A színház ereje a néző és a színész egyidejű fizikai jelenvalóságában és az egyszeri, megismételhetetlen pillanatában rejlik. Emiatt sosem szerettem színházi előadásokat televízióban nézni. Az én szememben a színház a képernyőn meghal, ott erejét vesztett, üres dobozként funkcionál. Az utóbbi időkben azonban film és színház határait többen feszegetni kezdik. Elég, ha a dán sztárrendező, Lars von Trier Dogville, illetve Manderley című filmjeire gondolunk, ahol a film egy skiccszerűen díszletelt, steril műteremben kel életre a színészek által.
Mundruczó Kornél kicsit másképp közelítette meg a dolgot, amikor elhíresült krétakörös átiratát, a Nibelung-lakóparkot az utókor számára rögzíteni kívánta. Sajnos a színházi előadást nem volt alkalmam látni, hiszen vidéki polgárként az efféle jóból rendre kimaradok a POSzT ellentételező hatása ellenére is. Térey János művét azonban évekkel ezelőtt befogadtam – sőt mi több házi könyvtáram része is lett – és már akkoriban is egy meglehetősen kiforrott, nagy volumenű alkotásnak tartottam. Mundruczó a már feloszlott Krétakör Társulat tagjaival együtt az egykori színpadi alkotásnak kívánt emléket állítani. Erre pedig a film kiváló eszköz. A rendező a film felöl érkezett a színházba, de fordítva is igaz lehet e tétel, így szerencsére nem azt a kézzelfogható megoldást választotta, miszerint az egyik előadást lefilmezte, hanem megpróbálta a színpadi művet a filmvászonra újrafogalmazni úgy, hogy a lehető legtöbb megmaradjon a színházból. Nem egyszerű vállalkozás, annyi szent. A színház megszületése pillanatában meghal, így a Nibelung-lakópark emlékfa az egyszeri virágzásnak, tulajdonképpen kísérleti film, és mégis több annál. Már a Bárkában rendezett Frankenstein-terv című előadás során – amelyet pécsiként szerencsém volt látni azon kevesek egyikeként, akik a POSzT két előadásának valamelyikére bebocsáttatást nyertek – kiderült, hogy Mundruczó szeret a film és színház határmezsgyéjén tartózkodni, amelyből egészen különleges dolgok születhetnek. A Nibelung esetében is igaz ez, még a filmről vélelmezhetően visszavezethető színházi művön is a filmfertőzés jelei mutatkoznak.
Az irodalmi mű harmadik részéből, a Hagen avagy a gyűlöletbeszéd című befejező epizódból –melynek szerzői műfaji meghatározása: katasztrófajáték – készült színielőadás és film modernkori III. Richard, avagy milyen lenne Shakespeare a 911 után. Mundruczó a színház élő légkörét, a néző és színész testközeli kapcsolatát az arcok premier plánjával próbálja meg helyettesíteni. Az arcok tekintete folyamatosan a kamera objektívére szegeződik, a rendező-nézőre. Kétségünk sem férhet ahhoz, hogy mi vagyunk megszólítva. A kamera mögött az operatőr mellett maga a főnök, a rendező áll. Ő irányítja a nézői tekintetet. Ebben a vonatkozásban Mundruczó lehetőséget ad magának arra, amelyre egy színházi előadás során nincs befolyása: a lényegre hívja fel a néző figyelmét, megzabolázza a közönség kollektív tekintetét. Természetesen erre a film adta szűkös keretek miatt is szükség van, hiszen a néző szeme sokkal többet tud a térből befogni, mint a kamera maga. Egyrészt eszközeiben, másrészt időben is behatárolt a celluloid művészet, agy születik a három és fél órás előadásból majd két órás film.
Roppant érdekes vállalkozás, és nekem a színházi előadás ismeretének hiányában is nagyon tetszett. Persze azt nem tudhatom, hogy ez a körülmény előnyömre szolgált-e vagy sem. Valószínűleg nem is fogom sose megtudni ezt. Annyi bizonyos, hogy tartottam ettől a filmtől, hiszen ahogy a filmben is elhangzik, ez egy színházi előadás, nem lehet filmre vinni. Szerény véleményem szerint, azért valami csak-csak sikerült. Éreztem a mű erejét, ez köszönhető a hihetetlenül erős színészi, színi közösségi jelenlétnek. Nem akarom elhallgatni egyikük nevét sem: Nagy Zsolt, Gyabronka József, Rába Roland, Péterfy Bori, Sárosdi Lilla, Láng Annamária? Csákányi Eszter, Scherer Péter, Somody Kálmán, Bánki Gergely, katona László, Terhes Sándor, Tóth Orsi és Tilo Werner. Legutóbbi a néző idegenvezetőjeként vezeti be az egyes jeleneteket, amelyek a Lipótmezőként elhíresült egykori Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) főépületében kerültek felvételre.
Az OPNI kórtermei, folyósoi, pincerendszere, kápolnája igazi pokoljárta labirintus, amelyet Ágh Márton látványtervező kezemunkája még inkább hangsúlyossá tesz. Lipótmező – e terek láttán – nem az a hely volt, ahová a beutaltak gyógyulni jártak. Wotan világa sem gyógyulhat meg, a darab végére meggyőződhetünk arról, hogy az emberek világa semmi részvétet nem érdemel, így Térey művében sincs senkinek kegyelem. A kapzsiság, a szeretetlenség, mint uralkodó hajlam mindenkit megfertőzött, így elkerülhetetlen a jól ismert Shakespeare-i leszámolás. A színészek a kamera előtti jelenlétet is láthatóan komolyan vették, persze egyúttal izgalmas játék is lehetett a forgatás számukra. Mundruczó jelenleg a Frankenstein-terv filmre vitelén szorgoskodik. Az eredményt állítólag tavasszal láthatjuk. Én kíváncsian várom.
(Sajnálatos, hogy az egykori Krétakör tagjait a kőszínházak nem igazán tudják befogadni, nem tudnak velük mit kezdeni, így amióta Schilling Árpád feloszlatta az intézményt, nem igazán találják a helyüket. Egyenként próbálnak meg tovább lépni, de legfőbb erejük állítólag a társulati együttdolgozásban rejlett. Sajnos én sem láttam tőlük semmit sem. Egyszer a Művészetek Völgyében lett volna alkalmam a Feketeországot megnéznem, de nem tudtam miről van szó, valami elvont, érthetetlen kísérleti vállalkozásnak tituláltam őket, és nem foglalkoztam velük. Utólag tanul az ember. Most már kénytelen vagyok beérni az efféle filmekkel, meg a szétoszlott társulat utólagos lecsapódásaival. Persze azért vannak kivételek, Alföldi például jópáruknak munkát adott a Nemzeti Színházban. Ezért is mondom, lehet nem szeretni Alföldti (korábban én sem kedveltem), de el kell ismerni, hogy tehetséges. Ráadásul, nekem tetszik, hogy a Nemzetit nem egy vízfej intézményként képzeli el, ahol porlepte, konzervatív előadásokat készítenek. Nyit a közönség felé, és utat enged az újnak.)
Mundruczó Kornél kicsit másképp közelítette meg a dolgot, amikor elhíresült krétakörös átiratát, a Nibelung-lakóparkot az utókor számára rögzíteni kívánta. Sajnos a színházi előadást nem volt alkalmam látni, hiszen vidéki polgárként az efféle jóból rendre kimaradok a POSzT ellentételező hatása ellenére is. Térey János művét azonban évekkel ezelőtt befogadtam – sőt mi több házi könyvtáram része is lett – és már akkoriban is egy meglehetősen kiforrott, nagy volumenű alkotásnak tartottam. Mundruczó a már feloszlott Krétakör Társulat tagjaival együtt az egykori színpadi alkotásnak kívánt emléket állítani. Erre pedig a film kiváló eszköz. A rendező a film felöl érkezett a színházba, de fordítva is igaz lehet e tétel, így szerencsére nem azt a kézzelfogható megoldást választotta, miszerint az egyik előadást lefilmezte, hanem megpróbálta a színpadi művet a filmvászonra újrafogalmazni úgy, hogy a lehető legtöbb megmaradjon a színházból. Nem egyszerű vállalkozás, annyi szent. A színház megszületése pillanatában meghal, így a Nibelung-lakópark emlékfa az egyszeri virágzásnak, tulajdonképpen kísérleti film, és mégis több annál. Már a Bárkában rendezett Frankenstein-terv című előadás során – amelyet pécsiként szerencsém volt látni azon kevesek egyikeként, akik a POSzT két előadásának valamelyikére bebocsáttatást nyertek – kiderült, hogy Mundruczó szeret a film és színház határmezsgyéjén tartózkodni, amelyből egészen különleges dolgok születhetnek. A Nibelung esetében is igaz ez, még a filmről vélelmezhetően visszavezethető színházi művön is a filmfertőzés jelei mutatkoznak.
Az irodalmi mű harmadik részéből, a Hagen avagy a gyűlöletbeszéd című befejező epizódból –melynek szerzői műfaji meghatározása: katasztrófajáték – készült színielőadás és film modernkori III. Richard, avagy milyen lenne Shakespeare a 911 után. Mundruczó a színház élő légkörét, a néző és színész testközeli kapcsolatát az arcok premier plánjával próbálja meg helyettesíteni. Az arcok tekintete folyamatosan a kamera objektívére szegeződik, a rendező-nézőre. Kétségünk sem férhet ahhoz, hogy mi vagyunk megszólítva. A kamera mögött az operatőr mellett maga a főnök, a rendező áll. Ő irányítja a nézői tekintetet. Ebben a vonatkozásban Mundruczó lehetőséget ad magának arra, amelyre egy színházi előadás során nincs befolyása: a lényegre hívja fel a néző figyelmét, megzabolázza a közönség kollektív tekintetét. Természetesen erre a film adta szűkös keretek miatt is szükség van, hiszen a néző szeme sokkal többet tud a térből befogni, mint a kamera maga. Egyrészt eszközeiben, másrészt időben is behatárolt a celluloid művészet, agy születik a három és fél órás előadásból majd két órás film.Roppant érdekes vállalkozás, és nekem a színházi előadás ismeretének hiányában is nagyon tetszett. Persze azt nem tudhatom, hogy ez a körülmény előnyömre szolgált-e vagy sem. Valószínűleg nem is fogom sose megtudni ezt. Annyi bizonyos, hogy tartottam ettől a filmtől, hiszen ahogy a filmben is elhangzik, ez egy színházi előadás, nem lehet filmre vinni. Szerény véleményem szerint, azért valami csak-csak sikerült. Éreztem a mű erejét, ez köszönhető a hihetetlenül erős színészi, színi közösségi jelenlétnek. Nem akarom elhallgatni egyikük nevét sem: Nagy Zsolt, Gyabronka József, Rába Roland, Péterfy Bori, Sárosdi Lilla, Láng Annamária? Csákányi Eszter, Scherer Péter, Somody Kálmán, Bánki Gergely, katona László, Terhes Sándor, Tóth Orsi és Tilo Werner. Legutóbbi a néző idegenvezetőjeként vezeti be az egyes jeleneteket, amelyek a Lipótmezőként elhíresült egykori Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) főépületében kerültek felvételre.
Az OPNI kórtermei, folyósoi, pincerendszere, kápolnája igazi pokoljárta labirintus, amelyet Ágh Márton látványtervező kezemunkája még inkább hangsúlyossá tesz. Lipótmező – e terek láttán – nem az a hely volt, ahová a beutaltak gyógyulni jártak. Wotan világa sem gyógyulhat meg, a darab végére meggyőződhetünk arról, hogy az emberek világa semmi részvétet nem érdemel, így Térey művében sincs senkinek kegyelem. A kapzsiság, a szeretetlenség, mint uralkodó hajlam mindenkit megfertőzött, így elkerülhetetlen a jól ismert Shakespeare-i leszámolás. A színészek a kamera előtti jelenlétet is láthatóan komolyan vették, persze egyúttal izgalmas játék is lehetett a forgatás számukra. Mundruczó jelenleg a Frankenstein-terv filmre vitelén szorgoskodik. Az eredményt állítólag tavasszal láthatjuk. Én kíváncsian várom.
(Sajnálatos, hogy az egykori Krétakör tagjait a kőszínházak nem igazán tudják befogadni, nem tudnak velük mit kezdeni, így amióta Schilling Árpád feloszlatta az intézményt, nem igazán találják a helyüket. Egyenként próbálnak meg tovább lépni, de legfőbb erejük állítólag a társulati együttdolgozásban rejlett. Sajnos én sem láttam tőlük semmit sem. Egyszer a Művészetek Völgyében lett volna alkalmam a Feketeországot megnéznem, de nem tudtam miről van szó, valami elvont, érthetetlen kísérleti vállalkozásnak tituláltam őket, és nem foglalkoztam velük. Utólag tanul az ember. Most már kénytelen vagyok beérni az efféle filmekkel, meg a szétoszlott társulat utólagos lecsapódásaival. Persze azért vannak kivételek, Alföldi például jópáruknak munkát adott a Nemzeti Színházban. Ezért is mondom, lehet nem szeretni Alföldti (korábban én sem kedveltem), de el kell ismerni, hogy tehetséges. Ráadásul, nekem tetszik, hogy a Nemzetit nem egy vízfej intézményként képzeli el, ahol porlepte, konzervatív előadásokat készítenek. Nyit a közönség felé, és utat enged az újnak.) (Mundruczó Kornél: A Nibelung-lakópark)
(képek: www.filmtett.ro)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése