„Csütörtökön szertefoszlott a SZENTIVÁNÉJI ÁLOM. A HOSSZÚ PÉNTEK után jött A KARNEVÁL ÉJSZAKÁJA. Amikor a kimerültségtől mindenkit a HALÁL-ÁLOM kerülgetett, hirtelen felhangzott a LEGENDA A LÓRÓL. Alig tértek magukhoz, máris következett a DANTON HALÁLA. Erre a SENÁK TANGÓba kezdett. A KÉTFEJŰ FENEVAD és A PÁRNAEMBER is részese volt és egyszerre kiáltották: LIBERTÉ ’56! És végre 56 06/ÖRÜLT LELKEK VERT HADAK lepték el a színpadot, hogy bejelentsék: FINITO. Ez volt ám AZ ÜNNEP!”
2007. június 9.
Tasnádi István: Finito
Örkény István Színház, Budapest
rendező: Mácsai Pál
A Nagyszínházas előadásokon már megtapasztaltam, hogy nem érdemes jegyet venni, hanem meg kell próbálni észrevétlenül vagy – leginkább – a POSZT ideje alatt élet és halál uraivá előlépő jegyszedő nénik kegyeit lesve valahogy bejutni. A jegyvásárlásra szánt bankókat a Kamaraszínházban játszott darabokra kell tartogatni, oda szinte lehetetlen egyéb úton-módon bekerülni. Természetesen, jegy nélkül a szerencsének is az ember mellé kell szegődnie. A FINITO első előadásáról akkor kellett kijönnünk, amikor már a nézőtéren ültünk, mert a legtöbb néző csak a meghirdetett kezdés után 5-10 perccel érkezett meg (ez egyébként igen jellemző a POSzT előadásaira). Felbosszantottam magam, hogy egy negyedik soros, türelmesen kivárt helyemet kellett feladnom, mg akkor is, ha a jogos jegytulajdonos kényszerített ki a nézőtérről. Másodjára szerencsével jártunk, ha nem is a legjobban, hiszen az emeleti páholyok egyikébe kerültünk, méghozzá olyan helyre, ahonnan a színpad egyik fele takarásban van. A társulat mindig a zsöllyén ülőknek játszik. A Pécsi Nemzeti Színház elrendezése – az építészetileg impozánsnak mondható épület ellenére – felettébb előnytelen. Sosem értettem, hogy mernek jegyet előadni a karzatra, ahonnan élvezhetetlen egy színházi előadás. Az erkélypáholyból minden más: a díszlet, a mimika, a hang, stb. Sok esetben apróbb trükkök is lelepleződnek.
A budapesti Örkény István Színház Társulatának egy-egy darabját már három egymást követő évben sikerült megtekintenem itt Pécsett (2005: Azt meséld el Pista!; 2006: Csehov: Sirály; 2007: Roland Schimmelpfennig: Nő a múltból). Igen meggyőzőnek tűnnek számomra, jól össze szokott közösség.
A kisemberi öngyilkosságot elkövetni szándékozó Blondin Gáspár tragédiáját Nyikolaj Erdman: Az öngyilkos című keserű bohózat ihlette. Tasnádi István Magyar zombiját először Zalaegerszegen Bagó Bertalan rendezte színpadra, most pedig – egyik személyes kedvencem – Mácsai Pál az Örkényben.
Kiváló zenei és karikaturisztikus operaária imitációk egészítik ki a színpadi művet, melyben a mai magyar társadalom jellegzetes figurái [a showman, a pénzéhes feleség, az üresen fecsegő hivatalos úr (politikus), a minden lében három kanál szomszéd, a fontoskodó pszichológus, a mindenáron a rivaldafényben tetszelegni akaró popdíva, az elvakult riporter, a számító anyós,, az anyagi érdekei által hajtott költő, a balhékat rutinosan rögzítő kameraman) jelennek meg. Összességében a FINITO szórakoztató darab, annak ellenére hogy nem döntött hanyatt. Természetesen hozzá kell tennem, hogy az ideálisnak nem mondható szemszögből, a fél színpadot látva, nehéz a maga teljességében értékelni egy darabot. Összességében 2007-ben jó POSzT startot vettem.
2007. június 10.
Georg Büchner: Danton halála
Katona József Színház, Kecskemét
rendező: Bodolay Géza
Eszter, a 2006-os POSzT alatt, Mohácsi gyötrelmesen hosszú darabja, a Veszett fejsze után megfogadta, hogy legközelebb nem fog végig ülni – csak azért, hogy elmondhassa: látta az egészet – egy rossz darabot, a szünetben távozik. A mai este feleségem beváltotta ígéretét. Én általában szeretem végig ülni az előadást (bár előfordult már, hogy én is idő előtt távoztam egy előadásról), hogy az összkép alapján alkossak véleményt.
A kecskemétiek előadása nem volt annyira rossz, mint a tavalyi Mohácsi-darab (bár a szakma és a közönség nagy része beszopta, mint kacsa a nokedlit), de erősen a közepes alatt értékelem. Unalmas volt, nincs mit szépíteni rajta. Gáborral beszélgettünk az előadás után. Elmondta, Ő olvasta a Büchner drámáját, amely – véleménye szerint – önmagában is nehéz mű, ráadásul egy húsz év körüli drámaíró első alkotása volt. Valószínűleg akkoriban nagyobbat szólhatott a darab a kortársaknak (a Napóleoni időben született a mű), de ma már ez a romantikus vonulat jóval idegenebbül hat a XXI. század emberére, így a darab önmaga paródiájává válik. A közönség ugyanakkor mégsem röhög, inkább kínosan feszeng. Büchner művét nem olvastam, nem tudok véleményt nyilvánítani róla, de a kecskemétiek előadása valahogy nem akart összeállni. A rendezés, a színészi hangjáték, színpadi mozgások, gegek egytől egyre gyatrák voltak. Abban az esetben, ha modernizálni akarunk a korábbi korok szülte darabot, nem elég mai elemeket, kiszólásokat bevinni a műbe. Az egésznek a ma emberének kellene szólnia, Ez végképp hiányzott az egész koncepcióból, ennél fogva a színpadon történtek üressé váltak, a zsűri is hivatalból nézte végig az egészet valószínűleg olykor-olykor beszédes arccal.
2007. június 11.
Visky András: Hosszú péntek
Kolozsvári Állami Magyar Színház
rendező: Tompa Gábor
Számos versenydarab ismeretének hiányában, úgy érzem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy az idei POSzT egyik legerősebb előadása a kolozsváriaké. Minden bizonnyal azzal a kijelentéssel sem teszek elhamarkodott kijelenést, hogy a határon túli előadás jó eséllyel pályázik majd a végső elszámolásnál a díjakért. Szurkolni fogok nekik (megjegyzés: végül 2 díjjal gazdagodhattak: Visky András különdíjat kapott a szerzői-dramaturgi munkájáért, illetve a közönség zsűri díját kaparintották meg). Feleségemnek – bevallása szerint – élete eddigi legnagyobb színház élménye a 2005-os POSZT versenydarab, a Woyzeck volt, amit szintén a kolozsvári társulat adott elő a publikumnak. A jegyvásárlásnál a fentiek miatt előre soroltuk a darabot, ám így is csak a harmadik helyen volt a toplistánkon. Miután az általunk is megcélzott, legkelendőbb darabokra elfogyott a jegy (Az ünnep, Szentivánéji álom), első helyre lépett elő a Kertész Imre Kaddis című művéből készült darab. Ezúttal a szerencsétlenségünkben is szerencsére találtunk: mesteri fokon kivitelezett színházat láthattunk.
Miután beültünk a Kamaraszínház POSzTra szabott nézőterére, Eszternek azt mondtam, „ha most felállok és elmegyek, akkor is azt mondhatom, az idei POSzT legnagyobb élményét élhettem át.” A háttérben fájdalmas hegedűzene szül. A színpad (amelyet kézzel írt szöveges felület borít) közepén egy üvegfülke látható, mögötte mozdulatlan alakok. Nem szeretem Kertészt, de az előadás a Kaddis iránt is felkeltette az érdeklődésemet (megjegyzés: azóta el is olvastam az alapművet). A „kaddist (olvasom épp az interneten) – jelentése szerint – sokan, tévesen gyászimádságnak tekintik, holott az egyértelműen Isten dicsőítéséről szól.” A kaddist tízen mondják, ennyi szereplője van a darabnak. B., a főszereplő (Diményi Áron) nem része a csoportnak. B. NEM-et mond. „Nem!' – mondtam rögtön és azonnal, habozás nélkül és úgyszólván ösztönösen, mert egészen természetes immár, hogy ösztöneink ösztöneink ellen működnek...” A „Nem”-et egy középkorú férfi mondja egy magyarországi középhegység üdülőjében, ahová tulajdonképpen dolgozni vonul vissza, mivelhogy író és műfordító. Ebben az üdülőben, ahol hozzá hasonló „entellektüelek” tartózkodnak, lakik dr. Obláth is, a filozófus, aki egy sétára invitálja a társaságra éppen nem igazán vágyakozó írót. Obláth doktor, a bölcselő teszi fel neki ezen az erdei sétán azt a kérdést ó miközben saját családi állapotát is hosszasan ecseteli ó, hogy van-e gyereke. A Nem a feleségnek szól, aki élete kiteljesedését egy gyermek megszületésében látja, de a férfi ezt ösztönösen, azonnal elutasítja. Egy viharos éjszakán feltárul a férfi előtte, miért mondott nemet egykori feleségének. Ez az ember régóta a halálra készül, és egész írói-műfordítói tevékenységével voltaképpen a saját sírját ássa; készíti elő, hátat fordítva az "életnek". Ez a NEM a végső szó (ahogy az előadás végén is elhangzik: Nem, Ámen!), és egyben B. önmeghatározását is a tagadás adja. A cselekmény nemlineáris, az előadás 15 jelenetből áll (pl: a kopasz, piros pongyolás néni megpillantása, a villamosozás B. apjával, a fiúgimnáziumbeli rapport, a Tanító úr története, megismerkedés a feleségével, az este, amikor felesége lehagyja B.-t, később találkozás feleségével és annak két gyermekével).
A színészek, a B.-t alakító Diményi áron kivételével, jelenetenként más ás más szerepeket alakítanak, többnyire a személytelen, homogén KARt, a fel-felidézett történetmorzsákban pedig egy-egy konkrét alakot. Lenyűgöző Diményi alakítása. Sikerül B. érzelemmentes monológját szenvtelen, egyszintű, azonos hőfokon tartott beszéddel, rezzenéstelen arccal megformálnia. A határozottan kimondott NEM hátborzongató hatással van a nézőre. Az előadás – onnantól kezdve, hogy a nézőtérre léptem – magába rántott és az utolsó pillanatig nem engedett el. Nagyon komoly rendezői munkával és színászi jelenléttel szembesülhetett a nagyérdemű. A színészek az előadás nagy részében a testükkel játszanak, és ez így sokkal kifejezőbb, mint bármelyik kimondott szó. A KAR B. szavait erősíti meg (pl. átveszik mozdulatait). A szó mozdulattá válik. B. által mondott kaddishoz nincs tápláló tömeg, így B. nem is erősödhet meg a hitben a kaddis által, csupán a „NEM”-ről való meggyőződése szilárdulhat meg. A gyermek nemléte, akiért B. a kaddist szavalja, a az Én önfelszámolása lehetőségeként, önmagáért mondott gyászimává értelmezi át a kaddist. Az előadás befejezése erőteljesen ezt sugallja: A feleség által kétségbeesetten, kérlelve támadott üvegfülke lesz B. sírja, melyet a lefolyó tintafesték és deszkáról lehulló finom homok is alátámaszt. Komoly mű.
Az alapműként szolgáló Kaddis a meg nem született gyermekért, egy olyan férfi vallomása tehát, akinek elutasítása az identitás révén megtapasztalt totalitarizmusból következik. Nemet mond a gyermekre, nemet mond a túlélés meghosszabbítására és a halál gondolatát igenli.Ugyanakkor véleményem szerint az ima végére a Nem Igenné alakul át, mert a művészet az egyetlen lehetséges princípium a létben a léttel való szembenállásra. Az íráskényszer e beteg társadalom egészséges életfilozófiája.A kisregény, amely címének első szavában a héber "ima" szót használja, egyetlen nagyszabású monológ, önvallomás és sorsanalízis. Kertész műve felettébb őszinte, mely nem nélkülözi a szarkazmust, az öniróniát és az egészséges humort sem.
2007. június 11.
Halál-álom (William Shakespeare Hamlet című drámája alapján)
Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház – Zsámbéki Színházi Bázis
rendező: Vlad Troickij
A Halál-álom a Hamlet látomásszerű, ősi mitológiai feldolgozása. Hamlet gyarló, hétköznapi ember, aki képes hőssé nemesülni. Ezen az előadáson ismételten bebizonyosodott, hogy az emeleti páholyokban a színpadon történtek erőt veszítvén jönnek át a befogadóhoz. A dobok, a zene, a tánc használata érdekes rítusszerű előadássá álltak össze. A szerző az eredeti Hamlet sztorit erőteljesen meghúzta, lényegében annak csontváza maradt meg. Egyes jelenetek összemosódnak, és egyszerre több jelenet is zajlik a színpad különböző részein (érdekes lett volna, a lenti nézőtérről belátni a színpadot). A rítusos mozgás, a hangulatfestés a szöveg helyébe áll a színpadon. Számomra érdekes utazás volt az előadás, a zsúri azonban nem volt vevő rá (sokan megkérdőjelezték a darab létjogosultságát a versenyprogramban). Még egy gondolat: Úgy érzem, hogy szavak nélkül még erőteljesebb lett volna a hatás. A kevés szó megtöri a mozgás és zene által teremtett atmoszféra folytonosságát. Annak ellenére, hogy nem lesz sokak kedvence a Halál-álom, örülök, hogy Dömölky egy efféle színházat is beválogatott a versenyprogramba.
2007. június 12.
Martin McDonagh: A párnaember
Gárdonyi Géza Színház, Eger
rendező: Dömötör András
A Párnaember nem Írországban játszódik, és egy kicsit sem hasonlít Martin McDonagh későbbi munkáihoz. A szerző számos műfajt összekutyul ebben a művében: horror, bohózat, tragédia, vígjáték, abszurd humor, krimi, stb. kerül egyvelegbe. A mű feltehetően – egy meg nem nevezett – totális diktatúrában játszódik. A földrajzi hely közelebbről meghatározhatatlan. A szerepelők neveivel is játszik a szerző. Az egyik alaknak mintha örmény neve lenne (Katurian Katurian), a másiknak lengyeles hangzású (Tupolski), a harmadiknak angol-német beütésű (Ariel) neve van. Katurian novellákat ír, mégpedig olyanokat, amelyekben a gyermekszereplők meghalnak. Sőt általában erőszakos halált halnak. A rendőrség biztos, ami biztos, kihallgatja őt. Miért is? A darab első felvonásának végére megkapjuk a választ: három gyereket Katurian novelláiban leírt módon ölnek meg. A novellaírónak van ez bátyja, a debil Michal. A gyilkosságokat ő követte el, mert ki akarta próbálni, gyakorlatban működik-e az, amit az öccse papírra vet. A testvérpár – akárcsak a kihallgató tisztek – múltjából sötét, elrejtett dolgok kerülnek el. Katurian a novelláit akarja megóvni, az élete árán is. A darab a szerző morbid humorának köszönhetően telis tele van rekeszizmot tornáztató gegekkel. Harsányan nem nevetünk, mert McDonagh mesterien játszik a műfaji szabályokkal, megfelelő egyensúlyt tartva közöttük. Az egri Gárdonyi Géza Színház által előadott produkció a 2007. évi POSzT kellemes meglepetése. Háromórányi bűnös szórakozás. A Hosszú péntek mellett ennek az előadásnak élveztem minden percét.
Kaszás Gergő – akit még a Kölyökidő című kamaszműsorból ismerhet a generációm – pozitív csalódás a író szerepében. Nem néztem volna ki belőle egy ilyen magas szintű alakítást, mint amit a hol idegesítően beszari, hol magabiztos, hol kétségbeesett, hol céltudatosan örült Katurian bőrében játszott. Kiemelkedő azonban az egész színészgárda. Scruff Milán a maga természetességével játssza a gyengeelméjű testvért (alakításáért meg is kapta a legjobb 30 év alatti színésznek járó díjat). A két zsarut alakító Mészáros Máté (aki a MASZK Országos Színészegyesület színész zsűrijének díját vihette haza) és Gál Kristóf is jól hozza a jó zsaru, rossz zsaru szerepkört. McDonagh ráadásul a darab közben egyszer csak megcseréli ezt a szerepet. Az előadás az alumínium borítású kihallgató szobával, a kamera játékba vonásával és a LEGOval eljátszott mesékkel nagyon erős filmes hatást ér el, így az előadás mód és a szerzői humor Tarantino és Guy Ritchie erőteljes hatását érezteti.
2007. június 14.
Thomas Vintenberg, Mogens Rukov és Bo Hansen: Az ünnep
Vígszínház, Budapest
rendező: Eszenyi Enikő
Bár a debreceni Csokonai Színház előadására, a Liberté 56-ra volt jegyünk, nem kockáztattuk meg, hogy ismét egy rossz élménnyel gazdagodjunk (és mint utólag kiderült, jól tettük), agy megpróbálkoztunk a lehetetlennel: jegy nélkül a Kamaraszínházba bejutni a POSzTon.
Addig jár a néző a jegyirodába, míg a jegyeladó néni meg nem törik. Nagy szerencsénkre, és a „jegyüzér” hölgyek jóindulatának köszönhetően sikerült bejutni az áhított előadásra. Egymástól távol sikerült jegyet szereznünk, így csak Eszter elbeszéléséből tudom, hogy Eszenyi Enikő kérésére annyi embert engedtek be a nézőtérre, amennyit csak lehetet, így még a földön is ültek emberek. Úgy érzem, hogy az előadás hatásából az nem (sokat) rontott, hogy a galériából, a korlátok által felosztott látómezőben voltam kénytelen végignézni a színpadi játékot (különben is, boldog voltam, hogy egyáltalán bejutottam).
A film ismerete egy olyan viszonyítási alapot jelentett számomra, amitől nem tudtam elvonatkoztatni. Valószínűleg, aki nem ismeri a történetet és a filmet, annak nagyobb élmény juthatott osztályrészéül. A rendezői koncepcióval önmagában nincs gond. Nagyon tetszettek azok a színpadtechnikai megoldások, amikor egy szűkre szabott térben, egyidejűleg több helyszínen történő eseményt látunk, illetőleg a színpadi tér hátsó részén elhelyezett, mozgatható ajtó mögötti tér bevonása is izgalmasra sikeredett. A filmhez képest jóval kisebb hatást (azontúl természetesen, hogy Vinterberg filmje egyszerűen zseniális), a színészek erőtlensége okozza. Elsősorban a Christiant alakító Kamarás Iván játéka hagy kívánni valót maga után. Nem sikerül közelébe érnie sem annak a színészi jelenlétnek, amit Ulrich Thomsen Vinterberg filmjében mutatott. Kamarás Iván nem tudta elhitetni velem a Christianban lejátszódó szomorúságot, kétségbeesést, megaláztatást. Kamarás akkor volt igazán elemében, amikor harsány lehetett, holott a szerep pont egy tépelődő, magába forduló személyiség megformálását kívánja meg a színésztől (nem is értem, hogy kaphatta meg a legjobb férfi főszereplő díját). Pindroch Csaba az örökké részeg, arrogáns Michael szerepében sematikus volt, és nem tudta hozni a szerepben rejlő drámai átalakulást. Hegyi Barbara is beleszürkült Helen alakjába, holott a filmben igen jelentős szerepe van a lánytestvérnek. Hegedűs D. Géza az egyik, aki kiemelkedik kicsit a színészgárdából. A liliomtipró apa alakjának ellentmondásosságából képes volt valamit a színpadra csempészni, bár nem voltam vele sem maradéktalanul megelégedve. Még talán Halász Judit anya alakja volt e legkifogástalanabb alakítás. Összességében elmondható, hogy a színészi játék ugyan gyatra nem volt, de a súlyos, együttes színészi jelenlét hiányzott az előadásból. Igazi mozgalmas pesti színházat láthatott a pécsi közönség. Az előadás tulajdonképpen jó volt, de hiányzott belőle a döbbenet, a kínos csend a végén, ami ennél a darabnál – úgy gondolom – helyén való lett volna.
2007. június 16.
William Shakespeare: Szentivánéji álom
Bárka Színház, Budapest
rendező: Alföldi Róbert
Fémből tákolt medencét látunk a szín közepén, csatatér színhelye lesz. Shakespeare darabja nő és férfi folytonos küzdelméről, a szerelemről szól. Alföldi Róbert értelmezésében a Szentivánéji álom szereplői egyike sem tiszta, valami mindegyiket frusztrálja, ezért ki kell, hogy robbanjon belőlük a düh. A legszebb jelenet a négy szerelmes veszekedő, vívódó szereplése. A Lázár Kati által megformált Puck kívülálló, irányító, mindent értó varázsló, bábjátékos. Hol cinikus, hol együttérző, afféle kis isten. Számomra az Ő alakítása tette a darabot emlékezetessé. Páran az előadás szünetéből nem tértek vissza, bevallom nem értem miért. A meztelenség miatt? A szerelemről szóló mesében helye van a pőreségnek. Talán egy öncélúnak nevezhető megoldás van a darabban, mégpedig a szamárágyékára kötött hatalma fallosz, amellyel Titánia furulyázik. A néző persze jót röhög ezen a jeleneten, de a továbbiakban nem feltétlenül érthető a jelenet célja. Alföldi adaptációja különös látásmódról ad tanúbizonyságot, amely végén a híres Puck monológ elmarad, helyette ölelkező testeket látunk, akikre kis varázslabdák potyognak az égből. Mintha minden álom lenne, nincs ébredés.
Meg kell még említenem még Balikó Tamás rendezésében Háy János A Senák című drámáját, mely szintén a versenyprogram része volt. A Pécsi Nemzeti Színház előadását még jóval a POSzT előtt láthattam. A fiatal pécsi színészekkel felvértezett darab szervesen illeszkedik Háy világába. A címszereplő, Lipics Zsolt manapság szinte minden fontosabb pécsi darab szereplője, egyre több és jobb szerep találja meg vagy Ő találja meg azokat. Igazi karakter színész, aki egy bizonyos típust, és annak variánsait tudja hitelesen a színpadon eljátszani. Zayzon Zsolt és Darabont Mikold kezdenek beérni és meghatározóvá válni Pécsett. A legjobb jelenet a vászonra vetített lovak képe. Nagyjából mindenki jól muzsikál a darabban, bár emlékezetes alakítást nem láthat a közönség. Néhány hangsúly eltolódást találhatunk az egyes szerepekben. Véleményem szerint a Zayzon Zsolt által megformált Jani alakjának kicsit egyszerűbbnek, póriasabbnak kellene lenne, az anyának pedig hátborzongatóbbnak. Az előadás jó, de nem emlékezetes.
LEGJOBB ELŐADÁS:
Máthé Erzsi; Carlo Goldoni: A karnevál utolsó éjszakája (Katona József Színház, Budapest)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése