Szikár mozi

A belga Dardenne testvérek dokumentumfilmes múltjukkal a hátuk mögött nyitottak a játékfilm világa felé. No nem mintha ebben világraszóló újdonság lenne. Számos ehhez hasonló esettel találkozhattunk már a filmtörténet során. (Krzysztof Kieslowski például filmbe fogalmazta paradigmaváltását). Dardennék esetében azonban az 1999-ben készült filmjük, a Rosetta cannes-i premierje és Arany Pálma-díja óta nincs olyan filmjük amely a Croisette-en ne jelent volna meg, és ne vitt volna haza valamilyen díjat. Ez azonban már figyelemreméltó teljesítmény, még akkor is, ha a jó filmest nem a vitrinben álló díjak számában mérik (erre is lenne jó pár példa).
Két Arany Pálma kellett ahhoz, hogy a magyarországi filmforgalmazás felfigyeljen a belga testvér pár filmjeire, és azok végre bekerülhessenek a hazai mozis élet vérkeringésébe. A gyermek című filmjük bemutatója kapcsán a pécsi Apolló Art moziban vetített retrospektív keretében láttam először több filmjüket is (Rosetta, A fiú, A gyermek), röviddel ezután a Duna TV is közkincsé tette a testvérpár alkotásait (bár a Rosetta még mindig mostohagyermeknek számít számomra érthetetlen okok miatt, a moziba is „csak” eredeti nyelven, feliratozás nélkül, hangalámondással juthatott el).
Vajon mi lehet Jean-Pierre és Luc Dardenne titka? Talán az, hogy dokumentumfilmes tapasztalataikat jó arányérzékkel mentették át játékfilmjeikbe. „Hőseik” a társadalom kiszolgáltatott tagjai, akik a vágyott állapot, egy sikeresebb, egy boldogabb élet reményében a bűn útjára lépnek (legyen az emberölés vagy egy apa, egy barát, egy feleség árulása). Filmjeik egyszerű eszközökkel, komoly színészi teljesítményekkel, és a kamera objektívjének látó szemével kőkemény emberi helyzeteket jelenítenek meg. Dardennék jó példa arra, hogyan lehet temérdek pénz nélkül komoly teljesítményt letenni az asztalra.
A Lorna csendje szintén Cannes-ban debütált, a film ezúttal „csak” a legjobb forgatókönyv díját vihette haza. Noha Mundruczó Kornélnak és a Deltának szurkoltam, be kellett látnom, hogy jól döntött az Európai Parlament, amikor idén a második alkalommal kiosztásra kerülő Lux-díjat a Lorna csendjének ítélte oda.
A Dardenne-fivérek filmjeihez a mozi adta nyugalomra van szükség számomra. Az otthoni kavalkádban, a napi elfoglaltságok sűrűjében lehetetlen kellő figyelemmel megnézni ezeket a filmjeket. A Lorna csendje előtt is a nap minden terhét, az éhségemet, a szomjúságomat magammal vittem a moziba, de a film 105 perce feledtetett mindent, magába húzott a történet. Holott ezúttal sem beszélhetünk Csipkerózsika történetről.
A Lorna csendje is hasonlóan az alkotópáros korábbi filmjeihez in medias res belevág a cselekménybe, a Dardenne filmek pillanatképeket rögzítenek, sosem érdekes a múlt, sem a jövő, hanem az ott és akkor az érdekes, egy döntési helyzet, amely választásra kényszerít.
Lorna (Arta Dobroshi) albán bevándorló Belgiumban, aki – miután megkapta a belga állampolgárságot – szeretné a jövőjét a szeretett férfi, Sokol (Alban Ukaj) mellett megalapozni, és egy snack-bárt nyitni. Lornának azonban van egy férje, Claudy (A gyermek főszerepéből ismert Jérémie Reiner), aki épp próbál a drogfüggőségéből kigyógyulni. Lorna Fabio (Fabrizio Rongione) segítségével egy orosszal kíván üzletszerű házasságot kötni, ehhez viszont a férjtől meg kell szabadulni. A modern, fogyasztói társadalmunk legfőbb hajtóereje a pénz irányítja itt is a cselekedeteket. Az anyagi erő Lorna számára egy önálló, normális, kispolgári élet reményét hozhatná el. Sokol letelepedhetne végre, nem kellene munkája miatt 1000 kilométereket utaznia, és együtt élhetne szíve választottjával, Fabio pedig az alvilági ranglétrán szeretne mielőbbi helyet elcsípni. Miután Claudy őszintén le akar szokni a drogról, Lorna mindent megtesz annak érdekében, hogy az üzletet mint elvált, és ne mint özvegy asszony üsse nyélbe. A film legszebb, legsúlyosabb, legügyesebb jelenete az, amikor Lorna testi szerelembe fojtja Claudy kábítószer iráni sóvárgását, és másnap gyermeki boldogsággal válnak el. A következő képkockán pedig már Claudy temetéshez válogatja a ruhákat Lorna.
A film anélkül beszél a gyilkosságról, hogy azt a vásznon megjelenítené. Rendkívül izgalmas kérdéseket vet fel a film: Mit jelent maga a gyilkosság? Miért érdemes ölni? Milyen érzés megölni valakit? Mi az, amiért az ember hajlandó embert ölni?
Dardennék színészválasztása tökéletes, egy franciául beszélő albán színésznőt találtak Lorna szerepére, aki tökéletesen oldotta meg ezt az óriási színészi kihívást, hisz Lorna tettei mögött gyakran gyökeresen ellenkező érzések bújnak meg.
A testvérpár új filmje nem bőbeszédű, sem a forgatókönyv, sem a kamera nem mond többet annál, mint amennyi éppen szükséges. Nem a szájbarágás hiányáról van ez esetben szó, annál sokkal többről: szikár, a végsőkig letisztult filmnyelvvel találkozunk. Amolyan dosztojevszkiji Bűn és Bűnhődés lecsupaszított formában. A film szikársága ellenére (vagy éppen ezért) végig a vászonra szegeződik a tekintet. A Lorna csendje rendkívül mély és izgalmas ballada.

(Jean-Pierre és Luc Dardenne: Lorna csendje)

(képek: http://www.port.hu/; http://www.origo.hu/)