Randy "Ram" Robinson (Mickey Rourke) felett eljárt az idő, valaha ünnepelt showman, pankrátor volt, aki a nyolcvanas években élte virágkorát. Mára már szűk körben gyűri tovább testét és az ellenfeleket. Az egyik mérkőzése után teste összecsuklik, a kórházban ébred fel. Szívinfarktus a diagnózis, és a versenyzés nem ajánlott többé. Randy húsbolti eladóként próbálja felfogni a felfoghatatlan, miközben a magánéletét is igyekszik rendbe tenni: leszbikus lányával, Stephanie-vel (Evan Rachel Wood) akarja a szülő-gyermek kapcsolatot újraéleszteni, és szerelmes Cassidybe (Marisa Tomei), az éjszakai mulató sztriptíz táncosnőjébe. Randy azonban egy átmulatott éjszaka balsorsú következményei miatt ráébred, hogy csak egyetlen világ létezik, amelyben ő létezni tud, és a józanész, az orvosi javallatok ellenére, a régmúlt győzelem húszéves évfordulójának napján egykori ellenfele, Ayatollah ellen a ringbe lép…
Darren Aronofsky filmje a húsról és az annak börtönébe zárt emberi szellemről szól. A hús, legyen az egy pankrátor durva teste, egy táncosnő kívánnivaló meztelensége, vagy 20 deka párizsi, adja a film lényegét. A test evilági megjelenésünk egyetlen bizonyítéka, egyben szellemünk legnagyobb korlátja. Nagy erénye a filmnek a pankrátor ütközetek illúziómentes bemutatása. Sosem értettem az amerikai kultúra ezen vívmányát. Mi lehet vajon jó két izompacsirta álverekedésében? Ennyire hülyék ezek az amerikaiak, hogy beszopják ezt is? Nem látják, hogy csak játék az egész? Aronofsky csupasszá teszi a pankrátort. Megmutatja, ahogy a mérkőzés előtt a bunyósok előre lebeszélik a koreográfiát, ahogy a mérkőzések közben összekacsintanak, ugyanakkor látjuk az összeszabdalt, véres testeket. A pankrátorok valódi előadóművészek, akik a testüket bocsátják áruba, csakúgy, mint az éjszakai lokálok táncosnői. Művészetük a hús mindenható használatában mutatkozik meg.
A pankrátor halkszavú, minimalista kamaradarab, amely egyetlen szereplőre épül, mégis valamennyi színész a maximumot nyújtja benne. Aronofsky filmjének képi világa olyannyira letisztultan realista, hogy nehezen hihető amerikai származása.
Az utóbbi időben, főleg az Oscar-gála finisében, annyit lehetett hallani Mickey Rourke-ról és az ő látványos felemelkedéséről, hogy óva intettem magamat ettől a filmtől. Nem szerettem sosem Rourket, éppen ezért annak is örültem, hogy egyik kedvenc amerikai színészem, a zseniális Sean Penn vihette magával az arany szobrocskát. A film megtekintése után azonban revideálnom kell a véleményemet, és fejet kell hajtanom Rourke előtt. Számos olyan véleményt hallottam, hogy Rourke teljesítménye nem is igazi színészet, mert tulajdonképpen saját magát alakítja. Akkoriban ezekkel a véleményekkel együtt bólogattam, hogy előítéletemet igazolni lássam. Ma már úgy gondolom, hogy Rourke színészi teljesítménye annál nagyobb, minél inkább valóban magát játszotta ebben a filmben. Nincs mit túl magyarázni, Rourke zseniális a Pankrátorban. Ha többet nem kap az élettől, mint egy ilyen tiszteletteljes lelépését a porondról, az is azt bizonyítja, hogy nagyon szeretik őt az égiek. Sosem gondoltam volna, hogy ő ilyen kvalitású alakításokra is képes. A Pankrátor Rourke-ról szól, ugyanakkor nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a film önmagában, vagy inkább vele együtt is mestermű.
Darren Aronofsky filmje a húsról és az annak börtönébe zárt emberi szellemről szól. A hús, legyen az egy pankrátor durva teste, egy táncosnő kívánnivaló meztelensége, vagy 20 deka párizsi, adja a film lényegét. A test evilági megjelenésünk egyetlen bizonyítéka, egyben szellemünk legnagyobb korlátja. Nagy erénye a filmnek a pankrátor ütközetek illúziómentes bemutatása. Sosem értettem az amerikai kultúra ezen vívmányát. Mi lehet vajon jó két izompacsirta álverekedésében? Ennyire hülyék ezek az amerikaiak, hogy beszopják ezt is? Nem látják, hogy csak játék az egész? Aronofsky csupasszá teszi a pankrátort. Megmutatja, ahogy a mérkőzés előtt a bunyósok előre lebeszélik a koreográfiát, ahogy a mérkőzések közben összekacsintanak, ugyanakkor látjuk az összeszabdalt, véres testeket. A pankrátorok valódi előadóművészek, akik a testüket bocsátják áruba, csakúgy, mint az éjszakai lokálok táncosnői. Művészetük a hús mindenható használatában mutatkozik meg.A pankrátor halkszavú, minimalista kamaradarab, amely egyetlen szereplőre épül, mégis valamennyi színész a maximumot nyújtja benne. Aronofsky filmjének képi világa olyannyira letisztultan realista, hogy nehezen hihető amerikai származása.
Az utóbbi időben, főleg az Oscar-gála finisében, annyit lehetett hallani Mickey Rourke-ról és az ő látványos felemelkedéséről, hogy óva intettem magamat ettől a filmtől. Nem szerettem sosem Rourket, éppen ezért annak is örültem, hogy egyik kedvenc amerikai színészem, a zseniális Sean Penn vihette magával az arany szobrocskát. A film megtekintése után azonban revideálnom kell a véleményemet, és fejet kell hajtanom Rourke előtt. Számos olyan véleményt hallottam, hogy Rourke teljesítménye nem is igazi színészet, mert tulajdonképpen saját magát alakítja. Akkoriban ezekkel a véleményekkel együtt bólogattam, hogy előítéletemet igazolni lássam. Ma már úgy gondolom, hogy Rourke színészi teljesítménye annál nagyobb, minél inkább valóban magát játszotta ebben a filmben. Nincs mit túl magyarázni, Rourke zseniális a Pankrátorban. Ha többet nem kap az élettől, mint egy ilyen tiszteletteljes lelépését a porondról, az is azt bizonyítja, hogy nagyon szeretik őt az égiek. Sosem gondoltam volna, hogy ő ilyen kvalitású alakításokra is képes. A Pankrátor Rourke-ról szól, ugyanakkor nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a film önmagában, vagy inkább vele együtt is mestermű.
(Darren Aronofsky: A pankrátor)
(képek: http://www.est.hu/)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése