Isten szeme mindent lát, a XXI. században azonban már nincs egyedül, az ember is megteremtette a látó szemét. A Google például már saját műholddal is rendelkezik, és onnan sok minden látható. És ez csak az általunk ismert bagatell verziója egy olyan rendszernek, amely nem tisztel semmiféle magánszférát, ahonnan értelmezhetetlen az emberi jogok összessége. A „Nagy Testvér” jelenlétét tudomásul vesszük, mi több, örülünk neki, csodáljuk a vívmányait.
Természetesen, ha már megtűrjük a jelenlétét, mi is a „Nagy Testvér” egyik látó kis testvére lehetünk. Találomra kiválaszthatjuk az emberi faj valamely egyedeit, hogy aztán górcső alá vegyük őket. Csuda érdekes dolgokat láthatunk, az egyszer bizonyos. A Coen testvérek legújabb filmjükben (Égető bizonyítékok) erről mesélnek.
Washington D.C.-re közelít a műhold , hogy aztán teljes felbontásban szemlélhessük, ahogy a CIA Langley-beli főhadiszállásán Osborne Coxot (John Malkovich) a Cég egyik elemzőjét alkoholproblémája miatt kitessékelik a nemzetbiztonsági kötelékből. Cox a feleségének azt mondja (valószínűleg tényleg így is érzi), hogy önszántából hagyta ott az állami szolgálatot, mert belefáradt örökké az árral szemben úszni. Katie Cox (Tilda Swinton) nem érzi már ugyanazt a férje iránt, mint amit talán akkor érezhetett, amikor az anyakönyvezető előtt igenlő választ adott, ezért máshol keres vigaszt. Egyenesen Harry Pfarrer (George Clooney), a narcisztikus hajlamoktól sem mentes, paranoiás külügyes fickó karmaiba fut, aki nem tud különbséget tenni az otthoni szoknya és az idegenbeli háztartás házastársa között. Coenék történetének főbb szereplői még Chad Feldheimer (Brad Pitt) az örökké rágózó, festett hajú, üres fejű fitness edző, a filmbeli krachot előidéző ötletgazda; Linda Litzke (Frances MacDormand) az „igaz” szerelmet kereső és önmagát a plasztikai sebészeten megvalósítani kívánó munkatárs, valamint a Ted Treffon (Richard Jenkins) a nőbe reménytelenül és menthetetlenül szerelmes klubvezető.
Emberek, aki – nagyon – nem ott keresik a boldogságot, ahol megtalálhatnák, és ez végzetük okozata. A Coenek a kisszerűség köréből kiemelik az emberi önzést, kicsinyességet, önsajnálatot és a nagyfokú hülyeséget, és ismét a görbe tükrön keresztül láttatják a világot és benne Amerikát. Attól tartok, hogy az emberi hülyeség ezen foka nem csak Tengerentúlra jellemző, de ahogyan azt Coenék ábrázolják, úgy az csak Amerikában fordulhat elő. Elvégre ők ott élnek, arról beszélnek.
A fitness club szorgos alkalmazottai egy számukra értelmezhetetlen, ámde szuper titkosnak vélt adathordozóra lelnek az öltözőben, és találói jutalomra számítva felhívják az elveszett CD tulajdonosát, Osborne Coxot. Az ex ügynök nincs abban a hangulatban, hogy jó pofát vágjon egy zsarolásba átforduló találói bejelentésnek, ezért Chad és Linda az orosz nagykövetséghez fordul, akik nem értenek az egészből semmit. A CIA messziről szemléli a történéseket, vigyázó szemüket a kicsinyes kisszerű emberekre vetik, ámde beavatkozásra okot nem találnak. A főbb szereplők sorsa több ponton találkozik egymással, a véletlen és a korántsem véletlen okából. Profinak vélt ügynökök és ügyeskedő civilek hozzák össze a verejtékkel és még több vérrel befejeződő történetet, amely végén a műhold fókusza felemelkedik és újra fentről pásztázza a Föld nevű bolygó furcsa lakóit.
Hogy mi ebből a tanulság? Fogalma sincs a CIA embereinek, mi nézők azonban a látottakból levonhatjuk közismert közhelyet: nincs új a nap alatt.
A rendező- és testvérpár a No Countrye For Old Men szakmai sikere után nem követte el azt a hibát, hogy a maguk által emelt magas mércét próbálják meg átugorni. Mondjuk sosem volt az jellemző rájuk (a Véresen egyszerűt az Arizoniai Ördögfióka, a Barton Finket A nagy ugrás, a Fargot A nagy Lebowski, Az ember aki ott se volt című filmet pedig a Kegyetlen bánásmód követte).
Az Égető bizonyítékok rutinból leforgatott könnyű ujjgyakorlat Coenéktől, mégsem nevezhető egy sorban a Kegyetlen bánásmód vagy a Betörő az albérlőm című filmekkel, amelyek – véleményem szerint – a Coen-univerzum legjellegtelenebb darabjai. Joel és Ethan legújabb filmje a korábbi munkák közül a Fargoval rokonítható leginkább. Az Égető bizonyítékokban legalább annyi, a környezetével való kommunikációra képtelen, ember látható, mint a Fargoban. Ezúttal is a kisember a végső kétségbeesésében lép a bűn útjára, csak míg a Fargoban ennek indoka életszerűbb, érthetőbb, az új filmben az észt teljesen nélkülöző totális monománia következménye. A Fargo című filmben az emberi butaság és sutaság mögött mély és komor tragédia búvik meg, az Égető bizonyítékok sokkal inkább a felszínen mozog, alakjai jóval karikatúraszerűbbek. Nem mellesleg – véleményem szerint – amíg a Fargo csillagos ötöst, az Égető bizonyítékok, az előbb említett okok miatt erős közepes osztályzatot érdemel.
A szereplőgárda jól dolgozik együtt, szerencsére Brad Pitt és George Clooney enyhe öniróniája sem viszi félre a filmet a sztárok túlzott önparódiájának irányába, remekül alakítják a rájuk osztott szerepeket, tökéletesen illeszkednek Coenék világába. Sokféle rendezői nézőpontból láttunk már számos amerikai karikatúrát, de ahogy Coenék láttatják a Szupertársadalom lakóit, egészen sajátságos. Ebben a miliőben semmi sem annyira eltúlzott, hogy ne vegyük komolyan. Röhögünk, mert máshogy elviselni ezt nem lehet, de a nevetés mélyén azért a komor tekintet is ott bujkál. Ez a nézőpont hiányzott számomra a Kegyetlen bánásmód, és - főleg - a Betörő az albérlőm világából. Ott a fiúk elmentek a számukra idegen hollywoodi tömegfilmek irányába. A Coenek mindig is a mainstream és szerző film határán egyensúlyoznak, szerencsére a Nem vénnek való vidékkel visszatértek a saját útjukra, és ezúttal sem tértek arról le.
Természetesen, ha már megtűrjük a jelenlétét, mi is a „Nagy Testvér” egyik látó kis testvére lehetünk. Találomra kiválaszthatjuk az emberi faj valamely egyedeit, hogy aztán górcső alá vegyük őket. Csuda érdekes dolgokat láthatunk, az egyszer bizonyos. A Coen testvérek legújabb filmjükben (Égető bizonyítékok) erről mesélnek.
Washington D.C.-re közelít a műhold , hogy aztán teljes felbontásban szemlélhessük, ahogy a CIA Langley-beli főhadiszállásán Osborne Coxot (John Malkovich) a Cég egyik elemzőjét alkoholproblémája miatt kitessékelik a nemzetbiztonsági kötelékből. Cox a feleségének azt mondja (valószínűleg tényleg így is érzi), hogy önszántából hagyta ott az állami szolgálatot, mert belefáradt örökké az árral szemben úszni. Katie Cox (Tilda Swinton) nem érzi már ugyanazt a férje iránt, mint amit talán akkor érezhetett, amikor az anyakönyvezető előtt igenlő választ adott, ezért máshol keres vigaszt. Egyenesen Harry Pfarrer (George Clooney), a narcisztikus hajlamoktól sem mentes, paranoiás külügyes fickó karmaiba fut, aki nem tud különbséget tenni az otthoni szoknya és az idegenbeli háztartás házastársa között. Coenék történetének főbb szereplői még Chad Feldheimer (Brad Pitt) az örökké rágózó, festett hajú, üres fejű fitness edző, a filmbeli krachot előidéző ötletgazda; Linda Litzke (Frances MacDormand) az „igaz” szerelmet kereső és önmagát a plasztikai sebészeten megvalósítani kívánó munkatárs, valamint a Ted Treffon (Richard Jenkins) a nőbe reménytelenül és menthetetlenül szerelmes klubvezető.Emberek, aki – nagyon – nem ott keresik a boldogságot, ahol megtalálhatnák, és ez végzetük okozata. A Coenek a kisszerűség köréből kiemelik az emberi önzést, kicsinyességet, önsajnálatot és a nagyfokú hülyeséget, és ismét a görbe tükrön keresztül láttatják a világot és benne Amerikát. Attól tartok, hogy az emberi hülyeség ezen foka nem csak Tengerentúlra jellemző, de ahogyan azt Coenék ábrázolják, úgy az csak Amerikában fordulhat elő. Elvégre ők ott élnek, arról beszélnek.
A fitness club szorgos alkalmazottai egy számukra értelmezhetetlen, ámde szuper titkosnak vélt adathordozóra lelnek az öltözőben, és találói jutalomra számítva felhívják az elveszett CD tulajdonosát, Osborne Coxot. Az ex ügynök nincs abban a hangulatban, hogy jó pofát vágjon egy zsarolásba átforduló találói bejelentésnek, ezért Chad és Linda az orosz nagykövetséghez fordul, akik nem értenek az egészből semmit. A CIA messziről szemléli a történéseket, vigyázó szemüket a kicsinyes kisszerű emberekre vetik, ámde beavatkozásra okot nem találnak. A főbb szereplők sorsa több ponton találkozik egymással, a véletlen és a korántsem véletlen okából. Profinak vélt ügynökök és ügyeskedő civilek hozzák össze a verejtékkel és még több vérrel befejeződő történetet, amely végén a műhold fókusza felemelkedik és újra fentről pásztázza a Föld nevű bolygó furcsa lakóit.Hogy mi ebből a tanulság? Fogalma sincs a CIA embereinek, mi nézők azonban a látottakból levonhatjuk közismert közhelyet: nincs új a nap alatt.
A rendező- és testvérpár a No Countrye For Old Men szakmai sikere után nem követte el azt a hibát, hogy a maguk által emelt magas mércét próbálják meg átugorni. Mondjuk sosem volt az jellemző rájuk (a Véresen egyszerűt az Arizoniai Ördögfióka, a Barton Finket A nagy ugrás, a Fargot A nagy Lebowski, Az ember aki ott se volt című filmet pedig a Kegyetlen bánásmód követte).
Az Égető bizonyítékok rutinból leforgatott könnyű ujjgyakorlat Coenéktől, mégsem nevezhető egy sorban a Kegyetlen bánásmód vagy a Betörő az albérlőm című filmekkel, amelyek – véleményem szerint – a Coen-univerzum legjellegtelenebb darabjai. Joel és Ethan legújabb filmje a korábbi munkák közül a Fargoval rokonítható leginkább. Az Égető bizonyítékokban legalább annyi, a környezetével való kommunikációra képtelen, ember látható, mint a Fargoban. Ezúttal is a kisember a végső kétségbeesésében lép a bűn útjára, csak míg a Fargoban ennek indoka életszerűbb, érthetőbb, az új filmben az észt teljesen nélkülöző totális monománia következménye. A Fargo című filmben az emberi butaság és sutaság mögött mély és komor tragédia búvik meg, az Égető bizonyítékok sokkal inkább a felszínen mozog, alakjai jóval karikatúraszerűbbek. Nem mellesleg – véleményem szerint – amíg a Fargo csillagos ötöst, az Égető bizonyítékok, az előbb említett okok miatt erős közepes osztályzatot érdemel.A szereplőgárda jól dolgozik együtt, szerencsére Brad Pitt és George Clooney enyhe öniróniája sem viszi félre a filmet a sztárok túlzott önparódiájának irányába, remekül alakítják a rájuk osztott szerepeket, tökéletesen illeszkednek Coenék világába. Sokféle rendezői nézőpontból láttunk már számos amerikai karikatúrát, de ahogy Coenék láttatják a Szupertársadalom lakóit, egészen sajátságos. Ebben a miliőben semmi sem annyira eltúlzott, hogy ne vegyük komolyan. Röhögünk, mert máshogy elviselni ezt nem lehet, de a nevetés mélyén azért a komor tekintet is ott bujkál. Ez a nézőpont hiányzott számomra a Kegyetlen bánásmód, és - főleg - a Betörő az albérlőm világából. Ott a fiúk elmentek a számukra idegen hollywoodi tömegfilmek irányába. A Coenek mindig is a mainstream és szerző film határán egyensúlyoznak, szerencsére a Nem vénnek való vidékkel visszatértek a saját útjukra, és ezúttal sem tértek arról le.
(Joel és Ethan Coen: Égető bizonyítékok)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése