatatlan bűnért róttak ki rá. Az egykori gyermekorvos már csak árnyéka egykori önmagának, szülei rég megtagadták létezését, húgával, Léával (Elsa Zylberstein) sem tartotta börtönélete során a kapcsolatot, mégis testvére fogadja be, miután a rá kirótt állami büntetés idejét letöltötte, és újra kell kezdenie életét a börtönfalakon kívül. Juliette nem sokat beszél, súlyos titkok nyomják a lelkét. Léa férje is gyanakvóan tekint a magába burkolódzó nőre, nem bízik benne, ám Léa türelemre inti. Juliette-nek időre van szüksége, hogy megnyíljon, és végre beszéljen mindarról, ami egykor történt.
A film egy olyan anyáról szól, aki tulajdon gyermeke ellen elkövette a bűnök bűnét, egy önmagát bűnhődésre kényszerítő nőről, aki mindent feladott gyermekéért. Súlyos téma, és hála Philippe Claudel rendezőnek a lényeg nem sikkad el, és így nem megy el a film olyan irányba, ahonnan csak a nézők könnyzacskóinak megerőszakolásához vezethetne az út. Az elsőfilmes rendező mértéktartóan nyúlt a kényes témához, és nagy segítségére volt a jó végeredmény megvalósításában a két főszereplő.
A film lassan csordogál előre. A háttérben megbúvó titok olyannyira mélyen van elrejtve, hogy a film nem is fókuszál olyan erővel a megismerhetetlenre, hogy azt a néző minden percében türelmetlenségében magának követelje. A forgatókönyv is türelmet oszt Juliette-nek, megadja a kellő időt a kitárulkozáshoz. Kristin Scott Thomas pedig apró arcrándulásokkal, mosolyokkal, kifürkészhetetlen mimikával, finom mozdulatokkal játssza Juliette szerepét, kivételes alakítás. Az Akadémia becsukta a szemét, az angolok egy BAFTA-díjjal jutalmazták ezért.
Nem hibátlan film az Oly sokáig szerettelek. Képi minőségében azokra a televíziós produkciókra emlékezetet, ahol valószerűtlenül túl éles a háttér, és a szereplők kiemelkednek a környezetből, mintha oda lennének kopírozva, mintha valójában ott sem lennék, ezt ráadásul fokozza az, hogy a szereplők mozgása kissé darabos, homályos. Nem jöttem rá, hogy ez egy jól végig gondolt rendezői koncepció szövedéke, és jelentéssel bír a filmben, a film utolsó mondatában elhangzó „Itt vagyok!” önmeghatározásába talán az azt megelőző ellentétes állapot megjelenítésébe ez még bele is magyarázható. Ha ez valójában így történt, akkor ügyes képi metafora, de nem vagyok meggyőződve a tudatosságról, jómagam a gyenge operatőri munkára tenném a voksom.
A film erényét sokkal inkább a szereplők közötti párbeszédek, a színészi játék adja. Nem hivalkodó a két főszereplő filmes jelenléte. Nem kellenek ide üres sallangok, egyszerűen és nagyon tisztán játsszák el az erős érzelmi töltéssel bíró jelenteket. Ebben a forgatókönyv is a segítségükre siet, hiszen semmi sincs szájba rágva, nincs erőteljes érzelmi váltás a filmben, a lassan megnyíló nő története csak a film utolsó harmadában kap igazi lendületet, de azt is olyan természetességgel teszi, hogy észre sem vesszük, hogy azt. Olyan tiszta emberi pillanatokat kapunk, hogy észre sem vesszük, hogy mindez filmes fikció.

(Philippe Claudel: Oly sokáig szerettelek)

(képek: www.est.hu)

2009. május 7., csütörtök

Elkezdődött a POSzT jegyek árusítása


A POSzT versenydarabjaira történő jegyeladás évek óta a színházi találkozó neuralgikus pontja. A színházi befogadóképesség és a programok szakmai jellege okán az egyes előadásokra korlátozott számú jegyekhez juthatnak hozzá a nézők. A válogatók évről-évre áttörik a szervezők által a válogatás módjában meghatározott előadás számot. Janisch Attila filmrendező, az idei mustra válogatója ment el eddig a legtovább, összesen 18 előadást szedett össze Pécsre. Ennek persze meg van az előnye és a hátránya is. Az érdeklődök egyrészt minél szélesebb palettáról szemezgethetnek kedvükre, másrészt viszont minél több az előadás, annál kisebb az esély bejutni a kívánt előadásra. Ugyanis a jegyek meghatározott része a szakma és a támogatók részére van fenntartva minden egyes darabnál. A több darab sosem jelent több előadásszámot, mert ilyenkor megnő az egyszer játszott darabok száma. Egyszerű számtan az egész: ha a repertoárban sok a beválogatott darab, kevesebb köztük a két előadással felvonuló színpadi játék. Ez pedig csökkenti a nézők esélyét a bejutásra.
A fentiek miatt a pénztárnyitást minden évben komoly készülődések előzik meg. A legelvetemültebbek már előző nap éjjel a színház jegypénztárának ajtaja elé járulnak. Fáradtságot nem kímélve végig állnak akár 10 órát. Ilyenkor kisebb-nagyobb csoportok egy-egy képviselőjüket járultatják a jegypénztárakhoz. Jómagam nem tartozom a legnagyobb harcosok közé, de idén már negyed 7-kor én is ott álltam a kapuk előtt. Igaz dolgozni is mentem, így egy arra ráérő barátom állt be egy ideig helyettem, majd 8 órakor váltottam őt. Szerencsére a két, általunk preferált előadásra sikerült jegyet vennem. Az utóbbi években két előadás finanszírozására készítjük fel a családi kasszát. Szerencsére a jegyárak évek óta stagnálnak (3500 forint egy jegy), de számunkra az elköltött 14 ezer forint így is komoly kiadás. Persze sokan esküsznek még a jegyszedőnők kedvességére, akik az egyes előadásokra ingyen engedik be a türelmesen várakozó, jegy nélküli kíváncsiskodókat, elhelyezve őket a színházterem maradék, üres négyzetméterein. A tavalyi kisebb szóváltásokat követően kérdéses, hogy idén nem kívánják-e előre kedvét szegni a magukat a szerencséjükre bízó betolakodóknak, és így egyértelműen elutasítani az efféle próbálkozásokat. Kétségtelenül ez kissé barátságtalanná teheti a fesztivál hangulatát, de valahol a szervezők szempontjai is megérthetőek. Minket ez a lehetőség már olyannyira nem érint, családos emberek lévén, arra nem játszhatunk, hátha bejutunk egy előadásra, arra nincs időnk, hogy ott toporogjunk a színház előtt, és várjunk a megváltó betessékelésre. Csak a saját erőnkből megvásárolt jegyekben bízhatunk.
A szervezők részéről ugyanakkor nem tudom továbbra sem elfogadni, hogy olyan előadásokat is elhoznak Pécsre, amelyekről előre lehet tudni, hogy a nézők vagy egyáltalán nem, vagy vajmi kevés számban juthatnak be. Ilyenkor mindig előnyben vannak azok, akik innen-onnan, ismeretségeken keresztül közelebb tudnak férkőzni egy-egy jegyhez. Tavaly a Frankenstein-terv című előadásra nem is árusítottak jegyet. Az, hogy én ott lehettem, nagy szerencsémnek és annak is köszönhető volt, hogy hangot adtam véleményemnek.
Ugyanakkor a szervezők az off-programok keretében is egyre színvonalasabb műsorszámokat hoznak el Pécsre, idén két monodráma is gazdagítja az ajánlatok tárházát. Persze azt nem szabad feledni, hogy a legnagyobb érdeklődés mindig a versenydarabok miatt van, így csekély vigasz lehet annak, aki nem tud egy általa preferált előadásra jegyet váltani az, hogy széleskörű off-programok közül választhat.
Komolyan elgondolkoztam idén, hogy jó lenne egyszer a közönség zsűri soraiban ülni, de ebben az évben még meg kell csinálnom az utolsó szakvizsgámat, amire sok szabadságnapom elmegy, így majd talán jövőre megpróbálkozom a közönség zsűri soraiba bejutni.
Mindenesetre számomra mindig izgalmas az előadások közötti válogatás. Felmerül a kérdés, vajon jól döntöttem? Remélem igen. Nemsokára kiderül.

(fotó: www.bama.hu)

2009. május 5., kedd

Lawrence Block: A betörő, akit temetni veszélyes; Agave Kiadó, Budapest, 2009


Bernie Rhodenbarr először hagyja el New Yorkot a szemünk láttára. Bevallása szerint is, ritkán merészkedik ki Manhattan falai közül, ám most ezt a márciusban beköszöntött tél kellős közepén teszi. Az útra kedvese, Lettice kedvére téve vállalkozik, aki mindent nagyra tart, ami angol. Bernie-nek ehhez nem is kell messzire utaznia, hisz New York államból sem hiányozhat az angol vidéki kúria. Lettice-ről azonban kiderül, hogy a nevezett hétvégén bekötni készül a fejét, és nem Bernie a szerencsés kiválasztott. Bernie nem hagyhatja veszni a kifizetett szállásdíjat, és.. nos… egy ritka kiadású könyv is a kúria könyvtárának polcain hever. Bernie tehát egy kedves barátjával, Carolyne-nal (és Raffles nevű macskájával) foglalja el a Cuttleford ház egyik szobáját.
Bernie azonban nem lenne Bernie, ha a könyvtárban, ahonnan a könyvet el akarja emelni, nem egy holttestbe botlana. A kúriában megszállt vendégeket a szűnni nem akaró hóvihar vágja el a külvilágtól, és – úgy tűnik – a gyilkos sem szeretné ereszteni az ott-tartózkodókat. Bernie-re esik a sors választása, hogy felderítse a kellemetlen bűnesetet.
A betörő, akit temetni veszélyes kicsit kiemelkedik a betörő sorozat közül, egyrészt azzal, hogy Manhattan házait ezúttal magunk mögül hagyjuk, és egy sokkal csöndesebb vidéken találjuk hősünket. Másrészt Block csöppet sem titkolva regényében Agatha Christie és Raymond Chandler előtt kíván kalapot emelni. Teszi mindezt úgy, hogy közben a tőle jól megszokott nyelvi és dramaturgiai humorral oda-oda fricskáz egyet a neves elődöknek.
Az utóbbi időben csak megszokásból, könnyed olvasási gyakorlatképpen olvasom el a betörő széria darabjait, Block a jól kikövezett utón halad rég óta. Nem akar újítani. A betörő, akit temetni veszélyes látszólag kivétel a sorból. A helyszínváltoztatás, és az álplagizálás új színt visz a történetbe, aztán a végén a legkézenfekvőbb, különösebb csavar nélküli végkifejlettel azért hagy némi hiányérzetet az emberben. Rendben van, hogy a betörős történetekben nem feltétlen a rejtély megoldása a kulcs, hanem Bernie slamasztikából-slamasztikába csapongó csetlő-botló alakjára fókuszál a tekintet, de azért Block törődhetne olykor az eset bonyolításával is. Úgy tűnik, Block megint a végére elfáradt, és összecsapta a befejezést.

2009. május 4., hétfő

Wellness hétköznapok Sümegen


Az utóbbi stresszes időszak fáradalmait tíznapos munkamentes nappal pihentem ki. Egy legénybúcsú és egy ahhoz kapcsolódó esküvő, valamint néhány napnyi wellness kirándulás próbálta feletetni velem a környezetből érkező nyomás okozta terhelést. Pihentető volt ez a hét, mindamellett, hogy ennyi idő sosem elég a teljes regenerációra, arra viszont elegendő, hogy a testemben-lelkemben működő KERS némi energiát rögzítsen a következő időszakra.
A gazdasági válság idején megtettük, ami látszólag lehetetlennek tűnhet: egy négycsillagos wellness hotel vendégei voltunk három éjszakára Sümegen. A Hotel Kapitány tulajdonosa a Sümegi vár turisztikai vonzerejét kihasználva a romok lábaihoz építetett szállodát, amelyet az évek folyamán bővített, sőt ott-tartózkodásunk idején is egy újabb bővítésnek lehettünk szem- és fültanúi (a folyó munkálatok szerencsére minket a pihenésben nem zavart meg).
Egy kedves barátom az egyetem ideje alatt egy nyári időszakban a várba szegődött diákmunkára. Emlékszem, akkor elförmedve szemléltük a szálló bővítését, hogy a burzsujok olyan pihenőcentrumot építenek a vár aljába, elrontva ezzel annak békebeli környezetét, ami számunkra akkor mentálisan és anyagilag is elérhetetlen volt. Az idők változnak, mert sok évre rá megízleltem a wellness okozta kellemes előnyöket, és ma már mosolygok egykorvolt önmagamon.
Sosem engedhettem volna meg azonban magamnak efféle kiruccanásokat, ha nincs az üdülési csekk, amely a hozzáértők szerint is sikertörténet Magyarországon, mert a haldokló belföldi turizmusnak adott új lendületet. Az alapötlet zseniális: a munkáltatónak adómentes juttatás odaítélésének lehetőségét biztosítja az állam, aki pénz helyett ún. cafetériával jutalmazhatja dolgozóit. Az alkalmazott kezébe nem a mindenkori törvényes fizetőeszköz kerül, hanem olyan csekk, amelyeket egyes elfogadóhelyeken meghatározott szolgáltatásokra beválthat. A dolgozó a fizetését a mindennapi megélhetésére költi, az üdülési csekket viszont olyan kikapcsolódásra, amely anyagi lehetőségei szerint befolyásolt prioritásai között nem feltétlen szerepel. Mivel az üdülési csekk kenyérre, tejre nem költhető, ezért az ember kénytelen azt utazásra költeni. Olyan emberek juthattak el az üdülési csekken hotelokba, wellness szállókba az ország különböző részein, akik ezt korábban nem tehették meg (mert gondolom nem én vagyok az egyetlen). A vendéglátók is jól járnak, ha elfogadják a csekket, mert így szélesíthetik azt a kört, akik hozzájuk ellátogathatnak. A pénzükhöz ugyan később jutnak (mert a csekkeket be kell váltaniuk), de az elszámolási időszak átrendeződése mellett sokkal jobban járnak. Az üdülési csekk sikersztorija kapcsán nagyon sok vendéglátó végzett beruházásokat, felélénkült a belföldi vendéglátás. Most már nem ciki, ha belföldön megy valaki kikapcsolódni, és nem csak Horvátország vagy a görög tengerpart lehet vágyott célpont. No ezt a rendszert akarja az állam az adóztatás eszközével összezúzni rövid távú és csöppnyi államháztartásbeli örömöt okozva magának, miközben rövidlátásuk okán észre nem veszik, hogy mekkora kárt okoznak a belföldi turizmusban, és ezen keresztül a haza szolgáltatóipar egészében.
Sümegen három éjszakát töltöttünk el, kihasználva a Hotel kínálta áprilisvégi akciót, és elköltve valószínűleg a közeljövőben utoljára kapott üdülési csekkünket. Azért is döntöttünk Sümeg mellett, mert a vár gyönyörűen emelkedik a kis város fölé és szerintem az ország legszebb várromja. Másrészt ha már kirándulunk kényeztessük magunkat némi wellness szolgáltatással, a következőkben erre vajmi kevés esélyünk lesz. Mivel autónk nekünk nincs, feleségem szüleivel együtt mentünk Sümegre. A szállodára panaszunk nem lehet: áztathattuk magunkat a beltéri medencéi különböző hőfokú vizeiben, izzadhattunk a háromféle (infra, finn, soft) szaunában, és használhattuk a gőzkabint is. A fitness terembe idő híján nem jutottunk el, mert azért Márkkal időnként fel kellett menni, hogy elaltassuk őt. A nagyszülők ebben tették számunkra a legnagyobb szolgálatot, hisz amikor Márk aludt olykor mi kényeztethettük a testünket.
Félpanziós ellátásban részesültünk, ami jelen estben azt jelentette, hogy a reggeli és vacsora alkalmával svéd asztalosan felszolgálta ételek tömkelege közül degeszre ehettük magunkat. A szem azonban mindig többet kíván, mint a test, így napról napra csökkentettük adagunkat. Azért indultunk hétfőn, hogy egy szerdai nap is beleessen az ott létünk alatt, mert aznap este egy lovagi tornával megspékelt középkori lakomával kívánják a vendégeket meglepni. Ha már arra járunk, gondoltuk nem hagyhatjuk ki. A szálloda profi módon felkészül minden eshetőségre, mert jó idő estén szabadtéren rendezi meg a tornát, ám eső idején sem maradhat el a vigadalom, és egy erre külön létrehozott hatalmas teremben az asztalok között futkosó lovak, és lovagi ruhába öltözött emberek szórakoztatják a népet. Nem vagyok oda túlzottan az efféle programokért, de egyszer megéri megnézni őket, és ha számításba vesszük, hogy külföldön az efféle hagyományőrzést szíves örömest nézzük, ugyanezt a hatást érheti el ezt egy Magyarországra látogató külföldi vendégnél (persze belföldi esetében is áll a dolog). A kézzel-lábbal elfogyasztott vacsora ízletes volt, de egy dolgot nem értette, ilyen helyen és ennyi pénzért miért nem adnak magukra a vendéglátók annyira, hogy minőségi bort szolgáljanak fel. Folyóborra számította, és nem a legjobb évjáratra, de ennyire rossz bort régen ittam. Nem is fogyott belőle sok. A vörös rettenetes volt, a fehér éppen iható.
A szállodában egyébként az italfogyasztás nem foglaltatott benne az előre kialkudott árban, és mivel számítottunk annak borsós árára, Keszthelyen a Tescoban már jó előre bevásároltunk cefréből. Az első vacsoránál még illemből rendeltünk egy ásványvizet, majd miután megláttuk az árát, felhagytunk ezzel a szokással is.
A szálloda még sok egyéb – külön fizetendő – szolgáltatást kínál, különféle masszázsokat, a mi csomagunkban egy 25 perces frisstő masszírozás foglaltatott benne. Felkészültem, hogy egy kellemes kényeztetésben lesz részem, de a masszőrlány úgy megropogtatta letapadt izmaimat, amely az ülőmunkának köszönhető, hogy az által beígért izomláz sem maradt el. A fájdalom ellenére viszont nagyon jól esett, hogy végre hozzáértő ember mozgatta át a hétköznapokban elnyűtt testemet.
A wellnesskedés közepette egyik nap meglátogattuk a várat, körbejártuk Sümeg centrumát, hazafelé pedig Szigliget piciny kikötőjét és várát néztük meg. Márk mindkét vár megrohamozása alkalmával nagyon élvezte a dolgot, a várból lefelé jövet pedig elaludt. Fiam élvezte a fürdést, a jacuzzi meleg vizét, és a felszolgált levest is nagyon szerette (persze a nagyi húslevese a legjobb). A lovagi tornát is nagyon bírta, csak amikor az egyik lovas buzogányával másodszor ütött hatalmasat egy pajzsra, a felnőttnek is elviselhetetlen hang kiakasztotta.
Ismét megízlelhettem, hogy számos csodás hely vannak hazánkban, amelyek épp olyannyira feltölthetik az embert kiszakítván a dolgos hétköznapokból, mintha a Riviérára menne nyaralni (nem mintha az utóbbi élményben alkalmam lett volna részesülni).