Egy, a krimiről szóló rádióbeszélgetés során, Bárány Tibor kritikus méltatta Wolf Haas regényét, a Halottak feltámadását, amely a Scolar Kiadó gondozásában jelent meg az idei év során. A következő könyvtári keresgélésem során rá is bukkantam az osztrák szerző vékonyka művére, amely elolvasása során nagy meglepetéssel szolgált számomra. Tudniillik Hass regénye nem szokványos krimi, hanem kölcsönözve a regényt fordító Bán Zoltán András utószavában írottakat, „Wolf Hass olyan, mintha Thomas Bernhard krimiket írt volna”.
Mert valóban, Bernhard stílusa rögtön az olvasó agyába bevillan, és nemcsak a nemzeti hovatartozás okán. A Halottak feltámadását egy ismeretlen narrátor (a már fentebb nevesített utószó szerint, állítólag a sorozat befejező, hatodik kötetében fény derül a személyére) meséli el, olyan stílusban, mintha egy kocsmában egy jó pofa sör, vagy finom bor mellett közös, távoli vagy közeli ismerősökről beszélne az ember. Ez az elbeszélésmód minden jellemzőjét hozza magával. A kocsmai pletyka, az elbeszélői elkalandozó emlékezet, a beszélt személy gondolatait felöltöztető mesélői vélemény rakja össze a bűnügyi történetet.
A történet maga nem túl bonyolult, egy idős házaspárt holtan találnak meg Zell városka hegyeinek síliftjében. A rendőrség nem birkózik meg a titokzatos eset felgöngyölítésével, így az esettel megbízott rendőr, Brenner felügyelő kilép a kötelékből, hogy nyolc hónap elteltével, mint már magánnyomozó felfedje a bűnöst. Brenner nem tévedhetetlen oknyomozó, hanem ügyesen a környezetébe beépülő kopó, aki a kisvárosi kapcsolati hálókból összerakja az eset mozaikdarabkáit, hisz ő „a legkisebb dolgoknak is figyelmet szentel, vagyis hogy kvázi nem tesz különbséget a lényeges és a lényegtelen között”. Haas a kocsmai elbeszélés hányavetiségéből kiindulva apró morzsákat hullajt el az olvasó számára, míg végül összeáll a kép az olvasó fejében is. Tulajdonképpen nem is maga a bűneset megoldása válik a legfontosabbá, hanem maga az elbeszélés, amelyből egy jellegzetes osztrák kisváros képe rajzolódik ki, abszurdan groteszk karakterekkel és olykor leheletfinom, olykor kíméletlen társadalomrajzzal.
Mert valóban, Bernhard stílusa rögtön az olvasó agyába bevillan, és nemcsak a nemzeti hovatartozás okán. A Halottak feltámadását egy ismeretlen narrátor (a már fentebb nevesített utószó szerint, állítólag a sorozat befejező, hatodik kötetében fény derül a személyére) meséli el, olyan stílusban, mintha egy kocsmában egy jó pofa sör, vagy finom bor mellett közös, távoli vagy közeli ismerősökről beszélne az ember. Ez az elbeszélésmód minden jellemzőjét hozza magával. A kocsmai pletyka, az elbeszélői elkalandozó emlékezet, a beszélt személy gondolatait felöltöztető mesélői vélemény rakja össze a bűnügyi történetet.
A történet maga nem túl bonyolult, egy idős házaspárt holtan találnak meg Zell városka hegyeinek síliftjében. A rendőrség nem birkózik meg a titokzatos eset felgöngyölítésével, így az esettel megbízott rendőr, Brenner felügyelő kilép a kötelékből, hogy nyolc hónap elteltével, mint már magánnyomozó felfedje a bűnöst. Brenner nem tévedhetetlen oknyomozó, hanem ügyesen a környezetébe beépülő kopó, aki a kisvárosi kapcsolati hálókból összerakja az eset mozaikdarabkáit, hisz ő „a legkisebb dolgoknak is figyelmet szentel, vagyis hogy kvázi nem tesz különbséget a lényeges és a lényegtelen között”. Haas a kocsmai elbeszélés hányavetiségéből kiindulva apró morzsákat hullajt el az olvasó számára, míg végül összeáll a kép az olvasó fejében is. Tulajdonképpen nem is maga a bűneset megoldása válik a legfontosabbá, hanem maga az elbeszélés, amelyből egy jellegzetes osztrák kisváros képe rajzolódik ki, abszurdan groteszk karakterekkel és olykor leheletfinom, olykor kíméletlen társadalomrajzzal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése