Az előadás előtt, miközben a nézők szállingóznak be a nézőtérre, a négy pizsamába, illetve kombinéba öltözött színész üdvözli az érkezőket, segédkeznek a nézőket a kezükben szorongatott jegyen feltűntetett sorszám szerint elrendezni. Ez a kedves gesztus az előadással mélyebb értelmet is nyer. Mielőtt mi lehetnénk a megfigyelők, megfigyeltek leszünk.
Az előadás során a négy szereplő nyilvános gyónásának lehetünk fül- és szemtanúi. A korunkat jellemző valóság show-k kibeszélősdijétől eljutunk a lélek legmélyéig, a helyzetből adódó humort néma csend váltja fel. Bennem efféle érzések kavarogtak az előadás során.
A minimalista színpadon négy mikrofonállványt látunk, egy kicsit hátrébb egy erős fényű lámpa alatta egy fehér műanyag széket. Először Móni (Béres Márta) ül a székbe, hogy beszéljen valamiről. A másik három színész hangja hátunk mögül, a nézőtérről valahonnan hangzik fel, elkezdődik a kérdezz-felelek játék. A szende szűz kinézetű Móni túl szépnek és okosnak tartja magát, aki katolikus táborokba jár. Szűznek tartja magát, miközben fekete selyemkombinéban, aranyszínű, magassarkú szandálban, élénk vörösesen kirúzsozott szájjal kihívó jelenség, akire mindig rá kell szólni, hogy a kezét az öléből vegye ki. Móniról kiderül, hogy korántsem ártatlan, rendszeresen maszturbál és az egyik táborozás eredményét is művi úton kellett megszakítania. A többiek száj szappannal történő kimosásával büntetik őt.
Erős felütés az első vallatás. A néző egyre kényelmetlenebbül érzi magát a sorok között, és örül, hogy sokadmagával részese a látottaknak. (Kisebb térben, kevesebb nézővel még erősebb lenne az előadás, persze a komfort érzetünket ezzel egyenes arányban egyre inkább elveszítenénk).
Tibor (Mészáros Árpád) munkahelyi gondjairól akar beszélni nekünk: Arról, hogy beárulta a főnökét, amiért rajta kapta annak fiát, hogy a férfimosdóban onanizált. Úgy érzi jól cselekedett, pedig lelkiismeret-furdalást érez. Tibor fő bűne az, hogy mindenkinél többre tartja magát. Egy szeretethiánytól szenvedő merev ember Ő, aki bevallása szerint jó családapa és férj. Tibor a vallomása égén alsónadrágra vetkőzik, és egy hosszában félbevágott hordóba kuporodik össze, mint egy magzat az anyaméhben. A megújulás vágyát a tisztulás képe követi: vízbe mártott lepedővel korbácsolják meg.
A Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Pilinszky János „Urbi et orbi” a testi szenvedésről című színművét dolgozta fel, a színlap szerint Pilinszky János színművét fokozatosan mellőzve. Pilinszky életműve a folyamatos istenkeresésről tanúskodik, Isten létezése és nem létezése közötti folytonos őrlődésről.
Az előadás első felében az improvizatív jelleg a mai szöveg dominál, és az alcím szerinti önmeghatározással ellentétben az előadásba Pilinszky szövege fokozatosan lép be (természetesen ha a darab felől nézzük az összképet, akkor az elhagyás dominál).
A négy szereplő először némán, majd énekelve mutatja el az isteni kapcsolatteremtés igényét. A gyónás Isten és Ember közötti kérdezz-felelek, a bűn és a bűnhődés a lélekben zajlik, amit mi kívülállók látunk az a megszégyenülés, a városnak és a világnak szétkürtölt bűnelkövetés.
Az előrehaladtában egyre komorabbá váló előadásban a tanár Zoltánról (Mikes Imre Elek) kiderül, hogy szerelme egy 12 éves lányhoz fűződik, és érdeklődése a lány iránt nem mondhatni plátóinak. Pedofíliáját nyilvános megszégyenítéssel büntetik: először egy vibrátort kell a szájába venni, majd lánccal fedik el szemét, száját, fülét.
A vörös lábbelit és vörös hálóinget viselő Zsuzsi (Erdély Andrea) mániákus faszimádó, elhallgatja férje elől kurválkodását, de nem pénzért csinálja, hanem – bevallás szerint – szeretet ad mindenkinek. A végén az büntetésről szóló látomásait üvölti a mikrofonba (sajnos a rikoltást az érthetetlenségig torzítja a mikrofon).
A színészek jelenléte nagyon erős, bár egy kis aránytalanságot éreztem. A nők valahogy sokkal bátrabban játszottak, mint a férfiak, persze az is lehet, hogy ez rendezői koncepció volt (az öltözékük mondjuk erről árulkodik).
A másik önmeghatározás szerint Urbán András Urbi et orbi-ja műfajilag „verbális textuális oralitás”. Az elmondott, a kiüvöltött szenvedés négyes példája az előadás, ahol egy létező, megírt szöveg mögül egy egészen új réteg hámlik le az alkotók kezei között.
Az előadás azzal, hogy az improvizatív hangtól átbillen a Pilinszky szöveg felé, kezd kissé távolodni a nézőtől. Szerencsére ez csak rövid ideig tart, és a végén ismét közel kerül hozzánk. Zsuzsi „korbácsol meg” kiáltása után elsötétül a szín, és a nézők (de inkább beszélek csak a magam nevében) percekig csak némán ülünk a helyünkön, a taps is csak kötelességből megy. Nem azért, mert nem érdemlik meg, csak annyira nem odaillő.
Az előadás összességében nagyon erős a véleményem szerint, legalábbis rám erősen hatott. Bár akad néhol egy-két laposabb pillanat, de még visszatér az eredeti útra, mielőtt félre vinne. Él bennem egy-két erősen megkomponált kép a végéről. A feketesötétbe burkolózott színpadon álló négy színész mozdulatlanná merevedő képe, és az előadás felező, „csingilingi” dal.
Az előadás során a négy szereplő nyilvános gyónásának lehetünk fül- és szemtanúi. A korunkat jellemző valóság show-k kibeszélősdijétől eljutunk a lélek legmélyéig, a helyzetből adódó humort néma csend váltja fel. Bennem efféle érzések kavarogtak az előadás során.
A minimalista színpadon négy mikrofonállványt látunk, egy kicsit hátrébb egy erős fényű lámpa alatta egy fehér műanyag széket. Először Móni (Béres Márta) ül a székbe, hogy beszéljen valamiről. A másik három színész hangja hátunk mögül, a nézőtérről valahonnan hangzik fel, elkezdődik a kérdezz-felelek játék. A szende szűz kinézetű Móni túl szépnek és okosnak tartja magát, aki katolikus táborokba jár. Szűznek tartja magát, miközben fekete selyemkombinéban, aranyszínű, magassarkú szandálban, élénk vörösesen kirúzsozott szájjal kihívó jelenség, akire mindig rá kell szólni, hogy a kezét az öléből vegye ki. Móniról kiderül, hogy korántsem ártatlan, rendszeresen maszturbál és az egyik táborozás eredményét is művi úton kellett megszakítania. A többiek száj szappannal történő kimosásával büntetik őt.
Erős felütés az első vallatás. A néző egyre kényelmetlenebbül érzi magát a sorok között, és örül, hogy sokadmagával részese a látottaknak. (Kisebb térben, kevesebb nézővel még erősebb lenne az előadás, persze a komfort érzetünket ezzel egyenes arányban egyre inkább elveszítenénk).Tibor (Mészáros Árpád) munkahelyi gondjairól akar beszélni nekünk: Arról, hogy beárulta a főnökét, amiért rajta kapta annak fiát, hogy a férfimosdóban onanizált. Úgy érzi jól cselekedett, pedig lelkiismeret-furdalást érez. Tibor fő bűne az, hogy mindenkinél többre tartja magát. Egy szeretethiánytól szenvedő merev ember Ő, aki bevallása szerint jó családapa és férj. Tibor a vallomása égén alsónadrágra vetkőzik, és egy hosszában félbevágott hordóba kuporodik össze, mint egy magzat az anyaméhben. A megújulás vágyát a tisztulás képe követi: vízbe mártott lepedővel korbácsolják meg.
A Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Pilinszky János „Urbi et orbi” a testi szenvedésről című színművét dolgozta fel, a színlap szerint Pilinszky János színművét fokozatosan mellőzve. Pilinszky életműve a folyamatos istenkeresésről tanúskodik, Isten létezése és nem létezése közötti folytonos őrlődésről.Az előadás első felében az improvizatív jelleg a mai szöveg dominál, és az alcím szerinti önmeghatározással ellentétben az előadásba Pilinszky szövege fokozatosan lép be (természetesen ha a darab felől nézzük az összképet, akkor az elhagyás dominál).
A négy szereplő először némán, majd énekelve mutatja el az isteni kapcsolatteremtés igényét. A gyónás Isten és Ember közötti kérdezz-felelek, a bűn és a bűnhődés a lélekben zajlik, amit mi kívülállók látunk az a megszégyenülés, a városnak és a világnak szétkürtölt bűnelkövetés.
Az előrehaladtában egyre komorabbá váló előadásban a tanár Zoltánról (Mikes Imre Elek) kiderül, hogy szerelme egy 12 éves lányhoz fűződik, és érdeklődése a lány iránt nem mondhatni plátóinak. Pedofíliáját nyilvános megszégyenítéssel büntetik: először egy vibrátort kell a szájába venni, majd lánccal fedik el szemét, száját, fülét.
A vörös lábbelit és vörös hálóinget viselő Zsuzsi (Erdély Andrea) mániákus faszimádó, elhallgatja férje elől kurválkodását, de nem pénzért csinálja, hanem – bevallás szerint – szeretet ad mindenkinek. A végén az büntetésről szóló látomásait üvölti a mikrofonba (sajnos a rikoltást az érthetetlenségig torzítja a mikrofon).
A színészek jelenléte nagyon erős, bár egy kis aránytalanságot éreztem. A nők valahogy sokkal bátrabban játszottak, mint a férfiak, persze az is lehet, hogy ez rendezői koncepció volt (az öltözékük mondjuk erről árulkodik).A másik önmeghatározás szerint Urbán András Urbi et orbi-ja műfajilag „verbális textuális oralitás”. Az elmondott, a kiüvöltött szenvedés négyes példája az előadás, ahol egy létező, megírt szöveg mögül egy egészen új réteg hámlik le az alkotók kezei között.
Az előadás azzal, hogy az improvizatív hangtól átbillen a Pilinszky szöveg felé, kezd kissé távolodni a nézőtől. Szerencsére ez csak rövid ideig tart, és a végén ismét közel kerül hozzánk. Zsuzsi „korbácsol meg” kiáltása után elsötétül a szín, és a nézők (de inkább beszélek csak a magam nevében) percekig csak némán ülünk a helyünkön, a taps is csak kötelességből megy. Nem azért, mert nem érdemlik meg, csak annyira nem odaillő.
Az előadás összességében nagyon erős a véleményem szerint, legalábbis rám erősen hatott. Bár akad néhol egy-két laposabb pillanat, de még visszatér az eredeti útra, mielőtt félre vinne. Él bennem egy-két erősen megkomponált kép a végéről. A feketesötétbe burkolózott színpadon álló négy színész mozdulatlanná merevedő képe, és az előadás felező, „csingilingi” dal.
(VIII. POSzT; 2008. június 7., 17 óra; Kamaraszínház)(fotók: Simarafoto- http://www.poszt.com/)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése