Amikor megtudtam, hogy Khaled Hosseini bestsellerét Hollywoodi körökben vászonra ültették, rémület fogott el, és a félelmemet a film előzetese is erősítette. Úgy gondoltam, hogy ismételten egy irodalmi mű félresikerült változatát láthatjuk majd a mozikban. A nagysikerű könyv megfilmesítése szinte kötelező volt, hiszen azt szerzője úgy vetette papírra, mintha az írás közben figyelemmel lett volna a későbbi megfilmesítés lehetőségére. El nem tudtam volna képzelni, hogy, hogy Amerikában jó kezekbe kerül a mű adaptálása.
Marc Forster karakter nélküli rendező, nincs neki védjegyszerű stílusa. Készített már mesét (Én, Pán Péter), drámai történetet (Szörnyek keringője), keserédes komédiát (Felforgatókönyv), és legújabban a következő James Bond direktori székét foglalta el (Quantum of Solace). Forster az a fajta rendező, aki minden műfajban kipróbálja magát (a francia Ozon eklektikus filmográfiája említhető még talán példaként).
Markáns rendezői vonások ide vagy oda, Forster mély alázattal nyúlt a híres alapanyaghoz, és becsületes munkát végzett. A könyv – és így a film – jellegzetessége az, hogy a szerző által előadott történet, a bűnbeesés és a vezeklés három évtizedet átívelő parabolája, könnyen a giccs és a szenvelgés martalékává válhatna, ám ahogy a könyv, úgy a film is méltóságteljesen egyensúlyoz a nemes érzelmek, és a túlburjánzó érzelmesség határán.
Akik olvasták és szerették a regényt, azok az írott mű korrekt feldolgozást kapják, a regényt nem olvasó nézők pedig egy szép történet érzékletes filmes megjelenítésével gazdagodhatnak, anélkül, hogy megismernének néhány, az alapmű alaposabb befogadásához szükséges adalékot, amely – véleményem szerint – hozzátartozik az egyes szereplők motivációinak ismeretéhez.
A film tömör, tiszta képekben meséli el Amír és Hassan történetét, finom utalásokkal, lényegretörő mondatokkal jeleníti meg azt a közeget, amelyben a pastu fiú az apa elismerésre várva, a hazara barátja ellen olyan bűnt követ el, amely évtizedekig kísérti őt. Természetesen a terjedelem, és a leíró jelleg az írott mű segítségéül siet, így nem meglepő, hogy ahogy szinte minden filmes adaptáció esetében, ebben az esetben is a könyv teljesebb élményt nyújt.
Hozzá kell tennem azonban azt, amit szépséghibaként rovok fel Forster filmjének, vagyis, hogy a felszínt karcolva, zanzásítva meséli el a történetet, ezzel éri el azt, hogy a film elkerüli a fölösleges patetikusságot, de megtartja a történet érzékenységét. A film nem magyarázza agyon azt, amit a néző a vásznon lát, és szerencsére nem látunk filmrontó önanalizáló, szenvelgő jeleneteket sem. Hosseini és Forster érdeme az, hogy a film képes egyszerre nyomasztóan fájdalmas, és felszabadítóan optimista lenni.
Kiváló döntés volt véleményem szerint – hogy a filmet nem egy az egyben angol nyelven, hanem az eredeti nyelvet is felhasználva forgatták le, és hogy nélkülözték a sztárokat a casting során. A kevésbé ismert, arab származás színészek centire vágott alakításai szintén sokat segített a történetben rejlő pátosz kikerüléséhez.
A film kissé változtatat az események vonulatán (a könyv 1975-ben, a film 1978-ban kezdődik) és kikerüli 2001. szeptember 11. napját. Talán ez más sok lett volna az amerikai szemek számára, hogy egy olyan filmben, amiben az arabok részesei a történetnek, és nem terrorista mellékalakjai, abban még erről a kellemetlen tényről is szólni kelljen. A WTC elleni merénylet Hossini könyvéhez is csak igen áttételes módon kapcsolódik (a könyvbeli történések épp ebben az évben érnek véget), így ez nem vesz el semmit sem az eredeti műből.
Forstert és stábját összességében dicséret illeti azért, hogy kellő arányérzékkel tudta filmre vinni az irodalmi alapanyagot, így a „van rá mód, hogy újra jók legyünk” mondat a maga egyszerű, feloldozó módján szólalhat meg a filmben.
Marc Forster karakter nélküli rendező, nincs neki védjegyszerű stílusa. Készített már mesét (Én, Pán Péter), drámai történetet (Szörnyek keringője), keserédes komédiát (Felforgatókönyv), és legújabban a következő James Bond direktori székét foglalta el (Quantum of Solace). Forster az a fajta rendező, aki minden műfajban kipróbálja magát (a francia Ozon eklektikus filmográfiája említhető még talán példaként).
Markáns rendezői vonások ide vagy oda, Forster mély alázattal nyúlt a híres alapanyaghoz, és becsületes munkát végzett. A könyv – és így a film – jellegzetessége az, hogy a szerző által előadott történet, a bűnbeesés és a vezeklés három évtizedet átívelő parabolája, könnyen a giccs és a szenvelgés martalékává válhatna, ám ahogy a könyv, úgy a film is méltóságteljesen egyensúlyoz a nemes érzelmek, és a túlburjánzó érzelmesség határán.
Akik olvasták és szerették a regényt, azok az írott mű korrekt feldolgozást kapják, a regényt nem olvasó nézők pedig egy szép történet érzékletes filmes megjelenítésével gazdagodhatnak, anélkül, hogy megismernének néhány, az alapmű alaposabb befogadásához szükséges adalékot, amely – véleményem szerint – hozzátartozik az egyes szereplők motivációinak ismeretéhez.A film tömör, tiszta képekben meséli el Amír és Hassan történetét, finom utalásokkal, lényegretörő mondatokkal jeleníti meg azt a közeget, amelyben a pastu fiú az apa elismerésre várva, a hazara barátja ellen olyan bűnt követ el, amely évtizedekig kísérti őt. Természetesen a terjedelem, és a leíró jelleg az írott mű segítségéül siet, így nem meglepő, hogy ahogy szinte minden filmes adaptáció esetében, ebben az esetben is a könyv teljesebb élményt nyújt.
Hozzá kell tennem azonban azt, amit szépséghibaként rovok fel Forster filmjének, vagyis, hogy a felszínt karcolva, zanzásítva meséli el a történetet, ezzel éri el azt, hogy a film elkerüli a fölösleges patetikusságot, de megtartja a történet érzékenységét. A film nem magyarázza agyon azt, amit a néző a vásznon lát, és szerencsére nem látunk filmrontó önanalizáló, szenvelgő jeleneteket sem. Hosseini és Forster érdeme az, hogy a film képes egyszerre nyomasztóan fájdalmas, és felszabadítóan optimista lenni.
Kiváló döntés volt véleményem szerint – hogy a filmet nem egy az egyben angol nyelven, hanem az eredeti nyelvet is felhasználva forgatták le, és hogy nélkülözték a sztárokat a casting során. A kevésbé ismert, arab származás színészek centire vágott alakításai szintén sokat segített a történetben rejlő pátosz kikerüléséhez.A film kissé változtatat az események vonulatán (a könyv 1975-ben, a film 1978-ban kezdődik) és kikerüli 2001. szeptember 11. napját. Talán ez más sok lett volna az amerikai szemek számára, hogy egy olyan filmben, amiben az arabok részesei a történetnek, és nem terrorista mellékalakjai, abban még erről a kellemetlen tényről is szólni kelljen. A WTC elleni merénylet Hossini könyvéhez is csak igen áttételes módon kapcsolódik (a könyvbeli történések épp ebben az évben érnek véget), így ez nem vesz el semmit sem az eredeti műből.
Forstert és stábját összességében dicséret illeti azért, hogy kellő arányérzékkel tudta filmre vinni az irodalmi alapanyagot, így a „van rá mód, hogy újra jók legyünk” mondat a maga egyszerű, feloldozó módján szólalhat meg a filmben.
(Marc Forster: Papírsárkányok)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése