gazdag hétvége

Péntek délután, miután a hétre befejeztem a munkát, útnak indultunk Palkonya felé. A térségben idén második alkalommal került megrendezésre az Ördögkatlan fesztivál. A tavalyi évben nem jártunk erre, ezúttal muszáj volt „beleszagolni az itteni levegőbe”. A terv szerint a Vylyan teraszon meg akartuk hallgatni Darvasi László ás Ágoston Zoltán beszélgetését némi nemes nedű kíséretében, de leginkább a bárkások Mulatság című előadására igyekeztünk. Sajnos eleve késve indultunk, és mivel először Palkonyán az esti színházelőadásra a sorszámot is fel kellett vennünk, így már a beszélgetés végére értünk a helyszínre (hátráltatott minket az is, hogy nem messze a borüzemtől egy koccanás során a minket szállító és a szembejövő autó visszapillantó tükre is több darabra esett szét). Nem maradt így sok időnk a Vylyan Pincészetnél, gyorsmenetben vásároltunk két palack rosé bort, illetve kóstoltam egy decinyi Chardonnay-t, és belehallgattam a beszélgetés végébe. Terveim szerint dedikáltattam volna a szerzővel a nemrég megjelent regényét, a Virágzabálókat, de már ott-jártamban láttam, hogy ez holt ötlet. Sietnünk kellett vissza Palkonyára, mert fél óra múlva kezdődött az előadás. Egy kicsit azért még hallgattam a beszélgetésből. Hihetetlen a sors összjátéka, tudniillik pár perces ott-tartózkodásom alatt Ágoston Zoltán épp az én blogbejegyzésemből idézett a nagyérdemű előtt. Komolyan meglepődtem. Tetszett neki a „Kárpátok Márqueze” címke, amit viccesen Darvasira aggattam. Nem szokásom az efféle felolvasásesteken, beszélgetéseken irodalmilag okoskodni, mert nem a kenyerem, egyszerű mezei olvasó vagyok, aki merően szubjektív véleményét az internet nyilvánossága elé tárja, azért egy-két ponton egyértelműsítettem volna véleményemet, ha már terítékre kerültem. Sajnos Darvasi válaszát már nem hallhattam, ha volt egyáltalán neki hozzáfűzni ehhez, mentünk tovább Palkonyára. Immár ötödszörre láttam a Bárka Színház világlátott darabját. Nem terveztem, hogy megnézem ennyiszer, eredetileg ezúttal sem néztem volna el, de barátunka, aki révén autóval a katlanba jöhettünk, még nem látta, mi meg mindig örömmel nézzük, hiszen minden egyes előadás más és más. A palkonyai Faluház szűkös termébe beszorult a forró levegő, a nézők még a színpad előtt is ültek. Talán eddig ez volt a legkisebb tér, amiben láttam (bár Pulán sem volt sokkal nagyobb a színpad). Érdekes, hogy ezen az előadáson az eddig általam látott négy alkalomtól teljesen eltérő helyeken mutatkozott meg a humor, mintha a szerepelők is helyenként többet beszéltek volna, több volt a kiszólás is, és a viccesen szándékolt baki, elröhögés. Még a fullasztó hőségben is jó volt újra látni az értelem, az érzelem és az indulat hármasát, ahogy egymásnak feszülnek.
Az előadás után a Pincesoron rosé fröccsel frissítettük magunkat. Másik aláírásgyűjtő projektem a Mulatság szereplőinek és rendezőinek kézjegy-skalpjainak megszerzése volt. Nem hittem benne komolyan, mégis a négyből kettő összejött. Az első épp péntek este, miközben fizetni készültem, Eszterék hangos kiáltással hívtak, hogy Scherer Péter épp ott szállt be az autójába. A színművész rendkívül jól vette rajongó jelenlétünket, kiszállt az autójából és naplómba bejegyzett. Szombaton nem jártunk a Katlanba, este azonban a pécsi Dóm-térre szervezett ingyenes Placido Domingo koncertre látogattunk el. A tér tele volt emberrel, és bár sokak szerintem először voltak operakoncerten (mondjuk nekem se a kedvenc műfajom), feltűnően kulturáltan viselkedett a közönség általam érzékelt része. Nem vártuk meg a koncert végét, mert apósom lába elfáradt a két órás állásban, és eredetileg is a nagy tömeg megindulása előtt terveztünk eljönni.
Mindamellett, hogy ügyes, közhangulat javító rendezvény volt ez a koncert, a szervezők számár kiváló főpróbának is bizonyulhatott, amiből tanulni lehet. Összességében ügyes volt a szervezés, ám két apró hiba, kellemetlenség megfigyelhető volt, amit azonban könnyen javítani lehet. Egyrészt médiában megjelent tájékoztatók nem szóltak arról, hogy a város egyetlen nagy parkolóját akárki nem veheti igénybe, mi is csak apósom rokkant kártyájának köszönhetően, nagy szerencsénkre juthattunk be a Centrum Parkolóba. Persze a tájékoztatók ajánlottak parkolókat az érdeklődőknek, és arról nem szólt a fáma, hogy amiről nem szólnak, az tiltott. A másik megfigyelésem az a Dóm előtti térre való ki- és bejutás nehézkessége, és az erre vonatkozó információ hiánya. A baloldalon a koncert kezdte előtt művészbejárót csináltak az útvonalból, de a biztonságiak szavaiból arra lehetett következtetni, hogy a fellépők elhaladása után újból megnyitják a járatot, nem így történt. Át kellett mennünk a tömegben a tér jobboldalára (szerencsére a közönség önmagától két ember széles folyosót hagyott üresen a téren való közlekedés érdekében. A jobboldali kijáraton azonban egy embernyi helyen kellett az oda-vissza forgalmat megoldani, ráadásul az ottani biztonságiak mit sem sejtettek a túloldal lezárásáról, abszolút érthetetlen kommunikációs hiány lépett fel. Ezek a hibák kijavíthatóak 2010-re, összességében nagyon jó élmény volt a koncert, mert bennem feléledt a hit, hogy jövőre mégis lesz valami az EKF-ből.
Vasárnap délután ismét a katlan felé vettük utunkat. Ezúttal napi jegyes programra nem akartunk bemenni, mert gyerekkel voltunk. Első állomás, Nagyharsány település volt. Viszonylag nagy falu, amelyben viszonylag kis térre, a faluközpontra koncentrálódott a fesztivál programja. Megnéztük Kalmár Lali pécsi panorámafotóit, Kovács Andrea biciklis képeit, Eszter egy bájos és könnyed nyári ruhát kapott ajándékba és a Gere Pincészet boraiból is apró kóstolót vettünk magunkhoz. Mucsi Zoltán aláírása itt került a naplómba. Nem szeretem alapvetően, ha egy közismert embert társalgás közben zavarnak, most mégis erre vetemedtem. Szótlanul, gyorsan, mosolyt erőltetve magára tett eleget kérésemnek. Kisharsányban már valódi fesztiválhangulat várt minket. A Templomkertben Rátóti Zoltán épp befejezte énekes Háy-előadását (A bogyósgyömülcskertész fia), amit még Pulán láttam évekkel ezelőtt. Bejártuk a falu kirakodókkal teli utcáit, ahol a fiatalokat különféle játékokkal az esélyegyenlőségre és a szelektív hulladékgyűjtésre nevelték. A főutcán Pettendi Szabó Péter fotográfus figyelemreméltó kiállítását lehetett megnézni „Járt-e már Budapesten?” címmel. A fotós az éjszakai fényekben fürdőző Lánchíd látkép háttér előtt fotózta az Ormánságban élő embereket, akiknek többsége még sosem járt a fővárosban. Az elkészített fotók mellett egy másik fotó is látható volt, amely az elsőről lerántotta a leplet, hisz a fotóst ábrázolta munka közben és a készítés helyszínének részleteit. A rendkívül ötletes projekt a szegénységre, rejtett társadalmi feszültségekre hívja fel a figyelmet, amelyről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Az utolsó állomás Palkonya volt, ahol még egy kis fesztiválhangulatot magunkra vettünk, no meg megittunk egy rosé nagy fröccsöt, Márk pedig a lépcsőzés mellett a domb- és árokmászást is megkedvelte. A frissítő elfogyasztása után hazaindultunk, hiszen csemeténk vacsora- és alvásideje rohamosan közeledett. Igazán gazdag hétvégénk volt, amelyet kicsit Cseh Tamás halálhíre árnyékolt be. A nagyharsányi iskola előtt gyújtottunk mécsest a dalnokért. Ma munka közben az ő dalait fogom hallgatni. Mennie kellett már, de itt maradt bennem egy része, nyilván a jobbik.

Végül egy kép Márkról, a Vásott Kölökről csoki evés közben:

(fotók: Jeges-Varga Ferenc)