A film történelme számos emlékezetes gengsztertörténetet a magáénak tudhat. Ott van mindjárt Coppola Keresztapa sagája vagy Scorsese bűnfilmjei, de beszélhetnénk akár a hongkongi Szigorúan piszkos ügyek trilógiáról is (amelyből épp Scorsese forgatott gyenge újrát) vagy megemlíthetném Tarantino groteszk macsó világát is. Sorolhatnám persze tovább a bűn idealizált világáról szóló filmeket, de teljesen felesleges.A dán Nicolas Winding Refn alvilágban játszódó trilógiája, a Pusher (Elátkozott város) csak látszólag osztja a fenti bűnfilmek sorsát. Refn ugyanis sokkal inkább az emberi drámára helyezi a hangsúlyt, mintsem a bűn magasztos élettörténetére. Refn filmjei nem a bűn megdicsőülésének folyamatát fogják meg, nem hangsúlyozza a bűnös alvilági figurák helyzetéből adódó elengedhetetlen bukást. A Pusher-trilógia minden egyes része ugyanarról mesél, az ember szerepéről a bűn világában. A három film három különböző alvilági figura főszereplésével egy pillanatot ragad ki azok élethelyzetéből. A történetek elején a főszereplők reményekkel teliek, az adott pillanatban mindenképpen optimistán tekintenek életük folyására, uralják azt a miliőt, amelyben élnek. Később, a történések okszerű, logikus következményeként lassan kicsúszik a talaj a lábuk alól, a fényből a sötétségbe vezet az útjuk. Persze az elbizonytalanodás, a kisiklás nem előzménynélküli, az okok már a múltjukban keresendő. Ebben a világban senki sem lehet olyannyira öntelt, hogy eleve természetesnek vegye azt, hogy számára minden flottul megy. Refn filmjei minden egyes alkalommal a mélypont utáni lenyugvás pillanatában érnek véget, amikor szereplői merev tekintettel egyedül állnak az isteni tekintet előtt. Ezek az arcok sokat mesélnek a maszk mögötti valóságról.
Bár a Pusher-trilógia egyes darabjai ugyanarról mesélnek, mégsem beszélhetünk egymás ismétléséről, mindegyik férfit élete különböző pontján találja meg a kamera. Az első filmben Frank (Kim Bodnia), a díler áll a középpontban. A magányos férfi képtelen normális párkapcsolatot teremteni a droglerakatként (ki)használt prostituált barátnőjével, ám fiatal duhaj éveiben a biznisz egyelőre feledtetni tudja vele magánéleti bénaságait. A bili akkor borul, amikor saját hibájából adódóan adósságba kerül a szerb származású Milonál (Tlatko Buric). A barátság nem helyettesítheti az anyagi javakat ebben a világban. A második történet főszereplője Tonny (Mads Mikkelsen), akit Frank az első részben mellesleg jól helybenhagyott, hiába voltak fiatalkori jó haverok. A férfi a hosszú börtönévek után próbája újrafogalmazni magát a szabad ég alatt. A kinti világ azonban erőfeszítéseire nemleges válaszüzenetet küld egy örökösen elutasító apa és egy rideg exbarátnő személyében. Tonnynak mindeközben a nyakába szakad az apa felelősség váratlan terhe is, így két fronton is bizonyítania kell. Édesapjának az életre termettségét, gyermeke édesanyjának az apaságra való alkalmasságát szeretné megmutatni, azonban egyikük sem kíváncsi rá. A harmadik film főszereplője Milo (ő az egyetlen szereplő, aki mindhárom filmben megjelenik). Az öregedő férfi lánya születésnapi bulijára készül. Stresszel, hogy minden flottul menjen, elvégre egy apától ez várható el. A parti szervezése közben folyamatosan heroin függőségével küzd és a drogkereskedelmi ügyleteit intézi. Milo a számos irányból ránehezedő terhek súlya alatt elveszíti a kontrolt, egy pillantás alatt az atomjaira hullik szét. Milo képtelen túltenni magát azon, hogy telik az a rohadt idő, és kétségbeesésében tombolni kezd, ami a trilógia legbrutálisabb jelenetsorához vezet.
Refn trilógiája nem a fizikai erőszakról szól, sokkal inkább a lélekre súlyosodó terhek tarthatatlanságáról. Bár Refn a trilógia három darabját időben elkülönítve forgatta le (1996, 2004, 2005), a második és a harmadik részt a szerzői pályafutás megújhodásának kényszere szülte, a Pusher három darabja a céltudatos tematika és a markáns stílus okán mégis egységes egészet alkot. A kézi kamerás felvételek, a gyakori közelképek, a színekkel való játék és a nagyon erős színészi játék teremti meg a Pusher különleges atmoszféráját.Sajnos Refn trilógiája nem került be a hazai moziforgalmazásba, csak a Titanic Filmfesztivál szűk körű kiváltságosain kívül csak az internetes letöltések használói találkozhatnak velük. Igazán kár érte, mert a három film egyben valódi filmes csúcsteljesítmény.
Utóirat:Felbuzdulván a fentiek láttán, megnéztem Refn legutóbbi filmjét a Valhalla Rising-et [Felkelő Valhalla (2009)]. A film története szerint, a Félszemű névre keresztelt néma, könyörtelen harcos (Mads Mikkelsen) a vikingek fogságába kerül, ahonnan egy gyerek segítségével megszökik. Később csatlakozik a Szentföldre utazó zsoldos sereghez, akik Isten nevében készülnek Jézus Királyságának visszahódítására. Ám a Szentföldre utazó harcosok sosem nyerhetnek bebocsátást a hősi áldozatok mennyei palotájába, a kisszerűség, az agresszió és végül az őrület valamennyiüket bekebelezi. A Szentföldre hajózó zsoldosok egy hibás igehirdetés áldozatai, a szeretetterjesztést megváltó halálos tisztítótűz nem az üdvelhozást, hanem éppen önmaguk felszámolását eredményezi. A néző Refn víziójában kénytelen-kelletlen a néma harcos tekintetén, érzékein látja a világot, amely az örök erőszak vértengerrel metaforizált apokalipszisét mutatja, ez a világ egy hipnotikus rémálomhoz hasonlít, amely a bármelyik civilizációban rejtőzködő kisiklás eshetőségéről mesél.
A film nyelvezete erősen hallucinogén atmoszférát teremt, így válik Valhalla Rising egy harsány színekben úszó pszichedelikus és csigalassúságú odüsszeiává. A film befogadása, véleményem szerintem, a néző aktuális állapotától függ. Én éjszaka, az elalvás határán néztem meg. Nem a legideálisabb helyzet. Mindenesetre ez is hozzájárult ahhoz, hogy a filmről egy álomszerű képet alkossak. A Valhalla Rising teljesen más atmoszférájú, mint a Pusher, mégis a világunkban rejtőzködő brutalitás és annak magányos hősei egymáshoz közel hozza őket.
(Nicolas Winding Refn: Pusher-trilógia; Valhalla Rising)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése