jeges-varga: mert muszáj mulatságnak lenni

„Három legény elindul a bálba. Úgy hallották, mulatság lesz. Kiöltöznek: öltöny, új cipő, lenyalt haj, virág. A bálterem zárva. Betörik, mert bentről hangokat hallanak. A terem üres. Most akkor lesz mulatság vagy nem lesz? És ha lesz, kitől lesz? Másoktól? Maguktól? Mit kell tenni, hogy mulatság legyen? Hogy muzsika legyen. Hogy igazi legyen. Ez a kérdés. Egy életen át.” (Az előadás szinopszisa, www.szinhaz.hu/barka/)

Fordította: Kerényi Grácia

Szereplők:

B legény: Szikszai Rémusz

S legény: Mucsi Zoltán

N legény: Scherer Péter

Díszlet: Sárkány Sándor

Jelmez: Kárpáti Enikő

Munkatárs: Cseh Tamás

Rendezte: Bérczes László

1 óra 50 perc
bemutató: 1999. február 20.

A LEGJOBB EGYÜTTES SZÍNÉSZI MUNKA(KALISZI NEMZETKÖZI FESZTIVÁL, 2005)

"ARLECCHINO DÍJ" A LEGJOBB FÉRFI ALAKÍTÁSÉRT- MUCSI ZOLTÁN(VIDOR FESZTIVÁL, NYÍREGYHÁZA, 2005)

Az 1996-ban megalakuló és 1997 őszén útjára induló budapesti Bárka Színház immár több mint 10 évet tudhat maga mögött a színházi életben. Bérczes László, a Társulat emblematikus figurája, mindenese (a színház honlapja szerint: művészeti tanácsadó, dramaturg) rendezésében a színház Stúdiójában 1999. február 20. napján mutatták be Slawomir Mrożek 1962-ből származó darabját, a Mulatságot. Az előadás hatalmas sikert futott be, egy idő után a műemlék jellegű és a század elején vívóteremként funkcionált épületből kikerülve számos települést (Pécs, Győr, Szombathely, Nagykanizsa, Szajol, Debrecen, Csurgó, Kolozsvár, Prága, Kalisz, Szentes, Jászberény, Eger, Pestszentlőrinc, Pula, Szege, Dunaújváros, Nagyharsány, Brest, és így tovább) és annak közönségét meghódított, az előadásokat mindig teltház fogadta.

A színház – véleményem szerint – szimbólumává váló darab az alkotók szándéka szerint a bemutató 10 éves évfordulóján befejezi pályafutását:
„Évekig kérdezzük egymást: meddig még? Ha a sikerre-meghívásokra gondolok, jó leírni: bármeddig. A taps, a közönség szeretete megsegít és megtéveszt: azt hihetjük, bármeddig lehet mulatság. De tudjuk, nem így van. Addig van mulatság, míg az friss, jelen idejű, most születik, a felfedezés örömét adja játszónak is, nézőnek is. Tudni kell őrizni, megtartani valamit – és ez kiderült, ezt tudjuk: a Bárka és saját életünk viharai, szárnyalási és elmerülései közepette még mindig kezünkben és a szívünkben a Mulatság. De ha kell, tudni kell, elengedni is azt, ami hozzánk tartozik, a miénk, de aminek szép emlékét akarjuk megőrizni. Nem akarjuk folyton kérdezni: meddig még?
Ezért hát mi négyen: Kapa, Pepe, Rémusz és BL, e sorok írója úgy határoztunk, hogy (ha addig nem gondoljuk másként) a Mulatság bemutatójának tizedik évfordulóján, 2009. február 20-án utoljára játsszuk az előadást. Ünnep lesz az a nap, ahogyan ünnep volt eddig is majd’ minden Mulatság. Mert hiszen ezt kérdezzük immár tizedik éve: van-e ünnep, van-e mulatság az életünkben.” (Bérczes László, Bárka Hajónapló 2008/09 13. oldal)

Először 2005-ben a Művészetek Völgyében volt szerencsém látni a darabot, a Társulat helyi kikötőjében, Pulán az ottani Faluház kopott miliőjében. Mint akkoriban rendszeres völgylátogató barátaimtól már a korábbi években hallottam a darab felől, de a rendszeres pulai - évi két - előadásra nagyon nehéz volt bejutni. Napijeggyel rendelkezőknek is sorszámot kellett húzniuk, és aki időben az árusokhoz járult, szerencséje lehetett. A darab nagy hatással volt rám akkoriban, arra azonban nem gondoltam, hogy még látni fogom. 2007-ben a Pécsi Harmadik Színház - 70-es éveket megidéző - színháztermében láthattam újra az előadást. A nagyobb tér egészen új dolgokat is kihozott a színészekből. Ugyanebben az évben Pulán még egyszer, majd, a Bárka Színház és Pécsi Művészetek és Irodalom Háza közötti együttműködés keretében, a Ház szűk termében is megnéztem a darabot. Ez utóbbi ünnepi alkalom volt, hiszen a darab a 200. előadását ünnepelte.

Mrożek darabját papír alapon nem ismerem, nem olvastam, így önmagában a műről nem tudok véleményt mondani. Azt gondolom ugyanakkor, hogy Mrożek írott műve olyan anyag, amely a színpadon létezhet igazán. Számos olyan színpadi alkotást láthattam már, ami filmen vagy könyvben jobban – vagy ott is jól – működött. A Mulatság, úgy érzem, színpadon él igazán, természetesen, ha megfelelő emberek veszik a kezükbe.
A Mulatság a darabot játszó három színészről is szól: Mucsi Zoltánról, Scherer Péterről (kettejüket hosszú ideig összetévesztettem, mint Stoppard művében Rosenkrantz és Guildenstern egymást; nem ígérem, hogy a későbbiekben nem fogom megint keverni őket, de most tudom, ki kicsoda) és Szikszai Rémuszról. Előbbi kettőt Jancsó Miklós kései korszakának filmjeiből, mint Kapa és Pepe ismerjük (én inkább csak hírből, mert Jancsó csinálmányait egyszerűen nem vagyok hajlandó megnézni). Szikszai Rémusz előttem a Mulatság előttről ismeretlen volt (úgy gondolom, sokan vannak így vele).
A színészek töltik meg az üres matériát, a verbalitásnak kevés szerepe van, a test és arc dolgozik a nyelv helyett. A párbeszédek rövidsége, a szavak és kérdések állandó ismétlődése a hangsúlynak, a mozdulatoknak és a mimikának ad teret. Ebben a helyzetben a színész jelenlétén áll vagy bukik az előadás. A Mucsi-Scherer-Szikszai triónak sikerült a mutatvány: színházat csináltak a semmiből, néhány kellék segítségével. Persze én elfogult vagyok a kamaradarabokkal kapcsolatban, mert mindig is az volt a kedvencem. A nagyszínpadi előadásoknál sosem érzem azt az intimitást, ami miatt szeretem a színházat (ennek ellenére láttam már jó nagyszínpadi és jó sokszereplős előadást is).

De miről is szól a Mulatság? Cselekménye egy mondatban zanzásítható: három legény mulatságba készül, mert úgy hallották az lesz, a bálteremben azonban senki sincs, így joggal merül fel a kérdés: most akkor lesz mulatság vagy nem lesz mulatság?
Az előadás mély sötétbe indul, néhány néző már türelmetlenül feszengene, nem kezdik már végre? Emberi hangokat hallunk kintről, valamiféle Mulatságról beszélnek, meg hogy nem tudnak bejönni, de hallanak minket kintről, így beengedésüket követelik. A nézőtéren lassan feloldódnak az emberek, és már nevetés is hallatszik (persze aki már nem első alkalmommal jött el, tudja mire számítson, már előre röhög). Nagy robajjal beszakad az ajtó (megszületik az előadás), és három fura fizimiska jelenik meg a színen. Szűkre szabott öltönyben, lenyalt hajjal, túlzóan kisminkelve állnak előttünk csalódottan. Nem azt látják, amit vártak. Ők mulatságba jöttek.
S legény (Mucsi Zoltán) bokáig érő, kinőtt, elnyűtt öltönyében girhes, hórihorgas alakja kérdőjelbe görbül. Gyámolatlan mozdulataival csetlik-botlik végig az előadáson. N legény (Scherer Péter) legalább két számmal nagyobb öltönyében (zsebében répa), és újonnan vásárolt cipőjében szerencsétlenkedi végig az előadást. Ő ketten igazi Stan és Pan-i alakok. Nem lehet rajtuk nem röhögni. B legény (Szikszai Rémusz), mintha a Bolondos dalalmokból ugrott volna ki, mint Tazmán ördög, a banda vezéregyénisége, öltözéke majdnem jó, Ő az aki, megmondja, erővel átviszi, olykor a többiekbe lelket is öntve, vagy bele döngölve, hogy mulatságnak márpedig lennie kell.

Az előadás játékideje ennek a három karikatúrának az útkeresése, az előadás mondanivalója mélyén megbúvó gondolatsor pedig – kinek-kinek mi az olvasata, nekem ez – a lét végső és alapvető kérdéseire irányítja gondolatainkat. Mi nézők pedig a szereplőkkel együtt készülünk, reménykedünk, sírunk, nevetünk, bíztatjuk őket, szurkolunk nekik. Hiszen olyan nincs, hogy mulatság nincs, mulatságnak muszáj lennie, az hogy lakodalom vagy temetés van-e az végtére is mindegy, a lényeg az, hogy mulatság legyen.
A „fent és lent” érzelmek ritmusában mozgó darab a kritikus helyzetig elhúzza a végső kétségbeesés pillanatát, hogy végül a várva-várt muzsika megszólaljon, és az elsötétülő színen a három színész a megtisztító sötétségben az egymás kezébe adogatott cigaretta fényét, mint isteni szikrát tartsák a kezükben.
Bevallom, a befejezés miatt szeretem igazán ezt az előadást, valódi katarzist éltem át minden egyes alkalommal, azonban a 200. előadás végén élő zene szólalt meg, a sötétség nem volt teljes, és nem élhettem át ugyanazt, mint korábban, de egy ünnepi pillanatban ez megbocsátható.

A Mulatság számomra és – a sorozatos teltházból ítélve úgy gondolom – sokaknak a valódi, élő színház élményét hozta meg. A Mulatságnak vége lesz sajnos, de azt kell mondanom, a befejezés helyes döntés volt az alkotók részéről, nem kell a leszálló érát megvárni, a csúcson kell abbahagyni, aztán megszülethet a legenda. Külön öröm számomra, hogy részesülhettem ebben az élményben, és nem csak az egykor volt előadás hírét hallom majd. Amennyiben Pécsre e hátralévő időben eljut még egyszer a darab, mindent megteszek, hogy ott legyek.
Jövő hónapban ünneplik a 220. előadást, kíváncsi vagyok végül hány alkalmat él meg a darab.

„Nekem édesapám megtanította, hogyan csinálnak lakodalmat. Vesznek egy asztalt, nagy lagzira nagy asztalt, kis lagzira kisebbet. Mikor már az asztal megvan, felrakják rá, amit csak kell. Jegyezd meg, fiacskám, mindig azt mondta édesapám, ha asztalt látsz, s az asztalon áll valami, az azt jelenti, hogy kezdődik a menyegző, a mulatság."