2009. február 26., csütörtök

A kamerás krónikás

Los Angeles, 1928. Egy szombati reggelen egy munkásnegyedben Christine elbúcsúzik fiától, Waltertől, és szabadnapján is dolgozni megy. Amikor hazatér, látja, hogy a fia eltűnt. A kezdeti kétségbeesést követően a rendőrség nagy erőkkel a gyermek után kezd nyomozni, hónapokkal később a hatóságok beállítanak egy fiúval, mondván, hogy meglett az elveszett kilenc éves gyermek. Christine – bár tudja, hogy a meglelt gyermek nem elveszett fia – enged a rendőrség és a média érzelmi nyomásának, és a fiút az otthonába fogadja. Amikor azonban Christine tovább ösztökéli a hatóságokat fia felkutatására, olyan falba ütközik, amely egy nő számára áttörhetetlen a harmincas évek Amerikájában. Az a nő, aki megkérdőjelezi a rendőrség hozzáértését, ebben a miliőben semmi jóra nem számíthat. Egy férfi, Briegleb tiszteletes, segítsége nélkül szembe sem szállhatna a város vezetésével.
Clint Eastwod ezúttal egy megtörtént eseményen keresztül vall a dolgok hátteréről, és küzd az igazságért. A magányos hős ezúttal nem Piszkos Harry komor sziluettjét rajzolja ki, hanem annak női inkarnációját. Christine Collins az anyaság társadalmilag, erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen ideája, akinek gondoskodása, a gyermek iránti felelősségérzete, az anyai megérzéseihez való csökönyös ragaszkodása emeli vitathatatlanul mindenki feletti szintre. Christine tántoríthatatlansága nem a tényekkel szembemenő csökönyös ragaszkodás jele, hanem a csemetéjét soha cserben nem hagyó remény igazsága.
Christine Collins szerepére Angeline Jolie tökéletes választás volt, Eastwood színésznő választása sokat emel a film színvonalán. A mellékszerepekben John Malkovich emelhető, aki a tőle elvárható profizmussal alakítja Briegleb tiszteletest. Malkovich nem tesz hozzá többet, mint ami kel, nála ez a színvonal egy olyan állapot, amely alá sosem megy, ezt hívják tehetségnek.
Az Elcserélt életek a krónikás filmek sorát gyarapítja, amely elfeledett, sokak által nem ismert, megtörtént eseteket dolgoz fel, népszerű, ám annál ingoványosabb talajú műfaj ez. Clint Eastwood azonban öregkori betegségként megkapta a rendezők mesteri rangját, hisz évről-évre magas színvonalú alkotásokkal rukkol elő. Tudom, hogy sok ismerősöm nem tartja sokra Eatwood, általuk érzelgősnek, hamisnak tetsző műveit, ám véleményem szerint nincs igazuk. Az agg mester hatalmas emberi és szakmai tapasztalatokkal a háta mögött meglelte azt a fajta érzékenységet, amely – persze értékeljük a helyén, Hollywood világában ezeket a filmeket – képessé tette őt olyan filmek létrehozására, mint A Szív hídjai, a Titokzatos folyó, A Millió dolláros bébi, vagy a legutóbbi, a Gran Torino.
Eastwood filmje tökéletesen korhű díszletbe öltözött, Los Angeles utcáin lélegzik a vörös villamos, ami talán hasonlót jelenthet Eastwood számára, mint Szabó Istvánnak a pesti sárga. Az Elcserélt életek izgalmas, feszes tempójú krimibe oltott dráma, amely kellő bizonytalanságban vagy inkább reményben tartja a végkifejletet illetően a nézőt is. Ha azonban a hamarosan moziba kerülő Gran Torinoval kellene összevetnem – bár két karakterében élesen különböző filmről van szó – én utóbbit választanám, hisz Eastwood a Gran Torinoban magáról mesél, és rendkívül elegánsan lép le benne a színészi porondról, így bármennyire is profi munka az Elcserélt életek, a szívemhez a Gran Torino sokkal közelebb ál.


(Clint Eastwood: Elcserélt életek)




2009. február 23., hétfő

Két film az idei Oscar mezőnyéből

Az elmúlt hétvégén két – idén Oscar-díjra jelölt – filmalkotást volt alkalmam megtekinteni. Stephen Daldry (Billy Elliot, Az órák) A felolvasó című filmjével Kate Winslet végre révbe ért az Akadémia szemében, míg az öt jelölést begyűjtő Kétely azonban üres kézzel térhetett haza a hajnalban megrendezett 81. Oscar gálát követően.
Európa történelmében mély és sötét sebet ejtett a Holokauszt, a II. világháború vízválasztó volt az egyetemes történelemben is, a modern jogállam megszületésének egyik kiváltó oka lett a több millió ember életét követelő gyalázatos cselekménysorozat. Népirtás sajnos azóta is történt, és az ember természetét ismerve – nem vagyok túlontúl borúlátó, ha azt mondom – még lesz ilyen. A nemzeti politika szintjére emelt nyílt antiszemitizmus azonban olyan fokú arcul köpése volt az emberiességnek, hogy örök emlékeztetés jeléül a sokk feldolgozása a kánon részévé vált. A filmtörténelem is számos emléket állított a tragédiának, ezernyi oldalról megközelítve a témát. A felolvasó is e gondolatmentén halad.
A zsidóság üldöztetésének és a nácizmus háborús bűneinek feldolgozása oly sok formát öltött már, hogy – nem lebecsülve a témát – lassan kezdem az érdeklődést elveszíteni. A filmnek nem önmaga ismételgetésére kellene törekednie, hanem mindig valami olyat mondani, amit eddig még nem. A felolvasó iránt – ez említett okok szülte előítéletem miatt – nem is tanúsítottam fokozott érdeklődést, ám Kate Winslet teljesítményére kíváncsi voltam.
A filmekről már jóval bemutatásuk előtt információkat gyűjtök, hisz szükségem van rájuk a szelekció során: mit és mit ne nézzek meg. Sajnos olykor az információgyűjtés a történetben rejlő meglepetéseket rontja le. Aki nem ismeri A felolvasó történetvázlatát, az hagyja is abba ezen a helyen jelen írás olvasását (Hozzáteszem: az információs társadalmak korában a valódi mozirajongó nem tudja elkerülni ezeket a csapda helyzeteket).
A film egy tizenéves kamasz gyerek és egy érett nő szexuális viszonyával indít, egy nyári kalanddal. Berlin, 1958. A fiút utoléri a skarlát az utcán, a nő hazakíséri. A fiú több hónapnyi lábadozás után megjelenik a nő lakásán, hogy megköszönje kedvességét, ám az illemen kívül a vágy is hajtja. A nő férfivá avatja a fiút, cserébe azt kéri, hogy olvasson fel neki. A szenvedély nem lehet hosszú életű, a nő eltűnik, kisétál a fiú életéből. Efféle, „kamaszkorom legszebb nyara” helyzeteket láttunk már eleget a filmvásznon, ám a film forgatókönyvének igazi dobása, a fordulat ezután következik, ami akkor ütne igazán, ha semmiféle előtudás nem csorbítaná a mű első befogadását a nézőben. A fiú ugyanis jogi egyetemre iratkozik be, a háborús bűnökkel foglalkozó kurzus keretében Nürnbergbe is eljut, ahol a hatvanas évek közepén a nácizmus bűneivel foglalkozó bíróság tevékenykedik. A fiú az egyik tárgyalás alkalmával meghallja egykorvolt szeretője réghallott nevét.
A film izgalmas szituációba sodorja szereplőit, ám a forgatókönyv nem használja ki az alapsztori adta lehetőségeket, és csak a színészeknek (nem csak Kate Winslet, hanem David Kros, Ralph Fienens, Bruno Ganz, Lena Olin) köszönhető, hogy – ha leheletnyivel is, de – kiemelkedik a középszerből. Nem okoz meglepetést az, hogy a fiú nem tud szabadulni kamaszkori szeretője emlékétől, és a nő bűne okozta sokkhatás miatt nem képes a későbbiekben egyetlen nőnek sem megnyílnia, házassága is kudarcba fullad. Értjük azt is, hogy ebben a filmben – noha nem is német nyelven és nem is német színészekkel dolgoztak – Németország egy későbbi generációja néz szembe apái, anyái bűneivel. A film ezzel nem mond újat.
A felolvasó a színészi játékon kívül Hanna Schmitz (Kate Wisnlet) alakjától válik megnézésre érdemessé, ugyanis a bűntett indokaként közismert „parancsra tettem” helyett az egyszerű ember logikája jelenik meg az alakjában, aki szerint az őrködés ugyanúgy feladat, munka mint a kenyérkészítés, az alkatrészek összeillesztése, az autójavítás. Hanna Schmitz szűkszavúsága, a felelősség kérdésének sajátos megközelítése okán lesz bizarr módon érdekes. A nézőnek fogalma sincs mi zajlik le a nőben, mert nem beszéli ki magát, és a filmnek ez az egyetlen nagy erénye: nem rágja szájba a megfellebbezhetetlen igazságot, és innentől kezdve a harag, a bosszú, a megbocsátás minden néző saját belső ügye. Daldry filmje számos hibája ellenére ezzel a visszafogott, állásfoglalás nélküli, hozzáállás miatt lesz nézhető.
A Kétely azon filmek sorát gyarapítja, amelynek nagysága nem az Oscar szobrocskák számában mérhető le, hisz témája, finomsága miatt maximum a díjak közelébe kerülhet, végül azonban üres kézzel távozhat. A Kételyben minden a színészek jelenlétén múlik – azon vitatkozhatunk, hogy az Oscar-díj mennyire fokmérő vagy sem -, az magáért beszél, hogy a film az öt jelölésből négyet a színészi kategóriában gyűjtött be (Meryl Streep összesen: 15 jelölés ebből kettő díj, Philip Seymour Hoffman összesen: 3 jelölés ebből egy díj, Amy Adams összesen: 2 jelölés, Viola Davis összesen: 1 jelölés).
A Kétely a bizonyosság okozta résről, a kétségről, az emberi tévedhetetlenség feletti győzelem nagyságáról szól.
A bronxi St. Nicholas iskolában a karizmatikus Flynn atya szeretné megváltoztatni az iskola túl szigorú szokásrendjét, emberi közelségbe hozva a keresztény Hit alapvető kérdéseit. A hatvanas évek egyházi iskolájának vaskezű igazgatónője, Aloysius Beauvier nővér a félelem és a szabályok erejében hisz. Flynn atya szentbeszéde a Kétség erejéről éberségre szólítja fel a főnövért. A hatvanas évek kényes politikai helyzetében egy fekete diák érkezik az iskolába, aki számos atrocitásnak lenne kitéve, ha az atya védelmező keze nem ölelné át a vállát. Az igazgatónő személyes hadjáratot indít az új szelek papja ellen, azzal a céllal, hogy eltüntess őt az iskolából. Bár bizonyítékkal nem rendelkezik, Aloysius nővér a pedofília bűnével vádolja meg az atyát. A kicsinyes érdekek és a félreértések látszatvilága felbomlasztja a közösséget, és visszavonhatatlan sebeket ejt azon.
A film nagyszerű színészi jelenlétekkel van tele, és ennek köszönhetően olyan erős és pontos jeleneteknek örvendezhetünk, mint például a Philip Seymour Hoffman által megformált Flyyn atya szónoklatai, Merly Streep megkérdőjelezhetetlen pillantásai, Viola Davis alig pár perces jelenléte, az atya és a főnővér négyszemközti vitái. A kétely igaz erénye az, hogy a kétség általános jelentéséről mindenféle közhely nélkül, a didaktikusságot nélkülözve sikerül beszélnie, nem mond többet annál, mint amit kell. Végre egy film, amelyben a színészi játék cipeli a felelősséget a hátán.
Meg kell még említenem azt, hogy bár Kate Winslet megérdemelte már az elismerést, és A felolvasó valamint A szabadság útja című filmekben nyújtott alakításáért idén duplán is, azonban én Meryl Streepnek adtam volna idén a legjobb női főszereplőnek járó arany szobrocskát. Meryl Streep színészi teljesítménye, a minden szerepére jellemző valódi átlényegülés egy újabb lenyűgöző bizonyítéka a Kétely. Külön érdeme, hogy a kifejezetten erős színészi gárdából is sikerül kiemelkednie (persze nem szabad megfeledkezni Hoffman játékáról, aki mindvégig bizonytalanságban tartja a nézőt a vád igazsága/igaztalansága tekintetében).
A Kétely nagyon jó film, ám – véleményem szerint – csendes jelleme miatt nem fog hangos villámokat kelteni a filmtörténelem kék egén.
(Stephen Daldry: A felolvasó)
(John Patick Shanley: Kétely)
(képek: www.port.hu)

Kiosztották a 81. Oscar díjátadó ünnepség díjait



Academy of Motion Picture Arts and Sciences- WINNERS BY CATEGORY - 81ST AWARDS

Performance by an actor in a leading role
Sean Penn in "Milk" (Focus Features)

Performance by an actor in a supporting role
Heath Ledger in "The Dark Knight" (Warner Bros.)

Performance by an actress in a leading role
Kate Winslet in "The Reader" (The Weinstein Company)

Performance by an actress in a supporting role
Penélope Cruz in "Vicky Cristina Barcelona" (The Weinstein Company)

Best animated feature film of the year
"WALL-E" (Walt Disney)
Andrew Stanton

Achievement in art direction
"The Curious Case of Benjamin Button" (Paramount and Warner Bros.)
Art Direction: Donald Graham Burt; Set Decoration: Victor J. Zolfo

Achievement in cinematography
"Slumdog Millionaire" (Fox Searchlight)
Anthony Dod Mantle

Achievement in costume design
"The Duchess" (Paramount Vantage, Pathé and BBC Films)
Michael O'Connor



Achievement in directing
"Slumdog Millionaire" (Fox Searchlight)
Danny Boyle

Best documentary feature
"Man on Wire" (Magnolia Pictures) A Wall to Wall Production
James Marsh and Simon Chinn

Best documentary short subject
"Smile Pinki"A Principe Production
Megan Mylan

Achievement in film editing
"Slumdog Millionaire" (Fox Searchlight)
Chris Dickens

Best foreign language film of the year
"Departures" (Regent Releasing) A Departures Film Partners Production - Japan

Achievement in makeup
"The Curious Case of Benjamin Button" (Paramount and Warner Bros.)
Greg Cannom

Achievement in music written for motion pictures (Original score)
"Slumdog Millionaire" (Fox Searchlight)
A.R. Rahman

Achievement in music written for motion pictures (Original song)
"Jai Ho" from "Slumdog Millionaire" (Fox Searchlight)
Music by A.R. Rahman; Lyric by Gulzar

Best motion picture of the year
"Slumdog Millionaire" (Fox Searchlight) A Celador Films Production
Christian Colson, Producer



Best animated short film
"La Maison en Petits Cubes"A Robot Communications Production
Kunio Kato

Best live action short film
"Spielzeugland (Toyland)"A Mephisto Film Production
Jochen Alexander Freydank

Achievement in sound editing
"The Dark Knight" (Warner Bros.)
Richard King

Achievement in sound mixing
"Slumdog Millionaire" (Fox Searchlight)
Ian Tapp, Richard Pryke and Resul Pookutty

Achievement in visual effects
"The Curious Case of Benjamin Button" (Paramount and Warner Bros.)
Eric Barba, Steve Preeg, Burt Dalton and Craig Barron

Adapted screenplay
"Slumdog Millionaire" (Fox Searchlight)
Screenplay by Simon Beaufoy

Original screenplay
"Milk" (Focus Features)
Written by Dustin Lance Black


Jean Hersholt Humanitarian Award
Jerry Lewis



Academy of Motion Picture Arts and Sciences- MOTION PICTURE WINNERS - 81ST AWARDS -
(This list does not include Short Films or Documentary Short Subjects.)

"Slumdog Millionaire" Fox Searchlight 8
"The Curious Case of Benjamin Button" Paramount and Warner Bros. 3
"The Dark Knight" Warner Bros. 2
"Milk" Focus Features 2
"WALL-E" Walt Disney 1
"The Reader" The Weinstein Company 1
"Vicky Cristina Barcelona" The Weinstein Company 1


(képek: www.origo.hu; www.index.hu)


2009. február 17., kedd

Háy János: A gyerek, Palatinus Kiadó, Budapest, 2007


A gyerek – azaz Laci, a keresztnevét a regény utolsó lapjain tudjuk meg, - na nem mintha jelentősége lenne – egy Pest megyei faluból indul útjára, a fővárosban érettségizik, és miután a bölcsészkar filozófia szakára nem veszik föl (holott gyerekkora óta csodának vélték, meg is volt írva, hogy tudós lesz belőle, ez volt az elvárás), a szegedi tanárképzőt végzi el. Otthon kezd tanítani az általános iskolában, idővel igazgatóvá választják, de mint oly sok kortársát, őt is felemészti a vidéki lét perspektívátlansága, az önmagával szemben belülről és kívülről támasztott elvárások súlya: marad hát a borral teli műanyag kanna és a lejtő, gyorsmenetben.
Ha röviden össze akarjuk foglalni Háy János regényének történetét, A gyereket, valahogy így, a fentiek szerint tehetjük ez. A gyerek negatív karriertörténet a javából, amelyből a kilátástalanság, a társadalmi patthelyzet súlya ólomnehezékként borul a frusztrált olvasó lelkére. A gyerek című regény nem csak a központi regényalak példamutatónak egyáltalán nem mondható sorsát beszéli el, hanem számos rokon, felmenő, lemenő, barát, távoli és közeli ismerős, vagy ismeretlen hasonlóan eltévedt életét mondja el az olvasónak.
Háy János könyvének üzenete kényelmetlen érzést kreál bennem, számomra kelet-európaiságunk, magyarságunk vesztes-tudata hallatszik ki belőle, és bevallom ez a fajta gondolkodás szörnyen idegesít. Nem a nyugati világ hurráoptimizmusának felvett szokása mondatja ezt velem, hanem a gazdasági válság folyamatos frusztrált légkörében élő ember „elegem van” érzése.
Hogy mégis miért érdemes Háy János könyvének elolvasása? A választ tulajdonképpen ugyanaz, mint amiért taszít a könyv. A regényben földrajzilag meghatározott tudat formálta élethelyzeteket kapunk magunkról, környezetünkről, a bukások sorozatában kirajzolódik egy apáról fiúra szálló szenvedéstörténet, a másra való törekvés hiábavalóságának körkörös rendje. Ez pedig mindenképpen tanulságos, és ahogyan ez el van mesélve, azt csak Háy tudja.
Háy elbeszélésmódja ugyanaz a kocsmanyelv, a falusi pletyka szava, amely már drámáit, korábbi prózai műveit is jellemezte. A narrátor akár egy kocsmai elbeszélő is lehetne, aki jó néhány pohár fröccs (némi kísérő) társaságában, nagyhangon meséli el ivócimboráinak mindazt, amit az életében tapasztalt, amit az utcán hallott, vagy amiről a hírekből értesült. Többszörös összetett mondataiban az egyszerű ember nyelve bontakozik ki. A narráció a fő esemény szál, a gyerek sorsának elbeszélése közben el-eltéved, letér a főszálról, a mellékágakban elidőz kissé, ott ragad, némi idő elteltével tér csak vissza az eredeti mederbe.
Háy szereplőit a bárki névtelenségébe löki, mert nem az egyes szám, hanem a többes a lényeg, A gyerek egy nép, egy földrajzi hely lakóinak jellem- és sorsábrázolását adja. Némiképp érthetetlen is számomra az utolsó előtti oldal lábjegyzete, amelyben az írói én azonosítja önmagát. Persze a cél talán pont az, hogy mintegy ezzel leválassza magát azokról, akikről ír. A narrátor a gyerek sorsát is először elnézően, együttérzően közelíti meg, végén azonban az irónia szól belőle, amely már a távolságtartás szele, a rögből kiszakadtak szava.
A fenti ambivalencia miatt Háy János regénye nem osztja valódi kedvenc olvasmányaim sorsát, ám mindmáig az egyik, ha nem az egyetlen magyar író a kortárs magyar irodalmi paletta, a szakmai kritika által felkapott, posztmodernek csúfolt irányzatából, akit képes vagyok elolvasni.

2009. február 9., hétfő

Benjamin Button ambivalens története


Különös film David Fincher legújabb opusa, a 13 Oscar-díj díjra jelölt Benjamin Button különös élete, és nem csak a címe okán. Egyrészről Fincher eddigi pályáját végignézve (Alien3, Hetedik, Játszma, Harcosok Klubja, Pánikszoba, Zodiákus) előzménynélküli ez efféle dagályos, monumentális hollywoodi film, másrészről igen eklektikus műről van szó: a filmidő 166 percébe sok minden belefér, az alapvetően díszletszerű, festményképekkel operáló film, olykor montázs üzemmódra kapcsol, és sokkal valóságosabb, letisztultabb képeket használ.
A Benjamin Button természetesen egy nagy mese. Egy férfiről szól, aki aggastyánként látja meg a napvilágot, és magzati pózban távozik az árnyékvilágba. Mint megannyi élettörténetet elmesélő film esetében, a Benjamin Button különös életét is a keretes szerkesztési mód jellemzi. Benjamin nagy szerelme, Daisy a halálos ágyán emlékezik vissza (lánya, Caroline olvassa fel Benjamin naplóját) egykorvolt szerelme nem mindennapinak mondható történetére. Nem tartom túl eredetinek az efféle történetszövést. Emlékezzünk csak vissza az olyan filmekre, mint Az angol beteg vagy a Forrest Gump (bár Zemeckis filmjét szeretem), amelyek hasonló elbeszélői stílust használtak. Az élettörténeteket elmesélő filmek azzal, hogy nagy távlatokat járnak be, egyetemes emberi érzelmeket kívánnak bemutatni, elkerülhetetlenül kliséket, közhelyeket vonultatnak fel. Nincs ez másként Fincher filmjével sem.
Hogy mégis emlékezetes marad számomra Benjamin Button története az az Idő, az elmúlás mozgóképes szerepeltetésének köszönhető. Fincher új filmjében ugyanis az Idő igazi főszerepet kap. A megfordított idő pedig olyan ambivalens érzéseket kelt az emberben, amely a film végén egy igazi katartikus élményt ad neki. Nekem legalábbis mindenképp. Sosem szégyelltem, ha sírok egy filmen, de először fordult velem elő, hogy hatalmas erőfeszítéseket kellett tennem, hogy ne zokogjak hangosan, pedig legszívesebben azt tettem volna. Ezúttal sem szégyelltem azt, hogy férfi létemre sírok, csak úgy gondoltam nem tartozik ez arra a pár emberre, aki a Cinema City egyik nagytermében ült. Mint ifjú apa, a csecsemőként halálba szenderedő Benjamin képe igazán szíven ütött, és már jóval a befejezése előtt fojtogatott az elkerülhetetlen befejezés gondolata.
A színészekről egy ekkora vizuális alkotás esetében nehéz beszélni, a látvány sokszor maga alá rendeli a színészi játékot. Ennek ellenére dicséret illeti Brad Pittet, aki számomra újfent bizonyította, hogy igazi színésszé érett, és már régen kilépett abból az ifjúkori szépfiús imázsából, amit sokan próbáltak rá aggatni. Kate Banchlett egyike Hollywood legtehetségesebb színésznőinek (ha már legutóbb Kate Winsletet említettem, íme a másik). Magas színvonalon játszik, ugyanakkor néha beleszürkül a díszletek világába. Taraji P. Henson (Quennie, Benjamin anyja) és Tilda Swinton (Elizabeth Abbot) erőteljes játéka érdemel külön említést. A film emellett teli van jól megformált, olykor titokzatos, mitikus, olykor hétköznapi karakterekkel, akik elengedhetetlenek egy meséhez.
Az általam igen kedvelt David Fincher legújabb filmjével hatalmasat akart harapni a világból. Igazából nem tudom eldönteni, mennyire sikerült neki. Mesébe illő gondolatmenete okán, olykor valóban – ahogy sok, a filmről szóló írás is boncolgatta – emlékezteti a nézőt a Forrest Gumpra, egy-egy jelenetben azonban az Amelie csodálatos életének vizualitása, elbeszélői játékossága is megfogható. Hamar elfelejteném a Benjamin Buttont, ha nem lenne benne ez az egész filmen átívelő gyönyörű metafora az elmúlásról.



(David Fincher: Benjamin Button különös élete)

(képek: http://www.port.hu/)

2009. február 6., péntek

Thomas Vinterberg, Mogens Rukov, Bo Hansen: Az ünnep, átdolgozta: David Eldridge; Pécsi Nemzeti Színház; rendező: Csiszár Imre

Lars von Trier és Thomas Vinterberg 1995-ben jelentették be a Dogma 95’ elnevezésű filmmozgalom megalapítását. Az irányzat szerint a hanyatló színvonalú filmművészet megmenthető lenne, ha a rendezők saját szeméjüket háttérbe szorítva, szakítanának a konvencionális filmkészítés öncélú dramaturgiai és formai megoldásaival. A mozgalomhoz csatlakozó rendezők – saját megfogalmazásuk szerint – autentikus filmeket akartak készíteni, amely a valóságot tisztán, a maga egyszerűségében mutatja be, mindenféle torzítástól mentesen. A mozgalom megalkotta a maga tízparancsolatát, amely „a szüzesség fogadalmaként” vált ismertté. Ennek értelmében a filmforgatás során csak a helyszínen, a valóságban előforduló hatások érvényesülhetnek, nem vehető például igénybe filmzene vagy mesterséges világítás.
A sokat vitatott, néhányak által PR fogásnak tituált mozgalom nyitódarabja Thomas Vinteberg nevéhez fűződik, aki 1998-ban rendezte meg a Születésnap (Festen – Dogme 1) című filmet, amely elsöprő drámai hatásával beleégette névjegyét a filmtörténelem szövetébe. Vinterberg filmje személyes kedvencem, talán a legjobb film, amit életemben láttam.
A történet középpontjában egy családi ünnepi esemény – mint az a film címéből is kitűnik – áll, a családfő 60. születésnapja. Az eseményre sereglik össze a család apraja-nagyja a hatalmas szülői házba. Helge, az ünnepelt négy gyermek (két lány és két fiú) apja, Christian a legidősebb fivér, a család szeme fénye, Michael az örök bajkeverő öcs, Helene a lázadó húg, és Linda, Christian legkedvesebb testvére, aki nem oly rég önkezével vetett végett életének.
A családi összejöveteleket jellemző fecsegő kedélyesség mélyén azonban mély titkok bújnak meg. Christian a meggyötört lelkületű gyermek azért érkezett most haza, hogy végre valahára előálljon az igazsággal. Vinterberg izgő-mozgó kamerája, dokumentarista hatású nézőpontja felkavaró hatású mozit eredményezett, ahol a kitűnő színészi jelenlétnek köszönhetően mellbevágja a nézőt mindaz, ami a család berkein belül történik. A Születésnap az elejétől odakötözi az embert a képernyőhöz, és egészen a végéig el nem engedi, amikor is a szó legnemesebb értelmében vett katarzis mossa át a voyeur bűnös lelkét.
Egy alapmű ismeretében nehéz egy másik műfajban hasonló színvonalú művet alkotni. Nehéz főleg annak a nézőnek az elvárásait teljesíteni, aki az alapmű ismeretében igen magasra helyezte a mércét. 2007-ben a POSzT keretében alkalmam volt látni Eszenyi Enikő rendezésében a film alapján készült színpadi változatot. Thomas Vinterberg, Mogens Rukov és Bo Hansen forgatókönyvét David Eldridge dolgozta át a színpadra. A rendezői koncepcióval önmagában nem volt nagy gond, külön tetszett az, ahogy a színpadot bejátszották a színészek. Egy időben több jelenetet láthattunk a színtéren, rendkívül ügyesen használták ki a rendelkezésre álló szűk teret. A vígszínházi előadás azonban egyáltalán nem tudta áthozni azt a drámai hatást, amitől a darab működni képes, és ezt a szereplők számlájára írtam. Különösen meglepett, hogy a Christian szerepében erőtlen Kamarás Iván a POSzT legjobb férfi alakításának díját vihette haza. Pindroch Csaba borzalmas alakítást nyújtott Michael szerepében. Hegedűs D. Géza, Helge szerepében, volt az egyik, aki kiemelkedett kicsit a színészgárdából. A liliomtipró apa alakjának ellentmondásosságából képes volt valamit a színpadra csempészni, bár nem voltam vele sem maradéktalanul megelégedve. Még talán Halász Judit anya alakja volt e legkifogástalanabb alakítás. Összességében elmondható, a súlyos, együttes színészi jelenlét hiányzott az előadásból. Igazi mozgalmas pesti színházat láthatott a pécsi közönség 2007-ben, de a lényeg elsiklott félúton.
Amíg a pesti előadásnak nagy várakozással feszültem neki, amikor meghallottam, hogy Pécsett is műsorra tűzik Az Ünnepet, óvatosságra intettem magamat. A várakozás azonban a bemutató időpontjának közeledtével napról-napra nőtt bennem. A Pécsi Nemzeti Színház 2009. január 23. napján mutatta be a Nagyszínházban Csiszár Imre rendezésében a művet. Mivel a januári második előadás betegség miatt elmaradt, tegnap a második előadást láttam. Általában egy színpadi darabnak meg kell érnie jó pár előadást, hogy összeérjen, ám láss csodát, az általam oly sokszor szeretve kritizált pécsi Társulat oly tökéletesen mozgott együtt a színpadon, hogy leesett az állam. Nem érdemes a filmet összehasonlítani a színházi előadással, mert a tökéleteset nehéz túlszárnyalni. A pécsi előadás azonban feledtetni tudta velem Vinterberg filmjét.
Csiszár Imre steril díszletbe öltöztette az előadást, nem mozgatta ide-oda a színpadot. Az előadás első felvonásának elején ügyesen oldotta meg egy hármas fényképfelvétellel a három gyermek megérkezése utáni pillanatokat, utána azonban mindent egy térbe tett, minimálisan mozgatva a színpadot. Ennél nem is kellett több, a fehér kockákból összeállított színpad olyasfajta ürességet, ridegséget áraszt magából, amely önmagában már a színpad felett lebegteti a vészterhes feszültséget. A legörvendetesebb az, hogy a pécsiek kitűnő érzékkel megragadták azokat a pillanatokat, amelyek a mű drámai alapját adják. Három komoly jelenet (Christian első felszólalása, Helene levél felolvasása, és záró reggeli jelenet) van az előadás során, amely oly lélekbemarkoló, hogy ugyanúgy leizzadtam a nézőtéren, mint amikor Vinterberg filmjét néztem. Nem álltam messze a bőgéstől sem, és az előadás végén a katarzis bűnökkel terhes tisztító érzése is felzaklatott. Általában bármennyire is eldobjuk magunkat attól, ha a messzi fővárosból lemerészkedik hozzánk a pesti színházak krémje, bármennyire is tisztelem Eszenyi Enikő munkásságát, ezúttal ki kell mondani, hogy alaposan el lett verve, és egyenlőtlen küzdelem volt. A vígszínházi előadás, legalábbis az amit a POSzT alkalmával alkalmam volt látni mérföldökkel le van maradva a pécsi előadás mögött.
Mi is a titka ennek? A színészek kiváló színpadi jelenléte. Balikó Tamás zsarnoki, könyörtelen Helgéje telitalálat. Megjegyzem érdekes a három mű apa szerepét összehasonlítani. A filmbeli Helge (Henning Moritzen) sokkal szerethetőbb figura, mint Balikó Helgéje, és a néző ezért ugyanolyan érthetetlenséggel ül otthonában, mint a család tagjai, amikor elhangzanak Christian szavai. Balikó karakteréből egy kíméletlenebb apa figura bomlott ki, de ezzel semmi baj sincs, a műnek lehet egy ilyen olvasata is. Azzal sem volt semmi gondom, hogy az előadás kezdetén úgy éreztem, sokkal inkább szókimondó egy-egy jelenet, mint a filmben (nem ártana újra nézni megint Vinterberg művét).
Akin nagyon sok múlott az előadás során, az Köles Ferenc. Főleg ha Pindroch Csaba alakításával vetjük össze, különösen élesen láthatóak a különbségek (a mit hogyan és a mit hogyan ne). Köles tökéletesen érezte át a szerep jelentőségét, hogy nem csak abból áll Michael szerepe, hogy végig artikulálatlanul végig üvöltjük az előadást. A szerepben rejlő változásokat is kiváló ritmusérzékkel valósította meg. Láthattuk, hogy az eleinte hívatlan családtag, hogyan lesz a családfő kényét-kedvét kereső pincsikutya, majd ebből a helyzetből, hogyan válik érett, felnőtt férfivá, a család fejévé.
Az előadás szerepbeosztásának közzététele előtt a legtöbb szerepet könnyen megjósoltam előre, annyira kézenfekvő volt. A főszerepelőben tévedtem, ezért nagyon vártam, hogy Pál András mire megy Christiannal. A végeredmény, egy-két momentumot kivéve, ötös, azt mondanom sem kell, hogy a híres Kamarás Iván, POSzT legjobb férfialakítás ide vagy oda, a nyomába sem léphet. Pál a Képzelt beteg, az Istenítélet és a Koldusopera után végre egy fajsúlyos főszerepet kapott. Érett már neki. A legemlékezetesebb jelenete a darabban, amikor az anya felhívására bocsánatot kér a család jelenlévő tagjaitól minden bűnükért. Kamarásra még csak nem is emlékszem. Nehéz Ulrich Thomsentől elvonatkoztatni, ha Christianról van szó, de ahogy a pécsi előadás, úgy Pál András játéka is megérdemli az önálló, a filmtől független létezést.
Herczeg Adrienn tovább fényesítette színészi tehetségét a szememben. A lázadó Helene szerepében ugyan nem volt olyannyira kiemelkedő, mint más darabokban (pl. A képzelt beteg), de ez nem az ő rovására, hanem sokkal inkább színésztársai javára írható. Linda levelének felolvasásakor meg egyszerűen a sírás fojtogatott.
Szabó Vera (Mette) mindent kihozott, ami a szerepében benne volt. Németh János (Helmuth) az előadás végére kissé feledtetné tudta velem azt a bizonyos nagyon rossz Ötödik pecsétes élményt, amit azért nehéz megbocsátani. Ottlik Ádám (Poul) nagyon ügyesen hozta azt a figurát, akitől egy-egy poén erejéig fellélegezhet a néző a rendkívül feszült előadás során. N. Szabó Sándor (nagyapa) ezúttal nem játszotta túl a szerepét, sikerült mértéktartónak lennie, és így vicces is volt. Unger Pálma (nagymama) kellő mértékben volt jelen a színpadon, kis szerepe van, amit kellett azt meg is tette. Pia szerepében Märcz Fruzsina kissé jelentősebb lehetett volna, de ez csak egy kis szépséghiba. Rázga Miklós (Kim) jelentős tudott lenni kis szerepében is, Széll Horváth Lajos (Lars) ezúttal rászabott szerepet kapott, és jól megoldotta. Zayzon Zsolt, a színesbőrű Gbatokai szerepében szerencsére nem vált a nevetség tárgyává, mint ahogyan féltem tőle. A teljesség kedvéért meg kell említeni Farkas B. Szabinát (Michelle) és László Rebekát (kislány), akik tökéletesen illeszkedtek a darabba. László Rebeka esetében nem éreztem azt a kínos feszengést, amit egy csetlő-botló gyerekszínész esetében sok esetben érzek. Teljesen profi volt a jelenléte, megdöbbentő egy ilyen darabban. Elgondolkoztam vajon ő mennyit ért meg ebből a darabból. Nyilván sokkal többet, mint én azt elképzelem. Nem tudom, hogy én lennék annyira bbátor, hogy a lányomat egy ilyen darabba engedjem játszani.
Füsti Molnár Évát (Else) nem véletlenül hagytam a végére. Ugyanis a leggyengébb pontnak az ő játékát érzem. Szerencsére elbírja az előadás ezt is, de remélhetőleg a későbbiekben bátrabban mer hozzányúlni a szerepéhez. Bár kevés fajsúlyos jelenete van az anyának a darabban, de szinte végig jelen kell lennie a színpadon. Bátrabban kellene előhoznia magából a bűnrészes anya bűntudatát.
Összességében elmondható, hogy hatalmas kellemes meglepetésben volt részem tegnap a színházban. Külön öröm a számomra, hogy az utóbbi időben jó pár olyan darabot láthattam itt Pécsett ami bizakodásra ad alapot.





(Képek: www.kritikustomeg.hu;
www.poszt.com - FoTóth, 2007;
www.pnsz.hu - Nagy Attila fotói, 2009)

2009. február 4., szerda

A 40. Magyar Filmszemle díjazottjai


A Diákzsűri Zöld holló – díjat Mátyássy Áron az Utolsó idők című filmje kapta.

A Mozisok Országos Szövetségének díját Ternovszky Béla Macskafogó 2., valamint Sas Tamás 9 és ½ randi című filmje kapta.

Az internetes közönségszavazás díját, a FILM.HU díját Goda Krisztina kapta, a Kaméleon című filmjéért.

A külföldi kritikusok Gene Moskowitz díját Nagy Viktor Oszkár Apaföld című filmje kapta.


A tudományos - ismeretterjesztő kategória díjazottjai


A Kollányi Ágoston - rendezői díját Szekeres Csaba kapta, a Nexus című filmjéért.

A tudományos-ismeretterjesztő kategória fődíját megosztva kapta Mosonyi Szabolcs: Pannon sivatag és ifj. Kollányi Ágoston: Korhadó múlt, porladó jövő? című filmjéért.


A dokumentumfilmes kategória díjazottjai


Bálint Ibolya Apró örömök és S. Takács András A gyakornok - 20 évesen a BBC-nél és a CNN-nél című filmje elismerő oklevélben részesült.

Schiffer Pál díjat kapott Hajdú Eszter: A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció című filmjéért.

Az operatőri díjat megosztották a Csempelevél fényképezéséért Somogyvári Gergő, valamint A három nővér fényképezéséért Kőszegi Gyula.

A legjobb rendezés díját megosztva kapta Domokos János (Nem vagy egyedül...) és Pálos György Ali (Mit tudjátok ti, ki vagyok én!)

A fődíjon is osztoznak a Csempelevél (rendező: Somogyvári Gergő - Feszt Judit) és a Kémek a porfészekben (rendező: Papp Gábor Zsigmond)


A kisjátékfilm kategória díjazottjai


A kategória különdíjában részesült M. Tóth Géza Mama című filmje.

A legjobb forgatókönyvíró-rendezői díjat kapta Nagy Anikó Mária Apró dolgok című filmjéért.

A legjobb kisjátékfilmnek járó díjat megosztották az Alena utazása (rendező: Ujj Mészáros Károly) és a Hideg berek (rendező: Schwechje Mihály) között.


A tévéfilm kategória díjazottjai


A tévéfilm kategóriában a színészi alakítás különdíját az Irodalom című filmben nyújtott alakításáért Törőcsik Mari kapta, amelyet Bereményi Géza rendezett.

A Zsurzs Éva rendezői díjat Koccanás című filmjéért Török Ferenc kapta.

A legjobb tévéfilm A barátkozás lehetőségei lett, amelyet Bodor Ádám novelláiból Ferenczi Gábor rendezett.


A játékfilmes kategória díjazottjai


Aranymikrofont kapott a Mázli, Valami Amerika 2., Pinprick hangmérnöke, Major Csaba.

Az 1 vágásáért Aranyolló díjban részesült Kiss Wanda.

Látványtervezői díjban részesült Lányi Fruzsina, Pater Sparrow, Varga Judit az 1 képi világának megteremtéséért.

A legjobb eredeti filmzenének járó díjat az Utolsó Idők című film zeneszerzői, Márkos Albert és Harcsa Veronika kapták.

A játékfilmes produceri díjat a Papírrepülők és az 1 producere Csáky Attila kapta.

A legjobb forgatókönyvíró díjat a Mázliért Hegedűs Bálint kapta.

A legjobb férfi színész alakítás díját a Príma primaverában és a Mázliban nyújtott alakításáért Lukáts Andor kapta.

A legjobb női színész alakítás díját a Majdnem szűzért Ubrankovics Júlia kapta.

A Simó Sándor elsőfilmes díjat megosztva kapta az Intim fejlövés (rendező: Szajki Péter) és a Papírrepülők (rendező: Szabó Simon)

A legjobb játékfilm operatőr díjat az 1 fényképezéséért Tóth Widamon Máté kapta.

A játékfilmes kategória legjobb rendezői díját a Tréfa direktora, Gárdos Péter kapta.

A szórakoztató közönségfilm díját a Valami Amerika 2. (rendező: Herendi Gábor) nyerte.

A játékfilm kategória fődíját, az Aranyorsót Mátyássy Áron Utolsó idők című filmje kapta.



2009. február 3., kedd

Végjáték


Clint Eastwood 78 éves, de most égeti leginkább az alkotói láz. Személye a filmtörténelem olyan emblematikus figuráival forrt össze, mint a kőkemény „Dirty” Harry Callahan, vagy a korai évek spagetti westernjeinek névtelen hősei. A rendezői székbe is már igen korán (1971) beleült, de legizgalmasabb alkotói korszaka az 1992-ben bemutatott Nincs bocsánat című filmmel vette kezdetét, amely az akkor haldokló, vagy már halott western műfajnak állított emléket. A filmmel akkoriban a rendezői oscart is bezsebelte. Azóta pedig számos karakteres filmmel gazdagította Hollywood palettáját (A szív hídjai, Titokzatos folyó, Millió dolláros bébi, Levelek Ivo Dzsimából), és napjainkban sincs megállás. Sőt Clint a korábbiaknál is aktívabb.
2008-ban mindjárt két filmjével is magára hívta a közvélemény figyelmét. A megtörtént eseményeken alapuló Az elcserélt életek (Changeling) ebben a hónapban kerül a hazai mozikba, a Gran Torinora a moziba járóknak még várnia kell.A Gran Torinoban a veterán filmes utoljára állt a kamera elé, hogy eljátssza Walt Kowalski szerepét, a koreai háború egykori hősét. Kowalskiban a fiatalkori háborús trauma még félévszázad elmúltával is eleven él. Életét azonban nem csak a háború marta sebek, hanem az azóta eltelt idő okozta kudarcok sorozata is megkeseríti. Senki sem tudja azonban miért morog ez a vén ember magában, viszont senki sem kedveli. Fiai csak az örökségüket szeretnék kézhez kapni, alig várják, hogy apjuk eltávozzon az élők sorából. A szomszédban lakó hmong származású család is fél tőle, mert látszólag Walt egy rasszista bunkó, aki nem tűri a sárgákat a környezetében.Detroit egykor jobb napokat látott kertvárosi negyedében játszódik a film története, ahol most már a feketék, a sárgák és a hispánok vannak többségben. Walt akkor kezd el külvilága elé nyitni, amikor a helyi hmong banda karmai közül a szomszéd hmong fiút, Thaot kimenti. Azt a fiút, aki korábban megpróbálta ellopni féltve őrzött, 72’-es évjáratú Gran Torinoját. A szomszéd család köszönetük jeléül ajándékokkal halmozza el Kowalskit, sőt kiengesztelésül a Thao is felajánlja segítségét a ház körül. A mogorva vénember lassan beengedi a külvilágot, és a fiúval is barátságot köt. A bevándorló családnak azonban nincs sok esélye, egy lány általában tovább tanul, egy fiú pedig vagy meghal vagy börtönbe kerül.Ezen a környéken az ember nehezen tud szabadulni determinált környezetétől. A mogorva vén öregember – aki első ránézésre maga a kiöregedett Piszkos Harry, a problémákat, hatlövetű barátjával, villámgyorsan megoldó exzsaru – a problémát pofon egyszerűen oldja meg. A befejezés a filmtörténet egyik legszebb és legemberibb végjátékává válik, amely méltó lelépés Clint Eastwoodnak a porondról. Férfiasan bevallom, a monitor előtt ülve, úgy bőgtem a film végén, mint egy elárvult kamasz, de megtisztítónak bizonyultak könnyeim. Clint számos kései filmjénél éreztem ehhez hasonló katarzist, de a Gran Torino mindegyiküket felülmúlta. A film nem hatásvadász, kerüli az üres érzelemrabló megoldásokat. Az éltes korú rendező az érzelmek kézben tartásával, tiszta egyszerűséggel meséli el Walt Kowalski történetét, nem akar ránehezedni feleslegesen a néző lelkére. Ahol kell, Clint kellően komoly, de nem riad meg a csipetnyi humortól sem.
Clint Eastwood a jövőben csak a rendezői székből fogja szemlélni a kamera előtt történteket. Reméljük még jó pár hasonlóan egyszerű és igényes filmmel fogja megörvendeztetni nézőit.
(Clint Eastwood: Gran Torino)

2009. február 2., hétfő

A reménytelen üresség krónikája


Frank és April mindig is különleges embereknek tartották magukat – ahogy mások is őket – akik készek nem feladni álmaikat. Amikor beköltöztek az új házukba a Revolutionary Roadon, büszkén deklarálták függetlenségüket az őket körülvevő kertvárosi tespedtségtől, és megfogadták, hogy sosem fogják őket foglyul ejteni a kor társadalmi korlátai. Az ifjú, kétgyermekes Wheeler házaspár azonban minden szépsége és pimaszsága ellenére pontosan azzá válnak, amik nem akartak lenni. Frank Wheeler (Leonardo Di Caprio), aki fiatalon túlélte a háborús bevetéseket, apja nyomdokaiba lépve ügynöki karrierjét építi, besorjázva az ötvenes évek New Yorkját elözönlő szürkeöltönyös, kalapos férfiak sorába. April Wheeler (Kate Winslet) kertvárosi, főállású feleséggé és családanyává növi ki magát, akinek ezen kívül semmi dolga, semmi ambíciója nem lehet. April egy nap azonban azzal az ötlettel lepi meg a férjét, hogy mentsék meg ifjúkori álmaikat, hagyják hátra egész addigi életüket, és amíg nem késő, költözzenek Párizsba, ahol Franknek lesz alkalma, ideje kibontakoztatnia tehetségét, akármiről szóljon is az. Frank osztja felesége lelkesedését, a történet mégis másképp alakul. Wheelerék döntése megmozgatja környezetüket, állásfoglalásra kényszeríti őket. A „reménytelen ürességből” végül azonban nem sikerül kitörni, mindenki bukásra van ítélve, így vagy úgy.
A Titanic óta Kate Winslet és Leonardo Di Caprio párosa nem vonz túlságosan. Eleinte nem is akartam a filmet megnézni, Sam Mendes volt az egyetlen, aki miatt fontolóra vettem, hogy egyszer talán megnézem ezt a filmet. Aztán előítéleteimet sutba dobva, nem lévén más értelmes film a moziban, beadtam a derekamat. Jól tettem, mert a szerencsétlenül A szabadság útjaira magyarított Revolutionary Road kőkemény, kíméletlen film. Az Oscar díjakkal teleaggatott kertvárosi tantörténet, az Amerikai szépség csak ügyeskezű előtanulmány Mendes legújabb filmjéhez képest.
A film Richard Yates 1961-es, a legnagyobb kortárs amerikai regények közt számon tartott művének adaptációja. A regény nem volt alkalmam olvasni (a könyvet a film hazai bemutatójával egyidejűleg dobta piacra a Partvonal Könyvkiadó), de ha hinni lehet a hozzáértőknek, Justin Haythe tökéletes arányérzékkel, sokszor szó szerint ültette filmes nyelvre az írott művet.
Egy biztos Sam Mendes korhű miliőt teremtett filmjében, amiben olyan kérdéseket boncolgat, amelyet ennyire erőteljesen Bergman kameráján keresztül volt alkalmam korábban látni. Nem állítom, hogy A szabadság útjai hibátlan film, de számomra örömteli, kellemes meglepetés (amelyre nem számítottam).
A színészek rendkívül erőteljesek, aki – így utólag meglepő módon – kimaradtak az Oscar versengésből, Michael Shannont kivéve, aki az oscar-barát katalizátor szerepet olyan erőteljesen oldja meg két hosszabb jelenetben, hogy a szerepben úton-útfélen megbúvó buktatók mindegyikét kikerüli. Leonardo Di Capriotól először láttam olyan alakítást, amely előtt fejet kell hajtanom, és nem tudok belekötni. Nem állítom, hogy ne lettek volna korábban is már figyelemreméltó szerepei (Gilbert Grape, A part, Aviátor), de szememben eddig nem sikerült azt az ifjú tejfelesszájú sármot teljes mértékben levetkeznie magáról, amit korai filmjeivel (főleg: Titanic) magára aggatott. Kate Winslet pedig – véleményem szerint – napjaink egyik legtehetségesebb hollywoodi színésznője, ezt ebben a filmben is bizonyította. Úgy tűnik, idén az Akadémia szemében is révbe ér, ha nem is ezzel a filmjével. A mellékszerepekben is számos kiemelkedő alakítást láthatunk. Michael Shannon mellett például Kathy Bates emelhető ki, aki már számos filmet tett pár percnyi jelenlétével (még) emlékezetesebbé.
A film rendkívül aktuális kérdéseket boncolgat, és komoly önvizsgálatra készteti a nézőjét, hiszen sokunk (ha nem, mindannyiunk) által ismerőssé válható helyzet Wheeleréké, és senki sem akar a nyomdokaikba lépni.


(Sam Mendes: A szabadság útjai - Revolutionary Road)

Anthony Burgess: Mr. Enderby - A bepillantás; Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2007


Anthony Burgess neve a Stanley Kubrick által is elhíresült Gépnarancs vagy Mechanikus narancs, esetleg az Egy tenyér ha csattan vagy a Beteg a doktor című regények révén lehet ismeretes a magyar olvasó számára. Aki szereti Burgess munkáit, annak jó hír, hogy a Cartaphilus Könyvkiadó örvendetes mini-életműsorozatai körébe Burgess „Enderby – tetralógiája” is helyet kapott. A sorozatból eleddig az első három kötet került kiadásra (Mr. Enderby - A bepillantás; Enderby úr külvilága; A narancsműves testamentuma), a befejező rész pedig már előkészületben van (Enderby fekete hölgye).
Burgess a huszadik század második felében tevékeny azon írógenerációnak a tagja, akik közé – többek között – William Golding, a frissen Nobel-díjas Doris Lessing, Iris Murdoch, és a hazánkban igencsak ismeretlen Angus Wilson, Muriel Spark és Kingsley Amis is tartozik. Burgess terjedelmes életműve – amelyben nyílván akad jobb és rosszabb irodalom is – tartogathat magában még számos meglepetést, és talán a szerző is kiléphet abból a skatulyából, amibe a magyar könyvkiadás révén került a Gépnarancs orosz szlenges kultusz regényével a magyar olvasó szemében.
A tetralógia első része, az 1963-ban megjelent, Mr. Enderby - A bepillantás című regény főhőse Enderby, a negyvenöt éves költő, aki a külvilágtól elzárkózva, bérelt lakásában, csak a művészetnek él. Másként nem is tehetne, hiszen csak a versfaragáshoz ért, folyton-folyvást, úton-útfélen ontja magából a lírát, miközben mély megvetéssel fordul el korának közönségességétől.
A könyv első felében bepillantást nyerünk a költő hétköznapjaiba, a magányos férfi művészi ambíciói és krónikus bélmozgása által jellemzett világba. Enderby messziről elkerüli embertársait, az utcára is csak ritkán teszi ki a lábát, akkor is csak a legközelebbi kocsmáig merészkedik el. Enderby magánya önként vállalt, a női nemről is saját elhatározásából mondott le. Egy díjátadó ünnepségen azonban megismerkedik egy női bulvármagazin, a Fem szerkesztőnőjével, akivel frigyre lép.
A regényben Enderby kettős metamorfózison megy át, a külvilág kétszer tesz kísérletet arra, hogy a normalitás irányába terelje a férfit. A házasság azonban már a nászúton bedől. A rettegett mostohaanya képét az ifjú ara sem tudja feledtetni, sőt egyre inkább annak másává válik. Enderby a kispolgári lét előre kitaposott világából a művészi magány ismert vidékére menekül vissza, otthagyva az ifjú asszonyt a római hitvesi ágyban. A korábbi keretek közül történő kilépés azonban már végleges, Enderby elveszíti az ihletet, magányában a művészet sem adhat kellő táptalajt. Sikertelen öngyilkossági kísérlete után egy intézetbe kerül, ahol szelíden átnevelik, új névvel és új – nem költői – identitással szerelik fel.
Az Enderby utalásokkal teli, komoly kérdéseket feszegető, egyszerre komikus és nagyon komoly művészregény, amely arra vállalkozik, hogy felmérje a valódi költészet lehetőségeit a huszadik század második felében, egy olyan világban, ahol annak nem igazán van helye. A regény a felnőtt művész alkotói válságát, saját művészetével kapcsolatos kétségeket mutatja be burleszkfilmbe illő jelentek sorával. Zavarbaejtő a könyv e kettőssége, amely a komikumba komolyságot csempész, a komoly kérdéseket pedig nevetség tárgyává teszi. E kettőség legfőbb forrás a magasabbrendű költészetbe vetett hit és a költő fizikai létezése között feszülő ellentét, amely mélyről bugyborékol fel Enderby emésztőcsatornáiból.
Burgess minden mondata magában rejt váratlan képeket, fonetikai játékokat, alliterációt, a nyelvi leleményesség és humor számtalan válfaját. Nehézkességét pont a túlművelt nyelv adja, illetve az, hogy az olvasónak hátra kell lapoznia, hogy a regényhez fűzött jegyzetek segítségével megpróbáljon megérteni valamit abból az utalásrendszerből, amelyet a regény használ. Ettől fogva kissé belterjessé válik a regény, hiszen Keats, Rilke, Yeats, Joyce, Eliot és társaik által is megénekelt helyzetek ebben a regényben helyzetkomikum forrásává válnak, amelyeket igazán érteni csak ezen művek ismeretében lenne lehetséges. A teljes megértéshez még Farkas Ákos egyébként kiváló fordítói-szerkesztői munkája sem ad teljes körű fogódzót. A fordításban csak úgy körülbelül a mű nyolcvan-kilencven százaléka jöhet át.
Mindent összevetve azért a Mr. Enderby élvezetes szatíra a modern fogyasztó társadalomról, amely máig aktuális képet fest művészet és társadalom viszonyáról.