2008. június 30., hétfő

VIVA ESPANA avagy Linekernek ezúttal nem volt igaza, és mégis.

A június kétévente a fociról szól, vagy Európa vagy a Világ legjobbjai jönnek össze hetedhét határról, hogy eldöntsék ki lesz a bajnok. Gyerekkorom óta lázas figyelemmel kísérem a legnépszerűbb sportág küzdelmeit, legyen az a klubcsapatok nemzeti vagy nemzetközi viadalai, vagy a nemzeti tizenegyek párharcai.
Az évek folyamán aztán a lelkesedés elhagyta először a magyar bajnokikat, majd lassan a külföldi elitbajnokság mindennapos és a nemzetközi kupaküzdelmek hétről-hétre történő figyelemmel kísérését. Nem állítom, hogy az utóbbiak egyáltalán nem érdekelnek, de nem követem az aktuális eseményeket kellő intenzitással. A nemzeti válogatottak nagy viadalai azonban valóban a futball nagy ünnepei, közülük is az Európa-bajnokságok állnak közelebb hozzám. Ugyan a VB-n számos remek afrikai, ázsiai és dél-amerikai csapattal is találkozhatunk, de kontinensünk döntője az eddig tapasztaltak alapján mindig látványosabb, izgalmasabb küzdelmeket hozott.
Számos velem egykorú barátom az 1986-os mexikói világbajnokságtól számolja személyes focitörténelmét, valakik még az 1984-es francia rendezésű EB-re is emlékeznek. Érdeklődésem a foci iránt 1988-ban, a németországi EB-re datálódik. A mexikói VB-ről csak arra emlékszem, hogy zöld felületen emberek rohangálnak és egy labdát kergetnek, de fogalmam sincs a csapatokról, és mindig apám karjában cipel az ágyamba este, miután a szülői fekhelyen elalszom a meccsek alatt.
Amióta emlékszem, de legalábbis az 1988-as KEK döntő óta a Barcelona és a spanyol válogatott a kedvenceim (klubcsapat szinten a nagy rivális – a még Hugo Sanchezzel felálló – Real Madrid volt a kedvencem, mint a bátyót utánzó kisöcsnek). Bár szurkoltam én annak idején a Völler-Klinsmann ék párral felálló német csapatnak, a nyári szünidőről beugorva győző dánoknak, a 94-es brazil csapatnak, és mindenkinek, akik az olaszok ellen játszott, ők csak akkor jöhettek szóba, ha a spanyolok nem voltak a pályán.
Spanyolország nemzeti válogatottja 1964-ban nyerte el az akkor még hivatalosan Európai Nemzetek Kupájának nevezett tornát, majd 1984-as EB-n a döntőben hasaltak el a Michel Platini vezette, hazai pályán lehengerlően játszó franciák ellen. Utána az égvilágon semmi, még a legjobb négy közé sem tudtak kerülni egyetlen világeseményen sem, pedig Európa talán legjobb bajnokságának tartott Primera División rengeteg elsőrangú spanyol játékost termelt ki, még akkor is, amikor a Bosman rendeletnek köszönhetően egész Európát, így a spanyol klubcsapatokat is elözönlötték a légiósok. Csak néhányat említve, a teljesség igénye nélkül: Butragueño, Michel, Camacho, Zubizaretta, Hierro, Guardiola, Luis Enrique, Raúl, Morientes, és még lehetne folytatni a sort. Minden egyes nagy torna előtt a játék erejükre figyelemmel esélyesnek kiáltották ki őket, aztán a csoportkörben vagy legkésőbb a negyeddöntőben mindig elvéreztek.
Az idei svájci-osztrák közös rendezésű EB előtt is a torna talán legnagyobb esélyesének kiáltották ki a spanyol labdarúgó-válogatottat. Legyintettem egyet, nem hittem benne. A csoport meccseken megint lehengerlőek voltak, de tudtam ez az olaszok ellen nem jelenthet semmit, szükség volt is egy jó adag szerencsére, hogy a világbajnok olaszok az antifutballjukkal együtt hazaküldjék. Nagy örömömre, a meglepetésre a négy közé jutó kiváló orosz foci megadta magát nekik az elődöntőben, de következett a németek elleni döntő. A Nationalelf egy nem túl huszáros csoportból (Horvátország, Lengyelország és a házigazda Ausztria társaságából) második helyen verekedték túl magukat, majd a címre is esélyes Portugália egész meccses emlékezetkiesését kihasználva már a négy között voltak. Az egész tornán állandóan – mint egy Szfinszk – a poraiból újjáéledő török csapatot búcsúztatták el, akik már nem bírták elviselni az eltiltások és sérülések miatt kieső játékosok hiányát. A németek – a véleményem szerint – úgy jutottak Európa döntőjébe, hogy nem tartoznak a két legjobb képességű csapat közé. Gary Lineker híres mondását hangoztatta mindenki: A futball egyszerű játék, 22 ember kergeti a labdát 90 percen keresztül, és a végén mindig a németek nyernek. A tétel valóban sokszor nyert erősítést. A német elszántság és gőzhenger sokszor a rossz játékot is eredményesen képes volt az akadályokon tovább vinni.
A jelenleg a BBC szakkommentátoraként dolgozó egykori futballista korábbi önmagának ellentmondva a döntő előtt a spanyol válogatottat tartotta esélyesebbnek a Nationalelffel szemben. Három hete még nem reméltem, hogy kedvenceimet a döntőben láthatom, de most szurkolóként nem tudtam ennyivel megelégedni. Ritka izgalmas meccsen a spanyolok lefocizták a németeket, igazi esélyt nem adva nekik, és csak a spanyol foci sajátságosságának köszönhetően nem kaptak újabb gólokat Ballackék. Az egész tornát végignézve Torresék nyújtották a legkiegyensúlyozottabb teljesítményt, egyszer sem kaptak ki. Hiába voltak annyira meggyőzőek a portugálok és a hollandok az elején, elvéreztek. Egy kicsit sajnálom is, hogy ők nem jutottak be a legjobb négy közé, mert véleményem szerint, ott lett volna a helyük. Minden nagy tornán vannak ilyen és ehhez hasonló meglepetések, amikor a Góliátok betliznek, és a Dávidok parittyáznak. Kétszeresen örülök. Nyertek a spanyolok, a kedvenceim, és nyertek a spanyolok, akik művészi síkon csinálják a futballt. Ők azok, akik olykor belehalnak a szépségbe, de – úgy látszik – olykor eredményesek is tudnak lenni.


(foto: http://www.nemzetiport.hu/; jeges-varga)

Nincsenek megjegyzések: