2008. június 12., csütörtök

Térey János: Asztalizene; rendezte: Bagossy László; Radnóti Miklós Színház, Budapest

Térey János napjaink egyik legjobban felkapott költője és drámaszerzője mind szakmai berkekben, mind a kortárs irodalomban mozgó olvasóbarátok körében. Költészetével évekkel ezelőtt ismerkedtem és szerettem meg, majd két éve a Wagner műre komponált Nibelung lakópark tetralóg verses drámát is elolvastam. Izgalmas olvasmány volt az akkoriban, nyelvezetében, mondanivalójában is radikális írás.
Bálint András, a Radnóti Miklós Színház igazgatójának felkérésére írt Térey egy ízig-vérig mai magyar drámát, amely rögtön el is nyerte az AB AEGON művészeti díjat. Sajnos a drámát még nem volt alkalmam elolvasni, de az írott műből készült radnótis színpadi változatot a POSzT keretében alkalmam volt látni.
Térey nem tud elszakadni költői mivoltjától, ezúttal is vers és dráma kevercse került ki a a kezei közül. Az Asztalizene a 21. századi magyar pesti (pardon, budai) középosztálybeli értelmiség világába kalauzol el minket. Harminc-negyvenéves férfiak és nők, akik többszázezret keresnek, étteremjárók, éjszakai szórakozóhelyek és operabálok, hangversenyek, nívós színházi előadások látogatói, akik távoli országokba társas utaznak. Ügyvédek, orvosok, mérnökök, közgazdászok, kritikusok, művészek ők. Ez az elit messze van a 20. század eleji dzsentritől, itt a máz is más. Kiüresedett életük különleges fogyasztói szokásokkal próbálják tartalmassá tenni, ám az emberi kapcsolatok útvesztőjében magukra maradnak.
Budán a Királyhágó téri White Boksz étterem a színhely, ez az e századi műanyagvilág. Itt gyűlnek össze a darab szereplői. A nárcisztikus Győző, az étterem tulajdonosa; Kálmán, a Szent János kórgáz orvosa; Krisztián, a díszlettervező; Henrik, az operakritikus; Kálmán feleség, Alma, az ügyvéd; Győző felesége, Mariann, az újszülött gyermekét nevelő kozmetikus; Delfin, az Operaház szopránja és – mint rezonőrök – a White Box két pincére, Zsuzsi és Roland. A dráma az Ő Kilencek társaságának hosszúra nyúlt estéjén játszódik.
Térey nem szimpla társalgási drámát írt, hanem igazi tragédiát, de olyat, amiben nincs semmi vér, csak közben kiderül, hogy valaki megcsalt valakit, rájön valaki, hogy az egész addigi élete hazugság volt, önbecsapás önbecsapás hátán. Azon a végzetes augusztus 20-ai estén, amikor orkánszerű vihar söpört végig a fővároson, Kálmán a Szent János kórház éjszakai ügyeletén megismerkedik Delfinnel, és rövid viszonyba kezd, ezzel azonban Almával kötött házasságának is véget vett. Hiába dobja el magától a kritikusok által gyalázott szopránt, ami elromlott, az el van romolva. A White Box műteremvilágában az este folyamán mindkét nővel szembe kell nézni. Győző, aki Kálmán barátjának mondja magát, meg szerelmes Almába, mellesleg Delfin neki is megvolt, Krisztián Kálmánba szerelmes, Henrik maró kritikái ellenére elvenné feleségül Delfint, de őt az égvilágon senki se bírja. Mariann ki nem állhatja már Győzőt, akiben a férj a gyerek születése óta állandóan otthonülő nőt lát.
Ezt a drámát autentikusan csak budapesti színház csinálhatta meg, és a radnótisok fiatal társaság jó választásnak bizonyult, legalábbis szerintem. Csányi Sándor a mai kommersz magyar film fiatal sztárja a női nézők csalija. Szimpatikus imázsa van, de eddig sok minden újat és figyelemreméltót nem láttam tőle. A White Box tulajdonos alakját mintha rá írták volna. Tulajdonképp ezúttal is ugyanazt játssza, mint korábban láttam tőle, de valahogy sokkal összetettebben, szélesebb spektrumban. Kár, hogy olykor (főleg az elején) nem lehetett érteni, amit a színpadon mondott. A meggyötört, folytonos pótcselekvésre kényszerült Kálmán szerepében Nagy Ervin is kiválóan működik. Schneider Zoltán Henrikje egyszerre maróan intrikus esztéta és tragikusan magányos földlakó. Delfin a középszerbe süppedt operaénekes, akit mindenki ki akar használni, de csak egy röpke időre, hosszú távon senkinek sem kell. Alma a naiv ártatlanság álruhájában játszó jogvégzett karrierista szerepében Wéber Kata tetszeleg (másnap érdekes volt látni egy egészen más szerepben a bárkás Frankenstein-tervben). Rövid szerep jut Száva Viktóriának a parkoló pályára tett feleség szerepében, megoldja. Földi Ádám ügyesen hozza a meleg tehetséges Krisztián finomkodását, örök sértődöttségét. A két alkalmazott, Marjai Virág elvarázsolt „asztrológus” Zsuzsija és Adorján Bálint Rolandja – bár kicsit szürkék – is jó kiegészítők. Nem állítom, hogy mindenki ugyanazon a hőfokon égett, de mind társulat, az összkép nagyon jól hatott.
Ki kell emelnem Bagossy Levente csupasz, átlátszó, steril díszletét, és az ezekkel kellő összhangban álló fehér-fekete-szürke jelmezeket (Remete Krisztát dicséri).
A színpadkép rétegzett, a White Box-beli tér piramisszerűen jelenik meg a szemünk előtt, és a szereplők úgy beszélnek egymáshoz, hogy közben a tekintet a nézők felé irányul. Remek ötlet, és kiválóan használják a színészek.
Az Asztalizene – úgy gondolom – egy okos rendezés, jó írói munka és ügyes színpadi kivitelezésnek köszönhetően kiváló radnótis összteljesítmény. Nekem tetszett. Ez a bajom a Pécsi Nemzeti Színházzal. Szeretem Csehovot, Ibsent, pláne Shakespeare-t, de haladni kellene a korral, és merészebbnek kellene lenni. Imádom Háyt és Spirót, de a kortárs magyar dráma nemcsak róluk szól. A Radnóti Színház mer merész lenni, és – véleményem szerint – meg is van az eredménye.

(VIII. POSzT; 2008. június 10., 17 óra; Nagyszínpad)


(fotók: Simarafoto- http://www.poszt.com/)

Nincsenek megjegyzések: