A Pécsi Harmadik Színház ütött-kopott, egykori ifjúsági házak, művelődési központok hangulatát idéző uránvárosi épületében, 2008. október 13-án ismét Egressy Zoltán Sóska, sültkrumpli című darabja került előadásra. A színház direktora, Vincze János által színpadra rendezett darab 2001. december 16. napján került bemutatásra a Stúdiószínház csöppnyi termében.
Egressy Zoltán – Háy János mellett – talán az utóbbi évtizedben legfoglalkoztatottabb kortárs hazai drámaszerző. Írott művét nem olvastam eddig, csak a Portugálból készült filmet (2000; rendező: Lukáts Andor) láttam (Nem mellesleg a Pécsi Harmadik Színház 2008/09-es évadjának egyik új bemutatója éppen Egressy emlegetett darabja lesz). Az előbb említett két műből számomra megállapítható, hogy Egressy is a magyar rögvalóság alsóbb rétegeiben szeret elvegyülni, és ott keresi a lét alapvető válaszaira a kérdéseket.
A Sóska, sültkrumpli egy öltözőben játszódik, ahol két partjelző (vagy asszisztens) és egy futballbíró készülődik két csapat sorsdöntő összecsapására. Mint utóbb kiderül, a soron következő mérkőzés nem csak a pályán várakozó csapatok, hanem a pályán innen levő bírói hármas szempontjából is fontos, főleg a futballbíró szempontjából. Lacikám, avagy a Szomorúszájú (Lipics Zsolt) sikeres férfi, a hivatalában az igazgató rangig vitte, de a pályán is karriert szeretne csinálni, FIFA-bíró akar lenni. A kép partjelző, a tér két oldala. Az idősebb, a nagyhangú, vagány Szappan (Fillár István) egykor bíró volt, de a nézőktől való befolyásoltsága miatt partjelzővé minősítették vissza. Házassága romokban, gyerekeit alig látja, pénze nincs, magányos. Karrierje csődjéért is mást okol, a bírót. Partjelző társa, a Művész (Széll Horváth Lajos), már ránézésre szerencsétlen flótás. Szerelmi csalódása miatt (de valószínűleg anélkül is) alkoholista, gátlásos és az ábrándjai között él, bár Ő Szappannal ellentétben legalább még hisz valamiben: saját költői elhivatottságában és a boldog szerelemben, igaz, hogy versei komikusan bugyuták, szerelmének tárgya pedig hűtlen lett hozzá, és ezzel együtt a meccsnapok sóska sültkrumpival menűje is oda lett.
A három eltérő sors tartósan egymásba kapcsolódik, viszonyaikat a voyuer néző a meccs előtti, alatti és azt követő beszélgetéseiből ismerheti meg. Kapcsolatukat a féltékenység és pitiáner bosszú határozza meg. A bíró a siker kapujában elbukik, hisz karrierjét az ellene áskálódó partjelző a legfontosabb mérkőzésen meghiúsítja. Sőt megtudja, hogy szeretője odébbállt Bittnerrel, a meccsellenőrrel. Igaz, hogy a nő korábban Művész szerelme volt, akit egyébként egy testületi buli alkalmával Szappan is magáévá tett. Szappan élete már jóval korábban elcsúszott, Művész pedig talán sosem adott esélyt magának.
Azt nem tudjuk meg, hogy milyen sors vár a darab kisszerű hőseire, a szerző egy állandósult, jellemző pillanatot rögzít. A szereplőkkel tulajdonképpen látványos tragédia nem is történik, csak éppen a lejtő alján maradnak, a perifériára kerülnek, ahonnan nem tudnak vagy nem is akarnak kikecmeregni.
Az iskolai tornatermek öltözőjének lepukkant miliőjét idéző díszlet telitalálat volt. A nézőtér amúgy is régi, fapados székekből verbuválódott össze. A Pécsi Harmadik Színház esetében ez azonban nem szégyellni való, inkább amolyan filléres büszkeség, amely a semmiből, alacsony költségvetésből való alkotás romantikus báját mintázza.
A szerepeket alakító színészek közül egyértelműen Fillár István emelkedik ki játékával, és ez nem afféle pécsi berögzülés, hogy Fillár a legjobb. Ami tény, az tény. Örömteli volt a tavalyi évtől Pesten játszó színészt újból a pécsi színpadon látni. Lipics Zsolt és Széll Horváth Lajos játékával minden esetben ugyanaz a gondom, minden egyes esetben ugyanazt látom tőlük. Lipics játékát kezdetben egyáltalán nem toleráltam, majd megtalálták őt azok a szerepek (vagy Ő találta meg azokat), amelyekben Ő jól működik. Minél több szerepben látva őt azonban, számomra kezd megszokottá, kissé unalmassá válni az, amit Ő csinál. Játéka az egyik előadásban jól érvényesül, a másikban nem. A sokszereplős Képzelt betegben például imádtam, egy ilyen kamaradrámában viszont túl hangsúlyosnak találtam. Tulajdonképpen megszokott gesztusain olykor elmosolyodom, sőt nevetek, de az átütő alakítástól messze van Ő. Széll Horváth Lajos esetében ez még inkább igaz. A Gézagyerekben megformált alakításáért nagyon tiszteltem, aztán más és több szerepben hasonlókat, csak rosszabbakat láttam tőle (a mélypont az Ivanov volt). Ezúttal is zavart sok esetben a hangsúlytalan, monoton hanghordozása. Természetesen Művész szerepére biztosan illet is az ő karaktere (legalábbis az eddig általam látott szerepei erre engednek következtetni), de engem kifejezetten zavar ez az önmagában évődő, búsképű, messzibe merengő fizimiska, amit tőle folyamatosan láthatunk. Lehet, hogy ez Őt dirigáló a rendezők hibája is, mert nem adnak neki más szerepet. Persze, ez adódhat abból is, hogy más szerep megformálására nem alkalmas. Én azért kíváncsi lennék arra, mi másra képes Ő.
Az említett hibák ellenére összességében jól szórakoztam a Pécsi Harmadik Színház előadásán, ugyanakkor hiányérzetem is maradt. Barátaim évekkel ezelőtt a Művészetek Völgye emblematikus falujában, Taliándörögdön a Dunaszerdahelyi Szevasz Vándorszínház előadásában látták Egressy Zoltán darabját. Ódákat zengve meséltek róla. Szeretném egyszer azt az előadást látni, mert úgy érzem több van ebben a darabban, amit tegnap a Pécsi Harmadik Színház jóvoltából láthattam.
Egressy Zoltán – Háy János mellett – talán az utóbbi évtizedben legfoglalkoztatottabb kortárs hazai drámaszerző. Írott művét nem olvastam eddig, csak a Portugálból készült filmet (2000; rendező: Lukáts Andor) láttam (Nem mellesleg a Pécsi Harmadik Színház 2008/09-es évadjának egyik új bemutatója éppen Egressy emlegetett darabja lesz). Az előbb említett két műből számomra megállapítható, hogy Egressy is a magyar rögvalóság alsóbb rétegeiben szeret elvegyülni, és ott keresi a lét alapvető válaszaira a kérdéseket.
A Sóska, sültkrumpli egy öltözőben játszódik, ahol két partjelző (vagy asszisztens) és egy futballbíró készülődik két csapat sorsdöntő összecsapására. Mint utóbb kiderül, a soron következő mérkőzés nem csak a pályán várakozó csapatok, hanem a pályán innen levő bírói hármas szempontjából is fontos, főleg a futballbíró szempontjából. Lacikám, avagy a Szomorúszájú (Lipics Zsolt) sikeres férfi, a hivatalában az igazgató rangig vitte, de a pályán is karriert szeretne csinálni, FIFA-bíró akar lenni. A kép partjelző, a tér két oldala. Az idősebb, a nagyhangú, vagány Szappan (Fillár István) egykor bíró volt, de a nézőktől való befolyásoltsága miatt partjelzővé minősítették vissza. Házassága romokban, gyerekeit alig látja, pénze nincs, magányos. Karrierje csődjéért is mást okol, a bírót. Partjelző társa, a Művész (Széll Horváth Lajos), már ránézésre szerencsétlen flótás. Szerelmi csalódása miatt (de valószínűleg anélkül is) alkoholista, gátlásos és az ábrándjai között él, bár Ő Szappannal ellentétben legalább még hisz valamiben: saját költői elhivatottságában és a boldog szerelemben, igaz, hogy versei komikusan bugyuták, szerelmének tárgya pedig hűtlen lett hozzá, és ezzel együtt a meccsnapok sóska sültkrumpival menűje is oda lett.A három eltérő sors tartósan egymásba kapcsolódik, viszonyaikat a voyuer néző a meccs előtti, alatti és azt követő beszélgetéseiből ismerheti meg. Kapcsolatukat a féltékenység és pitiáner bosszú határozza meg. A bíró a siker kapujában elbukik, hisz karrierjét az ellene áskálódó partjelző a legfontosabb mérkőzésen meghiúsítja. Sőt megtudja, hogy szeretője odébbállt Bittnerrel, a meccsellenőrrel. Igaz, hogy a nő korábban Művész szerelme volt, akit egyébként egy testületi buli alkalmával Szappan is magáévá tett. Szappan élete már jóval korábban elcsúszott, Művész pedig talán sosem adott esélyt magának.Azt nem tudjuk meg, hogy milyen sors vár a darab kisszerű hőseire, a szerző egy állandósult, jellemző pillanatot rögzít. A szereplőkkel tulajdonképpen látványos tragédia nem is történik, csak éppen a lejtő alján maradnak, a perifériára kerülnek, ahonnan nem tudnak vagy nem is akarnak kikecmeregni.
Az iskolai tornatermek öltözőjének lepukkant miliőjét idéző díszlet telitalálat volt. A nézőtér amúgy is régi, fapados székekből verbuválódott össze. A Pécsi Harmadik Színház esetében ez azonban nem szégyellni való, inkább amolyan filléres büszkeség, amely a semmiből, alacsony költségvetésből való alkotás romantikus báját mintázza.
A szerepeket alakító színészek közül egyértelműen Fillár István emelkedik ki játékával, és ez nem afféle pécsi berögzülés, hogy Fillár a legjobb. Ami tény, az tény. Örömteli volt a tavalyi évtől Pesten játszó színészt újból a pécsi színpadon látni. Lipics Zsolt és Széll Horváth Lajos játékával minden esetben ugyanaz a gondom, minden egyes esetben ugyanazt látom tőlük. Lipics játékát kezdetben egyáltalán nem toleráltam, majd megtalálták őt azok a szerepek (vagy Ő találta meg azokat), amelyekben Ő jól működik. Minél több szerepben látva őt azonban, számomra kezd megszokottá, kissé unalmassá válni az, amit Ő csinál. Játéka az egyik előadásban jól érvényesül, a másikban nem. A sokszereplős Képzelt betegben például imádtam, egy ilyen kamaradrámában viszont túl hangsúlyosnak találtam. Tulajdonképpen megszokott gesztusain olykor elmosolyodom, sőt nevetek, de az átütő alakítástól messze van Ő. Széll Horváth Lajos esetében ez még inkább igaz. A Gézagyerekben megformált alakításáért nagyon tiszteltem, aztán más és több szerepben hasonlókat, csak rosszabbakat láttam tőle (a mélypont az Ivanov volt). Ezúttal is zavart sok esetben a hangsúlytalan, monoton hanghordozása. Természetesen Művész szerepére biztosan illet is az ő karaktere (legalábbis az eddig általam látott szerepei erre engednek következtetni), de engem kifejezetten zavar ez az önmagában évődő, búsképű, messzibe merengő fizimiska, amit tőle folyamatosan láthatunk. Lehet, hogy ez Őt dirigáló a rendezők hibája is, mert nem adnak neki más szerepet. Persze, ez adódhat abból is, hogy más szerep megformálására nem alkalmas. Én azért kíváncsi lennék arra, mi másra képes Ő.Az említett hibák ellenére összességében jól szórakoztam a Pécsi Harmadik Színház előadásán, ugyanakkor hiányérzetem is maradt. Barátaim évekkel ezelőtt a Művészetek Völgye emblematikus falujában, Taliándörögdön a Dunaszerdahelyi Szevasz Vándorszínház előadásában látták Egressy Zoltán darabját. Ódákat zengve meséltek róla. Szeretném egyszer azt az előadást látni, mert úgy érzem több van ebben a darabban, amit tegnap a Pécsi Harmadik Színház jóvoltából láthattam.(fotók: Tóth László; http://pecsiharmadikszinhaz.hu/)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése