2008. június 11., szerda

Pintér Béla: A démon gyermekei; Rendezte: Pintér Béla; Pintér Béla Társulata

2006-ban, a VI. POSzT későbbi legjobb előadására, az Anyám orrára egy tiszteletbeli jegyünk volt a páromnak. Mivel egyikünk sem akart a másik nélkül színházba menni, az egyik barátunkat löktük be az előadásra. Azóta minden POSzT alkalmával elmondja, mennyire hálás volt. Idén – miután a Hullámtörésre nem kaptunk jegyet – a Pintér Béla Társulat ezévi versenydarabjára is jegyet váltottunk. Sajnos ezúttal sem látta az előadást a párom. Jegye ugyan volt, de visszaváltotta, mert háromnegyed órát csúszott az előadás, és amúgy is lelkiismeret furdalás közepette hagyta otthon fiunkat. Ez az előadás előtti magánincidens nem tett boldoggá, sőt az előadás alatti kedvemre is rányomta kissé a bélyeget.
A Pintér Béla Társulat 1998-ban alakult, évente akár 2-3 bemutatót is tartanak a hazai pályájuknak mondható budapesti Szkéné Színházban, termékeny társulat. A társulat honlapján található önmeghatározás szerint, „az alkotók célja, hogy a társadalom és saját személyük kritikus-ironikus megfigyelései alapján - a szó egészséges értelmében vett - nemzeti ihletettségű, kortárs színpadi műveket hozzanak létre.”
Pintér Béláék családi történetében a zsarnoki, galád anya gyengeelméjű lánya és imádott, „mindig elszállt” fia felett uralkodik, és mikor a lányhoz kérő érkezik, otthonos teljhatalmát fitogtatja. Az elviselhetetlen házi zsarnok brutális, nyílt színi megsemmisítése után az addig fenntartott rend is megváltozik, és a gyermekek a családanya örökébe lépnek.
Pintér Béláék attól azok, akik, hogy ezt az egyszerű történetet egy máshonnan jövő környezetbe illesztik. Japánra hajaz itt minden, a színtér zöldes, narancssárgás háttere, a Kéménczy Antal zenei rendező által a színpadra alkalmazott komoly- és népzenei motívumokkal teletűzdelt kompozíciója (játsszák: Molnár Krisztina, Pass Andrea, Kelemen Lajos, Kéménczy Antal, Veér Mátyás), Tamás Gábor egyszerű, ízléses díszlete, japánszerű étkek, szaké, kölyökszaké. A családi eseménysor Budán, az első kerületben játszódik, de azzal, hogy a szerző a magyar helyébe a japánt illeszti be, egy sor gegnek nyílt utat ad a darabban.
A környezetemben levő, már tapasztalt pintérbélás nézők elmondása és a látottak alapján, ez a Társulat sajátos látásmódjának forrása, hogy többféle kultúrát és minőséget kever egybe, a giccset az autentikussal (inkább annak is a felskiccelt alakjával).
A Társulat még ezen is túl megy és megfordítja a nembeli szerepeket, a férfiak női ruhákba öltöznek, a nők bajuszt ragasztanak, és nadrágot hordanak (kivétel Quitt László ágyékkötős, hajpántos eunuch házi csicskása). Külön figyelemreméltó Benedek Mari nyolcvanas éveket idéző jelmezei, ahogy az ízléstelent kellő ízléssel teszi a gúny tárgyává (pl. Mónika egyedülálló garbós, szoknyás kollekciója).
A másfélórás, feszes tempójú darab abszolút főszereplője Yamamoto Kovács Gézáné Faragó Zsuzsa, a démoni családanya bőrébe bújt Pintér Béla (aki később bajuszt ragasztva hiszékeny rendőrként tér vissza). A darab egyértelműen rá épül, ahogy a társulat is. Remekül csinálja, amit csinál, olykor még nevetek is. A többi szereplő (Friedenthal Zoltán, Quitt László, Roszik Hella, Szalontay Tünde, Szamosi Zsófia, Thuróczy Szabolcs) játékával sincs semmi baj, otthonosan mozognak ebben a kevert stílusban.
Az egyedülálló légkört teremtő élő zene, vicces ének és táncjelenetek, a színpadi látvány és az egymásra halmozódó poénok érdekes élményben részesítenek, csak épp nem értem mire megy ki a játék. Az első pintérbélás találkozásom nem aratott nálam teljes sikert, a (mélyebb) tartalom számomra hiányzott az összképből. A Társulat által teremtett szürreális világ az igazi tartalom hiányában kicsit egy Laár pour L’art-os gegparádéra emlékezetet engem.

(VIII. POSzT; 2008. június 8., 20 óra; Kamaraszínház)



(fotók: Simarafoto- http://www.poszt.com/)

Nincsenek megjegyzések: