Jomar Henriksen (Anders Baasmo Christiansen) csöndes, nagydarab férfi, aki egy sípálya felügyelőjeként naphosszat csak a fehér tájat bámulja, és nézi hogyan mozognak rajta a síelők. Egykor síelt ő maga is, de annak már jó ideje, hiszen Jomar pánikbeteg, mellesleg az alkoholt sem veti meg. Betegsége miatt elvesztette feleségét, akivel azóta legjobb barátja él, négy éves gyermekét sem látogatja.
A National Geographic ismeretterjesztő műsorszáma (alagúttüzek) közben véletlenül tűz keletkezik a szálláshelyén, Jomar nem olt tüzet, inkább hagyja felégetni maga mögött az élhetetlen életet, és motoros szánján elindul haza, gyermekéhez.
A norvég rendező, Rune Denstad Langlo road movie-ját látszólag és bevallottan is olyan filmek ihlették, mint Sean Penn Út a vadonba című mozija, valamint David Lynch Straight Story-ja. Mindkettő nagyszerű film, szerencsére azonban egyik sem mérhető a másikhoz. Penn megtörtént eseményt dolgoz fel, egy fiatalember hátrahagyva a modernkori emberi civilizációt az alaszkai vadonban veti magát. Lynch filmje, amely a mester legtöbb filmjétől eltérően sokkal inkább evilági, és egyidejűleg mégis talán ez a filmje hordozza magán leginkább a lynchangulatot. Az Igaz történetben egy öregember öreg fűnyíróján kjel útra – hiszen kora miatt autót már nem vezethet – hogy halálos beteg bátyját meglátogassa, akivel több mint húsz éve összeveszett.
Az Észak hasonlóan társaihoz a szembenézés mozija. Jomar hazafele a vakítóan fehér úton belső utazáson vesz részt. Utazásán különféle emberekkel hozza össze a sors: egy kamaszlány – akit a szülei elhagytak és nagyanyjával él egyedül a puszta közepén – a hóvakság elől menedéket nyújt Jomarnak. Egy homofób fiú megmutatja hősünknek azt a lengyel trükköt, hogyan lehet kevés alkoholtól is igazán berúgni. Aztán ott vannak még a hadgyakorlatozó katonák és a jégre tákolt sátorban a halálra váró csöndes öregúr, aki már megélt mindent és önként dönt a távozás mellett.
A mindössze 78 perces Észak-ban minden a helyén van, nem locsog túl semmit, a kamera tökéletes érzékkel épp annyit mutat meg, amennyi kell. Nem akar hivalkodni, nem akar az arcunkba dörgölni. Ezt az északi kimértséget tisztelem, holott a déli temperamentummal is tudok azonosulni.
Ebben az évben kevés igazán kivételes filmélménybe volt részem, az Észak az egyik közülük. Nem tudom, nem elmondani az utolsó jelentet, ami mindent elmond a film nyelvezetéről. Jomar lesiklik a hegyen, egészen az egykori családi fészekig. A gyermek háttal ül a kamerának egy szánkón, arca nem látszik, Jomar lassan odacsúszik hozzá, a gyermek feláll és felnéz a férfira. Katartikus élmény. Valószínűleg, mióta apa vagyok az efféle dolgokra jobban érzékeny vagyok, de ebben a jelenetben minden benne van, ami egy apa és a gyermek közötti kapcsolatban fontos. A jelent azért is fontos, mert nem mond semmi többet, nincs egymás nyakába borulás, mert nem olyan egyszerű a semmiből hazatérni. Az, hogy Jomarra mi vár hazatérése után, nem tudhatjuk, de nem lesz könnyű neki. Ez itt most nem is érdekes, a fontos az, hogy elindult az úton. Az utána következők már egy másik történet lesz.
A National Geographic ismeretterjesztő műsorszáma (alagúttüzek) közben véletlenül tűz keletkezik a szálláshelyén, Jomar nem olt tüzet, inkább hagyja felégetni maga mögött az élhetetlen életet, és motoros szánján elindul haza, gyermekéhez.
A norvég rendező, Rune Denstad Langlo road movie-ját látszólag és bevallottan is olyan filmek ihlették, mint Sean Penn Út a vadonba című mozija, valamint David Lynch Straight Story-ja. Mindkettő nagyszerű film, szerencsére azonban egyik sem mérhető a másikhoz. Penn megtörtént eseményt dolgoz fel, egy fiatalember hátrahagyva a modernkori emberi civilizációt az alaszkai vadonban veti magát. Lynch filmje, amely a mester legtöbb filmjétől eltérően sokkal inkább evilági, és egyidejűleg mégis talán ez a filmje hordozza magán leginkább a lynchangulatot. Az Igaz történetben egy öregember öreg fűnyíróján kjel útra – hiszen kora miatt autót már nem vezethet – hogy halálos beteg bátyját meglátogassa, akivel több mint húsz éve összeveszett.
Az Észak hasonlóan társaihoz a szembenézés mozija. Jomar hazafele a vakítóan fehér úton belső utazáson vesz részt. Utazásán különféle emberekkel hozza össze a sors: egy kamaszlány – akit a szülei elhagytak és nagyanyjával él egyedül a puszta közepén – a hóvakság elől menedéket nyújt Jomarnak. Egy homofób fiú megmutatja hősünknek azt a lengyel trükköt, hogyan lehet kevés alkoholtól is igazán berúgni. Aztán ott vannak még a hadgyakorlatozó katonák és a jégre tákolt sátorban a halálra váró csöndes öregúr, aki már megélt mindent és önként dönt a távozás mellett.
A mindössze 78 perces Észak-ban minden a helyén van, nem locsog túl semmit, a kamera tökéletes érzékkel épp annyit mutat meg, amennyi kell. Nem akar hivalkodni, nem akar az arcunkba dörgölni. Ezt az északi kimértséget tisztelem, holott a déli temperamentummal is tudok azonosulni.
Ebben az évben kevés igazán kivételes filmélménybe volt részem, az Észak az egyik közülük. Nem tudom, nem elmondani az utolsó jelentet, ami mindent elmond a film nyelvezetéről. Jomar lesiklik a hegyen, egészen az egykori családi fészekig. A gyermek háttal ül a kamerának egy szánkón, arca nem látszik, Jomar lassan odacsúszik hozzá, a gyermek feláll és felnéz a férfira. Katartikus élmény. Valószínűleg, mióta apa vagyok az efféle dolgokra jobban érzékeny vagyok, de ebben a jelenetben minden benne van, ami egy apa és a gyermek közötti kapcsolatban fontos. A jelent azért is fontos, mert nem mond semmi többet, nincs egymás nyakába borulás, mert nem olyan egyszerű a semmiből hazatérni. Az, hogy Jomarra mi vár hazatérése után, nem tudhatjuk, de nem lesz könnyű neki. Ez itt most nem is érdekes, a fontos az, hogy elindult az úton. Az utána következők már egy másik történet lesz.
(Rune Denstad Langlo: Észak)
(kép: www.est.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése