Lars von Trier és Thomas Vinterberg 1995-ben jelentették be a Dogma 95’ elnevezésű filmmozgalom megalapítását. Az irányzat szerint a hanyatló színvonalú filmművészet megmenthető lenne, ha a rendezők saját szeméjüket háttérbe szorítva, szakítanának a konvencionális filmkészítés öncélú dramaturgiai és formai megoldásaival. A mozgalomhoz csatlakozó rendezők – saját megfogalmazásuk szerint – autentikus filmeket akartak készíteni, amely a valóságot tisztán, a maga egyszerűségében mutatja be, mindenféle torzítástól mentesen. A mozgalom megalkotta a maga tízparancsolatát, amely „a szüzesség fogadalmaként” vált ismertté. Ennek értelmében a filmforgatás során csak a helyszínen, a valóságban előforduló hatások érvényesülhetnek, nem vehető például igénybe filmzene vagy mesterséges világítás.
A sokat vitatott, néhányak által PR fogásnak tituált mozgalom nyitódarabja Thomas Vinteberg nevéhez fűződik, aki 1998-ban rendezte meg a Születésnap (Festen – Dogme 1) című filmet, amely elsöprő drámai hatásával beleégette névjegyét a filmtörténelem szövetébe. Vinterberg filmje személyes kedvencem, talán a legjobb film, amit életemben láttam.
A történet középpontjában egy családi ünnepi esemény – mint az a film címéből is kitűnik – áll, a családfő 60. születésnapja. Az eseményre sereglik össze a család apraja-nagyja a hatalmas szülői házba. Helge, az ünnepelt négy gyermek (két lány és két fiú) apja, Christian a legidősebb fivér, a család szeme fénye, Michael az örök bajkeverő öcs, Helene a lázadó húg, és Linda, Christian legkedvesebb testvére, aki nem oly rég önkezével vetett végett életének.
A családi összejöveteleket jellemző fecsegő kedélyesség mélyén azonban mély titkok bújnak meg. Christian a meggyötört lelkületű gyermek azért érkezett most haza, hogy végre valahára előálljon az igazsággal. Vinterberg izgő-mozgó kamerája, dokumentarista hatású nézőpontja felkavaró hatású mozit eredményezett, ahol a kitűnő színészi jelenlétnek köszönhetően mellbevágja a nézőt mindaz, ami a család berkein belül történik. A Születésnap az elejétől odakötözi az embert a képernyőhöz, és egészen a végéig el nem engedi, amikor is a szó legnemesebb értelmében vett katarzis mossa át a voyeur bűnös lelkét.
Egy alapmű ismeretében nehéz egy másik műfajban hasonló színvonalú művet alkotni. Nehéz főleg annak a nézőnek az elvárásait teljesíteni, aki az alapmű ismeretében igen magasra helyezte a mércét. 2007-ben a POSzT keretében alkalmam volt látni Eszenyi Enikő rendezésében a film alapján készült színpadi változatot. Thomas Vinterberg, Mogens Rukov és Bo Hansen forgatókönyvét David Eldridge dolgozta át a színpadra. A rendezői koncepcióval önmagában nem volt nagy gond, külön tetszett az, ahogy a színpadot bejátszották a színészek. Egy időben több jelenetet láthattunk a színtéren, rendkívül ügyesen használták ki a rendelkezésre álló szűk teret.
A vígszínházi előadás azonban egyáltalán nem tudta áthozni azt a drámai hatást, amitől a darab működni képes, és ezt a szereplők számlájára írtam. Különösen meglepett, hogy a Christian szerepében erőtlen Kamarás Iván a POSzT legjobb férfi alakításának díját vihette haza. Pindroch Csaba borzalmas alakítást nyújtott Michael szerepében. Hegedűs D. Géza, Helge szerepében, volt az egyik, aki kiemelkedett kicsit a színészgárdából. A liliomtipró apa alakjának ellentmondásosságából képes volt valamit a színpadra csempészni, bár nem voltam vele sem maradéktalanul megelégedve. Még talán Halász Judit anya alakja volt e legkifogástalanabb alakítás. Összességében elmondható, a súlyos, együttes színészi jelenlét hiányzott az előadásból. Igazi mozgalmas pesti színházat láthatott a pécsi közönség 2007-ben, de a lényeg elsiklott félúton.
Amíg a pesti előadásnak nagy várakozással feszültem neki, amikor meghallottam, hogy Pécsett is műsorra tűzik Az Ünnepet, óvatosságra intettem magamat. A várakozás azonban a bemutató időpontjának közeledtével napról-napra nőtt bennem. A Pécsi Nemzeti Színház 2009. január 23. napján mutatta be a Nagyszínházban Csiszár Imre rendezésében a művet. Mivel a januári második előadás betegség miatt elmaradt, tegnap a második előadást láttam. Általában egy színpadi darabnak meg kell érnie jó pár előadást, hogy összeérjen, ám láss csodát, az általam oly sokszor szeretve kritizált pécsi Társulat oly tökéletesen mozgott együtt a színpadon, hogy leesett az állam. Nem érdemes a filmet összehasonlítani a színházi előadással, mert a tökéleteset nehéz túlszárnyalni. A pécsi előadás azonban feledtetni tudta velem Vinterberg filmjét.
Csiszár Imre steril díszletbe öltöztette az előadást, nem mozgatta ide-oda a színpadot. Az előadás első felvonásának elején ügyesen oldotta meg egy hármas fényképfelvétellel a három gyermek megérkezése utáni pillanatokat, utána azonban mindent egy térbe tett, minimálisan mozgatva a színpadot. Ennél nem is kellett több, a fehér kockákból összeállított színpad olyasfajta ürességet, ridegséget áraszt magából, amely önmagában már a színpad felett lebegteti a vészterhes feszültséget. A legörvendetesebb az, hogy a pécsiek kitűnő érzékkel megragadták azokat a pillanatokat, amelyek a mű drámai alapját adják. Három komoly jelenet (Christian első felszólalása, Helene levél felolvasása, és záró reggeli jelenet) van az előadás során, amely oly lélekbemarkoló, hogy ugyanúgy leizzadtam a nézőtéren, mint amikor Vinterberg filmjét néztem. Nem álltam messze a bőgéstől sem, és az előadás végén a katarzis bűnökkel terhes tisztító érzése is felzaklatott. Általában bármennyire is eldobjuk magunkat attól, ha a messzi fővárosból lemerészkedik hozzánk a pesti színházak krémje, bármennyire is tisztelem Eszenyi Enikő munkásságát, ezúttal ki kell mondani, hogy alaposan el lett verve, és egyenlőtlen küzdelem volt. A vígszínházi előadás, legalábbis az amit a POSzT alkalmával alkalmam volt látni mérföldökkel le van maradva a pécsi előadás mögött.
Mi is a titka ennek? A színészek kiváló színpadi jelenléte. Balikó Tamás zsarnoki, könyörtelen Helgéje telitalálat. Megjegyzem érdekes a három mű apa szerepét összehasonlítani. A filmbeli Helge (Henning Moritzen) sokkal szerethetőbb figura, mint Balikó Helgéje, és a néző ezért ugyanolyan érthetetlenséggel ül otthonában, mint a család tagjai, amikor elhangzanak Christian szavai. Balikó karakteréből egy kíméletlenebb apa figura bomlott ki, de ezzel semmi baj sincs, a műnek lehet egy ilyen olvasata is. Azzal sem volt semmi gondom, hogy az előadás kezdetén úgy éreztem, sokkal inkább szókimondó egy-egy jelenet, mint a filmben (nem ártana újra nézni megint Vinterberg művét).
Akin nagyon sok múlott az előadás során, az Köles Ferenc. Főleg ha Pindroch Csaba alakításával vetjük össze, különösen élesen láthatóak a különbségek (a mit hogyan és a mit hogyan ne). Köles tökéletesen érezte át a szerep jelentőségét, hogy nem csak abból áll Michael szerepe, hogy végig artikulálatlanul végig üvöltjük az előadást. A szerepben rejlő változásokat is kiváló ritmusérzékkel valósította meg. Láthattuk, hogy az eleinte hívatlan családtag, hogyan lesz a családfő kényét-kedvét kereső pincsikutya, majd ebből a helyzetből, hogyan válik érett, felnőtt férfivá, a család fejévé.
Az előadás szerepbeosztásának közzététele előtt a legtöbb szerepet könnyen megjósoltam előre, annyira kézenfekvő volt. A főszerepelőben tévedtem, ezért nagyon vártam, hogy Pál András mire megy Christiannal. A végeredmény, egy-két momentumot kivéve, ötös, azt mondanom sem kell, hogy a híres Kamarás Iván, POSzT legjobb férfialakítás ide vagy oda, a nyomába sem léphet. Pál a Képzelt beteg, az Istenítélet és a Koldusopera után végre egy fajsúlyos főszerepet kapott. Érett már neki. A legemlékezetesebb jelenete a darabban, amikor az anya felhívására bocsánatot kér a család jelenlévő tagjaitól minden bűnükért. Kamarásra még csak nem is emlékszem. Nehéz Ulrich Thomsentől elvonatkoztatni, ha Christianról van szó, de ahogy a pécsi előadás, úgy Pál András játéka is megérdemli az önálló, a filmtől független létezést.
Herczeg Adrienn tovább fényesítette színészi tehetségét a szememben. A lázadó Helene szerepében ugyan nem volt olyannyira kiemelkedő, mint más darabokban (pl. A képzelt beteg), de ez nem az ő rovására, hanem sokkal inkább színésztársai javára írható. Linda levelének felolvasásakor meg egyszerűen a sírás fojtogatott.
Szabó Vera (Mette) mindent kihozott, ami a szerepében benne volt. Németh János (Helmuth) az előadás végére kissé feledtetné tudta velem azt a bizonyos nagyon rossz Ötödik pecsétes élményt, amit azért nehéz megbocsátani. Ottlik Ádám (Poul) nagyon ügyesen hozta azt a figurát, akitől egy-egy poén erejéig fellélegezhet a néző a rendkívül feszült előadás során. N. Szabó Sándor (nagyapa) ezúttal nem játszotta túl a szerepét, sikerült mértéktartónak lennie, és így vicces is volt. Unger Pálma (nagymama) kellő mértékben volt jelen a színpadon, kis szerepe van, amit kellett azt meg is tette. Pia szerepében Märcz Fruzsina kissé jelentősebb lehetett volna, de ez csak egy kis szépséghiba. Rázga Miklós (Kim) jelentős tudott lenni kis szerepében is, Széll Horváth Lajos (Lars) ezúttal rászabott szerepet kapott, és jól megoldotta. Zayzon Zsolt, a színesbőrű Gbatokai szerepében szerencsére nem vált a nevetség tárgyává, mint ahogyan féltem tőle. A teljesség kedvéért meg kell említeni Farkas B. Szabinát (Michelle) és László Rebekát (kislány), akik tökéletesen illeszkedtek a darabba. László Rebeka esetében nem éreztem azt a kínos feszengést, amit egy csetlő-botló gyerekszínész esetében sok esetben érzek. Teljesen profi volt a jelenléte, megdöbbentő egy ilyen darabban. Elgondolkoztam vajon ő mennyit ért meg ebből a darabból. Nyilván sokkal többet, mint én azt elképzelem. Nem tudom, hogy én lennék annyira bbátor, hogy a lányomat egy ilyen darabba engedjem játszani.
Füsti Molnár Évát (Else) nem véletlenül hagytam a végére. Ugyanis a leggyengébb pontnak az ő játékát érzem. Szerencsére elbírja az előadás ezt is, de remélhetőleg a későbbiekben bátrabban mer hozzányúlni a szerepéhez. Bár kevés fajsúlyos jelenete van az anyának a darabban, de szinte végig jelen kell lennie a színpadon. Bátrabban kellene előhoznia magából a bűnrészes anya bűntudatát.
Összességében elmondható, hogy hatalmas kellemes meglepetésben volt részem tegnap a színházban. Külön öröm a számomra, hogy az utóbbi időben jó pár olyan darabot láthattam itt Pécsett ami bizakodásra ad alapot.
A sokat vitatott, néhányak által PR fogásnak tituált mozgalom nyitódarabja Thomas Vinteberg nevéhez fűződik, aki 1998-ban rendezte meg a Születésnap (Festen – Dogme 1) című filmet, amely elsöprő drámai hatásával beleégette névjegyét a filmtörténelem szövetébe. Vinterberg filmje személyes kedvencem, talán a legjobb film, amit életemben láttam.
A történet középpontjában egy családi ünnepi esemény – mint az a film címéből is kitűnik – áll, a családfő 60. születésnapja. Az eseményre sereglik össze a család apraja-nagyja a hatalmas szülői házba. Helge, az ünnepelt négy gyermek (két lány és két fiú) apja, Christian a legidősebb fivér, a család szeme fénye, Michael az örök bajkeverő öcs, Helene a lázadó húg, és Linda, Christian legkedvesebb testvére, aki nem oly rég önkezével vetett végett életének.A családi összejöveteleket jellemző fecsegő kedélyesség mélyén azonban mély titkok bújnak meg. Christian a meggyötört lelkületű gyermek azért érkezett most haza, hogy végre valahára előálljon az igazsággal. Vinterberg izgő-mozgó kamerája, dokumentarista hatású nézőpontja felkavaró hatású mozit eredményezett, ahol a kitűnő színészi jelenlétnek köszönhetően mellbevágja a nézőt mindaz, ami a család berkein belül történik. A Születésnap az elejétől odakötözi az embert a képernyőhöz, és egészen a végéig el nem engedi, amikor is a szó legnemesebb értelmében vett katarzis mossa át a voyeur bűnös lelkét.
Egy alapmű ismeretében nehéz egy másik műfajban hasonló színvonalú művet alkotni. Nehéz főleg annak a nézőnek az elvárásait teljesíteni, aki az alapmű ismeretében igen magasra helyezte a mércét. 2007-ben a POSzT keretében alkalmam volt látni Eszenyi Enikő rendezésében a film alapján készült színpadi változatot. Thomas Vinterberg, Mogens Rukov és Bo Hansen forgatókönyvét David Eldridge dolgozta át a színpadra. A rendezői koncepcióval önmagában nem volt nagy gond, külön tetszett az, ahogy a színpadot bejátszották a színészek. Egy időben több jelenetet láthattunk a színtéren, rendkívül ügyesen használták ki a rendelkezésre álló szűk teret.
A vígszínházi előadás azonban egyáltalán nem tudta áthozni azt a drámai hatást, amitől a darab működni képes, és ezt a szereplők számlájára írtam. Különösen meglepett, hogy a Christian szerepében erőtlen Kamarás Iván a POSzT legjobb férfi alakításának díját vihette haza. Pindroch Csaba borzalmas alakítást nyújtott Michael szerepében. Hegedűs D. Géza, Helge szerepében, volt az egyik, aki kiemelkedett kicsit a színészgárdából. A liliomtipró apa alakjának ellentmondásosságából képes volt valamit a színpadra csempészni, bár nem voltam vele sem maradéktalanul megelégedve. Még talán Halász Judit anya alakja volt e legkifogástalanabb alakítás. Összességében elmondható, a súlyos, együttes színészi jelenlét hiányzott az előadásból. Igazi mozgalmas pesti színházat láthatott a pécsi közönség 2007-ben, de a lényeg elsiklott félúton.Amíg a pesti előadásnak nagy várakozással feszültem neki, amikor meghallottam, hogy Pécsett is műsorra tűzik Az Ünnepet, óvatosságra intettem magamat. A várakozás azonban a bemutató időpontjának közeledtével napról-napra nőtt bennem. A Pécsi Nemzeti Színház 2009. január 23. napján mutatta be a Nagyszínházban Csiszár Imre rendezésében a művet. Mivel a januári második előadás betegség miatt elmaradt, tegnap a második előadást láttam. Általában egy színpadi darabnak meg kell érnie jó pár előadást, hogy összeérjen, ám láss csodát, az általam oly sokszor szeretve kritizált pécsi Társulat oly tökéletesen mozgott együtt a színpadon, hogy leesett az állam. Nem érdemes a filmet összehasonlítani a színházi előadással, mert a tökéleteset nehéz túlszárnyalni. A pécsi előadás azonban feledtetni tudta velem Vinterberg filmjét.
Csiszár Imre steril díszletbe öltöztette az előadást, nem mozgatta ide-oda a színpadot. Az előadás első felvonásának elején ügyesen oldotta meg egy hármas fényképfelvétellel a három gyermek megérkezése utáni pillanatokat, utána azonban mindent egy térbe tett, minimálisan mozgatva a színpadot. Ennél nem is kellett több, a fehér kockákból összeállított színpad olyasfajta ürességet, ridegséget áraszt magából, amely önmagában már a színpad felett lebegteti a vészterhes feszültséget. A legörvendetesebb az, hogy a pécsiek kitűnő érzékkel megragadták azokat a pillanatokat, amelyek a mű drámai alapját adják. Három komoly jelenet (Christian első felszólalása, Helene levél felolvasása, és záró reggeli jelenet) van az előadás során, amely oly lélekbemarkoló, hogy ugyanúgy leizzadtam a nézőtéren, mint amikor Vinterberg filmjét néztem. Nem álltam messze a bőgéstől sem, és az előadás végén a katarzis bűnökkel terhes tisztító érzése is felzaklatott. Általában bármennyire is eldobjuk magunkat attól, ha a messzi fővárosból lemerészkedik hozzánk a pesti színházak krémje, bármennyire is tisztelem Eszenyi Enikő munkásságát, ezúttal ki kell mondani, hogy alaposan el lett verve, és egyenlőtlen küzdelem volt. A vígszínházi előadás, legalábbis az amit a POSzT alkalmával alkalmam volt látni mérföldökkel le van maradva a pécsi előadás mögött.
Mi is a titka ennek? A színészek kiváló színpadi jelenléte. Balikó Tamás zsarnoki, könyörtelen Helgéje telitalálat. Megjegyzem érdekes a három mű apa szerepét összehasonlítani. A filmbeli Helge (Henning Moritzen) sokkal szerethetőbb figura, mint Balikó Helgéje, és a néző ezért ugyanolyan érthetetlenséggel ül otthonában, mint a család tagjai, amikor elhangzanak Christian szavai. Balikó karakteréből egy kíméletlenebb apa figura bomlott ki, de ezzel semmi baj sincs, a műnek lehet egy ilyen olvasata is. Azzal sem volt semmi gondom, hogy az előadás kezdetén úgy éreztem, sokkal inkább szókimondó egy-egy jelenet, mint a filmben (nem ártana újra nézni megint Vinterberg művét).
Akin nagyon sok múlott az előadás során, az Köles Ferenc. Főleg ha Pindroch Csaba alakításával vetjük össze, különösen élesen láthatóak a különbségek (a mit hogyan és a mit hogyan ne). Köles tökéletesen érezte át a szerep jelentőségét, hogy nem csak abból áll Michael szerepe, hogy végig artikulálatlanul végig üvöltjük az előadást. A szerepben rejlő változásokat is kiváló ritmusérzékkel valósította meg. Láthattuk, hogy az eleinte hívatlan családtag, hogyan lesz a családfő kényét-kedvét kereső pincsikutya, majd ebből a helyzetből, hogyan válik érett, felnőtt férfivá, a család fejévé.
Az előadás szerepbeosztásának közzététele előtt a legtöbb szerepet könnyen megjósoltam előre, annyira kézenfekvő volt. A főszerepelőben tévedtem, ezért nagyon vártam, hogy Pál András mire megy Christiannal. A végeredmény, egy-két momentumot kivéve, ötös, azt mondanom sem kell, hogy a híres Kamarás Iván, POSzT legjobb férfialakítás ide vagy oda, a nyomába sem léphet. Pál a Képzelt beteg, az Istenítélet és a Koldusopera után végre egy fajsúlyos főszerepet kapott. Érett már neki. A legemlékezetesebb jelenete a darabban, amikor az anya felhívására bocsánatot kér a család jelenlévő tagjaitól minden bűnükért. Kamarásra még csak nem is emlékszem. Nehéz Ulrich Thomsentől elvonatkoztatni, ha Christianról van szó, de ahogy a pécsi előadás, úgy Pál András játéka is megérdemli az önálló, a filmtől független létezést.
Herczeg Adrienn tovább fényesítette színészi tehetségét a szememben. A lázadó Helene szerepében ugyan nem volt olyannyira kiemelkedő, mint más darabokban (pl. A képzelt beteg), de ez nem az ő rovására, hanem sokkal inkább színésztársai javára írható. Linda levelének felolvasásakor meg egyszerűen a sírás fojtogatott.
Szabó Vera (Mette) mindent kihozott, ami a szerepében benne volt. Németh János (Helmuth) az előadás végére kissé feledtetné tudta velem azt a bizonyos nagyon rossz Ötödik pecsétes élményt, amit azért nehéz megbocsátani. Ottlik Ádám (Poul) nagyon ügyesen hozta azt a figurát, akitől egy-egy poén erejéig fellélegezhet a néző a rendkívül feszült előadás során. N. Szabó Sándor (nagyapa) ezúttal nem játszotta túl a szerepét, sikerült mértéktartónak lennie, és így vicces is volt. Unger Pálma (nagymama) kellő mértékben volt jelen a színpadon, kis szerepe van, amit kellett azt meg is tette. Pia szerepében Märcz Fruzsina kissé jelentősebb lehetett volna, de ez csak egy kis szépséghiba. Rázga Miklós (Kim) jelentős tudott lenni kis szerepében is, Széll Horváth Lajos (Lars) ezúttal rászabott szerepet kapott, és jól megoldotta. Zayzon Zsolt, a színesbőrű Gbatokai szerepében szerencsére nem vált a nevetség tárgyává, mint ahogyan féltem tőle. A teljesség kedvéért meg kell említeni Farkas B. Szabinát (Michelle) és László Rebekát (kislány), akik tökéletesen illeszkedtek a darabba. László Rebeka esetében nem éreztem azt a kínos feszengést, amit egy csetlő-botló gyerekszínész esetében sok esetben érzek. Teljesen profi volt a jelenléte, megdöbbentő egy ilyen darabban. Elgondolkoztam vajon ő mennyit ért meg ebből a darabból. Nyilván sokkal többet, mint én azt elképzelem. Nem tudom, hogy én lennék annyira bbátor, hogy a lányomat egy ilyen darabba engedjem játszani.
Füsti Molnár Évát (Else) nem véletlenül hagytam a végére. Ugyanis a leggyengébb pontnak az ő játékát érzem. Szerencsére elbírja az előadás ezt is, de remélhetőleg a későbbiekben bátrabban mer hozzányúlni a szerepéhez. Bár kevés fajsúlyos jelenete van az anyának a darabban, de szinte végig jelen kell lennie a színpadon. Bátrabban kellene előhoznia magából a bűnrészes anya bűntudatát.
Összességében elmondható, hogy hatalmas kellemes meglepetésben volt részem tegnap a színházban. Külön öröm a számomra, hogy az utóbbi időben jó pár olyan darabot láthattam itt Pécsett ami bizakodásra ad alapot.
(Képek: www.kritikustomeg.hu;
www.poszt.com - FoTóth, 2007;
www.pnsz.hu - Nagy Attila fotói, 2009)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése