A pofártlanul pimasz és a bandája

Orson Welles azt az elvet vallotta, hogy a rendező ne nézzen filmeket, mert nem tesz jót alkotói tehetségének, hiszen a látott filmek fogják formálni ízlését, így óhatatlanul másolatokat kezd készíteni és elveszíti eredetiségét. Ezzel szemben Quentin Tarantino sosem rejtette véka alá, hogy ő gyakorló videotékásként rongyosra nézte a katalógusban szereplő filmeket, és sosem szégyellte azt, hogy kedvenc filmjeire alapanyagként tekintett forgatókönyvírás közben, illetve a film forgatása során. Természetesen Welles nem véletlenül a filmtörténet hajnalán alkotott, aki akkoriban megpróbálta letenni az amerikai szerzői film alapjait és emiatt örökös harcot vívott a hollywoodi stúdiókkal. Tarantino viszont nem is létezhetne a film 100 éves múltja nélkül, őt a mozi letűnt hőskorát restaurálni vágyó közhevület hívta életre. Tarantino tökéletesen illeszkedik az Álomgyár világába, annak működési mechanizmusát ki- és felhasználva teremti meg saját jellegzetességét, a plágiumból összeharácsolt eredetiséget, a zsánerfilmet.

Tarantino a Ponyvaregény sikerén keresztül váltotta meg helyét az amerikai filmtörténetben, és rögtön a siker nyomán intézménnyé, stílusteremtővé vált, olyanná, akit utánozni kell. A másolat másolatának a másolatai születtek nyomában. Annak idején az ismeretlenségből előtűnő film, a Ponyvaregény nagy kedvencemmé vált, olyannyira, hogy összesen kilencszer néztem meg a moziban, aztán a menőségből idézett, kultuszfilmmé váló műtől a nagy felhajtás miatt elidegenítettem (csak most, több mint tizenöt év után kezd bennem a megérdemelt helyére kerülni a film). Emiatt mindig, a kissé nyers, de ügyes kamaradarab, a Kutyaszorítóban mellett tettem le a voksomat. A Jackie Brown visszafogottsága is tetszett, annak ellenére, hogy sokan fanyalogtak lassúságán. A Kill Bill első része először elkedvtelenített, és csak a második rész távlatából tetszett meg nekem az összkép. A Halálbiztos viszont – néhány momentumától eltekintve – valóban gyengére sikeredett, igaz ez a film is, a Négy szobához hasonlóan, bratyiságból elkészített gyors kézimunka volt, amit utólag önállósítottak az európai mozilátogatók miatt.
Tarantino a Becstelen Brigantyk forgatókönyvén – bevallása szerint – majdnem tíz évet dolgozott, és az eredmény a magáért beszél. A film számomra meglepően jól sikeredett. Óvatos kíváncsisággal ültem be a moziba. Hiába érkeztek méltató hangok is, nem akartam velük foglalkozni, amíg magam nem szembesülök a filmmel. Nehéz azonban egy tarantino-mozit önállóan megítélni, hisz a film körüli hírverés, a bemutató után kritikák elözönlik a köztudatot. A moziból kilépve azonban konstatálhattam magamban, hogy rendkívül jól szórakoztam, bűnös élvezetben volt részem.
A Becstelen Brigantyk Tarantino Piszkos tizenkettőjeként volt beharangozva, persze nem az, ahogyan utólag a szerző maga is bevallotta, a forgatókönyvírás közben egészen más irányt vett a történet. Az új opusz Tarantino keze nyomát teljes mértékben magán hordozza, emellett viszont teljesen más film, mint a rendező korábbi munkái. A történet két szálon fut: Franciország német megszállásának első évében Shosanna Dreyfus (Mélanie Laurent) családját a lány szeme láttára végzi ki a nácik, a lánynak éppen sikerül elmenekülnie a halál torkából. Párizsba szökik, ahol új személyiséget vesz fel: egy mozi tulajdonosa és üzemeltetője lesz. Európa egy másik részén eközben Aldo Raine (Brad Pitt) hadnagy egy csoport amerikai zsidó katonát verbuvál gyors, sokkoló megtorlóakciók végrehajtásához, céljuk fejenként 100, azaz száz náci skalp összegyűjtése. A „Brigantyk” néven elhíresülő osztag csatlakozik a titkosügynökké avanzsált Bridget Von Hammersmark (Diane Kruger) német színésznőhöz egy akcióban, melynek célja a Harmadik birodalom vezetőinek kiiktatása. A film végpontja egy mozi bejáratánál fut össze, ahol Shosanna a saját bosszútervét készül végrehajtani.
A film természetesen fejezetekre van osztva, azonban Tarantino – szokásától eltérően – nem ugrál az idősíkok között, története, meglepő módon, lineáris. Az erőszak ezúttal sem hiányzik a filmjéből, ám a hangsúly sokkal inkább a filmbeli karaktereken és a „szervező” által kreált helyzetgyakorlatokon van, amiből a film hőseinek nem mindig sikerül kidumálniuk magukat.
Természetesen ismételten felfedezhető egy sor filmes idézet, bár korántsem annyi, mint korábban. Az a pimasz pofátlanság azonban egészen elképesztő, ahogy Tarantino a második világháborús háborús mozit a spaghetti western műfajával bolondítja meg. Már a film első jeleneténél halálra röhögtem ezen magam. A Becstelen Brigantyk ugyanis végtére nem más, mint kőkemény filmparódia, ahol történetesen, sutba dobva történelmi ismereteinket, a film alkotói végre helyre teszik a XX. század egyik leghírhedtebb alakját és annak vérengző bandáját. Ha másnak eddig sohasem sikerült, akkor Tarantino végre megmutatta, hogyan kell Hitler ellen sikeres merényletet szervezni.
Tarantino nem foglalkozik a történelmi tényekkel, de nem is kell, hisz a Becstelen Brigantyk-ot nem lehet komolyan venni, de ezt jó értelemben mondom. A németországi visszhangok eközben pedig már a film moráljáról beszélnek, amelyben „a mozi ezúttal az igazságtalan valóságon áll bosszút”, de egyes hangok szerint a filmkészítők így „a zsidók sorsát is meggyalázzák”. Ezeken a véleményeken csak mosolyogni tudok. Elképzelem, ahogy neves esztéták, kritikusok ráncolt homlokkal nagyító alá veszik Tarantino legújabb filmjének minden egyes filmkockáját, és elmélyülten, komoly arccal nagy okosságokat nyilatkoznak a televízió stúdiójában, cikkeket írnak folyóiratok hasábjaira, ahelyett, hogy élveznék ezt a három órás poénbombát, amelyet egy filmbuzi eszkábált össze merő élvezetből.
A jól megírt forgatókönyv mellett a filmen a szokásosan jól válogatott zene és a biztos kézzel levezényelt casting mutatja meg hatását. A szereplők egytől-egyik szenzációsak, nem éreztem gyenge láncszemet közöttük. Kétségkívül Cristoph Waltz Hans Landa ezredese a legzseniálisabb alakítás a filmben, de Brad Pitt is kiválóan színészkedik (mint mindig), és hát sorolhatnánk a többit is: Diane Kruger, Mélanie Laurent, Eli Roth, Til Schweiger, Daniel Brühl, Mile Myers, Martin Wuttke, Jacky Ido, Michael Fassbinder, stb.
A temérdek történelmi, filmes és egyéb műveltségbeli idézetekkel teleszőtt filmből végére kiderül, hogy Quentin Tarntinonak a legnagyobb rajongója maga Quentin Tarantino, aki a film legeslegvégére egy hihetetlenül pimasz poént is megenged magának.

(Quentin Tarantino: Becstelen Brigantyk)

(képek: http://www.est.hu/)