Vigyázat! SPOILER veszély! A következő bejegyzés olyan elemeket tartalamaz, ami alkalmas a meglepetés-mentes filmélmény megzavarására.
A pécsi filmforgalmazás szégyene, hogy két hónappal a hazai premierje után sem láthatja a 2010 Európai Kulturális Fővárosa – manapság kétesen hangzó – címével megáldott vidéki város nagyérdeműje a tavalyi cannesi aranypálmás román filmet.
Cristian Mungiu sokat méltatott filmje – aki jellemző módon kimaradt az Oscar-díjas jelölésből – hihetetlen kemény darab. Utoljára ilyet Inarrítu Korcs Szerelmekje esetében éreztem.
A stáb nagyon kényes területre evezett, amikor egy a Ceaucescu rezsim alatt elvégzett abortuszt helyezett története középpontjába. A csónak azonban olyan szépen siklik a vízen, mintha delfin volna.
A film első perceiben még nem is tudhatnánk miről van szó (ha a filmes fórumok hónapok óta nem ezt szajkóznák állandóan). Két szobatárs, egyetemista lány készülődik. Gabíta ideges valamiért, talán még láza is van. Otília a kollégiumban szerez be Lux szappan, meg Kent cigi után próbál nézni. Sosem éltem Romániában, mégis nagyon ismerős ez valahonnan.
Lassan persze tudomásunkra jut, hogy itt mi készül. Miért olyan sürgős aznap estére szállodai szobát foglalni, miért kommentálja úgy Gabíta apja érkezésének a hírét, hogy a „picsába”.
Az abortusz hazánkban is számos politikai, vallási vitát kirobbantott. Ennek a fényében dicséretes a film szenvtelensége. A kamera semleges állása az, ami magasra emeli a filmet. A majd kétórás film lassú, terjedelmes részekre osztódik. Az elején az eseményre való készülődés, a titkos szervezkedés, a szállodai szoba kibérlése történik. Már itt sem megy minden úgy, ahogy kellene. A hotel a telefonon rendelt szobát nem jegyezték elő, a másik hotel is csak jóval drágább szobát tud biztosítani. Mindezt áthatja egy – még a gyerekkoromból idehazáról is ismert – gyanakvás, hétköznapi megaláztatás.
Bébé, a magzatelhajító, kétgyermekes családapa és szerető férj, segít a lányokon. Mivel több évnyi börtönt kockáztat, ezért pénz helyett sokkal személyesebb szolgáltatást kér cserébe. A férfit alakító Vlad Ivanov hátborzongató természetességgel adja elő feltételeit. Ennél döbbenetesebb jelenetsort keresve sem találnék. Szerencsére a sokk valahogy hasonlóan találja el a nézőt, mint a történet szereplőit. Kiszolgáltatott helyzetükben teszik a dolgukat, utána csak a kényelmetlenség csöndje marad.
A film egyik legjobb dramaturgiai dobása az, hogy a történet főszereplője, nem is az abortuszt elszenvedő lány, hanem Otília (Anamaria Marinca lélegzetelállító alakítása) a lelkesen segítő bajtárs. Ez mindinkább hangsúlyosabbá akkor válik, amikor kiderül, hogy a Gabíta neki is hazudott. Nem is kéthónapos terhes (innen a cím), tulajdonképpen egy halott magzatot kell megszülnie.
„Miután a dolog megtörténik”, Otíliát követhetjük nyomon, ahogy mit sem sejtő kedvese anyukájának születésnapi bulijára megy. Szorongva, kényszerűségből végig üli az udvariaskodásokkal teli asztaltársalgást. Az egyik legjobb jelenet ez, a fix kameraállásból Otília arcára fókuszált pillanat. Arcának apró mozdulatai mindent elmondanak nekünk arról az érzésről, ami ebben az idétlen társaságban magányossá teszi.
Miután visszatér a „tett színhelyére”, Gabíta már túl van a dolgon. Otília ezután nekivág a parányi holt csomaggal a töksötét, éjszakai Bukarestnek, hogy - az utasításoknak megfelelően - lakótelepi szemétledobó mélyében tüntesse el a magzatot.
A végén találkoznak a barát(?)nők. Gabíta éhes, a hotel éttermének menüjét lapozgatja, Otília pedig csöndben ül, és lassan egyet pillant felénk. Vége. A film földbedöngölő erejét ezek az apró pillantások adják. Nem véletlen hogy sokszor látjuk a főszereplőt tükör előtt. A kékes-zöldes csempék között, neonfényben valahogy minden tisztábban, élesebben hat.
A román film az utóbbi időben sorra rukkol elő kincseivel, pedig nem tesznek más, mint egyszerűen, őszintén mesélnek, és nem akarnak szórakoztatni, sem agyonütni. Ez utóbbi sok esetben mégis sikerül, csak kevésbé harsány, kevésbé direkt formában, mint nyugati társaik esetében.
A pécsi filmforgalmazás szégyene, hogy két hónappal a hazai premierje után sem láthatja a 2010 Európai Kulturális Fővárosa – manapság kétesen hangzó – címével megáldott vidéki város nagyérdeműje a tavalyi cannesi aranypálmás román filmet.Cristian Mungiu sokat méltatott filmje – aki jellemző módon kimaradt az Oscar-díjas jelölésből – hihetetlen kemény darab. Utoljára ilyet Inarrítu Korcs Szerelmekje esetében éreztem.
A stáb nagyon kényes területre evezett, amikor egy a Ceaucescu rezsim alatt elvégzett abortuszt helyezett története középpontjába. A csónak azonban olyan szépen siklik a vízen, mintha delfin volna.
A film első perceiben még nem is tudhatnánk miről van szó (ha a filmes fórumok hónapok óta nem ezt szajkóznák állandóan). Két szobatárs, egyetemista lány készülődik. Gabíta ideges valamiért, talán még láza is van. Otília a kollégiumban szerez be Lux szappan, meg Kent cigi után próbál nézni. Sosem éltem Romániában, mégis nagyon ismerős ez valahonnan.
Lassan persze tudomásunkra jut, hogy itt mi készül. Miért olyan sürgős aznap estére szállodai szobát foglalni, miért kommentálja úgy Gabíta apja érkezésének a hírét, hogy a „picsába”.
Az abortusz hazánkban is számos politikai, vallási vitát kirobbantott. Ennek a fényében dicséretes a film szenvtelensége. A kamera semleges állása az, ami magasra emeli a filmet. A majd kétórás film lassú, terjedelmes részekre osztódik. Az elején az eseményre való készülődés, a titkos szervezkedés, a szállodai szoba kibérlése történik. Már itt sem megy minden úgy, ahogy kellene. A hotel a telefonon rendelt szobát nem jegyezték elő, a másik hotel is csak jóval drágább szobát tud biztosítani. Mindezt áthatja egy – még a gyerekkoromból idehazáról is ismert – gyanakvás, hétköznapi megaláztatás.
Bébé, a magzatelhajító, kétgyermekes családapa és szerető férj, segít a lányokon. Mivel több évnyi börtönt kockáztat, ezért pénz helyett sokkal személyesebb szolgáltatást kér cserébe. A férfit alakító Vlad Ivanov hátborzongató természetességgel adja elő feltételeit. Ennél döbbenetesebb jelenetsort keresve sem találnék. Szerencsére a sokk valahogy hasonlóan találja el a nézőt, mint a történet szereplőit. Kiszolgáltatott helyzetükben teszik a dolgukat, utána csak a kényelmetlenség csöndje marad.
A film egyik legjobb dramaturgiai dobása az, hogy a történet főszereplője, nem is az abortuszt elszenvedő lány, hanem Otília (Anamaria Marinca lélegzetelállító alakítása) a lelkesen segítő bajtárs. Ez mindinkább hangsúlyosabbá akkor válik, amikor kiderül, hogy a Gabíta neki is hazudott. Nem is kéthónapos terhes (innen a cím), tulajdonképpen egy halott magzatot kell megszülnie.
„Miután a dolog megtörténik”, Otíliát követhetjük nyomon, ahogy mit sem sejtő kedvese anyukájának születésnapi bulijára megy. Szorongva, kényszerűségből végig üli az udvariaskodásokkal teli asztaltársalgást. Az egyik legjobb jelenet ez, a fix kameraállásból Otília arcára fókuszált pillanat. Arcának apró mozdulatai mindent elmondanak nekünk arról az érzésről, ami ebben az idétlen társaságban magányossá teszi.
Miután visszatér a „tett színhelyére”, Gabíta már túl van a dolgon. Otília ezután nekivág a parányi holt csomaggal a töksötét, éjszakai Bukarestnek, hogy - az utasításoknak megfelelően - lakótelepi szemétledobó mélyében tüntesse el a magzatot.
A végén találkoznak a barát(?)nők. Gabíta éhes, a hotel éttermének menüjét lapozgatja, Otília pedig csöndben ül, és lassan egyet pillant felénk. Vége. A film földbedöngölő erejét ezek az apró pillantások adják. Nem véletlen hogy sokszor látjuk a főszereplőt tükör előtt. A kékes-zöldes csempék között, neonfényben valahogy minden tisztábban, élesebben hat.
A román film az utóbbi időben sorra rukkol elő kincseivel, pedig nem tesznek más, mint egyszerűen, őszintén mesélnek, és nem akarnak szórakoztatni, sem agyonütni. Ez utóbbi sok esetben mégis sikerül, csak kevésbé harsány, kevésbé direkt formában, mint nyugati társaik esetében.
(Cristian Mungiu: 4 hónap, 3 hét, 2 nap)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése