2008. március 26., szerda

Paul Auster: Utazások a szkriptóriumban; Európa, Budapest, 2007


Auster, legújabb, 11 opusa a tehetetlen írói kényszer és a szerzői kiüresedés tartalmas metaforája akart volna lenni, ehelyett semmitmondó papírköteget kapott a kezébe az olvasó. A történet szerint egy öregember, Mr. Blank, egy fehér szobában ébred, emlékek nélkül. Szobája egy ágyból, egy székből és egy íróasztalból (rajta három papírköteg és fényképek sokasága) áll. Mr. Blank látogatói az Auster világ lakói: Quinn, Fanshaw, Sophie, Anna, Stillman, Farr, Zimmer, stb.
Az Európa Könyvkiadó jóvoltából Auster valamennyi regénye megjelent magyarul, és a Mr. Vertigo kivételével valamennyit olvastam. Auster rövid idő alatt az egyik kedvenc írómmá nőtte ki magát, főleg a New York trilógia, a Holdpalota vagy Az illúziók könyve miatt. Az Auster regények jól ismerői az egyes Auster főhősök felbukkanásával egy-egy korábbi regény szövegébe lépnek. Az intertextualitás ebben az esetben szétesik, számomra semmitmondó, és üres, ahogy Mr. Blank is.
A fehér szobában történtek minden pillanatát egy mennyezetbe süllyesztett kamera, illetve mikrofonok rögzítik. A felbukkanó austeri szereplők mintha egy nagy összeesküvés résztvevői lennének, amely arra irányul, hogy megbüntessék Mr. Blanket, a szerzőt a korábban, ellenük – szereplők, ügynökök ellen – elkövetett bűnei miatt.
A regény 120 oldalát röpke két óra alatt magáévá teheti az embert, és amilyen gyorsan végére ér az ember, olyan hirtelen repül ki az emlékezetből. A szerzői ujjgyakorlat ráadásul rosszul sül el, konklúziója csapnivaló: Mr. Blank szereplőin keresztül saját hatástörténetének foglyává, regényalakká válik. Mérhetetlen csalódás számomra a könyv, és, mint Auster rajongó a gyors felejtésben bízom.

Nincsenek megjegyzések: