2009. augusztus 31., hétfő

Daphne Du Maurier: Ne nézz vissza! Holistic Kiadó, Remek-Művek, Budapest, 2008


A Holistic Kiadó Remek-Művek sorozatából Patrícia Highsmith után egy újabb novelláskötet került a kezembe, mégpedig Daphne Du Maurier Ne nézz vissza! című kötete, mely öt nyugtalanító, rejtélyes, esetenként misztikus vagy éppen realista történetet foglal magába.
A címadó és nyitó novella, a Ne nézz vissza! főhőse egy régész, aki kislánya halálos balesete óta munkájába temetkezik, de a tragédia feledtetésére, kikapcsolódásul feleségével Itáliába utaznak. A férfi felesége az utazás során egy látó asszonnyal ismerkedik meg, a kislány szelleme rajta keresztül üzen a férfinak, hogy veszélyben van, azonnal távozzon a városból. A novella Velence csatorna-labirintusában, a lélek lidércnyomásos útvesztőjében játszódik, ahol a félelmek irányítják az emberi cselekedetet. A novellából Nicolas Roeg készített 1973-ban nyomasztó hangulatú filmet Donald Sutherland és Julie Christie főszereplésével.
Az Éjfél után ne című novellában egy kilépett tanár meséli el krétai nyaralása során történteket, amely megváltoztatta életét. A férfi a görög szigetre pihenni, alkotni érkezik. A szállodába való megérkezése után csalódottan veszi tudomásul, hogy nem az ínyére való szállást biztosítottak a részére. Panaszkodásának köszönhetően egy partmenti apartmant választhat magának, viszont a személyzet a szállás elfoglalása után különösen kezd viselkedni vele. Kiderül, hogy az appartman korábbi lakója belefulladt a vízbe. A férfi igyekszik nem foglalkozni a baljóslatú eseménnyel, ám a visszataszítóan viselkedő amerikai dúsgazdag turista és annak süket, csöndes felesége megzavarja a nyugalmát. Du Maurier e novellájában is a ki nem mondott félelmek lépnek működésbe, és a voyeour kíváncsiskodás káros következményeit mutatja be izgalmas módon.
A Határeset című írásban egy húsz év körüli, színésznek készülő fiatal lány elhunyt apja régi barátját megy felkeresni Írországba, hogy édesapja egykorvolt bűnéért bocsánatot kérjen a visszavonultan élő, veszélyes hírében álló férfitől. Az önszáműzetésben élő ember katonai rendben él társaival, régészkedéssel tölti szabadidejét, és az ír függetlenségért harcol. A lány a kezdeti félelem után beleszeret a férfiba, ám a múlt elrejtett mélyében a szerelem beteljesülésének összeférhetetlen akadálya bújik meg.
A Keresztút című történetben egy angol kisvárosból (Little Bletford) útra kelt zarándokcsapat tagjai Jeruzsálembe látgatnak el, ahol sorozatos balszerencsés események áldozatai lesznek. A ki csoport egyes tagjainak történetén keresztül a keresztény mitológia őshelyei elevenednek meg. Az elfojtott szorongások, kicsinyes bűnök közepette élő szereplők balsorsú kirándulása a kötet egyik legérdekesebb története.
Az Áttörésben egy tudóst az isten háta mögötti helyre vezényelnek, ahol egy különcként számon tartott tudós, kis csapatával titkos kísérleteket folytatnak, amelynek célja az élet szikrájának rabul ejtése, és az energia hasznosítása. A történet a világegyetemről, Istenről és az emberi szellemről feszeget alapvető kérdéseket. Az öt történet közül talán ez utolsó tetszett a legkevésbé.
A Remek-Művek sorozat első két darabja meglepően jól sikerült, reméljük még további izgalmas kiadványok követik őket.

A pofártlanul pimasz és a bandája


Orson Welles azt az elvet vallotta, hogy a rendező ne nézzen filmeket, mert nem tesz jót alkotói tehetségének, hiszen a látott filmek fogják formálni ízlését, így óhatatlanul másolatokat kezd készíteni és elveszíti eredetiségét. Ezzel szemben Quentin Tarantino sosem rejtette véka alá, hogy ő gyakorló videotékásként rongyosra nézte a katalógusban szereplő filmeket, és sosem szégyellte azt, hogy kedvenc filmjeire alapanyagként tekintett forgatókönyvírás közben, illetve a film forgatása során. Természetesen Welles nem véletlenül a filmtörténet hajnalán alkotott, aki akkoriban megpróbálta letenni az amerikai szerzői film alapjait és emiatt örökös harcot vívott a hollywoodi stúdiókkal. Tarantino viszont nem is létezhetne a film 100 éves múltja nélkül, őt a mozi letűnt hőskorát restaurálni vágyó közhevület hívta életre. Tarantino tökéletesen illeszkedik az Álomgyár világába, annak működési mechanizmusát ki- és felhasználva teremti meg saját jellegzetességét, a plágiumból összeharácsolt eredetiséget, a zsánerfilmet.
Tarantino a Ponyvaregény sikerén keresztül váltotta meg helyét az amerikai filmtörténetben, és rögtön a siker nyomán intézménnyé, stílusteremtővé vált, olyanná, akit utánozni kell. A másolat másolatának a másolatai születtek nyomában. Annak idején az ismeretlenségből előtűnő film, a Ponyvaregény nagy kedvencemmé vált, olyannyira, hogy összesen kilencszer néztem meg a moziban, aztán a menőségből idézett, kultuszfilmmé váló műtől a nagy felhajtás miatt elidegenítettem (csak most, több mint tizenöt év után kezd bennem a megérdemelt helyére kerülni a film). Emiatt mindig, a kissé nyers, de ügyes kamaradarab, a Kutyaszorítóban mellett tettem le a voksomat. A Jackie Brown visszafogottsága is tetszett, annak ellenére, hogy sokan fanyalogtak lassúságán. A Kill Bill első része először elkedvtelenített, és csak a második rész távlatából tetszett meg nekem az összkép. A Halálbiztos viszont – néhány momentumától eltekintve – valóban gyengére sikeredett, igaz ez a film is, a Négy szobához hasonlóan, bratyiságból elkészített gyors kézimunka volt, amit utólag önállósítottak az európai mozilátogatók miatt.
Tarantino a Becstelen Brigantyk forgatókönyvén – bevallása szerint – majdnem tíz évet dolgozott, és az eredmény a magáért beszél. A film számomra meglepően jól sikeredett. Óvatos kíváncsisággal ültem be a moziba. Hiába érkeztek méltató hangok is, nem akartam velük foglalkozni, amíg magam nem szembesülök a filmmel. Nehéz azonban egy tarantino-mozit önállóan megítélni, hisz a film körüli hírverés, a bemutató után kritikák elözönlik a köztudatot. A moziból kilépve azonban konstatálhattam magamban, hogy rendkívül jól szórakoztam, bűnös élvezetben volt részem.
A Becstelen Brigantyk Tarantino Piszkos tizenkettőjeként volt beharangozva, persze nem az, ahogyan utólag a szerző maga is bevallotta, a forgatókönyvírás közben egészen más irányt vett a történet. Az új opusz Tarantino keze nyomát teljes mértékben magán hordozza, emellett viszont teljesen más film, mint a rendező korábbi munkái. A történet két szálon fut: Franciország német megszállásának első évében Shosanna Dreyfus (Mélanie Laurent) családját a lány szeme láttára végzi ki a nácik, a lánynak éppen sikerül elmenekülnie a halál torkából. Párizsba szökik, ahol új személyiséget vesz fel: egy mozi tulajdonosa és üzemeltetője lesz. Európa egy másik részén eközben Aldo Raine (Brad Pitt) hadnagy egy csoport amerikai zsidó katonát verbuvál gyors, sokkoló megtorlóakciók végrehajtásához, céljuk fejenként 100, azaz száz náci skalp összegyűjtése. A „Brigantyk” néven elhíresülő osztag csatlakozik a titkosügynökké avanzsált Bridget Von Hammersmark (Diane Kruger) német színésznőhöz egy akcióban, melynek célja a Harmadik birodalom vezetőinek kiiktatása. A film végpontja egy mozi bejáratánál fut össze, ahol Shosanna a saját bosszútervét készül végrehajtani.
A film természetesen fejezetekre van osztva, azonban Tarantino – szokásától eltérően – nem ugrál az idősíkok között, története, meglepő módon, lineáris. Az erőszak ezúttal sem hiányzik a filmjéből, ám a hangsúly sokkal inkább a filmbeli karaktereken és a „szervező” által kreált helyzetgyakorlatokon van, amiből a film hőseinek nem mindig sikerül kidumálniuk magukat.
Természetesen ismételten felfedezhető egy sor filmes idézet, bár korántsem annyi, mint korábban. Az a pimasz pofátlanság azonban egészen elképesztő, ahogy Tarantino a második világháborús háborús mozit a spaghetti western műfajával bolondítja meg. Már a film első jeleneténél halálra röhögtem ezen magam. A Becstelen Brigantyk ugyanis végtére nem más, mint kőkemény filmparódia, ahol történetesen, sutba dobva történelmi ismereteinket, a film alkotói végre helyre teszik a XX. század egyik leghírhedtebb alakját és annak vérengző bandáját. Ha másnak eddig sohasem sikerült, akkor Tarantino végre megmutatta, hogyan kell Hitler ellen sikeres merényletet szervezni.
Tarantino nem foglalkozik a történelmi tényekkel, de nem is kell, hisz a Becstelen Brigantyk-ot nem lehet komolyan venni, de ezt jó értelemben mondom. A németországi visszhangok eközben pedig már a film moráljáról beszélnek, amelyben „a mozi ezúttal az igazságtalan valóságon áll bosszút”, de egyes hangok szerint a filmkészítők így „a zsidók sorsát is meggyalázzák”. Ezeken a véleményeken csak mosolyogni tudok. Elképzelem, ahogy neves esztéták, kritikusok ráncolt homlokkal nagyító alá veszik Tarantino legújabb filmjének minden egyes filmkockáját, és elmélyülten, komoly arccal nagy okosságokat nyilatkoznak a televízió stúdiójában, cikkeket írnak folyóiratok hasábjaira, ahelyett, hogy élveznék ezt a három órás poénbombát, amelyet egy filmbuzi eszkábált össze merő élvezetből.
A jól megírt forgatókönyv mellett a filmen a szokásosan jól válogatott zene és a biztos kézzel levezényelt casting mutatja meg hatását. A szereplők egytől-egyik szenzációsak, nem éreztem gyenge láncszemet közöttük. Kétségkívül Cristoph Waltz Hans Landa ezredese a legzseniálisabb alakítás a filmben, de Brad Pitt is kiválóan színészkedik (mint mindig), és hát sorolhatnánk a többit is: Diane Kruger, Mélanie Laurent, Eli Roth, Til Schweiger, Daniel Brühl, Mile Myers, Martin Wuttke, Jacky Ido, Michael Fassbinder, stb.
A temérdek történelmi, filmes és egyéb műveltségbeli idézetekkel teleszőtt filmből végére kiderül, hogy Quentin Tarntinonak a legnagyobb rajongója maga Quentin Tarantino, aki a film legeslegvégére egy hihetetlenül pimasz poént is megenged magának.



(Quentin Tarantino: Becstelen Brigantyk)





2009. augusztus 27., csütörtök

Cseh Tamás (1943 - 2009)

A 2009. augusztus 7-én, hosszan tartó, súlyos betegség után elhunyt Cseh Tamástól ma, augusztus 27-én, délután fél háromkor vesznek végső búcsút Budapesten, a Farkasréti temetőben. A ravatalnál várhatóan a barát-szerzőtárs, Bereményi Géza mond beszédet.

Arthur Rimbaud elutazik

Arthur, Arthur, a vonat, nézd bent áll,
ez a vonat visz egyenest Belgiumba!

Arthur, Arthur, tűrd fel a gallért,
mondd csak, hogy ízlett ez az évad a pokolban?

Arthur, Arthur, a két öklöd a zsebben,
a két ököl a zsebben már ronggyá rohadt.

Arthur, Arthur, a köpeny a vállon,
a köpeny a vállon rég eszmévé szakadt.

Utazol Arthur, letelt az évad...

Bent áll a hajó, a hajó a kikötőben,
úgy ring, mint Európa, az alvó a völgyben,
Arthur, az évad, az évad elmenőben,
Arthur, lesz aranyad bőven,
na Arthur, lesz aranyad bőven!

Arthur, az ököl, abszint a pohárban,
növények, köpeny, pipa és kalap,
Arthur, egy dühödt angyal az égből,
a földről a tengerbe szaladt,
Arthur, szorítsd térdedhez a melled,
és pengesd, mint húrt, a cipőzsinórt,
Arthur, csak azt ne, az évad a pokolban,
ilyen, ilyen, ilyen, ilyen sohase volt!

Utazol, Arthur, letelt az évad...

Arthur, a hajó, a hajó Afrikába,
türd fel a gallért,
ott arany van, tele a bánya,
Arthur, az évad, hagyd csak, a tenger hadd dobálja,

Arthur, a vonat nézd bent áll,
Utazol, utazol Arthur.
Arthur, szorítsd térdedhez a melled,
és pengesd, mint húrt, a cipőzsinórt,
Arthur, csak azt ne, az évad a pokolban,
ilyen, ilyen, ilyen, ilyen sohase volt!

Utazol, Arthur, letelt az évad...



hivatalos honlap: http://www.cseh-tamas.hu/

2009. augusztus 25., kedd

Dunaremete és Darnózseli

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még valaha visszatérek Dunaremetére, ahol egyszer első egyetemi évemben fordultam meg, amikor az egyik évfolyamtársam vendégszeretetét élveztem első római jogi vizsgámat megelőző éjszaka (egyébként én büszkélkedhettem azzal a címmel, hogy az évfolyamunkon elsőként buktam meg a rettegett tárgyból).
A falu a Szigetköz szívében fekszik, Győrtől 32, Mosonmagyaróvártól 12 kilométerre, és a község hivatalos weboldala szerint jelenleg 254 lélek lakja, egyes vélemények szerint ez eléri a háromszázat is. A faluban régi jó ismerőseink laknak, akiknek nem mondhattunk nemet, amikor már sokadszorra kedvesen invitáltak vendégségbe magukhoz, főleg, hogy júniusban náluk egy leánygyermek is meglátta a napvilágot, így őt is ideje volt meglátogatni. Az augusztus huszadikai hosszú hétvége erre kiváló alkalmat nyújtott.

Szállásunk a szomszédos faluban, Darnózseliben volt (Tamás Vendégház, Jókai utca 22.), ahol hallatlan kedvességgel fogadtak minket, és szállásadóink legnagyobb örömére az érkezésünkre kínált rövid italt sem utasítottuk vissza. Darnózseliben a megérkezés napjának délutánján tartózkodtunk hosszabb ideig, de a következő két napot barátainknál töltöttük, a vendégházba valóban csak megszállni tértünk meg.
A Dunaremetén eltöltött két nap alatt rendkívül jól éreztük magunkat, a város zaját, az EKF térfelújítások harsány kopogását, a panell lakásban lakók magánéleti civódásait és az éjszakai kocsmából hazatérő lelkek vonyítását magunk mögött hagytuk. Az általánosan csöndesebb vidéket más zaj töltötte meg: számtalan kutya csaholása, a templom harangjainak menetrendszerinti kongása, egy létráról leeső munkás fejének koppanása. A városi emberre üdítően hat az efféle környezet, könnyen fel tud töltődni a dolgos mindennapokra, csak a visszazökkenés fájdalmas.
A remetei két nap alatt barátainkkal beszélgettünk, babáztunk az újszülöttel és néztük, ahogy gyermekünk széles mosollyal az arcán közlekedik le-föl a kertben, vagy éppen dömperen ülve utazik. Csipisz is jó barátra lelt Levente személyében e két nap alatt, ennyire jól még senki emberfiával nem játszott el. Találkozott jó pár „Vau”-val is, akik közül nem egy üdvözlésképpen védhetetlenül bevitt neki egy arcon-nyalást. Csipisz első esését is elszenvedte, amelynek helyét három kis kavics nyoma jelzi a homlokán (azóta idehaza már az állát is sikeresen lehorzsolta). Családunk felnőtt tagjai vendéglátónk felmenőinél töltött vendégeskedés alatt finom ételeket ettek, a gyerekekkel a kerti mobil medencében megmártóztak, aztán (főleg a hímnemű tag) az egyik este végére jól el is áztak némi whiskey és bor elfogyasztása után.
Dunaremetén egyik nap a szemerkélő esőben és fülledt légkörben a közeli töltésre gyalogoltunk el, amely mellett épp egy „hippifesztivál” (Pyramiduna fesztivál) gépzenéjének zakatolása zavarta a hallójáratunk kényelmét.
Két nap barátaink körében valóban fantasztikus volt, az ember mindig mélyen emlékezik a manapság ritkaságszámba menő kedvességre, főleg ha ennyire bőkezűen osztogatják neki. Meg kell, hogy mondjam, fájó szívvel jöttem haza, de a tökéletes pillanat is mulandó, igaz nem elillanó.
Haza a környéken kiránduló és értünk jövő nagyszülőkkel utaztunk. Vasárnap még megálltunk Győrben, ahol diákéveim meghatározó éveit töltöttem. Hét éve, amióta befejeztem az egyetemet, nem jártam a városban. A városhoz kötődő érzéseim megfakultak, átalakultak, a múlt ölelte keblére őket, így egészen furcsa érzés volt Győrben járni. Tudtam, merre található a Széchenyi tér, a színház, a Rába part, a bazilika, az utcák, a terek ismerősek voltak, de a jelentésük kiüresedett, a régmúltból tekintettek vissza rám, ahonnan már a nosztalgia érzése sem tér vissza. Nyilván én is sokat változtam azóta, azért is éreztem úgy, hogy az egy másik ember volt, aki egykoron ezeket az utcákat rótta. Az egyetem befejezésével elhatároztam, hogy lezárom a győri időszakot magamban, de csak most tudtam meg, hogy ez teljesen sikerült. Lepusztultnak éreztem a várost, amihez nyilván a szürke, szomorkás idő is hozzájárult. Győr pedig bizonyára sokat fejlődött az elmúlt hét évben, de már ott-tartózkodásom éveiben sem tudtam Pécshez mérni (gazdaságilag nyilván a Rába-parti város áll jobban, de a városképből áradó szellem Pécsett engem jobban megfog) az észak-nyugat magyarországi várost, és ez az érzés most még jobban felerősödött bennem, nem véletlenül jöttem én haza akkoriban, és mennyire jól tettem.
Győr sétálóutcájában, a Baross Gábor utcán, a belváros talán legdrágább éttermébe sikerült beülnünk (Big Ban Club), ahol nagyon finom ebédet fogyaszthattunk el, Csipisznek is ízlett a levesben főtt hús. A koradélutáni étek elfogyasztása után a belvárosban sétáltunk egyet, amíg fiunk a babakocsiban aludt. A haza út a Bakonyon keresztül (Csesznek, Zirc) át, a Balaton mellett vezetett, áthaladva Tolna megyén. Este 8 után értünk haza, tengernyi élménnyel. Jó volt újra itthon, de a barátok mellett is mindig jó.



(többi fotó:http://picasaweb.google.com/efrijefeg/Dunaremete2009Augusztus#)


2009. augusztus 24., hétfő

Wolf Haas: Halottak feltámadása; Scolar, Budapest, 2009


Egy, a krimiről szóló rádióbeszélgetés során, Bárány Tibor kritikus méltatta Wolf Haas regényét, a Halottak feltámadását, amely a Scolar Kiadó gondozásában jelent meg az idei év során. A következő könyvtári keresgélésem során rá is bukkantam az osztrák szerző vékonyka művére, amely elolvasása során nagy meglepetéssel szolgált számomra. Tudniillik Hass regénye nem szokványos krimi, hanem kölcsönözve a regényt fordító Bán Zoltán András utószavában írottakat, „Wolf Hass olyan, mintha Thomas Bernhard krimiket írt volna”.
Mert valóban, Bernhard stílusa rögtön az olvasó agyába bevillan, és nemcsak a nemzeti hovatartozás okán. A Halottak feltámadását egy ismeretlen narrátor (a már fentebb nevesített utószó szerint, állítólag a sorozat befejező, hatodik kötetében fény derül a személyére) meséli el, olyan stílusban, mintha egy kocsmában egy jó pofa sör, vagy finom bor mellett közös, távoli vagy közeli ismerősökről beszélne az ember. Ez az elbeszélésmód minden jellemzőjét hozza magával. A kocsmai pletyka, az elbeszélői elkalandozó emlékezet, a beszélt személy gondolatait felöltöztető mesélői vélemény rakja össze a bűnügyi történetet.
A történet maga nem túl bonyolult, egy idős házaspárt holtan találnak meg Zell városka hegyeinek síliftjében. A rendőrség nem birkózik meg a titokzatos eset felgöngyölítésével, így az esettel megbízott rendőr, Brenner felügyelő kilép a kötelékből, hogy nyolc hónap elteltével, mint már magánnyomozó felfedje a bűnöst. Brenner nem tévedhetetlen oknyomozó, hanem ügyesen a környezetébe beépülő kopó, aki a kisvárosi kapcsolati hálókból összerakja az eset mozaikdarabkáit, hisz ő „a legkisebb dolgoknak is figyelmet szentel, vagyis hogy kvázi nem tesz különbséget a lényeges és a lényegtelen között”. Haas a kocsmai elbeszélés hányavetiségéből kiindulva apró morzsákat hullajt el az olvasó számára, míg végül összeáll a kép az olvasó fejében is. Tulajdonképpen nem is maga a bűneset megoldása válik a legfontosabbá, hanem maga az elbeszélés, amelyből egy jellegzetes osztrák kisváros képe rajzolódik ki, abszurdan groteszk karakterekkel és olykor leheletfinom, olykor kíméletlen társadalomrajzzal.

Harry Mulisch: A menny felfedezése; Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2008


Vajmi kevés ismeretem volt eddig a holland kortárs irodalomról. Hogy mennyire az én hibám ez, lehet rajta gondolkodni, perlekedni, mindenesetre a magyar könyvpiac sem feltétlenül ontja a németalföldi irodalmat. A Cartaphilus Kiadó enyhítvén e hiányosságokon, a tavalyi évben egy kortárs holland regénnyel lepte meg az olvasóközönséget, nevezetesen Harry Mulisch A menny felfedezése című vaskos könyvét dobta a könyvpiacra. Sajnos a könyv megjelenése nem lett nagy esemény, holott elolvasván Mulisch könyvét, bátran állíthatom, hogy – nem csak méreténél fogva – nagy(szerű) könyvről van szó.
Mulisch A menny felfedezésében a modernkori embert állítja célkeresztbe, aki felmondta az Istennel kötött ”társadalmi szerződést”. Ha pedig a paktum felbontásra került, az égiek küldenek valakit, aki az „iratot” a feladóhoz visszajuttatja.
A regény mesélője a szférák lakója, egy dolgos angyal, aki „főnökeitől” azt a megbízást kapja, hogy a tízparancsolatot tartalmazó kőtáblákat szerezze vissza az emberektől, mert nekik arra már semmi szükségük. A regény eseménysora a megbízás teljesítésének történetét meséli el négy felvonásra bontva. Az angyal a megbízatás teljesítésének sikere érdekében egy szellemet bújtat emberbőrbe. Az előkészületeket nagyon gondosan hajtja végre, hiszen három generációval korábban kezdődnek el az angyali machinációk, bizonyítván azt a tételt, hogy semmi sem történik véletlenül
A történet első részében Max Delius és Onno Quist, a két csodabogár (előbbi csillagász, utóbbi nyelvészdoktorból politikussá avanzsált polihisztor alkat) az angyali akaratnak engedve találkozik, hogy életre szóló barátságot kössenek egymással. Kettejük szenvedélyes társalgásából megismerjük a felvilágosodás utáni modern ember szülte technokrata világ gondolkodás- és látásmódját. A történet második fele egy szerelmi történet, amelyben a közös nő Ada, világra hozza az égi küldöttet, Quintent, miközben ő örök álomba zuhan egy közúti balesetnek köszönhetően. Az égi beavatkozásnak köszönhetően, nem tudván ki az apa, Max magára vállalja barátja házasságának gyümölcsét. A regény harmadik része tulajdonképpen a valódi főszereplő, Quinten felcseperedésének krónikája, aki egy „elvarázsolt kastély” fura szerzetei között nő fel, és minden hasznos dolgot megtanul,, megtapasztal, ami a küldetéséhez majdan szükségeltetik. A történet befejező része amolyan okkult nyomozósdi, amelyben Quinten és az őt segítő Onno hosszas kutatómunka után megteszi a lehetetlent: megtalálja Mózes kőtábláit, és visszaadja az égnek.
Hogy miért történik ez ennyire bonyolultan? Erre az egyes fejezetek közötti közjátékokban ad némi magyarázatot a megbízott angyal a felettesének, aki végső soron a Főnöknek jelent. Arra azonban az olvasó is rájön, hogy az angyali túlbonyolítás oka az események minél akadály-mentesebb összejátszása a cél érdekében.
Mulsich monumentális műve a nietzshe-i gondolatot – mely szerint Isten halott – fűzi tovább az égből. Ha Isten halott, akkor a Törvényre sincs szükség már. A világ közepe az ember, aki minden változás és fejlődés alfája és omegája, ahol Istenre nincs kereslet, ezáltal ki van szolgáltatva a luciferi szabad racionalizmusnak, amely a baconi ideológia áldozata. Mulisch azonban némi reménysugarat ad a végén, hisz ha egyszer a Törvény visszavételre kerül, új is készülhet, még ha egy saját szakállra dolgozó angyal által is.
Mulisch könyve rendkívül gondolatgazdag és szórakoztató, hiszen egybesűríti a XX. századi történelmet, az emberi tudás határait, mindeközben az evilágit az égbe emeli, a transzcendentálist pedig profanizálja, amely közben páratlan ironizáló humorról tesz tanúbizonyságot.
Mulisch könyve nálam Zafón nagyívű regényei mellé lép, amelyek számomra rendkívül fontos olvasmányok ebben az évben. Zafón ponyvatörténeteibe oltott szépirodalma mellett A menny felfedezése nagy utat bejáró kalandregényként mutatkozik meg, de mindkettőben a műfaji eklektika a közös nevező, még akkor is, ha Mulisch regény ebből a szempontból egységesebb.
Mulisch erénye még az, hogy sem a menny, sem a föld álláspontja mellett nem tör lándzsát, viszont az olvasóját úgy készteti komoly gondolkodásra, hogy az szörnyen jól szórakozik mindeközben.

2009. augusztus 10., hétfő

gazdag hétvége

Péntek délután, miután a hétre befejeztem a munkát, útnak indultunk Palkonya felé. A térségben idén második alkalommal került megrendezésre az Ördögkatlan fesztivál. A tavalyi évben nem jártunk erre, ezúttal muszáj volt „beleszagolni az itteni levegőbe”. A terv szerint a Vylyan teraszon meg akartuk hallgatni Darvasi László ás Ágoston Zoltán beszélgetését némi nemes nedű kíséretében, de leginkább a bárkások Mulatság című előadására igyekeztünk. Sajnos eleve késve indultunk, és mivel először Palkonyán az esti színházelőadásra a sorszámot is fel kellett vennünk, így már a beszélgetés végére értünk a helyszínre (hátráltatott minket az is, hogy nem messze a borüzemtől egy koccanás során a minket szállító és a szembejövő autó visszapillantó tükre is több darabra esett szét). Nem maradt így sok időnk a Vylyan Pincészetnél, gyorsmenetben vásároltunk két palack rosé bort, illetve kóstoltam egy decinyi Chardonnay-t, és belehallgattam a beszélgetés végébe. Terveim szerint dedikáltattam volna a szerzővel a nemrég megjelent regényét, a Virágzabálókat, de már ott-jártamban láttam, hogy ez holt ötlet. Sietnünk kellett vissza Palkonyára, mert fél óra múlva kezdődött az előadás. Egy kicsit azért még hallgattam a beszélgetésből. Hihetetlen a sors összjátéka, tudniillik pár perces ott-tartózkodásom alatt Ágoston Zoltán épp az én blogbejegyzésemből idézett a nagyérdemű előtt. Komolyan meglepődtem. Tetszett neki a „Kárpátok Márqueze” címke, amit viccesen Darvasira aggattam. Nem szokásom az efféle felolvasásesteken, beszélgetéseken irodalmilag okoskodni, mert nem a kenyerem, egyszerű mezei olvasó vagyok, aki merően szubjektív véleményét az internet nyilvánossága elé tárja, azért egy-két ponton egyértelműsítettem volna véleményemet, ha már terítékre kerültem. Sajnos Darvasi válaszát már nem hallhattam, ha volt egyáltalán neki hozzáfűzni ehhez, mentünk tovább Palkonyára. Immár ötödszörre láttam a Bárka Színház világlátott darabját. Nem terveztem, hogy megnézem ennyiszer, eredetileg ezúttal sem néztem volna el, de barátunka, aki révén autóval a katlanba jöhettünk, még nem látta, mi meg mindig örömmel nézzük, hiszen minden egyes előadás más és más. A palkonyai Faluház szűkös termébe beszorult a forró levegő, a nézők még a színpad előtt is ültek. Talán eddig ez volt a legkisebb tér, amiben láttam (bár Pulán sem volt sokkal nagyobb a színpad). Érdekes, hogy ezen az előadáson az eddig általam látott négy alkalomtól teljesen eltérő helyeken mutatkozott meg a humor, mintha a szerepelők is helyenként többet beszéltek volna, több volt a kiszólás is, és a viccesen szándékolt baki, elröhögés. Még a fullasztó hőségben is jó volt újra látni az értelem, az érzelem és az indulat hármasát, ahogy egymásnak feszülnek.
Az előadás után a Pincesoron rosé fröccsel frissítettük magunkat. Másik aláírásgyűjtő projektem a Mulatság szereplőinek és rendezőinek kézjegy-skalpjainak megszerzése volt. Nem hittem benne komolyan, mégis a négyből kettő összejött. Az első épp péntek este, miközben fizetni készültem, Eszterék hangos kiáltással hívtak, hogy Scherer Péter épp ott szállt be az autójába. A színművész rendkívül jól vette rajongó jelenlétünket, kiszállt az autójából és naplómba bejegyzett. Szombaton nem jártunk a Katlanba, este azonban a pécsi Dóm-térre szervezett ingyenes Placido Domingo koncertre látogattunk el. A tér tele volt emberrel, és bár sokak szerintem először voltak operakoncerten (mondjuk nekem se a kedvenc műfajom), feltűnően kulturáltan viselkedett a közönség általam érzékelt része. Nem vártuk meg a koncert végét, mert apósom lába elfáradt a két órás állásban, és eredetileg is a nagy tömeg megindulása előtt terveztünk eljönni.
Mindamellett, hogy ügyes, közhangulat javító rendezvény volt ez a koncert, a szervezők számár kiváló főpróbának is bizonyulhatott, amiből tanulni lehet. Összességében ügyes volt a szervezés, ám két apró hiba, kellemetlenség megfigyelhető volt, amit azonban könnyen javítani lehet. Egyrészt médiában megjelent tájékoztatók nem szóltak arról, hogy a város egyetlen nagy parkolóját akárki nem veheti igénybe, mi is csak apósom rokkant kártyájának köszönhetően, nagy szerencsénkre juthattunk be a Centrum Parkolóba. Persze a tájékoztatók ajánlottak parkolókat az érdeklődőknek, és arról nem szólt a fáma, hogy amiről nem szólnak, az tiltott. A másik megfigyelésem az a Dóm előtti térre való ki- és bejutás nehézkessége, és az erre vonatkozó információ hiánya. A baloldalon a koncert kezdte előtt művészbejárót csináltak az útvonalból, de a biztonságiak szavaiból arra lehetett következtetni, hogy a fellépők elhaladása után újból megnyitják a járatot, nem így történt. Át kellett mennünk a tömegben a tér jobboldalára (szerencsére a közönség önmagától két ember széles folyosót hagyott üresen a téren való közlekedés érdekében. A jobboldali kijáraton azonban egy embernyi helyen kellett az oda-vissza forgalmat megoldani, ráadásul az ottani biztonságiak mit sem sejtettek a túloldal lezárásáról, abszolút érthetetlen kommunikációs hiány lépett fel. Ezek a hibák kijavíthatóak 2010-re, összességében nagyon jó élmény volt a koncert, mert bennem feléledt a hit, hogy jövőre mégis lesz valami az EKF-ből.
Vasárnap délután ismét a katlan felé vettük utunkat. Ezúttal napi jegyes programra nem akartunk bemenni, mert gyerekkel voltunk. Első állomás, Nagyharsány település volt. Viszonylag nagy falu, amelyben viszonylag kis térre, a faluközpontra koncentrálódott a fesztivál programja. Megnéztük Kalmár Lali pécsi panorámafotóit, Kovács Andrea biciklis képeit, Eszter egy bájos és könnyed nyári ruhát kapott ajándékba és a Gere Pincészet boraiból is apró kóstolót vettünk magunkhoz. Mucsi Zoltán aláírása itt került a naplómba. Nem szeretem alapvetően, ha egy közismert embert társalgás közben zavarnak, most mégis erre vetemedtem. Szótlanul, gyorsan, mosolyt erőltetve magára tett eleget kérésemnek. Kisharsányban már valódi fesztiválhangulat várt minket. A Templomkertben Rátóti Zoltán épp befejezte énekes Háy-előadását (A bogyósgyömülcskertész fia), amit még Pulán láttam évekkel ezelőtt. Bejártuk a falu kirakodókkal teli utcáit, ahol a fiatalokat különféle játékokkal az esélyegyenlőségre és a szelektív hulladékgyűjtésre nevelték. A főutcán Pettendi Szabó Péter fotográfus figyelemreméltó kiállítását lehetett megnézni „Járt-e már Budapesten?” címmel. A fotós az éjszakai fényekben fürdőző Lánchíd látkép háttér előtt fotózta az Ormánságban élő embereket, akiknek többsége még sosem járt a fővárosban. Az elkészített fotók mellett egy másik fotó is látható volt, amely az elsőről lerántotta a leplet, hisz a fotóst ábrázolta munka közben és a készítés helyszínének részleteit. A rendkívül ötletes projekt a szegénységre, rejtett társadalmi feszültségekre hívja fel a figyelmet, amelyről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Az utolsó állomás Palkonya volt, ahol még egy kis fesztiválhangulatot magunkra vettünk, no meg megittunk egy rosé nagy fröccsöt, Márk pedig a lépcsőzés mellett a domb- és árokmászást is megkedvelte. A frissítő elfogyasztása után hazaindultunk, hiszen csemeténk vacsora- és alvásideje rohamosan közeledett. Igazán gazdag hétvégénk volt, amelyet kicsit Cseh Tamás halálhíre árnyékolt be. A nagyharsányi iskola előtt gyújtottunk mécsest a dalnokért. Ma munka közben az ő dalait fogom hallgatni. Mennie kellett már, de itt maradt bennem egy része, nyilván a jobbik.

Végül egy kép Márkról, a Vásott Kölökről csoki evés közben:




(fotók: Jeges-Varga Ferenc)


2009. augusztus 8., szombat

Elment a Jobbik részünk

Tegnap este az Ördögkatlanba jártunk, hogy beleérezzünk a fesztivál hangulatába. Erről majd később írok. Ma délben hallottam csak a szomorú hírt, hogy tegnap hosszan tartó betegség után elhunyt Cseh Tamás, aki nagy hatással volt rám dalaival, és valószínűleg nem vagyok ezzel egyedül.
Egy gitárral a kezében, lecsupaszított térben, szavalva, énekelve mesélt a hétköznapokról. Dalaival a rendszerváltás előtti kor kritikusa volt, de egyben annak romantikus báját is megénekelte. Dalai, bár időben és térben meghatározott életérzést szólaltatnak meg, mondanivalójuk még ma is aktuálisak. Egyik legutolsó interjújában azt mondta, hogy ebben a világban már több Cseh Tamásra van szükség, hogy megénekelje a problémákat. Sajnos új dal már nem lesz, de a régiek velünk maradnak.
Jó pár koncerten hallgathattam dalait Pécsett és Pulán is. Nem akarom elkövetni azt a hibát, hogy a színpadról akarjam az embert megismerni, hiszen az emberől nincsenek személyes tapasztalataim, mindenesetre szerénység, őszinteség áradt belőle, és a néhány éve Bérczes László által vele készített beszélgető könyvben is hallatlanul nyíltan beszélt életéről.
Tegnap elment a Jobbik részünk…

2009. augusztus 7., péntek

Agota Kristof: Trilógia; Palatinus Kiadó, Budapest, 2006


Be kell, hogy valljam, Agota Kristof nevét eddig ugyan ismertem, de a nagy krimi szerzőhöz köthető névhasonlósága okán előítéleteim mozgásba indultak, és emiatt eddig rendre átsiklottam az emigrált szerző neve felett, azaz semmit sem tudtam róla. Tanulságos, miképpen működnek rossz beidegződéseink, begyöpösödött fél-információink. Sajnos a modern társadalmak korábban, az információk özönvizében kénytelen vagyunk a semmi alapján ítélni, értékelni, és így gyakran téves elképzeléseink áldozatai leszünk.
Nem is tudom már, vajon mi indított ilyen előzmények után arra, hogy kezembe vegyem Agota Kristof egyik könyvét, talán valamelyik blogon olvastam figyelemre méltó sorokat írói munkásságról, valószínűleg ez adhatta a kezdő lökést. Milyen jól tettem. Az egyik legörömtelibb pillanat az, amikor önmagunk felett győzünk, beláthatjuk, hogy tévedtünk, még akkor is, ha sokszor az odavezető út igen fájdalmas tud lenni. Na jó, ez nem egy könyv kiválasztása során történik meg velünk, nem is kalandozom tovább gondolataimban.
A Trilógia három szorosan egymásba kapcsolódó kisregény, véleményem szerint az egyes részek külön-külön olvasására vajmi kevés értelem adhat okot. A Trilógia két ikerfiú, Lucas és Claus története, akik a háború idején egy vidéki kisvárosban élnek nagyanyjukkal, majd még ifjúkorukban elválasztja őket egymástól a sors, és a külön töltött évek megpróbáltatásai után felnőtt fejjel lelnek egymásra, de addigra tulajdonképpen már végzetük beteljesedett.
Agota műve több szempontból is figyelemreméltó, egyrészről nyelvezetében rendkívül egyszerű, semmi cirkalmasság nem rejtőzködik mondataiban. Lényegretörő, tömör mondatokban fogalmaz az író, és ehhez társul az elbeszélői én sajátos rideg, szemlélődő pozíciója, aki önmagát kívülről, érzelmektől mentesen képes körülírni. Másrészről Agota három története a végére teljesen összezavarja az embert, aki már az igazságnak sem nagyon akar hinni.
A történet főszereplői sokféle történetet énekelnek meg magukról, az együtt töltött időszakról, a külön töltött évekről, ahogy folytonosan várták egymást, mígnem bevallja az egyik fiú, hogy a szabadidejében teleírt füzetekben gyakran utólag ki- és átjavít, dolgokat. Az idő mindig megszépíti az emberi emlékezetet, és az írás is alkalmas arra, hogy történetünket magunk kedvére formáljuk. Nem tesz másként a Trilógia ikerpárja sem, akik egymás nevét, egymás életét veszik magukra, hogy betöltsék a hiányt, ami az elválásuk után bennük keletkezett. Ez a furmány a történetben olyannyira váratlanul ért, meglepett engem, hogy elkezdtem nyomozni az igazság után, nekiláttam összerakni a mozaikdarabokat, aztán persze rájöttem, hogy tulajdonképpen maga a hazugság, az önbecsapás a regény kulcsa, amelyből megformálódik az írónő gyönyörű szép ars poeticája.
Agota Kristof 1956-ban férjével és négyhónapos kislányával lépte át az osztrák-magyar határt, jelenleg Svájcban és francia nyelven ír, a Trilógia egy emigrációban élő író őszinte vallomása a hontalanságról. Nagyszerű regény, komoly meglepetést okozott nekem. Sutba dobtam egy előítéletemet.

Az Utolsó előtt

A Harry Potter könyvek olvasása nagy meglepetésemre kellemes szórakoztatást nyújtottak évekkel ezelőtt, annak ellenére, hogy sokáig előítéleteimtől terhesen igencsak ódzkodtam a varázslóiskola ifjú tanoncainak kalandjaitól, a környezetemben lévő emberek lelkesedése miatt azonban kezembe vettem a köteteket később.
Tudtam, hogy egy ilyen könyvből készülhet olyan adaptáció, amely az írott mű lényegét tökéletesen a vászonra tudja ültetni. Nem kell ehhez nagy tudás, hogy rájöjjenek még a rajongók is, hogy ez nem lehet másként. Mindenesetre a Harry Potter könyvek okozta tömeghisztéria a vászonra is átterjedt. A papíralapú szereplők hús-vér színészek keltették életre, olyan emberek, akik tulajdonképpen egész gyerekkorúkat a kamera előtt egy mesevilágban élték meg. Az még kérdéses persze, hogy ezek a fiatalok később a Hollywoodi rivaldafényben hogyan lesznek képesek megkapaszkodni, és hogy az esetleges későbbi kudarc miféle törést okozhat bennük.
Évről-évre a sorozat epizódjaiból készült filmek megtekintése kötelező esemény nálunk. No persze továbbra sem várom a filmművészet csodáját, de kíváncsi vagyok az adaptáció eredményére. Rowling ugyanis egyet biztosan tud, hogyan kell lekötni az ember figyelmét, kíváncsiságát, hisz műve alapvetően a klasszikus mese duáljára, a Jó és Rossz közötti párviadalról regél, a varázslótársadalom az tulajdonképpen csak színes celofánpapír itt. Nem mellesleg Rowling okosan tanítja az ifjú olvasókat például olyanokra, mint a halál, az elmúlás természetességének elfogadására.
A film persze ilyen finom részletekre nem lehet figyelmes, de – azt kell mondanom, hogy – a sorozat hatodik darabjának (Harry Potter és a Félvér herceg) filmes formátuma is beleillik az eddigi sorba, a sorozat filmjeitől korábban megszokott színvonalat hozza. Ráadásul a negyedik rész óta már a rendező (David Yates) személyében is sikeredett a producereknek megállapodnia, így valóban egymással koherens folytatásokat láthatunk.
A Félvér herceg története olyannyira vaskos, hogy ember legyen a talpán, aki azt megfilmesíti. David Yates-nek és csapatának mégis sikerült, persze fanyalogni mindig lehet. Erőteljesen meg kellett húzni a történetet, az apró részleteket le kellet söpörni a fővázról. A történet így persze egyszerűsödik, de egy filmtől egy regény sokrétű világának megjelenítését botorság lenne elvárni.
A „Harry Potter univerzum Birodalom visszavágjaként” emlegetett rész tulajdonképpen felkészülés az utolsó dobásra, a sorozat befejező darabjára, amelyet a könyv terjedelmessége, és nyilván nem utolsósorban a kiváló bevételi adottságaira figyelemmel amolyan Kill Bill módra két részben forgatják le és tárják a széles publikum elé.
Mindenesetre a Harry Potter és a Félvér herceg című film két és félórája kiváló volt arra, hogy a Cinema City légkondicionált légkörében kikapcsoljam magamból a külvilágot. Nem filmes remekmű, de aki olvasta a könyvet, annak érdemes egyszer megnéznie, már csak a kíváncsiság okán.


(David Yates: Harry Potter és a Félvér herceg)

(képek: www.est.hu)