(fotó: Erdély Mátyás; www.poszt.com)Ami után az ember nagyon vágyakozik, néha csalódást okoz. Sokszor megéltem ezt már. Miután sikerült a Frankenstein-tervre nagy nehezen egy jegyet szereznem, tartottam attól, hogy hasonlóképp fogok járni. Majd azt mondhatom, ezért volt az a nagy cécó? Szerencsére nagyon nem így jártam, de nagyon nem.
Mary Shelley Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című rémdrámáját Kenneth Branagh filmjének magyarországi premierje után olvastam el. Addig Frankensteint csak béna horrorfilmek gonoszaként ismertem. Mary Shelley könyvét ugyan nem tartom nagy irodalmi alkotásnak, de a benne boncolgatott téma érdekes alapanyag. Valószínűleg a leginkább filmrendezőként ismert Mundruczó Kornél és a neves filmteoretikus-dramaturg Bíró Yvette is a történetben rejlő lehetőségeket ismerte fel, amikor neki álltak a Frankenstein-terv megkreálásának.
A regény szerint a nagyravágyó genfi fiatalember Victor Frankenstein az Ingolstadtban eltöltött egyetemi évei alatt természettudományos kísérletei alatt halott húsból élő szervezetet alkot. A teremtő azonban az összefoltozott csúnyaság láttán maga is elszörnyed, és a kreatúrát magára hagyja. A kreatúrát kiveti mássága miatt az emberiség, ezért a teremtő ellen fordul, bosszút fogad, és a végén együtt pusztul teremtő és teremetett.
Mundruczó Kornél azonban nem lenne az, aki, ha egyszerűen színpadra alkalmazta volna Mary Shelley regényét. A történetben rejlő kérdéseket több síkon mozgatta meg, és egyedülálló előadást alkotott gárdájával.
A néző, amint beérkezik a Király utca 24. szám alatti volt Zálogházba (eredeti helyen az Orczy kertbeli a Konténerbe), mintha nem is színházba érkezne. Monori Lili és Derzsi János beszélgetnek, mialatt a nézők szállingóznak be a terembe. Amint a nézők elfoglalják a helyüket, hangosabban beszélgetnek, de ugyanazon a hangsúlyon, ahogy színpadon kívül. Ezt az előadást nem is lehetett volna hitelesen színpadon eljátszani.
F. Viktor (Rába Roland) kiszól a nézőkhöz: most tulajdonképpen egy castingon vagyunk, ami azért is nyilvános, mert Ő így pályázati pénzekhez könnyebben hozzá tud jutni. Ő egy Ábrahám történetet akar filmre venni, egy magyar filmet a társadalom alsóbb osztályáról, és most a szereplőket keresi. Bejönnek statiszták, akiknek nevetniük, sírniuk kell utasításra, aztán beérkezik Frecska Rudolf, a „szörny”, aki nem csinál semmit, csak van. A castingot vezető rendezőnek ez elég, és a kamerával jelenetet akar elpróbáltatni Frecskával és Kiss Ágotával, aki Derzsi János Árgyelán Péterének lánya. Az egykori zálogházban elhelyezett képernyőkön látjuk, mi történik a külső helyszínen. A kamera egyszer csak a földön hever és itt elkezdődik az előadás maga.
A fiú anyja Monori Lili Árgyelánnéja és kiderül az is, hogy a Rába Roland „teremtője” az apa. A fiú egy éjszaka következménye, az amúgy homoszexuális apa erről mit sem tudott, az anyának meg nem kellett a teremtmény, három hónaposan intézetbe adta. A fiú visszatért, feleséget akar, szeretet után áhítozik. Az anya az új férjétől született, értelmileg szegény, mellrákos lányát akarja a fiúhoz hozzáadni. Amikor a lány megijed, és elszalad, a fiú leszámol mindenkivel. A történetet látjuk és Spolarics Andrea rendőr őrmesterének tolmácsolásában is halljuk.
Az előadás átlépi színház és film, teremtett és létező valóság határait. A szöveg a próbákon alakult ki és lett viszonylag állandóvá, így lett az előadás „a próba valóságából megszülető konstruált valóág.” Mundruczó elmondása szerint ehhez Ő már nem tesz hozzá semmit, lassan kivonul a háttérből, és a mű éli a maga életét. A teremtő elhagyja a kreatúrát.
A színészek nagyon erősek, külön ki kell emelnem Monori Lilit, aki Mundruczó egyik kedvence. Ő valahogy túllépett azon a színészeten, amit a kőszínházi stilizált légkör teremt. Annyira valóságos a jelenléte, hogy már eszembe sem jut az, hogy Ő „színészkedik” vagy, hogy Ő „szerepben” van. Elhiszem, hogy Ő valóban Argyelánné, az a rendkívül racionális nő, aki néha ételt oszt az ajtón keresztül a nyugdíjasoknak, olykor régi ismerősének a tulajdonát kiadja casting lebonyolítására, olykor meg nemrég szülött fiát intézetbe dugja. Derzsi János is hasonlóan súlyos a szerepében. Fizimiskáját akárha baltával szabták volna, egy tini horrorban a kreatúrát akár Ő is játszhatná. Lánya halála után szótlanul összetör pár széket, majd elmegy a kocsmába levezetni a történetet. A környezetéből kiemelkedni képtelen rendező, Rába Roland első félórás castingja nagyon vicces, Stork Natasa Natasaja (ilyenből még vagy egy tucat van a főiskolán) hihetetlenül természetes a félénk, megalázkodó asszisztens szerepében. Wéber Katát az Asztalizene Almája után nagyon érdekes volt látni Magdikaként (az Ő szerepét olykor Mezei Kinga játssza), az edzőgép ülésén elejtett eufórikus tánca az egyik legjobb jelenete az előadásnak. Frecska Rudolf annyira valódi, hogy csak ámulok, tényleg nem csinál semmit, csak van. Tekintete akkor a legmeggyőzőbb, ha nem mond semmit.
Ez az előadás valakinek vagy nagyon tetszik, vagy nagyon nem. Én vevő vagyok az ilyenre, és nem azért, mert sikk, hanem mert számomra tényleg működött ez az átjárás, és elindította agyamban a gondolatfolyamatot. Mennyiben is vagyunk felelősek azért, amit teremtünk, és hogy ez a felelősség maga a szeretet. Az meg már egy külön intellektuális réteg, hogy a teremtő és teremtett viszonya a műalkotás és a szerző vonatkozásában is létrejön.
Elsősorban a szokatlan eszköztárral dolgozó színészek köszönhetően egy a színházat, filmet egybegyúró kevert műfajú alkotás jön létre, amelyben van valódi szar, dugás, pisi, hétköznapi szörnyek, és mindez a köznyelv természetességével szól felénk.
A „szörny” az előadás végén az oldalt felakasztott táskákat osztja szét, mindegyikről külön-külön megkérdezi, hogy kié, majd a szereplők eléneklik, hogy I can’t get no satisfaction. Én az előadás látva megkaptam.
Mary Shelley Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című rémdrámáját Kenneth Branagh filmjének magyarországi premierje után olvastam el. Addig Frankensteint csak béna horrorfilmek gonoszaként ismertem. Mary Shelley könyvét ugyan nem tartom nagy irodalmi alkotásnak, de a benne boncolgatott téma érdekes alapanyag. Valószínűleg a leginkább filmrendezőként ismert Mundruczó Kornél és a neves filmteoretikus-dramaturg Bíró Yvette is a történetben rejlő lehetőségeket ismerte fel, amikor neki álltak a Frankenstein-terv megkreálásának.
A regény szerint a nagyravágyó genfi fiatalember Victor Frankenstein az Ingolstadtban eltöltött egyetemi évei alatt természettudományos kísérletei alatt halott húsból élő szervezetet alkot. A teremtő azonban az összefoltozott csúnyaság láttán maga is elszörnyed, és a kreatúrát magára hagyja. A kreatúrát kiveti mássága miatt az emberiség, ezért a teremtő ellen fordul, bosszút fogad, és a végén együtt pusztul teremtő és teremetett.Mundruczó Kornél azonban nem lenne az, aki, ha egyszerűen színpadra alkalmazta volna Mary Shelley regényét. A történetben rejlő kérdéseket több síkon mozgatta meg, és egyedülálló előadást alkotott gárdájával.
A néző, amint beérkezik a Király utca 24. szám alatti volt Zálogházba (eredeti helyen az Orczy kertbeli a Konténerbe), mintha nem is színházba érkezne. Monori Lili és Derzsi János beszélgetnek, mialatt a nézők szállingóznak be a terembe. Amint a nézők elfoglalják a helyüket, hangosabban beszélgetnek, de ugyanazon a hangsúlyon, ahogy színpadon kívül. Ezt az előadást nem is lehetett volna hitelesen színpadon eljátszani.
F. Viktor (Rába Roland) kiszól a nézőkhöz: most tulajdonképpen egy castingon vagyunk, ami azért is nyilvános, mert Ő így pályázati pénzekhez könnyebben hozzá tud jutni. Ő egy Ábrahám történetet akar filmre venni, egy magyar filmet a társadalom alsóbb osztályáról, és most a szereplőket keresi. Bejönnek statiszták, akiknek nevetniük, sírniuk kell utasításra, aztán beérkezik Frecska Rudolf, a „szörny”, aki nem csinál semmit, csak van. A castingot vezető rendezőnek ez elég, és a kamerával jelenetet akar elpróbáltatni Frecskával és Kiss Ágotával, aki Derzsi János Árgyelán Péterének lánya. Az egykori zálogházban elhelyezett képernyőkön látjuk, mi történik a külső helyszínen. A kamera egyszer csak a földön hever és itt elkezdődik az előadás maga.A fiú anyja Monori Lili Árgyelánnéja és kiderül az is, hogy a Rába Roland „teremtője” az apa. A fiú egy éjszaka következménye, az amúgy homoszexuális apa erről mit sem tudott, az anyának meg nem kellett a teremtmény, három hónaposan intézetbe adta. A fiú visszatért, feleséget akar, szeretet után áhítozik. Az anya az új férjétől született, értelmileg szegény, mellrákos lányát akarja a fiúhoz hozzáadni. Amikor a lány megijed, és elszalad, a fiú leszámol mindenkivel. A történetet látjuk és Spolarics Andrea rendőr őrmesterének tolmácsolásában is halljuk.
Az előadás átlépi színház és film, teremtett és létező valóság határait. A szöveg a próbákon alakult ki és lett viszonylag állandóvá, így lett az előadás „a próba valóságából megszülető konstruált valóág.” Mundruczó elmondása szerint ehhez Ő már nem tesz hozzá semmit, lassan kivonul a háttérből, és a mű éli a maga életét. A teremtő elhagyja a kreatúrát.A színészek nagyon erősek, külön ki kell emelnem Monori Lilit, aki Mundruczó egyik kedvence. Ő valahogy túllépett azon a színészeten, amit a kőszínházi stilizált légkör teremt. Annyira valóságos a jelenléte, hogy már eszembe sem jut az, hogy Ő „színészkedik” vagy, hogy Ő „szerepben” van. Elhiszem, hogy Ő valóban Argyelánné, az a rendkívül racionális nő, aki néha ételt oszt az ajtón keresztül a nyugdíjasoknak, olykor régi ismerősének a tulajdonát kiadja casting lebonyolítására, olykor meg nemrég szülött fiát intézetbe dugja. Derzsi János is hasonlóan súlyos a szerepében. Fizimiskáját akárha baltával szabták volna, egy tini horrorban a kreatúrát akár Ő is játszhatná. Lánya halála után szótlanul összetör pár széket, majd elmegy a kocsmába levezetni a történetet. A környezetéből kiemelkedni képtelen rendező, Rába Roland első félórás castingja nagyon vicces, Stork Natasa Natasaja (ilyenből még vagy egy tucat van a főiskolán) hihetetlenül természetes a félénk, megalázkodó asszisztens szerepében. Wéber Katát az Asztalizene Almája után nagyon érdekes volt látni Magdikaként (az Ő szerepét olykor Mezei Kinga játssza), az edzőgép ülésén elejtett eufórikus tánca az egyik legjobb jelenete az előadásnak. Frecska Rudolf annyira valódi, hogy csak ámulok, tényleg nem csinál semmit, csak van. Tekintete akkor a legmeggyőzőbb, ha nem mond semmit.
Ez az előadás valakinek vagy nagyon tetszik, vagy nagyon nem. Én vevő vagyok az ilyenre, és nem azért, mert sikk, hanem mert számomra tényleg működött ez az átjárás, és elindította agyamban a gondolatfolyamatot. Mennyiben is vagyunk felelősek azért, amit teremtünk, és hogy ez a felelősség maga a szeretet. Az meg már egy külön intellektuális réteg, hogy a teremtő és teremtett viszonya a műalkotás és a szerző vonatkozásában is létrejön.Elsősorban a szokatlan eszköztárral dolgozó színészek köszönhetően egy a színházat, filmet egybegyúró kevert műfajú alkotás jön létre, amelyben van valódi szar, dugás, pisi, hétköznapi szörnyek, és mindez a köznyelv természetességével szól felénk.
A „szörny” az előadás végén az oldalt felakasztott táskákat osztja szét, mindegyikről külön-külön megkérdezi, hogy kié, majd a szereplők eléneklik, hogy I can’t get no satisfaction. Én az előadás látva megkaptam.
[VIII. POSzT; 2008. június 11. 18 óra 30 perc; Király utca 24. (volt zálogház)]
(fotók: FoTóth; www.poszt.com)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése