Az elmúlt hétvégén két – idén Oscar-díjra jelölt – filmalkotást volt alkalmam megtekinteni. Stephen Daldry (Billy Elliot, Az órák) A felolvasó című filmjével Kate Winslet végre révbe ért az Akadémia szemében, míg az öt jelölést begyűjtő Kétely azonban üres kézzel térhetett haza a hajnalban megrendezett 81. Oscar gálát követően.
Európa történelmében mély és sötét sebet ejtett a Holokauszt, a II. világháború vízválasztó volt az egyetemes történelemben is, a modern jogállam megszületésének egyik kiváltó oka lett a több millió ember életét követelő gyalázatos cselekménysorozat. Népirtás sajnos azóta is történt, és az ember természetét ismerve – nem vagyok túlontúl borúlátó, ha azt mondom – még lesz ilyen. A nemzeti politika szintjére emelt nyílt antiszemitizmus azonban olyan fokú arcul köpése volt az emberiességnek, hogy örök emlékeztetés jeléül a sokk feldolgozása a kánon részévé vált. A filmtörténelem is számos emléket állított a tragédiának, ezernyi oldalról megközelítve a témát. A felolvasó is e gondolatmentén halad.
A zsidóság üldöztetésének és a nácizmus háborús bűneinek feldolgozása oly sok formát öltött már, hogy – nem lebecsülve a témát – lassan kezdem az érdeklődést elveszíteni. A filmnek nem önmaga ismételgetésére kellene törekednie, hanem mindig valami olyat mondani, amit eddig még nem. A felolvasó iránt – ez említett okok szülte előítéletem miatt – nem is tanúsítottam fokozott érdeklődést, ám Kate Winslet teljesítményére kíváncsi voltam.
A filmekről már jóval bemutatásuk előtt információkat gyűjtök, hisz szükségem van rájuk a szelekció során: mit és mit ne nézzek meg. Sajnos olykor az információgyűjtés a történetben rejlő meglepetéseket rontja le. Aki nem ismeri A felolvasó történetvázlatát, az hagyja is abba ezen a helyen jelen írás olvasását (Hozzáteszem: az információs társadalmak korában a valódi mozirajongó nem tudja elkerülni ezeket a csapda helyzeteket).
A film egy tizenéves kamasz gyerek és egy érett nő szexuális viszonyával indít, egy nyári kalanddal. Berlin, 1958. A fiút utoléri a skarlát az utcán, a nő hazakíséri. A fiú több hónapnyi lábadozás után megjelenik a nő lakásán, hogy megköszönje kedvességét, ám az illemen kívül a vágy is hajtja. A nő férfivá avatja a fiút, cserébe azt kéri, hogy olvasson fel neki. A szenvedély nem lehet hosszú életű, a nő eltűnik, kisétál a fiú életéből. Efféle, „kamaszkorom legszebb nyara” helyzeteket láttunk már eleget a filmvásznon, ám a film forgatókönyvének igazi dobása, a fordulat ezután következik, ami akkor ütne igazán, ha semmiféle előtudás nem csorbítaná a mű első befogadását a nézőben. A fiú ugyanis jogi egyetemre iratkozik be, a háborús bűnökkel foglalkozó kurzus keretében Nürnbergbe is eljut, ahol a hatvanas évek közepén a nácizmus bűneivel foglalkozó bíróság tevékenykedik. A fiú az egyik tárgyalás alkalmával meghallja egykorvolt szeretője réghallott nevét.
A film izgalmas szituációba sodorja szereplőit, ám a forgatókönyv nem használja ki az alapsztori adta lehetőségeket, és csak a színészeknek (nem csak Kate Winslet, hanem David Kros, Ralph Fienens, Bruno Ganz, Lena Olin) köszönhető, hogy – ha leheletnyivel is, de – kiemelkedik a középszerből. Nem okoz meglepetést az, hogy a fiú nem tud szabadulni kamaszkori szeretője emlékétől, és a nő bűne okozta sokkhatás miatt nem képes a későbbiekben egyetlen nőnek sem megnyílnia, házassága is kudarcba fullad. Értjük azt is, hogy ebben a filmben – noha nem is német nyelven és nem is német színészekkel dolgoztak – Németország egy későbbi generációja néz szembe apái, anyái bűneivel. A film ezzel nem mond újat.
A felolvasó a színészi játékon kívül Hanna Schmitz (Kate Wisnlet) alakjától válik megnézésre érdemessé, ugyanis a bűntett indokaként közismert „parancsra tettem” helyett az egyszerű ember logikája jelenik meg az alakjában, aki szerint az őrködés ugyanúgy feladat, munka mint a kenyérkészítés, az alkatrészek összeillesztése, az autójavítás. Hanna Schmitz szűkszavúsága, a felelősség kérdésének sajátos megközelítése okán lesz bizarr módon érdekes. A nézőnek fogalma sincs mi zajlik le a nőben, mert nem beszéli ki magát, és a filmnek ez az egyetlen nagy erénye: nem rágja szájba a megfellebbezhetetlen igazságot, és innentől kezdve a harag, a bosszú, a megbocsátás minden néző saját belső ügye. Daldry filmje számos hibája ellenére ezzel a visszafogott, állásfoglalás nélküli, hozzáállás miatt lesz nézhető.
A Kétely azon filmek sorát gyarapítja, amelynek nagysága nem az Oscar szobrocskák számában mérhető le, hisz témája, finomsága miatt maximum a díjak közelébe kerülhet, végül azonban üres kézzel távozhat. A Kételyben minden a színészek jelenlétén múlik – azon vitatkozhatunk, hogy az Oscar-díj mennyire fokmérő vagy sem -, az magáért beszél, hogy a film az öt jelölésből négyet a színészi kategóriában gyűjtött be (Meryl Streep összesen: 15 jelölés ebből kettő díj, Philip Seymour Hoffman összesen: 3 jelölés ebből egy díj, Amy Adams összesen: 2 jelölés, Viola Davis összesen: 1 jelölés).
A Kétely a bizonyosság okozta résről, a kétségről, az emberi tévedhetetlenség feletti győzelem nagyságáról szól.
A bronxi St. Nicholas iskolában a karizmatikus Flynn atya szeretné megváltoztatni az iskola túl szigorú szokásrendjét, emberi közelségbe hozva a keresztény Hit alapvető kérdéseit. A hatvanas évek egyházi iskolájának vaskezű igazgatónője, Aloysius Beauvier nővér a félelem és a szabályok erejében hisz. Flynn atya szentbeszéde a Kétség erejéről éberségre szólítja fel a főnövért. A hatvanas évek kényes politikai helyzetében egy fekete diák érkezik az iskolába, aki számos atrocitásnak lenne kitéve, ha az atya védelmező keze nem ölelné át a vállát. Az igazgatónő személyes hadjáratot indít az új szelek papja ellen, azzal a céllal, hogy eltüntess őt az iskolából. Bár bizonyítékkal nem rendelkezik, Aloysius nővér a pedofília bűnével vádolja meg az atyát. A kicsinyes érdekek és a félreértések látszatvilága felbomlasztja a közösséget, és visszavonhatatlan sebeket ejt azon.
A film nagyszerű színészi jelenlétekkel van tele, és ennek köszönhetően olyan erős és pontos jeleneteknek örvendezhetünk, mint például a Philip Seymour Hoffman által megformált Flyyn atya szónoklatai, Merly Streep megkérdőjelezhetetlen pillantásai, Viola Davis alig pár perces jelenléte, az atya és a főnővér négyszemközti vitái. A kétely igaz erénye az, hogy a kétség általános jelentéséről mindenféle közhely nélkül, a didaktikusságot nélkülözve sikerül beszélnie, nem mond többet annál, mint amit kell. Végre egy film, amelyben a színészi játék cipeli a felelősséget a hátán.
Meg kell még említenem azt, hogy bár Kate Winslet megérdemelte már az elismerést, és A felolvasó valamint A szabadság útja című filmekben nyújtott alakításáért idén duplán is, azonban én Meryl Streepnek adtam volna idén a legjobb női főszereplőnek járó arany szobrocskát. Meryl Streep színészi teljesítménye, a minden szerepére jellemző valódi átlényegülés egy újabb lenyűgöző bizonyítéka a Kétely. Külön érdeme, hogy a kifejezetten erős színészi gárdából is sikerül kiemelkednie (persze nem szabad megfeledkezni Hoffman játékáról, aki mindvégig bizonytalanságban tartja a nézőt a vád igazsága/igaztalansága tekintetében).
A Kétely nagyon jó film, ám – véleményem szerint – csendes jelleme miatt nem fog hangos villámokat kelteni a filmtörténelem kék egén.
Európa történelmében mély és sötét sebet ejtett a Holokauszt, a II. világháború vízválasztó volt az egyetemes történelemben is, a modern jogállam megszületésének egyik kiváltó oka lett a több millió ember életét követelő gyalázatos cselekménysorozat. Népirtás sajnos azóta is történt, és az ember természetét ismerve – nem vagyok túlontúl borúlátó, ha azt mondom – még lesz ilyen. A nemzeti politika szintjére emelt nyílt antiszemitizmus azonban olyan fokú arcul köpése volt az emberiességnek, hogy örök emlékeztetés jeléül a sokk feldolgozása a kánon részévé vált. A filmtörténelem is számos emléket állított a tragédiának, ezernyi oldalról megközelítve a témát. A felolvasó is e gondolatmentén halad.
A zsidóság üldöztetésének és a nácizmus háborús bűneinek feldolgozása oly sok formát öltött már, hogy – nem lebecsülve a témát – lassan kezdem az érdeklődést elveszíteni. A filmnek nem önmaga ismételgetésére kellene törekednie, hanem mindig valami olyat mondani, amit eddig még nem. A felolvasó iránt – ez említett okok szülte előítéletem miatt – nem is tanúsítottam fokozott érdeklődést, ám Kate Winslet teljesítményére kíváncsi voltam.
A filmekről már jóval bemutatásuk előtt információkat gyűjtök, hisz szükségem van rájuk a szelekció során: mit és mit ne nézzek meg. Sajnos olykor az információgyűjtés a történetben rejlő meglepetéseket rontja le. Aki nem ismeri A felolvasó történetvázlatát, az hagyja is abba ezen a helyen jelen írás olvasását (Hozzáteszem: az információs társadalmak korában a valódi mozirajongó nem tudja elkerülni ezeket a csapda helyzeteket).
A film egy tizenéves kamasz gyerek és egy érett nő szexuális viszonyával indít, egy nyári kalanddal. Berlin, 1958. A fiút utoléri a skarlát az utcán, a nő hazakíséri. A fiú több hónapnyi lábadozás után megjelenik a nő lakásán, hogy megköszönje kedvességét, ám az illemen kívül a vágy is hajtja. A nő férfivá avatja a fiút, cserébe azt kéri, hogy olvasson fel neki. A szenvedély nem lehet hosszú életű, a nő eltűnik, kisétál a fiú életéből. Efféle, „kamaszkorom legszebb nyara” helyzeteket láttunk már eleget a filmvásznon, ám a film forgatókönyvének igazi dobása, a fordulat ezután következik, ami akkor ütne igazán, ha semmiféle előtudás nem csorbítaná a mű első befogadását a nézőben. A fiú ugyanis jogi egyetemre iratkozik be, a háborús bűnökkel foglalkozó kurzus keretében Nürnbergbe is eljut, ahol a hatvanas évek közepén a nácizmus bűneivel foglalkozó bíróság tevékenykedik. A fiú az egyik tárgyalás alkalmával meghallja egykorvolt szeretője réghallott nevét.
A film izgalmas szituációba sodorja szereplőit, ám a forgatókönyv nem használja ki az alapsztori adta lehetőségeket, és csak a színészeknek (nem csak Kate Winslet, hanem David Kros, Ralph Fienens, Bruno Ganz, Lena Olin) köszönhető, hogy – ha leheletnyivel is, de – kiemelkedik a középszerből. Nem okoz meglepetést az, hogy a fiú nem tud szabadulni kamaszkori szeretője emlékétől, és a nő bűne okozta sokkhatás miatt nem képes a későbbiekben egyetlen nőnek sem megnyílnia, házassága is kudarcba fullad. Értjük azt is, hogy ebben a filmben – noha nem is német nyelven és nem is német színészekkel dolgoztak – Németország egy későbbi generációja néz szembe apái, anyái bűneivel. A film ezzel nem mond újat.A felolvasó a színészi játékon kívül Hanna Schmitz (Kate Wisnlet) alakjától válik megnézésre érdemessé, ugyanis a bűntett indokaként közismert „parancsra tettem” helyett az egyszerű ember logikája jelenik meg az alakjában, aki szerint az őrködés ugyanúgy feladat, munka mint a kenyérkészítés, az alkatrészek összeillesztése, az autójavítás. Hanna Schmitz szűkszavúsága, a felelősség kérdésének sajátos megközelítése okán lesz bizarr módon érdekes. A nézőnek fogalma sincs mi zajlik le a nőben, mert nem beszéli ki magát, és a filmnek ez az egyetlen nagy erénye: nem rágja szájba a megfellebbezhetetlen igazságot, és innentől kezdve a harag, a bosszú, a megbocsátás minden néző saját belső ügye. Daldry filmje számos hibája ellenére ezzel a visszafogott, állásfoglalás nélküli, hozzáállás miatt lesz nézhető.
A Kétely azon filmek sorát gyarapítja, amelynek nagysága nem az Oscar szobrocskák számában mérhető le, hisz témája, finomsága miatt maximum a díjak közelébe kerülhet, végül azonban üres kézzel távozhat. A Kételyben minden a színészek jelenlétén múlik – azon vitatkozhatunk, hogy az Oscar-díj mennyire fokmérő vagy sem -, az magáért beszél, hogy a film az öt jelölésből négyet a színészi kategóriában gyűjtött be (Meryl Streep összesen: 15 jelölés ebből kettő díj, Philip Seymour Hoffman összesen: 3 jelölés ebből egy díj, Amy Adams összesen: 2 jelölés, Viola Davis összesen: 1 jelölés).A Kétely a bizonyosság okozta résről, a kétségről, az emberi tévedhetetlenség feletti győzelem nagyságáról szól.
A bronxi St. Nicholas iskolában a karizmatikus Flynn atya szeretné megváltoztatni az iskola túl szigorú szokásrendjét, emberi közelségbe hozva a keresztény Hit alapvető kérdéseit. A hatvanas évek egyházi iskolájának vaskezű igazgatónője, Aloysius Beauvier nővér a félelem és a szabályok erejében hisz. Flynn atya szentbeszéde a Kétség erejéről éberségre szólítja fel a főnövért. A hatvanas évek kényes politikai helyzetében egy fekete diák érkezik az iskolába, aki számos atrocitásnak lenne kitéve, ha az atya védelmező keze nem ölelné át a vállát. Az igazgatónő személyes hadjáratot indít az új szelek papja ellen, azzal a céllal, hogy eltüntess őt az iskolából. Bár bizonyítékkal nem rendelkezik, Aloysius nővér a pedofília bűnével vádolja meg az atyát. A kicsinyes érdekek és a félreértések látszatvilága felbomlasztja a közösséget, és visszavonhatatlan sebeket ejt azon.
A film nagyszerű színészi jelenlétekkel van tele, és ennek köszönhetően olyan erős és pontos jeleneteknek örvendezhetünk, mint például a Philip Seymour Hoffman által megformált Flyyn atya szónoklatai, Merly Streep megkérdőjelezhetetlen pillantásai, Viola Davis alig pár perces jelenléte, az atya és a főnővér négyszemközti vitái. A kétely igaz erénye az, hogy a kétség általános jelentéséről mindenféle közhely nélkül, a didaktikusságot nélkülözve sikerül beszélnie, nem mond többet annál, mint amit kell. Végre egy film, amelyben a színészi játék cipeli a felelősséget a hátán.
Meg kell még említenem azt, hogy bár Kate Winslet megérdemelte már az elismerést, és A felolvasó valamint A szabadság útja című filmekben nyújtott alakításáért idén duplán is, azonban én Meryl Streepnek adtam volna idén a legjobb női főszereplőnek járó arany szobrocskát. Meryl Streep színészi teljesítménye, a minden szerepére jellemző valódi átlényegülés egy újabb lenyűgöző bizonyítéka a Kétely. Külön érdeme, hogy a kifejezetten erős színészi gárdából is sikerül kiemelkednie (persze nem szabad megfeledkezni Hoffman játékáról, aki mindvégig bizonytalanságban tartja a nézőt a vád igazsága/igaztalansága tekintetében).
A Kétely nagyon jó film, ám – véleményem szerint – csendes jelleme miatt nem fog hangos villámokat kelteni a filmtörténelem kék egén.
(Stephen Daldry: A felolvasó)
(John Patick Shanley: Kétely)
(képek: www.port.hu)
1 megjegyzés:
Én is túlvagyok ezeken a filmeken, és mindegyikben volt olyan momentum, ami miatt nem jött be.
A felolvasó véleményem szerint túlzottan elnyújtott és a film két idősíkja ambivalenssé teszi számomra. Meg úgy érzem, hogy ez a téma már kezd átmenni a "lerágott csont" kategóriába és semmi újat nem tud mutatni.
A Kétellyel meg az volt a bajom, hogy ha vannak bizonyos írott szabályok az egyházban, akkor miért akarják őket megmásítani. Miért állítják be negatívan Meryl Streep karakterét, aki csak azt követte, ami a nagy könyvben le van írva? És az ő karakterét meg azzal tették tönkre, amikor a film végét a kétely kezdte gyötörni.
Megjegyzés küldése