2008. december 22., hétfő

Magyar illúzió

A magyar filmgyártás utóbbi évtizede két jól körülhatárolható szegmensre osztható. Számos fiatal tehetség és régi öreg a szerzői film keretein belül valósítja meg önmagát. Noha szép számmal születtek meggyőző filmek ezen a téren, a széles publikumot sosem vonzották a moziba, és a későbbiekben sem fogják ezt tenni. A szerzői film megmarad az ínyencek, a sznobok, a filmőrültek világában. A magyar filmgyártás megpróbálta azonban a közönségfilm útján a magyar moziba járók pénztárcáját szélesebbre nyitni. Talán 1997-ben A Miniszter félrelép (rendező: Koltai Róbert és Kern András) című film kezdte meg a sort, de valljuk be néha némi reménysugártól eltekintve, kevés sikerrel jártak ezek a szárnypróbálgatások. Elővettek egy sor, a 30-as, 40-es évekbeli, később nagysikerrel vetített örök klasszikust, újra csomagolták, és azt próbálták a nagyérdeműnek eladni, aztán néhány ifjú színész arcát felhasználva igyekeznek ma is megszerettetni a hazai terméket a filmszínházakban is. Persze akadtak sikerek, mint például a Kontroll (bár ezt nem nevezném kifejezetten közönségfilmnek), vagy a Valami Amerika.
A sort idén decemberben a Kaméleon című film folytatta, amelyet Goda Krisztina rendezett. A rendezőnő korábbi munkái dicséretet érdemelnek. Nem állítom, hogy szívemnek kifejezetten kedves filmekről van szó, de a Csak szex és más semmi romantikus vígjátéka, és az 1956-os eseményeket átélhető melodrámává feldolgozó Szabadság és Szerelem hibái ellenére is profi munka. Goda a Kaméleonban is folytatta a műfaj filmek sorát, ezúttal egy thriller következett.
A Kaméleon sztorija nem túl bonyolult. Két, volt intézetis gyerek önálló és biztos egzisztenciára vágyván magányos és kétségbeesett nők behálózása és pénzügyi magcsapolása révén kívánja megvalósítani önmagát. Mindkettejük a tehetségüket adják. Gáboré (Nagy Ervin) a főszerep, ő viszi vásárra a bőrét, de ő aratja le a babérokat is, Tibi (Trill Zsolt) a háttérből szervez és rendez, a finom falatokról azonban lemarad. A filmbeli konfliktust természetesen egy csinos, fiatal balerina, Hanna (Hámori Gabriella) okozza, akibe az Örök Hazudozó elkerülhetetlenül belehabarodik. Gábor minden trükköt bevet azért, hogy a lány komolyan vegye: luxuslakást, drága sportautót, orvosi diplomát is szerez magának. A hazugságok hálójában azonban Gábor is előbb-utóbb belevész, végül már ő sem tudja miért van az egész, a pénzért vagy a nőért.
A színészekkel tulajdonképpen elégedettek lehetünk. Nagy Ervin magkapta első igazi film főszerepét, és megtudta oldani, Csányi ismét önmagát hozta, szerencsére ehhez épp megfelelő időt kapott. Hámori Gabi egy kicsit súlytalan, az eddigi filmszerepeiből nem igazán tudott kilépni, talán más szerencsésebb megoldás lett volna Hanna szerepére (mondjuk, első gondolatra nem tudok mást mondani), László Zsolt ügyesen oldotta meg a pszichiáter szerepét, de akik véleményem szerint kiemelkednek a többiek közül az Kulka János és Trill Zsolt. Kulka szenzációs a meleg orvos szerepében, akinek szerelmes tekintete lejátssza az összes színészt a vászonról. A másodhegedűs kisegítő szerepében Trill Zsolt esetlen figurája számomra meggyőző volt.
A magyar közönségfilmek legnagyobb fogyatékossága – véleményem szerint – az, hogy megpróbálja másolni a nyugati, leginkább a hollywoodi sémákat, és igyekszik megfeledkezni arról, hogy hol is jött létre. Ebből az alapállásból számos kínos jelenet, nevetséges pillanat született már. A néző érti e megoldások célját (hisz látott már ilyet), de mindig akad valami, ami annyira ismerős, annyira a mienk, hogy a kívánt hatás nem jön létre, mert kontrasztanyag kerül a gépezetbe.
A Kaméleon néhány pillanattól eltekintve elkerüli ezt a hatást, és így válik igazi profi munkává. Goda Krisztina filmje nem több, mint ami: egy jól felépített, a feszültséget megfelelően adagoló „szélhámosfilm”. A film végi leleplezés ugyan nem ég a kellő hatásfokon, mert az élelmesebb néző már a történet közepén észre veszi a csavart, így a film tulajdonképpen önmagát buktatja le. A túl műteremszagú, kötelező ágyjelenetet és a filmvégi kissé suta megmagyarázós flashbacket leszámítva jól összeáll a film, és egyszeri szórakozásra kiválóan alkalmas. Többre azért nem, mert a Kaméleon semmi újdonsággal nem szolgál. Magyar viszonylatban szerintem már ez is elismerésre méltó. A Kaméleon nem eredeti, néhol kicsit ügyetlen, de összességében profi munka, és hát a mienk, a mi illúziónk.

(képek: www.port.hu)

2008. december 17., szerda

Christopher Moore: Mocskos meló; Agave Kiadó, Budapest, 2006

Christopher Moore agyament egy író, az biztos. Az Agave Kiadó gondozásában megjelent Mocskos meló című művében, Charlie Asher a megrögzött béta hím és használtruha kereskedő, lánya, Sophie születésekor elveszíti feleségét, Rachelt. Párja kórházi ágya mellett egy mentazöldbe öltözött, több, mint 2 méter magas fekete bőrű embert lát, akit nem kellene észlelnie. Az üldözési mániában szenvedő Charlie azt hiszi, hogy ez a fura szerzet ölte meg a feleségét, később azonban kiderül, hogy korántsem erről van szó.
Charlie körül elkezdenek hullani az emberek. Egy embert a szeme láttára üt el a busz, egy másik ember pedig az elhunyt felesége ruhakollekciójának felértékelésekor szenderül jobb létre. Charlie határidőnaplójába saját kézírásával bejegyzett nevek, és dátumok jelennek meg, és ezek az emberek hamarosan meg is halnak. Amerre lát, vörösen izzó tárgyakat vél felfedezni, és furcsa hangokat hall a csatorna felöl.
Charlie halálkereskedő. Nem a Halál nagy H-val már egy ideje nem létezik, de amíg Luminatus eljövetele várat magára, addig sok-sok halálkereskedő keresi fel az elhunytakat, hogy kedvenc tárgyukba zárt lelküket magával vigye, hogy azokat később egy új gazdatestnek tovább adja. Ha egy lélekedény nem kerül bele a körforgásba, abból csúnya dolgok fakadhatnak. Charlie kezdetben nem hisz a szemének, aztán elfogadja új hivatását. „Halálnak lenni mocskos meló, de valakinek ezt is meg kell csinálni.” Szól a Halál Nagy Könyve, és milyen igaz. Olykor a világot is meg kell menteni az alvilág sötét erőitől.
Christopher Moore könyve izgalmas olvasmány, telis-tele nyelvi humorral. Kezdetben idegesített a helyenként pongyola megfogalmazás, aztán rájöttem, hogy ez a könyv sokkal inkább az utánam jött generáció nyelvén íródott, rájátszva a jópofa, sikk, cool szövegelésre. Innen nézve egészen élvezhető olvasmány. Nem lesz kedvencem Moore, de érdemes volt megismerni egy újabb kortárs szerzőt, akit az Agave Kiadó húzott elő a cilinderéből.

RobotÉlet

A Pixar Stúdió kilencedik nagyjátékfilmje, a Wall-E a távoli jövőbe repíti a nézőket. A Földet annyira ellepi a szemét, hogy az embereket egy ötéves űrturizmus projecttel menekítik ki a süllyedő anyabolygóról. Az utazás alatt a Földön maradt takarítórobotok feladata, hogy rendbe rakják az elárvult bolygónkat. A Terv azonban kudarcba fullad, és az ötéves űrutazásból hétszáz éves száműzetés kerekedik. A Földön eközben még akad egy magányos, működőképes kicsi robot, Wall-E (WATT-takarékos Lánctalpas Limlom- és hulladékkezelő, E-sorozat), aki az emberiség távollétében rendíthetetlen szorgalommal préseli össze a hulladékot, és épít belőlük szemét-felhőkarcolókat.
Az animációs filmek általában a gyermekeket szólítják meg, ég akkor is, ha számos nyelvi és lépi humorral a felnőtt közönség tekintetét is a vászonra kívánják vonzani. A Pixar Stúdió azonban még sosem készített ennyire felnőtt mozit, úgy, hogy közben a gyermekek számára is érthető, átérezhető maradt.
A film első félórája meglehetősen erős. Wall-E napi tevékenységét követhetjük soron. Láthatjuk, ahogy a nagyvárosi lim-lomot kockákba rendezi, egy-két számára értékesebb kütyüt (többek között egy öngyújtott, Rubik-kockát és egyes filmrészleteket) dobozkájába rejtve megment. A földi ugar ábrázolása és benne az egyetlen magányos (mesterséges) élet tökéletesen érzékelteti az Utolsó Óra utáni csönd pillanatát. Természetesen egy mese nem szólhat önmagában erről, és mint a legtöbb történetben, ezúttal is a szerelem kerül terítékre. A világűrben bolyongó emberek az Élet jele után kutatva kis robotokat küldenek Haza. Így találkozik Wall-E EVE-vel, a feminin környezetmegőrző robottal. Az első beszédhang a találkozás pillanatában hangzik el.
Miután EVE megkapja Wall-E legújabb legféltettebb kincsét, a romok alól előkerült kis zöld növényt, az űrhajó visszajön a küldetést teljesítő robotért, Wall-E pedig a szerelme után oson. Az emberek luxushajóján minden gépiesített, egyik embernek sem kell megmozdulnia, a mindennapi semmittevés jegyében történik minden hétszáz év óta, a Buy and Large Cég termékeivel patyolat tisztára mossák az agyukat. Erőteljes, karikírozott társadalomkritikát kapunk gyermeki nyelven. És akkor jön Wall-E, aki felnyitja az emberi szemeket. A robot, aki olyan emberi tulajdonságokkal rendelkezik, amelyekről az emberek már időtlen idők óta nem hallottak.
A film vége számomra kissé romantikusabb hepiend, mint amire a film kezdete okot adhatott volna, de elvégre meséről beszélünk. A Pixar rendkívül ügyesen oldotta meg azt a feladatot, hogy szórakoztatva tanítson, és mindezt igényesen teszi. A filmet látva nem is meglepő, hogy december elején a Los Angeles-i Filmkritikusok Szövetsége (LAFCA) szavazásán a legjobb filmnek járó díjat megkapta.
(Andrew Stanton: WALL-E)


(képek: http://www.port.hu/)

2008. december 15., hétfő

Istenítélet, Arthur Miller: Salemi boszorkányok két részben; rendező: Mohácsi János; Pécsi Nemzeti Színház

Mohácsi János újra rendezett Pécsett, és ismét fejet kell hajtanom az előtt a módszer előtt, amelynek eredményét a 2005. évi POSzT-on nem tudtam respektálni, mi több kifejezetten szörnyülködtem rajta. Mohácsi neve bármennyire is jól csengett szakmai berkekben, úgy gondoltam a kaposvári társulat előadása után (Michael Frayn: Veszett fejsze), hogy soha többé nem teszem be a lábam a színházba, amikor Mohácsi rendezte darabot ad elő a Társulat a Nagyérdeműnek. Számomra is megmagyarázhatatlan oknál fogva a kíváncsiság mégiscsak elcsalogatott a PNSZ Kamaraszínházába, amikor A képzelt beteg került színpadra. Az előadás lenyűgözött, és örültem, amikor a színikritikusok az év legjobb előadásának titulálták a pécsiek szellemi alkotását.
A Mohácsi testvérek ezúttal is, szokás szerint klasszikus anyagot gyúrtak át, mégpedig Arthur Miller Salemi boszorkányok című drámáját. Mohácsiéknál a darab nem volt újdonság, hiszen Kaposvárott évekkel ezelőtt már színpadra dolgozták. Azt az előadást nem volt alkalmam látni, de azt mondják a hasonlóságok ellenére merőben új előadás született Pécsett.
Mohácsiék a klasszikus, örök darabba mai (fel)hangokat, komédiai betéteket, gegeket építettek be, az előadás pedig ezúttal is a termékeny társulati munka eredménye lett. Mohácsi munkamódszerében – legalábbis az eredmény felől, nézői szempontból közelítve – az a legnagyszerűbb, hogy kitűnően osztja ki a szerepeket a színészekre, és a közös színpadi jelenlét erősítőleg hat rájuk, önállóan ugyan nem megítélhetetlen a színészi munka, de elsősorban mindenképp csapatmunkáról érdemes beszélni az előadás kapcsán.
A másik kiemelendő jellemvonása az Istenítéletnek, hogy Mohácsi kiválóan játszik a drámai és a komikus pillanatok kettős hatásával. Számos esetben a jelenet drámai tetőpontjában röhög a néző képébe. Az előadás folyamán ugyan nem működik ez végig hibátlanul, azonban nálam legalább két esetben csillagos ötös módjára oldották meg a színészek.
Mohácsi a Salemi boszorkányok átiratában a társadalmi-hatalmi mechanizmusokról beszél, elsőre ugyan a kommunista, szélesebb körben nézve a Diktatúra működését látjuk felrajzolni, de végeredményben az előadás sokkal általánosabban magáról a Hatalom jellemrajzáról, és annak mellékhatásaként működő társadalmi tömeghisztériáról beszél. Igazság sosem áshatja alá a Hatalom legitimációját, amelybe vetett hit nem inoghat meg sohasem.
Tulajdonképpen a posztmodernkori társadalmi állapotokat követhetjük nyomon az előadásban. A mai demokráciák – mint a jelenleg ismert, legjobb (?) társadalmi berendezkedés – működési deficitjét veszi mikroszkóp alá az előadás. Szélsősége esetben ugyanis a többségi alapon működő társadalmakban a napnál is világosabb igazságok megkérdőjelezhetővé válnak, a mérlegen kimért társadalmi viszonyokban elég egy hiszteriazáló hatású pitiáner emberi szándék, hogy a többség összezavarodjon, és a józan észt túl kiabálja.
A pécsi Istenítélet egy ilyen zaklatott világba vezet be minket, in medias res. Kezdetben nem is értünk sokat a színpadon történtekből, kiabáló, üvöltő, össze-vissza rohangáló embereket látunk. Aztán érthetővé válik a dolog, mikor kiderül, egy csapat lány holt lelkeket idézett meg a réten, boszorkányság van a levegőben. A bűn bevallása azonban megfordítja a bizonyítási vélelmet, és hamar a lakmusz papír-boszorkány lányok ítélőbírósága előtt áll az egész közösség, és kezdődhet az igazi boszorkányüldözés, amelyből megtanulhatjuk, hogy minden a kérdésfeltevésen múlik.
Mint írtam, az előadás valódi csapatmunka gyümölcse, azonban érdemes kiemelni néhány szereplőt. Zayzon Zsolt John Proctor szerepében esendő, érzékeny, sebezhető ember, aki egy szerető és egy feleség között vergődve válik áldozattá. Zayzon játéka nekem mindig is tetszett, de egyre többször gondolom úgy róla, hogy túl sok főszerepet adnak neki. Ahhoz, hogy igazán fajsúlyos színésszé váljon, önmagán kell túlnőnie, és bátrabban nyúlni a karakterekhez, egyes pillanatokban azért megláttam ennek a szikráját is. Herczeg Adrienn (Elizabeth Proctor) az évek folyamán egyre érettebb színésznővé formálódott, és ezúttal is az övé az egyik legkiegyensúlyozottabb alakítás az előadásban. Hale tiszteletes szerepe Pál Andrásból is előcsalogatta a drámai hangsúlyt, amit eddig tőle nem volt alkalmam látni (még mindig nem tudom azonban elképzelni Christian szerepében, az Ünnepben, de kíváncsi vagyok rá). Rajtuk kívül is számos színésztől többet és mást láttam, mint eddig, talán mert Mohácsi bátrabb a szereposztás terén. Széll Horváth Lajos (Danforth alkormányzó) túlnőtte önmagát, A gézagyerek óta most láttam először tőle igazán erőteljes alakítást, még akkor is, ha időnként előkecmergett belőle a megszokott színpadi énje. Füsti Molnár Éva is felülírta az általam eddig látott színpadi alakját. Sorolhatnám a többieket is (Kocsis Pál, Köles Ferenc, Märcz Fruzsina, Kovács Mimi, Vidákovics Szláven, Józsa Richárd, Róbert Gábor, Ottlik Ádám, Szabó Vera, Darabont Mikold, Stenczer Béla, Urbán Tibor, stb.) de nincs sok értelme. A színészek valódi Társulatként működtek együtt az egész előadás során, véleményem szerint ez Mohácsiék legnagyobb hozadéka. Mohácsi János vendégrendezéseinek eddigi tanulsága – szerintem – az, hogy minél több komoly rendezőt kellene kipróbálni Pécsett, mert lehet, hogy a pénzhiányon kívül az a legnagyobb gond, hogy évek óta csak két-három rendező próbálgatja rendszeresen a szárnyait a Mecsekalján, és nincs megújulásra lehetőségük a színészeknek.
Külön ki kell emelnem ezúttal is a Kovács Márton, Rozs Tamás, Károly Zoltán és Sági Attila élőben előadott színházi zenéjét, amely legalább olyan szereplője az előadásnak, mint valamennyi színész. A zenészek színpadon való elhelyezése, és a színpadon történtekbe való bevonása már A képzelt beteg kapcsán rendkívül tetszett, most is nagy hatással volt rám.
Az Istenítélethez hasonló előadások bizakodást adnak arra, hogy a pécsi Társulat által valódi színházi élményben részesülhetünk a későbbiek folyamán is a Pécsi Nemzeti Színház épületén belül.

fotók: Körtélyesi László, http://www.pnsz.hu/)

2008. december 9., kedd

A tiszta mese

Egyszer volt, hol nem volt… A Fiú találkozott a Lánnyal, a Lány pedig a Fiúval. Valamennyi szerelemről szóló film így kezdődik. A romantikus filmek sűrűjében ugyanakkor nehéz találni olyan ritka példányt, ami megérdemli a főhajtást. Nos, az idei Oscar-gála meglepetése, az ír Egyszer ezen ritka kivételek egyike.
Ezúttal egy utcazenész fiú és egy virágárus lány találkozik a dublini forgatagban. A Fiú nappal slágereket, éjjel saját szerzeményeit énekli az ír főváros közterein. A Lány cseh emigráns, aki alkalmi munkákból tartja el magát és családját. Egyiküknek sincs saját lakása. A Fiú az apjával él (anyja halálát követően költözött vissza a szülői házba), és bedolgozik a felmenői porszívójavító műhelyben. A Lány gyermekével, és anyjával él egy lakásban (édesapja öngyilkosságát követően költöztek át a szigetországba). A Fiút nemrég hagyta el élete nagy szerelme, a Lány nemrég hagyta ott a férjét. Tükörsorsok, rokonlelkek találkozását láthatjuk, ahol a zene teremti meg a kapcsolatot. A Lány egy nap megáll a Fiú előtt, és hallgatja a zenéjét. Zenész Ő is, saját zongorára ugyan nincsen pénze, de egy hangszerboltba megengedik neki, hogy kedvére zongorázzon.
A történet az utcán hevert, John Carney a dublini Frames zenekar egykori basszusgitárosa kétszemélyes darabot rendezett, amelyben a történet és a zene párhuzamosan, egymás mellett fejlődött és alakult. A főszerepeket valódi zenészekre bízta. A Fiút régi jóbarátja, a Frames szólóénekese, Glen Hansard, míg a Lányt a cseh Markéta Irglová alakítja. A két főszereplő tulajdonképpen személyes történetét mesélik el a filmben. Hansard valóban utcazenészként kezdte, Inglovával egy házibulin találkozott, ahogy a banda dalait dúdolta. Megismerkedésük után készítették el a Swell Season című albumot, majd következett az Egyszer, végül (de nem utolsó sorban) a Falling Slowly című dalért elnyerték az Oscar-díjat. A páros személyes történetüket néhány ponton átszabva magával ragadó művet hozott létre.
A Fiú nem hisz eléggé önmagában, nincs elegendő önbizalma, hogy tehetségét felhasználva vágyát megvalósítsa. A Lány fiatal anyaként egy új országban keresi boldogulását. Két nyomott vesztett lélek, akik, egyszeri találkozásuk gyümölcseként, a megfelelő útra terelik egymást. A Fiú elkíséri a Lányt a hangszerboltba, ahol eléneklik az első dalt együtt. Mielőtt elválnának útjaik, a Fiú megszervezi, hogy egy albumnyi dalt hangstúdióban CD-re vegyenek.
Az Egyszer sallangmentes, tiszta történet, amely szex és csók nélkül meséli el két ember, egy férfi és egy nő barátságát, szerelmét, a végén gyönyörű happy enddel lezárva a filmet. Az ír film kitűnő példa arra, hogy lehet különösebb technikai manőverek nélkül, dokumentumfilm-szerű képekkel, aprópénzből, amatőr színészekkel és profi zenészekkel olyan filmet alkotni, amely hamis hang nélkül beszél egy történetről.
A film igazi erejét a Hansard-Irglová páros dalai adják, tiszta csengésűk az első perctől beszippantja a nézőt. Komoly meglepetést okozott nekem ez a film. A mozi mai világában az embernek úgy kell az ilyen, mint éhezőnek a falat kenyér.

(John Carney: Egyszer)

(képek: http://www.port.hu/)

2008. december 3., szerda

Szikár mozi

A belga Dardenne testvérek dokumentumfilmes múltjukkal a hátuk mögött nyitottak a játékfilm világa felé. No nem mintha ebben világraszóló újdonság lenne. Számos ehhez hasonló esettel találkozhattunk már a filmtörténet során. (Krzysztof Kieslowski például filmbe fogalmazta paradigmaváltását). Dardennék esetében azonban az 1999-ben készült filmjük, a Rosetta cannes-i premierje és Arany Pálma-díja óta nincs olyan filmjük amely a Croisette-en ne jelent volna meg, és ne vitt volna haza valamilyen díjat. Ez azonban már figyelemreméltó teljesítmény, még akkor is, ha a jó filmest nem a vitrinben álló díjak számában mérik (erre is lenne jó pár példa).
Két Arany Pálma kellett ahhoz, hogy a magyarországi filmforgalmazás felfigyeljen a belga testvér pár filmjeire, és azok végre bekerülhessenek a hazai mozis élet vérkeringésébe. A gyermek című filmjük bemutatója kapcsán a pécsi Apolló Art moziban vetített retrospektív keretében láttam először több filmjüket is (Rosetta, A fiú, A gyermek), röviddel ezután a Duna TV is közkincsé tette a testvérpár alkotásait (bár a Rosetta még mindig mostohagyermeknek számít számomra érthetetlen okok miatt, a moziba is „csak” eredeti nyelven, feliratozás nélkül, hangalámondással juthatott el).
Vajon mi lehet Jean-Pierre és Luc Dardenne titka? Talán az, hogy dokumentumfilmes tapasztalataikat jó arányérzékkel mentették át játékfilmjeikbe. „Hőseik” a társadalom kiszolgáltatott tagjai, akik a vágyott állapot, egy sikeresebb, egy boldogabb élet reményében a bűn útjára lépnek (legyen az emberölés vagy egy apa, egy barát, egy feleség árulása). Filmjeik egyszerű eszközökkel, komoly színészi teljesítményekkel, és a kamera objektívjének látó szemével kőkemény emberi helyzeteket jelenítenek meg. Dardennék jó példa arra, hogyan lehet temérdek pénz nélkül komoly teljesítményt letenni az asztalra.
A Lorna csendje szintén Cannes-ban debütált, a film ezúttal „csak” a legjobb forgatókönyv díját vihette haza. Noha Mundruczó Kornélnak és a Deltának szurkoltam, be kellett látnom, hogy jól döntött az Európai Parlament, amikor idén a második alkalommal kiosztásra kerülő Lux-díjat a Lorna csendjének ítélte oda.
A Dardenne-fivérek filmjeihez a mozi adta nyugalomra van szükség számomra. Az otthoni kavalkádban, a napi elfoglaltságok sűrűjében lehetetlen kellő figyelemmel megnézni ezeket a filmjeket. A Lorna csendje előtt is a nap minden terhét, az éhségemet, a szomjúságomat magammal vittem a moziba, de a film 105 perce feledtetett mindent, magába húzott a történet. Holott ezúttal sem beszélhetünk Csipkerózsika történetről.
A Lorna csendje is hasonlóan az alkotópáros korábbi filmjeihez in medias res belevág a cselekménybe, a Dardenne filmek pillanatképeket rögzítenek, sosem érdekes a múlt, sem a jövő, hanem az ott és akkor az érdekes, egy döntési helyzet, amely választásra kényszerít.
Lorna (Arta Dobroshi) albán bevándorló Belgiumban, aki – miután megkapta a belga állampolgárságot – szeretné a jövőjét a szeretett férfi, Sokol (Alban Ukaj) mellett megalapozni, és egy snack-bárt nyitni. Lornának azonban van egy férje, Claudy (A gyermek főszerepéből ismert Jérémie Reiner), aki épp próbál a drogfüggőségéből kigyógyulni. Lorna Fabio (Fabrizio Rongione) segítségével egy orosszal kíván üzletszerű házasságot kötni, ehhez viszont a férjtől meg kell szabadulni. A modern, fogyasztói társadalmunk legfőbb hajtóereje a pénz irányítja itt is a cselekedeteket. Az anyagi erő Lorna számára egy önálló, normális, kispolgári élet reményét hozhatná el. Sokol letelepedhetne végre, nem kellene munkája miatt 1000 kilométereket utaznia, és együtt élhetne szíve választottjával, Fabio pedig az alvilági ranglétrán szeretne mielőbbi helyet elcsípni. Miután Claudy őszintén le akar szokni a drogról, Lorna mindent megtesz annak érdekében, hogy az üzletet mint elvált, és ne mint özvegy asszony üsse nyélbe. A film legszebb, legsúlyosabb, legügyesebb jelenete az, amikor Lorna testi szerelembe fojtja Claudy kábítószer iráni sóvárgását, és másnap gyermeki boldogsággal válnak el. A következő képkockán pedig már Claudy temetéshez válogatja a ruhákat Lorna.
A film anélkül beszél a gyilkosságról, hogy azt a vásznon megjelenítené. Rendkívül izgalmas kérdéseket vet fel a film: Mit jelent maga a gyilkosság? Miért érdemes ölni? Milyen érzés megölni valakit? Mi az, amiért az ember hajlandó embert ölni?
Dardennék színészválasztása tökéletes, egy franciául beszélő albán színésznőt találtak Lorna szerepére, aki tökéletesen oldotta meg ezt az óriási színészi kihívást, hisz Lorna tettei mögött gyakran gyökeresen ellenkező érzések bújnak meg.
A testvérpár új filmje nem bőbeszédű, sem a forgatókönyv, sem a kamera nem mond többet annál, mint amennyi éppen szükséges. Nem a szájbarágás hiányáról van ez esetben szó, annál sokkal többről: szikár, a végsőkig letisztult filmnyelvvel találkozunk. Amolyan dosztojevszkiji Bűn és Bűnhődés lecsupaszított formában. A film szikársága ellenére (vagy éppen ezért) végig a vászonra szegeződik a tekintet. A Lorna csendje rendkívül mély és izgalmas ballada.

(Jean-Pierre és Luc Dardenne: Lorna csendje)

(képek: http://www.port.hu/; http://www.origo.hu/)

2008. december 2., kedd

Lawrence Block: A betörő, aki Bogartnak képzelte magát; Agave Kiadó, Budapest, 2008


Az Agave Kiadó november elején már a 17. könyvet adta ki Lawrence Block tollából, Bernie Grimes Rhodenbarr történetei közül pedig A betörő, aki Bogartnak képzelte magát című regény immáron a hetedik kötet, amely a kiadó kezei közül kiadásra került.
Amióta a http://agavekonyvek.freeblog.hu/ című portálon a kiadó megnyitotta a blogját, különösen olvasóbarát kezdeményezésnek lehetünk tanúi. A kiadó ugyanis az újonnan megjelenő könyvei esetében címpályázat keretében játékra hívja leghűségesebb olvasóit, cserébe a győztesnek „hírnevet” és a megjelenő kiadványból egy példány ígér. Fülszöveg pályázat emellett egy esetben volt eddig, mégpedig az új Block könyv kapcsán. Magam is próbálkoztam egy fülszöveggel, de mint előre sejthető volt és utólag ki is derült, nehéz úgy írni fülszöveget, hogy az ember nem olvasta az eredeti művet. Mindenesetre a három pályázó egy példányt kapott a megjelent kötetből. Nálam már november 6-án csengetett a postás, nagyon örültem az ajándéknak. Ennyi az előtörténet. Mindezt csak azért jegyeztem fel, mert szerintem egyedülálló az, ahogy az Agave Kiadó az olvasói felé nyit, és most nem elsősorban az szól belőlem, hogy ingyen kaptam egy könyvet.
A legújabb kötetben Berniet egy dosszié ellopásával bízzák meg, ám tőle szokatlanul nem bizonyosodik meg kellő körültekintéssel arról, hogy miféle megbízást kell teljesítenie, így ismét a slamasztikában találja magát. A különbség annyi, hogy ezúttal a rendőrség nem körözi mint tettest, ám Ray Kisrchman, a New Yorki rendőrség rettenthetetlen zsaruja ezúttal is sűrű látogatást tesz Bernie boltjában.
Bernie boltjába mindeközben besétál egy gyönyörű nő, Ilona, aki egy sosem volt állam állampolgárának vallja magát (még az is kiderül, hogy Anaturia függetlenségét jelképező bélyegeket Magyarországon bocsátották még 1956-ban). Bernie a gyönyörű nővel a Bogart fesztiválon találja magát, ahol minden este két filmet néznek meg Hollywood egykori fenegyerekének gazdag életművéből. A dossziéért azonban sokan jelentkeznek be, és Bernie a végére kíván járni az ügynek, hogy a végén ismételten Poirot felügyelőt meghazudtoló módon egy sebtében összehívott szeánsz keretében leplezze le az ügy hátterében megbúvó indokokat.
A betörő, aki Bogartnak képzelte magát a leghosszabb mű eddig a betörős sorozatból, nóvuma csak apróságokban fogható meg, egyébként pedig a sorozat klasszikus receptjére épül. A betörés kapcsán előkerül egy holtest, és Bernie a nyomozó szerepét veszi fel. Nem is nyújt többet egy könnyű szórakozásnál, története könnyen feledésbe megy. Minden Block könyvet elolvasok, kíváncsiságból is, még akkor is, ha tudom, ez sem okoz meglepetést. Úgy érzem Block a betörő sorozatban csak önmagát tudja ismételni. Ha igazán jó krimit akarok tőle olvasni, akkor a bérgyilkos tetralógiát kell újra elővennem.

2008. december 1., hétfő

A tanulságok nélküli történet


Isten szeme mindent lát, a XXI. században azonban már nincs egyedül, az ember is megteremtette a látó szemét. A Google például már saját műholddal is rendelkezik, és onnan sok minden látható. És ez csak az általunk ismert bagatell verziója egy olyan rendszernek, amely nem tisztel semmiféle magánszférát, ahonnan értelmezhetetlen az emberi jogok összessége. A „Nagy Testvér” jelenlétét tudomásul vesszük, mi több, örülünk neki, csodáljuk a vívmányait.
Természetesen, ha már megtűrjük a jelenlétét, mi is a „Nagy Testvér” egyik látó kis testvére lehetünk. Találomra kiválaszthatjuk az emberi faj valamely egyedeit, hogy aztán górcső alá vegyük őket. Csuda érdekes dolgokat láthatunk, az egyszer bizonyos. A Coen testvérek legújabb filmjükben (Égető bizonyítékok) erről mesélnek.
Washington D.C.-re közelít a műhold , hogy aztán teljes felbontásban szemlélhessük, ahogy a CIA Langley-beli főhadiszállásán Osborne Coxot (John Malkovich) a Cég egyik elemzőjét alkoholproblémája miatt kitessékelik a nemzetbiztonsági kötelékből. Cox a feleségének azt mondja (valószínűleg tényleg így is érzi), hogy önszántából hagyta ott az állami szolgálatot, mert belefáradt örökké az árral szemben úszni. Katie Cox (Tilda Swinton) nem érzi már ugyanazt a férje iránt, mint amit talán akkor érezhetett, amikor az anyakönyvezető előtt igenlő választ adott, ezért máshol keres vigaszt. Egyenesen Harry Pfarrer (George Clooney), a narcisztikus hajlamoktól sem mentes, paranoiás külügyes fickó karmaiba fut, aki nem tud különbséget tenni az otthoni szoknya és az idegenbeli háztartás házastársa között. Coenék történetének főbb szereplői még Chad Feldheimer (Brad Pitt) az örökké rágózó, festett hajú, üres fejű fitness edző, a filmbeli krachot előidéző ötletgazda; Linda Litzke (Frances MacDormand) az „igaz” szerelmet kereső és önmagát a plasztikai sebészeten megvalósítani kívánó munkatárs, valamint a Ted Treffon (Richard Jenkins) a nőbe reménytelenül és menthetetlenül szerelmes klubvezető.
Emberek, aki – nagyon – nem ott keresik a boldogságot, ahol megtalálhatnák, és ez végzetük okozata. A Coenek a kisszerűség köréből kiemelik az emberi önzést, kicsinyességet, önsajnálatot és a nagyfokú hülyeséget, és ismét a görbe tükrön keresztül láttatják a világot és benne Amerikát. Attól tartok, hogy az emberi hülyeség ezen foka nem csak Tengerentúlra jellemző, de ahogyan azt Coenék ábrázolják, úgy az csak Amerikában fordulhat elő. Elvégre ők ott élnek, arról beszélnek.
A fitness club szorgos alkalmazottai egy számukra értelmezhetetlen, ámde szuper titkosnak vélt adathordozóra lelnek az öltözőben, és találói jutalomra számítva felhívják az elveszett CD tulajdonosát, Osborne Coxot. Az ex ügynök nincs abban a hangulatban, hogy jó pofát vágjon egy zsarolásba átforduló találói bejelentésnek, ezért Chad és Linda az orosz nagykövetséghez fordul, akik nem értenek az egészből semmit. A CIA messziről szemléli a történéseket, vigyázó szemüket a kicsinyes kisszerű emberekre vetik, ámde beavatkozásra okot nem találnak. A főbb szereplők sorsa több ponton találkozik egymással, a véletlen és a korántsem véletlen okából. Profinak vélt ügynökök és ügyeskedő civilek hozzák össze a verejtékkel és még több vérrel befejeződő történetet, amely végén a műhold fókusza felemelkedik és újra fentről pásztázza a Föld nevű bolygó furcsa lakóit.
Hogy mi ebből a tanulság? Fogalma sincs a CIA embereinek, mi nézők azonban a látottakból levonhatjuk közismert közhelyet: nincs új a nap alatt.
A rendező- és testvérpár a No Countrye For Old Men szakmai sikere után nem követte el azt a hibát, hogy a maguk által emelt magas mércét próbálják meg átugorni. Mondjuk sosem volt az jellemző rájuk (a Véresen egyszerűt az Arizoniai Ördögfióka, a Barton Finket A nagy ugrás, a Fargot A nagy Lebowski, Az ember aki ott se volt című filmet pedig a Kegyetlen bánásmód követte).
Az Égető bizonyítékok rutinból leforgatott könnyű ujjgyakorlat Coenéktől, mégsem nevezhető egy sorban a Kegyetlen bánásmód vagy a Betörő az albérlőm című filmekkel, amelyek – véleményem szerint – a Coen-univerzum legjellegtelenebb darabjai. Joel és Ethan legújabb filmje a korábbi munkák közül a Fargoval rokonítható leginkább. Az Égető bizonyítékokban legalább annyi, a környezetével való kommunikációra képtelen, ember látható, mint a Fargoban. Ezúttal is a kisember a végső kétségbeesésében lép a bűn útjára, csak míg a Fargoban ennek indoka életszerűbb, érthetőbb, az új filmben az észt teljesen nélkülöző totális monománia következménye. A Fargo című filmben az emberi butaság és sutaság mögött mély és komor tragédia búvik meg, az Égető bizonyítékok sokkal inkább a felszínen mozog, alakjai jóval karikatúraszerűbbek. Nem mellesleg – véleményem szerint – amíg a Fargo csillagos ötöst, az Égető bizonyítékok, az előbb említett okok miatt erős közepes osztályzatot érdemel.
A szereplőgárda jól dolgozik együtt, szerencsére Brad Pitt és George Clooney enyhe öniróniája sem viszi félre a filmet a sztárok túlzott önparódiájának irányába, remekül alakítják a rájuk osztott szerepeket, tökéletesen illeszkednek Coenék világába. Sokféle rendezői nézőpontból láttunk már számos amerikai karikatúrát, de ahogy Coenék láttatják a Szupertársadalom lakóit, egészen sajátságos. Ebben a miliőben semmi sem annyira eltúlzott, hogy ne vegyük komolyan. Röhögünk, mert máshogy elviselni ezt nem lehet, de a nevetés mélyén azért a komor tekintet is ott bujkál. Ez a nézőpont hiányzott számomra a Kegyetlen bánásmód, és - főleg - a Betörő az albérlőm világából. Ott a fiúk elmentek a számukra idegen hollywoodi tömegfilmek irányába. A Coenek mindig is a mainstream és szerző film határán egyensúlyoznak, szerencsére a Nem vénnek való vidékkel visszatértek a saját útjukra, és ezúttal sem tértek arról le.

(Joel és Ethan Coen: Égető bizonyítékok)