2008. május 31., szombat

Csehov: Ivanov; rendezte: Funk Iván; Pécsi Nemzeti Színház


A VIII. Pécsi Országos Színházi Találkozóra ezúttal is beválogattak egy pécsi darabot. Az idei POSzT válogatója, Kukorelly Endre, a műsorfüzetbe a versenydarabokhoz fűzött rövid összegzésében, az alábbiakat írta: „A humor túlzottan is hiányzik az előadásból, Ivanov pedig túlzottan fiatal. Csehov 35-öt ír, én 45 és 55 közé tenném, Zayzon Zsolt nem annyi. Köles Ferenc, Darabont Mikold. Tetszett, ha jól emlékszem, de nem mindig emlékszem arra, hogy jól emlékszem-e. Csehov a kedvencem.„
Kukorelly ezzel a beharangozóval kicsit olyannak tűnik, mint akinek fogalma sincs miért adta le a voksát a Pécsi Nemzeti Színház előadás mellett. Ez a mondat felettébb furcsának tűnik akkor, ha még hozzá tesszük, hogy az egyik vele készült interjúban a válogatás fő szempontjaként a mai magyar kortárs darabok elsőbbségét emelte ki. Ugyanebben az interjúban említette meg, hogy mennyire sajnálja azt, hogy egy-két darabot nem válogathatott be, és ehelyütt példakánt említi a Pécsi Harmadik Színház PRAH (Spiró György) című előadást.
Balikó Tamás, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója azt nyilatkozta, hogy „a nyolc POSZT-ból ötben érdekelt volt a teátrumunk, ami nagyon komoly teljesítménynek számít. Soha nem vetült még csak a gyanú árnyéka sem ránk, hogy mindez azért történt volna, mert mi vagyunk a rendezők. Sőt, éppen ellenkezőleg, jól megérdemelten kapta a színház a lehetőséget…. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a pécsi jobb, mint az országos színházi átlag, de semmiképp nem rosszabb.” (Pécsi Hírek, 2008. május 23. POSZT 20008. melléklet)
Mint pécsi POSzT versenydarabra, kíváncsian ültem be a Funk Iván rendezte Ivanovra. A közelmúltban részem volt már egy nagyon rossz és egy kifejezetten jó pécsi előadásban, az Ivanov színvonalában a kettő közé tehető.
Az Iványi Árpád által megteremettet színpadkép talán az előadás egyik legnagyobb erénye. A nézőtér előtt egy széles sávban, akár egy romokban heverő vidék, faforgács, kisebb nagyobb fadarabok hevernek. A színpad hátsó részében viszont konkrét díszletelemek láthatók. Az első felvonásban Borkin állatprémeivel telelógatott tákolmány, és Ivanov házának bejárati oldala. A második felvonásban Lebegyevék romos szalonja, a harmadikban Ivanov pincemély, téglafal oldalú dolgozószobája, míg a negyedikben Lebegyevék esküvőre kipofozott lakása látható.
Pilinyi Márta jelmeztervező a XIX. századba helyzete el a művet, a kort idéző bútorjaival és ruháival. Thuróczy Katalin, Funk Iván és Sebők Bori dramaturgok Forgách András fordítását vették alapul, néhány modernkedő szövegrészt is beletűztek az eredeti műbe (homeopátia, ez parlament), amelyek poénként ugyan jól hatottak, de az előadás számomra érzékelhető koncepciójába nem tudtam beleilleszteni.
Kukorellynek – véleményem szerint – annyiban mindenképp igaza van, hogy túlzottan hiányzik a humor az előadásból. Nem állítom, hogy Csehov világát messzemenő részletességgel ismerném, de amit olvastam és színpadon láttam tőle, abból a korát cinkelő humor kiviláglik. Próbáltak az alkotók humort belecsempészni az előadásba, de keveset.
A szereplők nagy része tisztességesen hozzák a rájuk bízott szerepeket, de kevés a kiemelkedő alakítás. Pilinczes József Lebegyeve hangos, indulattal teli, ugyanakkor jószívű apafigura. Feleségem, illetve barátom – akikkel az előadást megnéztem, kiemelték az Ő játékát. Bevallom én emlékezetest nem láttam tőle. N. Szabó Sándor minden szerepében ripacskodik, számomra nagyon idegesítő módon. Próbáltam az előadás alatt ettől függetleníteni magam. Láttam néhány jobb pillanatot tőle is, de a szerepben benne rejlő öngúny helyett inkább a pojácaságnak maradt csak hely. A három idősebb színésznő (Füsti Molnár Éva, Sólyom Katalin, Unger Pálma) rutinból hozta azt, amit tőle megszokott a pécsi közönség. Füsti Molnár Éva ezúttal is az egyik humorforrása volt az előadásnak, sajnos kissé egyedül maradt a színen ezzel. Sólyom Kati szerethetően Sólyom Katis volt, Unger Pálma szigorú anyaként riogatott ezúttal is. Nem láttam rosszat tőlük, de újat sem.
A pécsi társulatnak a fiatalok szerintem jót tesznek. Szabó Vera az egyik legjobb példa erre. Az egyik legjobb alakítást az Ő Szásájában láttam tegnap este. Darabont Mikold Anna Petrovnájáról nem tudtam eldönteni, hogy vajon tényleg egy amolyan zsidó, akit csak a pénzéért veszi el valaki, vagy pedig esendő, beteges érzékeny nő. Hiányérzetemet Széll Horváth lajos fokozta. Őt nagyon szerettem a Gézagyerekben, és – amire Ő már biztosan nem emlékszik – még kisfiú koromban a lakótelepi játszótéren, testvéremék négyesére akaszkodó kis öcsként, együtt kergetőztem velük. Szinte izgultam azon, hogy menjen neki a játék, de A képzelt beteg után, ezúttal sem voltam megelégedve a látottakkal, sőt. Az által játszott Lvov merev, és idegesítően, egy hangon harsogja becsületességét. Nem válhat az általa Tartuffe-nek bélyegzett Ivanov méltó ellenpólusává. Sőt Zayzon Zsolt Ivanovja esendő, szerethető, nem elítélhető. Nem lehet róla ugyanakkor elhinni, hogy valaha életerős, tevékeny ember volt. Kukorellynek talán ebben is igaza van, hogy Zayzon Ivanovja túl fiatal, kisfiús, aki bizonytalanul toporog az előadás kétharmadában, még az öngyilkossága sem megrendítő (Ezt a toporgást egyébként az előadás egyik legjobb poénjával ki is figurázzák, amikor idegesen ide-oda nézve keres valamit, amit széttörhetne, de csak szóban hangzik el a szándék). Zayzon Zsolt – véleményem szerint – Fillár István távozásával a pécsi társulat legsokoldalúbb színészévé lépett elő, akinek mindent meg kell oldania, de – annak ellenére, hogy egyre jobb és jobb – ezúttal hiányzik a kellő élettapasztalat. Úgy gondolom ez koncepcióbeli hiba, nem rajta múlt.
Köles Ferenc az előadás egyik legüdítőbb alakítása a kapzsi és részeges, de életteli Borkin szerepében, annak ellenére, hogy olykor nem lehet érteni azt, amit a színpadon mond.
Közepes, felejthető előadást láttam tegnap, nem értem miért került be a POSzT idei versenyprogramjába. Kukorelly röpke bevezetőjéből a válogatói szándékot sem látom, de higgyünk Balikó Tamásnak, hogy nem azért került be idén pécsi darab, mert a házigazdát illik beválasztani. Az mondjuk emellett szól, hogy minden évben akad olyan darab, amely előtt érthetetlenül ül (áll) a közönség, (sőt fel tudnék sorolni jó pár sokkal oda nem illőbbet).

(fotók: Körtvélyesi László - http://www.pnsz.hu/)

2008. május 26., hétfő

A Cannes-i Film Fesztivál játékfilm kategóriájának díjazottjai

COMPETTION - FEATURE FILMS

Palme d'Or
ENTRE LES MURS de / by Laurent Cantet
Grand Prix
GOMORRA de / by Matteo Garrone
Prize of the 61st Festival de Cannes
ex-aequo
Catherine Deneuve dans / for UN CONTE DE NOËL de / by Arnaud DESPLECHIN
Clint Eastwood pour / for L’ÉCHANGE (The Exchange)
Award for the Best Director
ÜÇ MAYMUN (Three Monkeys / Les Trois Singes) de / by Nuri Bilge Ceylan
Jury Prize
IL DIVO de / by Paolo Sorrentino
Prix d'interprétation masculine
Benicio Del Toro dans / for CHE de / by Steven SODERBERGH
Best Performance for an Actress
Sandra Corveloni dans / for LINHA DE PASSE de / by Walter SALLES, Daniela THOMAS
Award for the Best Screenplay
LE SILENCE DE LORNA de / by Jean-Pierre et Luc DARDENNE


Ugyan a hivatalos versenyprogramban magyar film ezúttal sem vihetett haza egyetlen díjat sem, de Mundruczó Kornél filmje nem maradt üres kézzel. A világ több száz filmkritikusát tömörítő nemzetközi szervezet, a FIPRESCI fődíját, idén Cannes-ban, a Delta című film nyerte el. A FIPRESCI (Fédération Internationale de la Presse Cinématographique) 9 tagú zsűrije a cannes-i fesztivál valamennyi szekciójában bemutatott alkotás - közel hetven játékfilm - közül választotta ki a díjazottakat.

2008. május 15., csütörtök

61. Cannesi filmfesztivál versenyprogramja

ADORATION directed by Atom EGOYAN
BLINDNESS directed by Fernando MEIRELLES
CHE directed by Steven SODERBERGH
DELTA directed by Kornel MUNDRUCZO
ENTRE LES MURS (THE CLASS) directed by Laurent CANTET
ER SHI SI CHENG JI directed by Zhangke JIA
GOMORRA (GOMORRAH) directed by Matteo GARRONE
IL DIVO directed by Paolo SORRENTINO
L'ÉCHANGE (THE EXCHANGE) directed by Clint EASTWOOD
LA FRONTIÈRE DE L'AUBE (FRONTIER OF DAWN) directed by Philippe GARREL
LA MUJER SIN CABEZA (THE HEADLESS WOMAN) directed by Lucrecia MARTEL
LE SILENCE DE LORNA (LORNA’S SILENCE) directed by Jean-Pierre et Luc DARDENNE
LEONERA directed by Pablo TRAPERO
LINHA DE PASSE directed by Walter SALLES, Daniela THOMAS
MY MAGIC directed by Eric KHOO
PALERMO SHOOTING (PALERMO SHOOTING) directed by Wim WENDERS
SERBIS directed by Brillante MENDOZA
SYNECDOCHE, NEW YORK directed by Charlie KAUFMAN
TWO LOVERS directed by James GRAY
ÜÇ MAYMUN (THREE MONKEYS) directed by Nuri Bilge CEYLAN
UN CONTE DE NOËL (A CHRISTMAS TALE) directed by Arnaud DESPLECHIN
WALTZ WITH BASHIR directed by Ari FOLMAN


President of the jury
Sean PENN,
Director

Members of the jury
Jeanne BALIBAR,
Actress
Rachid BOUCHAREB, Director
Sergio CASTELLITTO,
Actor
Alfonso CUARON, Director
Alexandra Maria LARA, Actress
Natalie PORTMAN,
Actress
Marjane SATRAPI,
Author, Director
Apichatpong WEERASETHAKUL, Director

CANNES FILM FESTIVAL THE BEST FEATURE FILMS OF THE OFFICIAL COMPETITION


Until 1954, the Jury of the Cannes Film Festival awarded a „Grand Prix of the International Film Festival” to Best Director.
In 1955, the first Golden Palm („Palme d’Or”) in the history of the Festival was awarded.
From 1964 to 1974, the Festival temporarily resumed awarding a Grand Prix.In 1975, the Golden Palm was reintroduced and became the enduring symbol of the Cannes Film Festival, awarded each and every year since to the director of the Best Feature Film of the Official Competition, being the last prize proclaimed during the Award Ceremony, following increasing order of importance.

2007
4 LUNI, 3 SAPTAMINI SI 2 ZILE by Cristian MUNGIU
2006
THE WIND THAT SHAKES THE BARLEY by Ken LOACH
2005
L'ENFANT by Jean-Pierre et Luc DARDENNE
2004
FAHRENHEIT 9/11 by Michael MOORE
2003
ELEPHANT by Gus VAN SANT
2002
THE PIANIST by Roman POLANSKI
2001
LA STANZA DEL FIGLIO by Nanni MORETTI
2000
DANCER IN THE DARK by Lars VON TRIER
1999
ROSETTA by Jean-Pierre et Luc DARDENNE
1998
MIA EONIOTITA KE MIA MERA by Theo ANGELOPOULOS
1997
UNAGI [co-winners] by IMAMURA Shohei
TA'M E GUILASS [co-winners] by Abbas KIAROSTAMI
1996
SECRETS AND LIES by Mike LEIGH
1995
UNDERGROUND by Emir KUSTURICA
1994
PULP FICTION by Quentin TARANTINO
1993
THE PIANO [co-winners] by Jane CAMPION
BAWANG BIEJI [co-winners] by CHEN Kaige
1992
DEN GODA VILJAN by Bille AUGUST
1991
BARTON FINK by Ethan COEN and Joel COEN
1990
WILD AT HEART by David LYNCH
1989
SEX, LIES & VIDEOTAPE by Steven SODERBERGH
1988
PELLE EROBREREN by Bille AUGUST
1987
SOUS LE SOLEIL DE SATAN by Maurice PIALAT
1986
THE MISSION by Roland JOFFE
1985
OTAC NA SLUZBENOM PUTU by Emir KUSTURICA
1984
PARIS TEXAS by Wim WENDERS
1983
NARAYAMA-BUSHI-KO by IMAMURA Shohei
1982
MISSING [co-winners] by COSTA-GAVRAS
YOL [co-winners] by Yilmaz GUNEY
1981
CZLOWIEK Z ZELAZA by Andrzej WAJDA
1980
KAGEMUSHA [co-winners] by KUROSAWA Akira
ALL THAT JAZZ [co-winners] by Bob FOSSE
1979
DIE BLECHTROMMEL [co-winners] by Völker SCHLONDORFF
APOCALYPSE NOW (A WORK IN PROGRESS) [co-winners] by Francis COPPOLA
1978
L'ALBERO DEGLI ZOCCOLI by Ermanno OLMI
1977
PADRE PADRONE by Vittorio TAVIANI and Paolo TAVIANI
1976
TAXI DRIVER by Martin SCORSESE
1975
CHRONIQUE DES ANNÉES DE BRAISE by Mohammed LAKHDAR-HAMINA
1974
THE CONSERVATION by Francis Ford COPPOLA
1973
SCARECROW [co-winners] by Jerry SCHATZBERG
THE HIRELING [co-winners] by Alan BRIDGES
1972
IL CASO MATTEI [co-winners] by Francesco ROSI
LE CLASSE OPERAIA VA IN PARADISO [co-winners] by Elio PETRI
1971
THE GO-BETWEEN by Joseph LOSEY
1970
M.A.S.H. by Robert ALTMAN
1969
IF by Lindsay ANDERSON
1968
canceled due to events of Maz 1968
1967
BLOW UP by Michelangelo ANTONIONI
1966
SIGNORE E SIGNORI [co-winners] by Pietro GERMI
UN HOMME ET UNE FEMME [co-winners] by Claude LELOUCH
1965
THE KNACK… AND HOW TO GET IT by Richard LESTER
1964
LES PARAPLUIES DE CHERBOURG by Jacques DEMY
1963
IL GATTOPARDO by Luchino VISCONTI
1962
O PAGADOR DE PROMESSAS by Anselmo DUARTE
1961
VIRIDIANA [co-winners] by Luis BUŃUEL
UNE AUSSI LONGUE ABSENCE [co-winners] by Henri COLPI
1960
LA DOLCE VITA by Federico FELLINI
1959
ORFEU NEGRO by Marcel CAMUS
1958
LETIAT JOURAVLY by Mikhail KALATOZOV
1957
FRIENDLY PERSUASION by William WYLER
1956
LE MONDE DU SILENCE by Jacques-Yves COUSTEAU and Louis MALLE
1955
MARTY by Delbert MANN
1954
JIGOKU-MON by Teinosuke KINUGASA
1953
LE SALAIRE DE LA PEUR by Henri-Georges CLOUZOT
1952
DUE SOLDI DI SPERANZA [co-winners] by Renato CASTELLANI
OTHELLO [co-winners] by Orson WELLES
1951
MIRACOLO A MILANO [co-winners] by Vittorio DE SICA
FROKEN JULIE [co-winners] by Alf SJOBERG
1950
not held
1949
THE THIRD MAN by Carol REED
1948
not held
1947
LE BATAILLE DU RAIL by René CLEMENT

2008. május 13., kedd

A képzelt beteg; Moliere után Berczik Árpád fordítását felhasználva írta Mohácsi István; rendezte: Mohácsi János; Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínháza

Jean-Baptiste Poquelin, közismert írói nevén Molière életének talán legismertebb momentuma az, amikor utolsó darabja, a Képzelt beteg előadása közben a színpadon összeesett, majd néhány órával később saját otthonában meghalt. Az utolsó kenetet nem vehette magához, mert két pap is visszautasította a hívását, a halál pedig már a harmadik megérkezése előtt elérte őt. 1673-at írtunk, február 17. napja volt.
A hipochonder Molière híres darabjában a saját fogyatékosságát állított komédiája céltáblájává, mint a mű alapszituációját. A darabot az idők folyamán sokféleképp feldolgozták már, ezúttal a Mohácsi fivérek vitték színre a Pécsi Nemzeti Színház Kamaratermében.
Két évvel ezelőtt, amikor megnéztük a párommal a kaposvári Csiky Gergely Színház előadásában Michael Frayn Veszett fejsze című művét, Mohácsi János rendezésében, a négy órányi szenvedés után megfogadtuk sosem tesszük be a lábunkat egy Mohácsi darabra sem. Tavaly a fogadalmunkat sikerült betartanunk, hisz a VII. POSzT versenyprogramjában indult, hírhedt Mohácsi darab, az 56 06/örült lelkek vert hadak-tól távolt tartottuk magunkat. Amikor tavaly ősszel megismertem a pécsi színház 2007/08-as évadjának repertoárját, akkor a Molière mű biztos kiesőnek bizonyult.
Pár héttel ezelőtt, fogalmam sincs milyen indíttatásból, az előadásról készült képek láttán, érdeklődni kezdtem a darab után. Párom ezúttal sem akart hallani Mohácsiról, és – miután senki nem ért rá – életemben először egyedül mentem színházba. Nagyon jól tettem, hogy megérzésemre hallgattam, és legyűrtem két éve kialakult előítéletemet. Úgy gondolom a Mohácsi fivérek által színpadra vitt Képzelt beteg a Pécsi Nemzeti Színház utóbbi időszakának (hogy ez mennyi, mindenki döntse el maga) egyik legjobb, ha nem a legjobb, előadása.
Már a színpad megpillantása is sokkal komolyabb színházi élmény ígéretével kecsegtetett, mint azt a pécsi közönség a hazai társulattól megszokhatta volna. Az éjfekete dominanciájú térben, zöldes akváriumok szabdalják fel a teret, két oldalról a nézőtér lépcsőzetes sorai, a másik két oldalról pedig az Argan ház meredek feljárói, illetve a ház bejáratának széles lépcsősora zárja le a teret. Fodor Viola keze nyomát dicséri ez az egyszerű, ámde hangsúlyos színpadi megjelenítés. A lépcsősoron foglal helyet a Kovács Márton vezette (Rozs Tamás és Weber Kristóf kíséretében), háromtagú zenekar (a darabban sajnos fölöslegesen el is hangzik, hogy őket a halál ültette oda).
Ahogy azt a Mohácsi fivérektől megszokhattuk, ezúttal is jelentősen hozzányúltak a darabhoz, ami azt hiszem, igen jól tett neki (bár régen találkoztam már az eredeti művel). A színlap is úgy fogalmaz, hogy Moliére után, Berczik Árpád fordítását felhasználva írta Mohácsi István. A fivérek szinte csak a szereplőket és a legalapvetőbb kapcsolatokat hagyták meg az eredetiből, és olyan figurákat teremtettek ezzel, akik legalább annyira moliére-i alakok, mint amennyire kortársaink.
Az előadás kezdetén a címszereplő (Stenczer Béla) kifogástalan egészségi állapotát hozza fel érvként a vele társalgó halálnak, aki magával szeretné vinni. A halál (Széll-Horváth Lajos) – mint utólag kiderül – azonban diszlexiás, képtelen a felírt áldozatot kibetűzni. Argan azonban elolvassa az utasítást, és Moliére után küldi a halált. A Mohácsi testvérek ezzel szimbolikusan is túllépnek a francia szerzőn. A halál zenészei eközben (és végig a darab folyamán) játsszák a darab néhol játékos, de leginkább vészjósló zenei aláfestését.
A nyelvi és színpadi humor, ami a Veszett fejsze során erőltetettnek, soknak tűnt, ezúttal nagyon jól működik. Számos hivatkozási pont, irodalmi (József Attilát és Madáchot felismertem, de ennél biztos vagyok benne, hogy jóval több van) és filmes (Csend és kiáltás, Édes élet) hangzik el. A szójátékok pedig végigkísérik az egész előadást, és nem éreztem fölöslegesnek egyiket sem (Csak egy két példa: „ha sokáig a térdeden térdelsz, össze fogod nadrágni a padlót”; "tetőtől talpig puncér vagy"; „meghitt családi betegség”; „eurokonform kolostor”; „Kisasszony, van magánál kötszer? Mert annyira magába estem, hogy felhorzsoltam a térdemet.”; és az előadás során többször elhangzó, és még sem unalmas poén: „- Ma itt volt a halál. Ott állt, és a kezén…. - Kézen állt a Halál?” Különösen ötletesnek találtam a többféle orvostípus-sámán megjelenítését, az aura szakértő D'Auveregne (Vidákovics Szláven), a piócákkal gyógyító, Dr. Thomas D'Auveregne (Lipics Zsolt), Dr. Boursin (Urbán Tibor), a hentes és a közjegyző- orvos Dr. Livarot (Rázga Miklós), aki puszta kézzel hajt végre műtétet Arganon.
A Mohácsi darabok sajátja (eddigi tapasztalataim alapján), hogy a társulat nagy részét felvonultató darabokat rendez, és sok mindent az együttes színpadi jelenlétre bíz. A pécsiek esetében is ezt történt, ami azért örömteli, mert ez a gyengébb alakításokat is finomítja, és ösztökéli a színészeket a jobbnál jobb alakításokra. Számomra az egyik legnagyobb meglepetés, Stenczer Béla Arganja, aki ha kell ostoba, ha kell bölcs, és valóban hipochonder, ugyanakkor észért sem kell átmenni a szomszédba. Stenczer nem túlozza el a figurát, elmarad a rá sokszor jellemző ripacskodás, és ezzel nagyban hozzá járul az előadás sikeréhez.
A fiatalok közül, az egyre érettebben játszó Zayzon Zsolt, a gyenge jellemű ugyanakkor érzékeny Bérald szerepében, valamint a Pál András, a túlfutásos Cléante szerepében kitűnően működik a színpadon. Lipics Zsolt igazi karakterszínész. Régebben nem kedveltem, de pár éve elkapta azt figurát, akit igazán jól tud alakítani, és azóta mindig megtalálják azok a szerepek, amiben ő jót tud nyújtani. Ezúttal is harsány poénjaival az előadás humorának egyik húzójává válik. Vidákovics Szláven elfogadható (őt valahogy sosem tudom jóra vagy rosszra értékelni, közepes), Rázga Miklós pedig továbbra is idegesít orgánumával és modoros játékával, az örök statiszta, Urbán Tibor viszont jól muzsikál a hentes orvos szerepében. A tehetséges Széll Horváth Lajos ezúttal kissé jelentéktelennek éreztem a Halál szerepében. Bármennyire akartam, nem tudtam beleilleszteni őt a darabba. Úgy érzem, ő gyenge pont az előadásban.
Az előadás női részlege kifogástalan. Darabont Mikold unott Rouelle-je, a kissé butácska, Mimolette (Szabó Vera), a pénzsóvár özvegy (Kovács Mimi) mind jók, de a legkiválóbb alakítás az Herczeg Adrienné. Nem ismeretlen az, hogy a mindenkinél okosabb szolgáló irányítja az eseményeket a háttérből. Mohácsiéknál Toinette a cselekmény motorja. Ő, akit utasítanak, mégis mindent irányít. Herczeg Adrienn elemi erővel hozza a szerep sokféleségét, a nyers durva szolgát, az érzékeny, megbántott nőt, az önérzetes, bosszús megcsaltat, a megbocsátó szeretőt és a fájdalmasan szenvedő szerelmest.
Mohácsi a molière-i alapszituációt, a hipochonder házúr Argant körülugráló rossz- és jóakarók sokadalmát, alaposan megbolondítja, de a sok vidámság közben lelepleződnek az igazi jellemek, és a végére a sok szélesre gyúrt mosoly a nézők arcára fagy, miközben a szín elsötétül.
Az átdolgozott Képzelt beteg tartalmas és mély vidámságot és komolyságot szolgáltat a pécsi és a Pécsre látogató nézőknek. Több ehhez hasonló színvonalú előadás kellene az Országos Színházi Találkozó fővárosába.

(fotók: Körtvélyesi László - www.pnsz.hu)

2008. május 10., szombat

Post mordem


1939 szeptember elsején Hitler lerohanta Lengyelországot, ezt követően a Szovjetunió is érvényesíteni akarta a titkos Molotov-Ribbentropp paktumba foglalt területi igényét, így mindenféle formális hadüzenet nélkül a Vörös Hadsereg a német roham után két héttel, szeptember 17-én benyomult az ország keleti részébe. A lengyel tisztikart a Belügyi Népbiztosság fogolytáboraiba hurcolták. Szeptember 28-án aláírták a szovjet-német határ- és barátsági szerződést, ebben a két totalitárius nagyhatalom csaknem fele-fele arányban osztotta fel egymás között a leigázott lengyel államot. Néhány héttel később az NKVD felügyelete alatt az oroszok által megszállt területeken "választásokat" tartottak, ahol a szavazók meggyőző többsége igent mondott a csatlakozásra a Szovjetunióhoz.
A Vörös Hadsereg, annak megakadályozása érdekében, hogy a többségében magasan képzett, nem hivatásos katonából álló tisztek képezzék egy későbbi lengyel függetlenségi törekvések bázisát, 1940 márciusa és júniusa között a Szmolenszk környéki Katyn erdejében, Mjednojében és Harkovban csaknem tizenötezer lengyel embert végeztek ki. Egyenként tarkón lőtték őket, és a holttesteket jeltelen tömegsírokba ásták.
Lengyelország ahogy már történelme folyamán korábban is, ezúttal is két nagyhatalom harapófogójában roppant meg. A katyni rémtettet először Goebbelsék használták fel saját céljaikra, amikor 1943 tavaszán feltárták a tömegsírokat. Az eseményre meghívták a Nemzetközi Vöröskereszt embereit, és propaganda filmet készítettek a feltárásról, hogy a megszállt ország lakosságát a Vörös Hadsereg elleni ellenállásra bírják. Persze a németek, amíg Sztálin Hitler fegyvertársa volt, addig nem foglalkoztak a lengyel tisztek sorsával. Az oroszok pedig a Náci Németország legyőzése és a Keleti Blokk lefoglalása után a nácik nyakába varrták a Katynban történteket. A mészárlás igaz oldala tabu volt, a titkot még a helyi kommunisták is óvták.
Mihail Gorbacsov fél évszázaddal a történtek után beismerte, hogy a tizenötezer lengyel tiszt és altiszt kivégzésért a szovjet hadsereg akkori vezetői a felelősek. Az orosz katonai főügyészség azonban máig nem hajlandó elismerni, hogy Katynban népirtás történt. A hivatalos álláspont szerint tömeggyilkosság volt, de a bűntett már elévült.
Andzej Wajda évtizedek óta tervezte Katyn emlékén színre vitelét, erre személyes oka is volt: édesapja egyik volt az áldozatoknak.
A film főszereplője Wajda édesapjáról mintázott alak, aki határidő noteszében jegyzi fel a fogság történetét. Wajda azzal a drámai pillanattal indítja a filmjét, amikor Lengyelország két tűz közé reked, 1939 szeptembere. Egy csoport civil egy vasúti hídon menekül a németek elől, míg a mások oldalról azt a hírt hozzák, hogy az oroszok betörtek az országba. A következő képen a fogságba esett lengyel hadsereg tisztjeit látjuk, akik a nagyhatalmi osztozkodás végeredményére várnak. A főszereplő tiszt felesége kislányával a karján a férfi után hajt biciklijén, hogy a szökésre bírja férjét, aki azonban a katonai esküjére hivatkozva nem tart családjával, holott a gyér őrizet miatt könnyen megtehetné. A korban elavult nemzeti hűség eszméje és egy elmaradottan felfegyverzett hadsereg néma ellenállásba merevül a tömegek masszáját uraló totális terrorral szemben.
Tekintettel arra, hogy az események semmilyen fordulatot nem vettek, hanem a maga kegyetlen logikája mentén nyílegyenesen haladtak a tragikus végkifejlet felé, a film készítőinek a kronológiai sorrendet meg kellet törniük, hogy a lényeg a film végére maradhasson. Emiatt egy idő után elveszítjük szem elől a raboskodó tisztek útját, hogy a hozzátartozók életútjába pillanthassunk bele. A jelképes főszereplő felesége egy megcsömörlött orosz tisztnek köszönhetően megússza azt a tisztogatást, amit a foglyok családjai körében végeznek. A feleség a tiszt lesújtó szavai ellenére is hisz férje hazatértében, mígnem a háború után férje egyik - csodával határos módon életben maradt - bajtársa szembesíti a fájó tényekkel. A film a főszál mellett egy tábornok és egy fiatal repülős mérnök rokonainak a nyomába ered gészen a háború utáni időkig.
Wajda művészete mindig is szoros kapcsolatban állt népe történelmével, gondoljunk itt legjobb filmjeire, mint például A márványemberre, vagy a Vasemberre. Ennél fogva sosem láthattunk tőle a filmnyelvet igazán megújító filmes megoldásokat. Legújabb filmje sem tartogat ilyen mozzanatokat, de valahogy régi ereje sem a régi. Az éltes rendező, hasonlóan pályatáraihoz (vegyük például Szabó Istvánt) megöregedett. A biztos középszerre törekszik, semmit sem kockáztat. Becsületesen elkészített emléktabló a film, ugyanakkor a részletekbe nem megy bele.
A film egyetlen célja, hogy példázza a háborúk borzalmát, és emléket állítson egy erősen katolicizált nemzeten ejtett mély sebnek. A film első száz perce tulajdonképpen az utolsó negyed óra valóban megdöbbent képsorainak alárendelve készült el. A film legnagyobb erénye a mészárlásnak ez a tárgyilagos és egyben mértéktartóan patetikus bemutatása, a lengyel nemzeti egységet szimbolizáló rózsafüzérrel a fájdalomba szorított kézben.
A film gyengeségét pedig az egyes sorsok feldolgozatlansága adja, egyik áldozatnak sincs igazi arca, csak egy-két felvázolt skiccet látunk az egyéni sorssokból. Igazi dráma szerintem az individuum tragédiája nélkül nem valósulhat meg. Wajda persze egy nemzet tragédiáját rajzolta meg a filmjében, még a személyes történetét is háttérbe szorította ennek érdekében. A történelmi távlatból tulajdonképpen megérthető ez.

Van egy jelent a filmben, amikor a világháború után egy fiatalember felvételizni akar a krakkói egyetem filmművészeti szakára. A felvételi bizottság tehetségesnek ítéli, de az adatlapján édesapja neve mellett az szerepel, hogy Katynban kivégezték. A professzorok biztosítják az ifjút, hogy felveszik az egyetemre, de közlik vele, hogy húzza ki a személyes adatai közül Katyn nevét. Ő ezt nem teszi, és az igazsághoz való ragaszkodása, a rendszerrel való szembeállása rövidesen a halálát okozza.
Wajda nemrég, egy riporteri kérdésre, miszerint, ha ő akkor mindenképpen ragaszkodik az igazsághoz, akkor nem veszik fel az egyetemre, és ma nem létezne modern lengyel filmiskola, a rendező azt válaszolta: "Engedjék meg, hogy hazugságaimért hamarosan egy másik ítélőszék előtt feleljek."
Wajda Oscar díjra jelölt filmje megrázó tabló a háborús bűntettről, azonban hiányzik belőle az igazi mélység, így igazán nem tudja filmes funkcióját betölteni, és lassan a középszer homályába fog veszni.


(Andrzej Wajda: Katyn)

2008. május 6., kedd

Darvasi László: Szerezni egy nő (háborús novellák); Jelenkor kiadó, Pécs, 2000

A 90-es évek balkáni háborúja, a boszniai és koszovói mészárlás, Belgrád bombázása a nacionalista örület és a gyülölet okozta seb Európa szívében. A háborúk már rég elvesztették igazságos vagy igazságtalan mivoltukat, a romantikus nemes cél nem a XX. század sajátja. “Mindig lehangoló érzés tölt el, ha valamely háborúhoz jelzőket illesztenek, amely jelzők szerint az adott háború igazságos, szükséges, helyénvaló vagy elkerülhetetlen. Akárha szaloncukrokat látnék himbálózni a fenyőágon. Rosszabb. A háborús jelzők inkább seggtörlőkendők. Tisztára törölgetik az adott ülepet ürítés után, ám a szar ettől függetlenül megmarad…” (Schreiber véleménye a háborúról)
Darvasi háborús novellái egy áttekinthetetlen, titokzatos világról szólnak, amely tele van feloldhatatlan ellentmondásokkal, fantasztikus fordulatokkal és gyönyőrű képekben elmesélt velőtrázó kegyetlenséggel.
A Szerezni egy nőt szürreális világában ugyanakkor helye van az érzékenységnek, amely azonban a borzalomban fogant. Legendák és hiedelmek földje ez, ahol őrültek és szentek élnek. A kötet tizenhat történetének szereplői különös teremtmények, művégtag-készítők, tömegsír feltárók, gyepmesterek, dokumentátorok, és egyéb furcsa szerezetek, akiknek többnyire egy – közös – céljuk van, mégpedig, hogy nőt szerezzenek (vásároljanak, raboljanak, rabszolgává tegyenek, megerőszakoljanak) maguknak.
A novellák címe egy-egy női névhez kapcsolódik, legyen az legendás partizánnő, háborús kurva, markotányos nő, apáca, és így tovább. Darvas történetének nő alakjai rondák, gyönyörű szépek, betegek, bolondok, egy csodálatosan rémisztő kor szülöttei. A történetek elzárkóznak az értelmezés lehetősége elől, nincs morális magyarázat, csak az érzékeket átható paradoxonok, misztériumok léteznek. A történet elbeszélője a változó nevek és létezés mögé bújó krónikás, aki megfigyel és dokumentál.
A kortárs magyar irodalom – a kritika által sokat fényesített – szövegirodalmi vonulata mellett szépen csendben és szerényen Darvasi lett a történetközpontú magyar próza egyik meghatározó képviselője, kezdve mítosz újrateremtő, vaskos regényével (A könnymutatványosok legendája), az ÉS-beli Szív Ernős tárcáival, bezárólag a kínai birodalom, a futball világát és a délszláv háborút átszelő legendateremtő novellisztákájával.
Darvasi történetei a szerzői képzelet és az olvasói vágy hálás találkozása, ahol a képzelet tényleg szárnyal, a mesei fikció és a nyers valóság határmezsgyéjéről szólnak.
A Szerezni egy nőt háborús képe nem mond közhelyeket a világégésekről, hanem mesél, egy érthetetlen, rejtélyes világról, amely makacsul megfejthetetlen marad, hiszen a háború létezésére nincs semmiféle értelmes magyarázat, ideologikus vigasz, csak az emlékezés adhat valamiféle értelmezést.

2008. május 4., vasárnap

The Kite Runner


Amikor megtudtam, hogy Khaled Hosseini bestsellerét Hollywoodi körökben vászonra ültették, rémület fogott el, és a félelmemet a film előzetese is erősítette. Úgy gondoltam, hogy ismételten egy irodalmi mű félresikerült változatát láthatjuk majd a mozikban. A nagysikerű könyv megfilmesítése szinte kötelező volt, hiszen azt szerzője úgy vetette papírra, mintha az írás közben figyelemmel lett volna a későbbi megfilmesítés lehetőségére. El nem tudtam volna képzelni, hogy, hogy Amerikában jó kezekbe kerül a mű adaptálása.
Marc Forster karakter nélküli rendező, nincs neki védjegyszerű stílusa. Készített már mesét (Én, Pán Péter), drámai történetet (Szörnyek keringője), keserédes komédiát (Felforgatókönyv), és legújabban a következő James Bond direktori székét foglalta el (Quantum of Solace). Forster az a fajta rendező, aki minden műfajban kipróbálja magát (a francia Ozon eklektikus filmográfiája említhető még talán példaként).
Markáns rendezői vonások ide vagy oda, Forster mély alázattal nyúlt a híres alapanyaghoz, és becsületes munkát végzett. A könyv – és így a film – jellegzetessége az, hogy a szerző által előadott történet, a bűnbeesés és a vezeklés három évtizedet átívelő parabolája, könnyen a giccs és a szenvelgés martalékává válhatna, ám ahogy a könyv, úgy a film is méltóságteljesen egyensúlyoz a nemes érzelmek, és a túlburjánzó érzelmesség határán.
Akik olvasták és szerették a regényt, azok az írott mű korrekt feldolgozást kapják, a regényt nem olvasó nézők pedig egy szép történet érzékletes filmes megjelenítésével gazdagodhatnak, anélkül, hogy megismernének néhány, az alapmű alaposabb befogadásához szükséges adalékot, amely – véleményem szerint – hozzátartozik az egyes szereplők motivációinak ismeretéhez.
A film tömör, tiszta képekben meséli el Amír és Hassan történetét, finom utalásokkal, lényegretörő mondatokkal jeleníti meg azt a közeget, amelyben a pastu fiú az apa elismerésre várva, a hazara barátja ellen olyan bűnt követ el, amely évtizedekig kísérti őt. Természetesen a terjedelem, és a leíró jelleg az írott mű segítségéül siet, így nem meglepő, hogy ahogy szinte minden filmes adaptáció esetében, ebben az esetben is a könyv teljesebb élményt nyújt.
Hozzá kell tennem azonban azt, amit szépséghibaként rovok fel Forster filmjének, vagyis, hogy a felszínt karcolva, zanzásítva meséli el a történetet, ezzel éri el azt, hogy a film elkerüli a fölösleges patetikusságot, de megtartja a történet érzékenységét. A film nem magyarázza agyon azt, amit a néző a vásznon lát, és szerencsére nem látunk filmrontó önanalizáló, szenvelgő jeleneteket sem. Hosseini és Forster érdeme az, hogy a film képes egyszerre nyomasztóan fájdalmas, és felszabadítóan optimista lenni.
Kiváló döntés volt véleményem szerint – hogy a filmet nem egy az egyben angol nyelven, hanem az eredeti nyelvet is felhasználva forgatták le, és hogy nélkülözték a sztárokat a casting során. A kevésbé ismert, arab származás színészek centire vágott alakításai szintén sokat segített a történetben rejlő pátosz kikerüléséhez.
A film kissé változtatat az események vonulatán (a könyv 1975-ben, a film 1978-ban kezdődik) és kikerüli 2001. szeptember 11. napját. Talán ez más sok lett volna az amerikai szemek számára, hogy egy olyan filmben, amiben az arabok részesei a történetnek, és nem terrorista mellékalakjai, abban még erről a kellemetlen tényről is szólni kelljen. A WTC elleni merénylet Hossini könyvéhez is csak igen áttételes módon kapcsolódik (a könyvbeli történések épp ebben az évben érnek véget), így ez nem vesz el semmit sem az eredeti műből.
Forstert és stábját összességében dicséret illeti azért, hogy kellő arányérzékkel tudta filmre vinni az irodalmi alapanyagot, így a „van rá mód, hogy újra jók legyünk” mondat a maga egyszerű, feloldozó módján szólalhat meg a filmben.

(Marc Forster: Papírsárkányok)