Krimit olvasni általában olcsóbb irodalmi szórakozásnak számít, az e műfajon belül megjelent könyvek a szórakoztató irodalom, a ponyva, a siker könyvek közé tartoznak. Nyílván a nyomozás, a titkok felfedése, a rejtély megoldása állandóan visszatérő motívum az irodalomban (nem csak a krimi műfaján belül találkozunk vele, példa erre a múlt héten elhunyt Robbe-Grillet regényei). Nem tisztem, és nem is szeretnék műfajelemzést tartani ehelyütt, csak néhány személyes megjegyzést szeretnék tenni. A köztudatban a krimi a szórakozással jár együtt. Ha a bűnügyi regényekre gondolunk az olvasónak elsőre – azt hiszem – Agatha Christie jut eszébe, aztán a többiek: Arthur Conan Doyle, Raymond Chandler, George Simenon, Dean R. Koontz vagy Lawrence Block és a többi.
Az utóbbi években olykor elő veszek egy-egy bűnügyi regényt, természetesen szórakozni akarok, nem mély filozófiai tartalommal bíró posztmodern darabot olvasni széthulló világunkról. Ugyanakkor nekem is meg van az ízlésem e téren. Lawrence Block mellett Henning Mankell könyveit olvasom rendszeresen.
A szerző 1948-ban született Svédországban, ma már Mozambikban él. A bűnügyi regényei – ugyanis emellett ifjúsági regényeket is ír – Svédországban, azon belül is Skane vidékén, Ystadtban játszódnak. Krimijeinek a főhőse a helyi rendőrkapitányság legelismertebb tagja – és nem főnöke – Kurt Wallander nyomozó. Mankell világának egyik szimpatikus ismérve az, hogy ellentétben a klasszikusnak említett krimi szerzőkkel (úgy, mint Chritie vagy Chandler), de még a maiak közül is sokakkal – gondoljunk csak Block Scudderéra – nem egy magányos lángelmét helyez történetei középpontjában. Ugyan köteteinek egyértelmű főszereplője Kurt Wallander, mégis a bűn felderítése egy igazi csapatmunka. Igazából ez, a fáradtságos és olykor lassan előrehaladó, mindig az elejére visszatárni kényszerülő rendőri munka végigkísérése, teszi igazán izgalmassá Mankell műveit. Az olvasó részese lesz a nyomozásnak. Sosem éreztem egy Agatha Chrsitie (mondjuk eddig csak kettőt olvastam, de olyan mintha ismerném az összeset) kriminél se, hogy túlzottan gondolkodnom kellene, vagy kétségek között kellene őrlődnöm. Ennek egy másik oka Mankell műveinek terjedelme. A detektívregény korai klasszikusai még karcsú kötetekben láttak napvilágot, a jellemző terjedelem a kétszáz-háromszáz oldalas regény volt. Persze egy népszerű műfaj esetében talán ez azzal is indokolható volt, hogy a fogyasztók gyors szórakozásra vágynak, és lusták az olvasásra, egy nagyobb terjedelmű könyv esetében megijednek, kézbe sem veszik. Manapság már ez a tendencia megfordulni látszik, különösem Mankell műveinél. A Szent-Iván éji gyilkosság az ötödik könyv, amit tőle olvastam, de az első kezembe került regénye (A gyilkosnak nincs arca) kivételével, valamennyi krimitől szokatlanul hosszú (5-6 száz oldalas) terjedelmű. Ráérősen bontakozik ki a történet, és részesei lehetünk a nyomozás minden egyes momentumának, legyen az kín és szenvedés, és legyen az siker.
Mankell süllyedő világnak rajzolja le Svédországot, ahol a bűnözés napról napra rémisztőbb méreteket és minőséget ölt. Az ystadti körzet rendőrei még hagyományos módon indulnak neki a gyilkos (merthogy mint a legjobb krimikben itt is egy gyilkost keres egy város, egy vidék) személyének a felkutatásában: kinek lehetett személyes indítéka megölni három fiatalt, aki Szent Iván éjjelén letűnt korok ruháiban a világ elől elrejtőzve szeretnek ünnepelni. Vagy miért ülték meg kollégájukat, a Mankell olvasok által már jól ismert, Svedberget? A nyomozás során aztán mindig bebizonyosodik, hogy idejétmúlt ez a módszer. Újabb és újabb, látszólag össze nem illó, indokok kerülnek napvilágra. Nincs semmi érzelmi alap, hanem idegenség és gépiesség, már-már elvszerűség. Mankell krimijei a romló világ képét a megmagyarázhatatlan erőszak előtérbe helyezésével állítja be. A nyomozók, egyőttal az olvasó is, a végére egyre inkább felfogja, hogy sosem kaphat megnyugtató választ, mi mirt történt.
A szerző regénye a svéd társadalom számos problémáját felvonultatják. Az elterjedt bűnözés ellenére csökkentik a rendőrség állományát, és megjelenik a jóléti társadalmak esetében élesen jelentkező bevándorlási hullám okozta bűnözés. Nem egy könyve háttere Afrika valamely titokzatos vidékéről indul útnak. A Szent Iván-éji gyilkosság ebben az esetben kivétel, a történet nem hagyja el Svédország határait. Mankell történetvezetése ugyanakkor ez esetben is a tőle jól megszokott, mégis megunhatatlan séma szerint alakul. Mankell ugyanis megmutatja a gyilkos a gyilkosság pillanatában, csak éppen ismertető jegyeit nem láthatjuk, viszont olvashatjuk a gyilkosság pillanatában képződött gondolatait. El kell telni aztán 2-3 száz oldalnak, mikor újabb, a rendőrség által nem ismert – információt kapunk a tettesről, ám sosem annyit, hogy nem élhetnénk át a rendőrség kínjait, melyet a nyomozás stagnálása okoz.
Mankell közelebb hozza szereplőit, sokkal töbebt tudunk meg Wallanderről, de még egyes mellékszereplőkről is, mint például Poirot-ról vagy Scudderről. Wallandernek van magánélete. Ugyan volt, amikor Ő is alkohol problémával küzdött, elvált, de sikeredett lányával normalizálnia kapcsolatát, és apja halála előtt apjával is sikerült valamennyire a hangot megtalálni. A Mankell krimik önállóan teljes mértékben megállják a helyüket, ugyanakkor egymás folytatásainak is tekinthetőek. A szereplők gyakran visszaemlékeznek egy-egy nehéz ügyre, magánéleti történésre, amelyekről egy korábbi könyvben olvashattunk. Az egyes regények önmagukban is lebilincselően izgalmasak, aki sorrendben olvassa őket, az megszereti ezt a világot, és régi ismerősévé fogadja a szereplőit.
A könyv fülszövege szerint Mankell könyvei Németországban rendszeresen megelőzik Harry Pottert a népszerűségben, és ez nem akármi.
Az utóbbi években olykor elő veszek egy-egy bűnügyi regényt, természetesen szórakozni akarok, nem mély filozófiai tartalommal bíró posztmodern darabot olvasni széthulló világunkról. Ugyanakkor nekem is meg van az ízlésem e téren. Lawrence Block mellett Henning Mankell könyveit olvasom rendszeresen.
A szerző 1948-ban született Svédországban, ma már Mozambikban él. A bűnügyi regényei – ugyanis emellett ifjúsági regényeket is ír – Svédországban, azon belül is Skane vidékén, Ystadtban játszódnak. Krimijeinek a főhőse a helyi rendőrkapitányság legelismertebb tagja – és nem főnöke – Kurt Wallander nyomozó. Mankell világának egyik szimpatikus ismérve az, hogy ellentétben a klasszikusnak említett krimi szerzőkkel (úgy, mint Chritie vagy Chandler), de még a maiak közül is sokakkal – gondoljunk csak Block Scudderéra – nem egy magányos lángelmét helyez történetei középpontjában. Ugyan köteteinek egyértelmű főszereplője Kurt Wallander, mégis a bűn felderítése egy igazi csapatmunka. Igazából ez, a fáradtságos és olykor lassan előrehaladó, mindig az elejére visszatárni kényszerülő rendőri munka végigkísérése, teszi igazán izgalmassá Mankell műveit. Az olvasó részese lesz a nyomozásnak. Sosem éreztem egy Agatha Chrsitie (mondjuk eddig csak kettőt olvastam, de olyan mintha ismerném az összeset) kriminél se, hogy túlzottan gondolkodnom kellene, vagy kétségek között kellene őrlődnöm. Ennek egy másik oka Mankell műveinek terjedelme. A detektívregény korai klasszikusai még karcsú kötetekben láttak napvilágot, a jellemző terjedelem a kétszáz-háromszáz oldalas regény volt. Persze egy népszerű műfaj esetében talán ez azzal is indokolható volt, hogy a fogyasztók gyors szórakozásra vágynak, és lusták az olvasásra, egy nagyobb terjedelmű könyv esetében megijednek, kézbe sem veszik. Manapság már ez a tendencia megfordulni látszik, különösem Mankell műveinél. A Szent-Iván éji gyilkosság az ötödik könyv, amit tőle olvastam, de az első kezembe került regénye (A gyilkosnak nincs arca) kivételével, valamennyi krimitől szokatlanul hosszú (5-6 száz oldalas) terjedelmű. Ráérősen bontakozik ki a történet, és részesei lehetünk a nyomozás minden egyes momentumának, legyen az kín és szenvedés, és legyen az siker.
Mankell süllyedő világnak rajzolja le Svédországot, ahol a bűnözés napról napra rémisztőbb méreteket és minőséget ölt. Az ystadti körzet rendőrei még hagyományos módon indulnak neki a gyilkos (merthogy mint a legjobb krimikben itt is egy gyilkost keres egy város, egy vidék) személyének a felkutatásában: kinek lehetett személyes indítéka megölni három fiatalt, aki Szent Iván éjjelén letűnt korok ruháiban a világ elől elrejtőzve szeretnek ünnepelni. Vagy miért ülték meg kollégájukat, a Mankell olvasok által már jól ismert, Svedberget? A nyomozás során aztán mindig bebizonyosodik, hogy idejétmúlt ez a módszer. Újabb és újabb, látszólag össze nem illó, indokok kerülnek napvilágra. Nincs semmi érzelmi alap, hanem idegenség és gépiesség, már-már elvszerűség. Mankell krimijei a romló világ képét a megmagyarázhatatlan erőszak előtérbe helyezésével állítja be. A nyomozók, egyőttal az olvasó is, a végére egyre inkább felfogja, hogy sosem kaphat megnyugtató választ, mi mirt történt.
A szerző regénye a svéd társadalom számos problémáját felvonultatják. Az elterjedt bűnözés ellenére csökkentik a rendőrség állományát, és megjelenik a jóléti társadalmak esetében élesen jelentkező bevándorlási hullám okozta bűnözés. Nem egy könyve háttere Afrika valamely titokzatos vidékéről indul útnak. A Szent Iván-éji gyilkosság ebben az esetben kivétel, a történet nem hagyja el Svédország határait. Mankell történetvezetése ugyanakkor ez esetben is a tőle jól megszokott, mégis megunhatatlan séma szerint alakul. Mankell ugyanis megmutatja a gyilkos a gyilkosság pillanatában, csak éppen ismertető jegyeit nem láthatjuk, viszont olvashatjuk a gyilkosság pillanatában képződött gondolatait. El kell telni aztán 2-3 száz oldalnak, mikor újabb, a rendőrség által nem ismert – információt kapunk a tettesről, ám sosem annyit, hogy nem élhetnénk át a rendőrség kínjait, melyet a nyomozás stagnálása okoz.
Mankell közelebb hozza szereplőit, sokkal töbebt tudunk meg Wallanderről, de még egyes mellékszereplőkről is, mint például Poirot-ról vagy Scudderről. Wallandernek van magánélete. Ugyan volt, amikor Ő is alkohol problémával küzdött, elvált, de sikeredett lányával normalizálnia kapcsolatát, és apja halála előtt apjával is sikerült valamennyire a hangot megtalálni. A Mankell krimik önállóan teljes mértékben megállják a helyüket, ugyanakkor egymás folytatásainak is tekinthetőek. A szereplők gyakran visszaemlékeznek egy-egy nehéz ügyre, magánéleti történésre, amelyekről egy korábbi könyvben olvashattunk. Az egyes regények önmagukban is lebilincselően izgalmasak, aki sorrendben olvassa őket, az megszereti ezt a világot, és régi ismerősévé fogadja a szereplőit.
A könyv fülszövege szerint Mankell könyvei Németországban rendszeresen megelőzik Harry Pottert a népszerűségben, és ez nem akármi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése