2010. február 22., hétfő

Cormac McCarthy: Az út, Magvető, Budapest, 2010

A könyvpiac év eleji uborkaszezonjára időzítette a Magvető Kiadó Cormac McCarthy Pulitzer-díjas művének, Az út című regénynek a megjelentetését, amelyből John Hillcoat forgatott filmet. A filmadaptációt valamikor tavasszal tűzik műsorukra a magyar mozik, de a torrent program segítségével én már most megnézhettem azt.
Két alak botorkál a pernye lepte holt földön. Egy férfi és egy fiú, apa és fia. Délnek tartanak, északról jönnek. Világégés utáni világban járnak, ahol a pusztulás okai ismeretlenek előttünk. Nem is a világvége kiváltó oka a hangsúlyos, hanem a hogyan tovább lüktető kérdésének megválaszolhatatlansága. A növényzet kipusztult, az állatok eltűntek a föld színéről, az emberek egyre inkább fogyatkoznak. Hogy mi történhetett a világ pusztulása után, csak sejthetjük, de felfogni aligha vagyunk képesek. Amikor az emberek már nem találtak elég élelmet, egymást kezdték el fogyasztani. Felütötte a fejét a kannibalizmus, mint az anyagba ragadt élethez ragaszkodás kétségbeesett utolsó gaztette.
A regény két fő alakja, egy feleséget és anyát vesztett csonka család, aki a teljes reményvesztettség elől menekülnek, bízva a reményben, meghazudtolva a látszat adta tényeket. Magukat a tűz hordozóinak mondják. Tudjuk, a remény hal meg utoljára, de ez az optimista életszemlélet gyakorlata kőkemény akadályokba ütközhet a kiüresedett univerzumban.
Az egész világ hajléktalan. A tulajdoni viszonyok felborultak, senkinek sincs szüksége lakóingatlanra, sőt egyenesen veszélyes a négy fal között maradás, mert bármikor az emberségüket feladott farkasok martalékává válhat az, aki túl feltűnő. Az emberi szívbe belehasít a kőhideg szél, nincs egy reményt adó napsugár sem a szürke égen. Miben bízhat az ember e vidéken? Mi hajthatja előbbre napról-napra? A nő, az anya már feladta, nem akart tovább e világ részese lenni. Ha rajta múlt volna, a fiút is magával viszi. A gyermek, a fiú sosem ismerte az egykorvolt világot, ő a világégés utáni kor szülötte. Ő a tűz, amely fellobbanthatja újra a tartalmat adó szeretetet a kietlen vidéken.
McCarthy regénye erről a reményteli, ámde reményvesztett utazásról szól. Sosem tudhatjuk, mi van az út végén, ezért kell az utazást folytatni. Apa és fia folyamatosan úton vannak, lépésről-lépésre vonszolják magukat előre, hátha találnak valami jót e kőtáblába vésett törvény nélküli vidéken. Útjukat a folyamatos élelemkeresés és a rosszaktól való folytonos félelem hatja át. Egyetlen egy golyó van abban a kézi lőfegyverben, amely készen áll bármikor kioltani a fiú életét, arra az esetre, amikor a pokol karmaiból nincs semmiféle kivezető út.
McCarthy már a Véres délkörök hasábjain megfestette a jelenlévő földi poklot az amerikai-mexikói határvidéken. A vörös alkony festette vidéken egyetlen jótét lélek sem fordult meg. A szerző éjsötét apokaliptikus történetében azonban nem hiányzik a jó. A remény jelenvaló, annak folytonos életbentartása a regény hőseinek feladata. Ahogyan az apa örökösen összeszedi a tűzre való fahasábokat, hogy újra élessze a hidegben melegetadó tüzet, a gyermek ugyanúgy újabb és újabb esélyt ad az emberiségnek az eredendő jó meglelésére.
Az út nem a legjobb McCarthy regény, de komorsága ellenére mélységesen szép történet. Nem sok minden történik a műben, de a szerző központozás nélküli, rövid mondataiból érzékletesen rajzolódnak ki a lélek körkörös stációi. Totth Benedek kiváló fordítói munkát végzett, ez az eredeti szöveg ismeretének hiányában is egész nyilvánvaló.
A könyvhöz képest John Hillcoat – az kell, hogy mondjam – nem sokat tesz hozzá a történethez, így a regényből készült film különösen nagy élményt nem nyújt. Holott, ha önmagában az irodalmi mű szövegét nézzük, ügyes adaptáció a film. Minden benne van a filmben, ami a könyvben fontos. Még a szavak, a mondatok is erőteljesen egybeesnek, nem változtattak rajta. A könyv lelke azonban valahogy nem adaptálódott át a filmvászonra.
Az az igazság, hogy fogalmam sincs, mi hiányozhat Hillcoat filmjéből. A színészek jól végezték a rájuk szabott munkát, a látványvilág, az irodalmi műhöz hűen, egészen komor, mégis az egész valahogy nem smakkol. A film végén nem éreztem azt a szívbe markoló katarzist, amit a regény elolvasása után átéltem. Arra gyanakszom, hogy a film az út hosszú csöndjét, a csontig hatoló ridegségét nem tudta eléggé visszaadni. Az apa gondolatai a fekete éjszaka szívébe nem tudtak megjelenni a filmfelvevőn. Ez lehetett a baj.
Jó ellenpélda a tökéletes adaptációra, McCarthy egyik korábbi regénye, a Nem vénnek való vidék. A regény ugyan nem rossz, de messze van a legjobb McCarthy művektől. A Coen fivérek azonban saját maguktól valami olyasmit adtak hozzá az irodalmi műhöz, amely mesterművé tett a filmet, és egy olyan kivételes eset fordult elő, amikor a filmadaptáció tulajdonképpen jobban sikerült, mint maga a regény. Nem mellesleg ez a film tette Cormac McCarthy nevét világszerte ismertté. Többek között ennek is köszönhető, hogy immár harmadik regénye jelenik meg a szerzőnek a Magvető Kiadó gondozásában. Remélem, nem Az út volt az utolsó a sorban.
Az út vége életben tartja a reményt, amelyhez erős hit kell. Ezt csak egy olyan gyermek hordozhatja magában, aki nem ismeri az egykor világot, de erőteljesen vágyakozik utána.



(John Hillcoat: Az út)


(kép: www.est.hu)


2 megjegyzés:

Boguslawski írta...

tudom, hogy egymás mellett üthető a K és az L a billentyűzeten, azért a Pukitzert javítanám :)

jeges-varga írta...

Kösz a figyelmzetetést, javítottam. Nem hiába mondják, hogy több szem többe lát:)