2008. március 9., vasárnap

Filmek 2008 első negyedéből


A gyermeknevelés első lépései nem sok időt ad az embernek egyéb teendői, hobbyjai ellátására, ezért pár sorban összefoglaltam azokról a filmekről alkotott véleményemet, meglátásomat, amiket az idei év első hónapjaiban láttam.


Andrea Arnold: Red Road


Dán film Skóciában, egy kis lakótelepi big brother. Jackie napjai azzal telnek, hogy a világ egy kis szeletét szemléli az utca egyes részeire felszerelt térfigyelő kamerákon keresztül, és védelmezi mindazokat, akik látómezőjébe esnek. Egy nap feltűnik egy férfi a monitoron, akiről azt hitte, soha többé nem fogja látni, akit soha többé nem akart látni. most kénytelen szembenézni vele. A film feketés-zöldes és pirosas-neonsárgás színei a lakótelepek nyomasztó légkörét. A személyes történet, egy anya tragédiája tulajdonképpen csak ürügy, a valódi történet Red Roadról szól, Glasgow peremvidékéről.
Érdekes adalék az, hogy a Red Road az "Advance Party" (Terepszemle) első darabja. A terepszemle lényege, hogy három különböző rendező, ugyanazon szereplőkről forgat filmet. A filmeknek Skóciában kell játszódniuk, de ezt leszámítva, a forgatókönyvírók szabadon döntenek a szereplők földrajzi, társadalmi vagy nemzetiségi hovatartozásáról. Megválaszthatják a szereplők múltját, a családi kapcsolatukat, tulajdonságaikat és, ha ez az adott film szempontjából indokolt, be lehet vonni további mellékszereplőket. Mindegyik filmben szerepelnie kell az összes megadott szereplőnek. Az adott szerepeket mindegyik filmben ugyanazok a színészek játsszák.

Woody Allen: Kasszandra álma


Allen Angliai trilógiájának záró darabja, ami színvonalban – véleményem szerint – a kiváló Match Point és a zsenge Füles között helyezkedik el. Allen átlagosan évente egy filmet forgat, és néha az az érzése az embernek, hogy hosszabban készülhetne az újabb opusra, akkor nem lenne ekkora szórása az egyes opusok színvonalának. Az utóbbi időben sok közepes filmet forgat Allen, és kevés az igazán említésre méltó. Legújabb filmje egyetlen igazi meglepetése Corin Farrell játéka. Ebben a filmben mutatta meg először, hogy méltó a ráaggatott színészi jelzőre.

Cristi Puiu: Lazarescu úr halála



Pontos, ám nem éppen szórakoztató film a román egészségügy bugyrairól egy rákos ember egész estés Bukaresti kálváriáján keresztül bemutatva. Lazarescu úr kisnyugdíjas, az igazi átlagember, akiről nem szokás történetet mesélni, aki éli jól megszokott életét egy kelet-európai lakótelepen. Lazarescu úr beteg, csak épp nem igazán hisznek neki, biztosan az alkhol az oka mindennek. Kezdetben nem érezünk sem rokonszenvet, sem ellenszenvet iránta, de ahogy halad előre a történet, ahogy ennek az abszurd világnak az újabb és újabb stációinak leszünk szemtanúi, egyre közelebb kerül hozzánk ez az ember, egyre drámaibb, megélhetőbb lesz a történet. Ami még fontosabb, hogy ez a kálvária hihetőnek, felismerhetőnek látszik. A film gyomorba markoló hatását a kamera és rendezés szenvtelensége adja. A halál elkerülhetetlen, sokszor talán nem is egy kórházi hajcihő, hanem önmagunk feleslegessége, láthatatlansága okozza vesztünket, ahogy egy a film hátterében felsejlő diktatúrában ez jellemző volt.

David Lynch: Inland Empire



Nikki Grace (Laura Dern) végre megkapja álmai szerepét, amitől majd a karrierje szárnyalni kezd. A film egy régi produkció újrafeldolgozása. Az eredeti darabot sosem mutatták be, a két főszereplőt megölték, elátkozott vállalkozás volt.
Nikki úgy érzi, hogy saját élete egyre jobban hasonlít filmbeli szerepére, és távol eső világok egymásba csúsznak. A film első fele a lynchangulatba révedt néző számára követhető, élvezhető. Aztán lassan-lassan elkezdtem unatkozni, a film a végére elfárad, kifullad. David Lynch számos filmje egy kirakós játékra emlékezetet, hangulatok, érzések, benyomások tárházát adja. Az Inland Empire láttán egy idő után azt éreztem, hogy itt nincs kirakni való, blöff az egész, ráadásul fárasztó. A film sokat akar fogni, de keveset tart meg a kezében. Szólni akar Hollywoodról, a (női) személyiség törékenységről, egy gyilkossági rejtvényről, a rémálom többrétegű stilizációja akar lenni. Laura Dern kifejező arca egy idő után üressé válik, és olyan értetlenséget sugároz, mint én a vége főcím olvasása közben. Lynch kísérleti filmet alkotott a digitális forradalom korszakában. Csak kérdés hol a film határa? A nézőnek szól-e a film vagy önmagáért? Jó kérdés.

Joe Wright: Vágy és vezeklés


Ian McEwan filmadaptációja felemás film. Az első fele roppant jól felépített, majd miután kilép a tragédia-gyermekkori bűn színhelyéről, a háborús jeleneteknél (van egy sok statisztát megmozgató – egyetlen snittel leforgatott – harctéri jelenet, ami profin kivitelezett, ám öncélú képkocka) leül a film. A végét viszont Vanessa Redgrave röpke fellépésével menti meg. A két főszereplő (Keira Knightley, James McAvoy) játéka nem kivételes, messze elmarad a fiatal Brionyt alakító Saorise Ronan mögött. Idén ezt a filmet is – meglepetésre – az Akadémia tette a helyére. A Golden Globe és – a hazabeszélő – Bafta legjobb filmes díját elnyerő film, az oscar gálán csak a legjobb filmzenéért járó arany szobrocskát vihette haza (azt mondjuk megérdemelten).

Pernille Fischer Christensen: Szappanopera

Charlotte szakítva addigi életével, elhagyja pasiját, egyéjszakás kalandokba kezd. Az Ulrikként anyakönyvezett, transzszexuális Veronika férfiakat fogad. A két figura egy lakótelepi tömbben – mint szomszédok – találkoznak össze. Miután Veronika öngyilkosságot követ el, Charlotte pátyolgatja őt. A két ember a délutáni menetrendszerű elfoglaltság, a sorozat nézés közben egymáshoz szokik. A dán elsőfilmes rendező bemutatkozó opusában elmosódnak a határok nő és férfi között, a szerepek megcserélődnek. A film így mesél ertotikáról, és az abból születő vágyról, szerelemről. A film epizódokból épül fel, mint egy teleregény, az egyes epizódokat narrátor szövegek vezetik be. A film zárt térben, tulajdonképpen két szobában játszódik, ahogy a délutáni rétestésztányira nyújtott sorozatok sem merészkednek ki a négy fal közül. Természetesen Christensen filmje össze sem mérhető gagyi névrokonaival. A két főszereplőnek és a rendezőnek köszönhetően a Szappanopera vicces, vidám, drámai, szomorú, egyszóval szerethető.

Kenneth Branagh: Mesterdetektív


Branagh színházat vett filmvászonra, és ez a steril környezet sokszor nem hat jól a vásznon. A színészek jól hozzák a szerepüket, de minden egyes párbeszédben a színház köszön vissza. Nem láttam a film eredetijét, ezért nem tudom azzal összehasonlítani, mindenesetre számomra a pörgő párbeszédekkel tele tűzdelt történet fordulópontjait előre kiszámíthatónak tartottam. A film erősen közepes. Branaghtól többet várnék, két (a másik a hazánkban tavaly év elején bemutatott Ahogy tetszik) ennyire közepes film után meg el is várom.

Marc Evans: Hósüti



Ritkán kerül a kezembe olyan film, amiről előre semmit sem tudok, és kellemes meglepetést okoz. A Hósüti ilyen volt. A nyerő recept megint bejött. Két önmagának való világ, a a hányattatott sorsú, idősödő férfi és a lányát fiatalon elvesztő, autista anya barátságáról szól a film.
A zárkózott, kissé merev Alex (Alen Rickman) nemrégiben szabadult a börtönből, de hogy miért kellett ülnie, arról nem szívesen beszél. Winnipeg felé vezető útján felvesz egy kissé lökött és szószátyár stoppost, Vivienne-t (Emily Hampshire), akiről kiderül, hogy írói ambíciói vannak, és éppen a Felső-tó északi partjánál fekvő szülővároskájába, Wawába tart. A semmiből hirtelen feltűnő kamion beléjük ütközik. Vivienne azonnal meghal, Alex azonban egy karcolás nélkül megússza a balesetet. A lelkifurdalástól megtört férfi felkeresi Vivienne édesanyját, Lindát (Sigourney Wearver), egy aktívan élő autista nőt, aki tulajdonképpen maga is gyerek. Alex rövidnek szánt bocsánatkérő látogatása azonban elhúzódó vendégeskedéssé válik, miután Linda bejelenti, hogy a temetés és lomtalanítás napjáig igényt tart a férfi segítségére. A szeszélyes kisváros és lakói feloldják Alex gátlásait, így aztán fény derülhet a titokra, hogy a jelen és múlt miként rímelnek egymásra.
Kényes vizeken jár az a rendező, aki efféle témát akar vászonra vinni, de a két főszereplő játékának és forgatókönyv, valamint a rendezés mértékletességének köszönhetően, a film minden olyan akadályt sikerrel vesz, amely a giccs irányába térítené el.

Kim Ki-duk: A sziget


Kim Ki-duk Magyarországon a Tavasz, nyár, ősz, tél, és újra tavasz című (10.) filmjével vált ismertté (persze akkor is szűk körben). Ahogy ez a film, a korai (4.) opus, A sziget is egy tó közepén, az úszó szigetek világában játszódik, de ez még a koreai rendező azon korszaka, amikor filmjeiből nem hiányzott a kegyetlen erőszak. Az emberek a tavon úszó házacskákat bérelhetnek, ahova a telep üzemeltetője egy különös, hallgatag nő (Hee-Jin) csónakjával szállítja neki az élelmet, s ha kell a kurvákat, alkalmanként pedig maga is nyújt szexuális szolgáltatást. Megérkezik Hun-Shik, az exrendőr, aki egy gyilkosságot követően a rendőrség elől menekülve akar elrejtőzni, illetve öngyilkosságot elkövetni e távoli helyen. Hee-Jin megakadályozza a férfi öngyilkossági kísérletét. Kapcsolat létesül kettejük között, amelyet egyaránt jellemez a kegyetlenség és az egymásra utaltság. Ahogy általában Kim Ki-duk filmjeiben, ezúttal is minimális párbeszéd hangzik el a filmben. Ebben a külvilágtól hermetikusan elzárt környezetben normalitás és abnormalitás határai eltűnnek. Immár 5 filmet láttam a koreai fenegyerektől. Véleményem szerint Kim Ki-Duk évente menetrend szerint forgatott filmjei variációk ugyanarra a témára: a szerelem, a vágy, a magány, a kölcsönös függőség, az egyesülés hírvivője Ő.

Mike Nichols: Charlie Wilson háborúja

Szórakoztatóan cinikus politikai szatíra Amerika diplomácia úton kivívott rendcsinálásáról a nyolcvanas évek Afganisztánjában. A Based on True sztori a 2001. szeptember 11.-ei események ismeretében érdekesebb képet mutat. A nő-, alkohol- és drog ügyeiről hírhedt texasi szenátor, Charlie Wilson belecsap a fekete levesbe, amikor egy Houstoni milláiárdos szeretőjével és a CIA egyik balhés ügynökével pénzt kampányol össze az afgán felkelőknek a Szovjet megszállás időszaka alatt. Charlie nem éppen az a klasszikus hérosz fajta, mégis alakítja a történelmet, az összekalapozott bankók elérik a kívánt hatást,a szovjetek kivonulnak megszállt területekről. Amerika alakítja történelmet, ahogy megszoktuk tőle, aztán elkúrta, ahogy megszoktuk tőle. A szereplő gárda remek: Tom Hanks hosszú idő után ismét jelesre vizsgázik, és ismét láthatjuk a zseniális Phiip Seymour Hoffmant. A film intelligens humora ellenére, nem fog hosszú időre az emlékeimben megkapaszkodni, de ez nem elsősorban a film, hanem saját ízlésem hibája.

Tim Burton: Sweeney Todd, a Fleet Street démoni borbélya

Tim Burton ezúttal musicalt forgatott, témájául az angolszász folklórban ismert borbély, Sweeney Todd történetét festette vászonra. Benjamin Barkert megfosztották családjától, de visszatér, hogy újra nyissa borbély üzletét, csak ezúttal borotváláson kívül mással is szolgál.
A Sweeney Todd-ként újjászülető megcsömörlött borbély (Burton Bálint Andrása, Johnny Depp alakítja nagyszerűen) csendben teszi el láb alól ellenségeit, míg szövetségese, Mrs. Lovett (Helena Bonham Carter) az így felgyülemlett tetemeket – egyben terhelő bizonyítékokat – belesüti pitéibe, és áruba bocsátja azt a boltjában. Burton komor, sötét kép világa mit sem változott, ám szereplői ezúttal dalra fakadnak. Depp, Carter, Rickman énekhangja nem a legtökéletesebb (de rossznak nem mondanám), egy cukormázas műfaj keveredik a vérben. Drámát és spriccelő vért látunk a vásznon, még sem tudom, hogy komolyan lehet venni a látottakat. Burton filmje fekete komédia, fricska a szirupos történet kedvelőinek. A broadwayi alapmű szerelmi történet és tragikus családregény, Burton disszonáns elemekkel hozza létre sajátos atmoszféráját. Az, hogy a film nem lesz számomra örökre emlékezetes, a tőlem távol álló zenés műfaj okozza, de ez tényleg már saját bizonyítványom.

Szabó István: Szembesítés Szabó újabb kori művei közül talán a legjobb alkotás (persze nem feledkezhetünk meg az Anette Benning alakításáról sem a Csodálatos Júliában). A Szembesítés egy nyomozás története, de nem a klasszikus krimi műfaji szabályok szerint. A háború utáni Berlinben az ismert karmestert, Wilhelm Furtwänglert „náci-átvilágító” bizottság elé állítják a III. Birodalommal való együttműködés gyanújával. Szabó ebben a filmjében is az egész életművét átható témáját, a művészet és politika kapcsolatát veszi elő. Szabó ebben a filmjében is azt vizsgálja, hogy mekkora művész felelőssége egy totális diktatúrában. Kötelessége-e a félreállás, a tiltakozó szótlanság, vagy a művészet, elválva a politikától, attól függetlenül létezhet bármikor és bármilyen körülmények között.
Steve Arnold őrnagy (Harvey Keitel) azt a megbízást kapja, hogy kihallgassa a még mindig nagy becsben álló német karmestert, Wilhelm Furtwänglert (Stellan Skarsgard), és bizonyítékokat gyűjtsön ellene. A polgári életében biztosítási nyomozóként tevékenykedő Arnoldot az "igazságosságba" vetett feltétlen hite vezeti, és bevált módszereihez folyamodik, hogy szinte kipréselje az igazságot Furtwänglerből. Arnold munkáját német asszisztensek segítik: Emmi Straube (Birgit Minichmayr), akinek apját a Hitler elleni sikertelen merényletet követő megtorlások során koncentrációs táborba hurcolták, illetve David Mills (Moritz Bleibtreu), a német-zsidó emigráns, akit a háborút Amerikába vészelte át.
A film egyes szereplői – lévén témája erősen erkölcsi alapú – az egyes szólamokat elevenítik meg. A két asszisztens rajongással adózik Furtwänglernek, és nem ítéli el őt a nácik uralma alatt tanúsított, politikai és erkölcsi szempontból egyaránt problematikus magatartása miatt. A zeneszerző a művészet mindenekfelett elvét vallja, míg az őrnagy az egyetlen abszolút igazság hírnöke, aki szerint egy ilyen rezsimben mindenki bűnös. Szabó úgy néz ki mintha nem akarna állást foglalni, az utolsó, dokumentum felvétellel azért mégis csak ad egyfajta felmentést Furtwängler számára.

Roman Polanski: Iszonyat
Régóta szerettem volna már megnézni Polanski korai filmjét. A lengyel származású rendező az utóbbi időben – számos kortársához hasonlóan – amerikanizálódott, hígult. Az 1965-ben bemutatott Iszonyat a pszicho-horror klasszikus darabja lett. A filmben lassan, az élet hétköznapi jelenségeiből bomlik ki a borzalom (véleményem szerint Polanski sokat tanult Hitchcocktól). A Londonban élő manikűröslány, a törékeny Carol (a fiatalon is zseniális Catherine Deneuve) bizonytalanul mozog a külvilágban. A megszokott mozdulatok, tárgyak, illatok uralta mikrokörnyezetében, fodrászüzletben (ahol dolgozik) és nővére lakásában (ahol él) érzi jól magát. Amint a nővér kiteszi a lábát hosszabb időre otthonról, a biztonság megbomlik. Kezdetben nővére ruháit ölti magára, majd a férfiaktól, illetve az ébredező szexualitásától való iszonyat uralkodik el rajta. A külvilágot a lány szemével látjuk. A lélek hasadását a falon hangos repedések jelzik. A lakás fokról fokra széthullik, és a párhuzamos belsők (szoba, és nő) egyre nyomasztóbbakká, félelmetesebbekké válnak. A film hang- és látványvilága híven tükrözi a hatvanas éveket. Számomra ez igazán izgalmas filmművészeti szemszögből. Az Iszonyat – véleményem szerint – Polanski egyik csúcsteljesítménye.

Sean Penn: Út a vadonba


Sean Penn színészi erényeit már évtizedek óta ismerhetjük, ezúttal – bár nem először – rendezői vénájának is tanúbizonyságot tesz. A történet alapja Jon Krakauer Chris McCandless életének valós eseményeit feldolgozó könyve. A 22 éves, frissen diplomázott, kitűnő iskolai eredményekkel és feltöltött bankszámlával rendelkező fiatalember a szülei által kijelölt – karrierrel kikövezett – útról letérve a létezés magasabb szférái felé fordul. Egy hátizsákba becsomagolva a létezéshez szükséges eszközöket, elégetve pénzt, megsemmisítve bankkártyát, rálép az országútra. Útja során számos emberrel találkozik, és mint gyógyító nyomot hagy maga után.
Útja a dél-dakotai búzamezőkön, a Colorado folyó zuhatagain és egy kaliforniai neo-hippi kolónia át végül az áhított Alaszka érintetlen vidékére vezet. Chris 2 évig járja gyalog és stoppal Amerikát, míg nem Alaszkában rálelve a ”Mágikus buszra”, megismeri végül a végtelen szabadság érzését. A film száznegyven percnyi játékideje végig lebilincselő, nem nagyon tudok fogást találni rajta. Rendkívül mértéktartó a rendezés, a fölösleges szentimentalizmust ügyesen kerüli ki a forgatókönyv. Persze mindez nem lenne teljes, ha nem lenne olyan kiváló színészgárda: gondolok itt elsősorban a főszerepet játszó Emile Hirsch, és olyan mellékszereplőkre, mint William Hurt, Vince Vaughn, Marcia Gay Harden, Catherine Keener, Kristen Stewart, Zach Galifianakis, Jena Malone, Hal Holbrook.

Andrew Dominik: Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford


A film nem klasszikus western, inkább legenda gyártás, keresés. Jesse James a Vadnyugat emblematikus figurája, mint sokan mások akkoriban, fiatalon hagyta el e földi tájat. Dominik filmje már a nagy hőstetteken átesett Jesset mutatja be, egy olyan korban, ami nem kedvez az effajta kalandoroknak, hiszen Amerika ekkor már gőzerővel a polgárosodás útjára lépett Ahogy Jesse James, úgy az ő halála is legenda már. Hogyan történhetett meg, hogy egy szuperhőst, aki sosem engedett senkit sem a háta mögé, hátulról lelőtte a gyáva Robert Ford. A Casey Affleck által megformált fiatal fiú bálványként tiszteli Jesset, némi homoszexuális vonzalommal fűszerezve. Megkívánja a hírnevet, ám elbukik. A film nagyon vontatott, laposra sikeredett ballada. Tulajdonképpen a vége érdekes a leginkább, de akkor már agyonra unta magát a néző. Nem akarok túl szigorú lenni a filmhez. Casey Affleck jó benne, és Brad Pitt is remekül játszik. Dominik a legendát szerette volna mítizálni, és ez nagyon ködösre sikeredett. Talán az emberrel kellet volna foglalkozni, akkor szimpatikusabb lett volna a film. Így gyorsan felejthető.

Ang Lee: Ellenséges vágyak


Ang Leet Velencében nagyon szeretik. Legalábbis az látszik abból, hogy két legutóbbi filmje elvitte a Velencei mustra Arany oroszlány szobrocskáját. Ang Lee amerikai felfedező útja után ismét hazai terepen forgatott. A távol-keleti színészek, az eredeti nyelv mellett felsejlik Amerika hatása, ez leginkább a külső, nagy díszletes jeleneteknél látszik. A történelmi múlt idejébe helyezett filmeknek mindig ez a baja. A díszletek között néha el-elveszik valami. Ez történt ezúttal is. A színészek nagyon jók, tulajdonképpen a történet is megállja a helyét, de a filmzene, és a látvány néha többet akar markolni, mint amennyit kellett volna. Ennél fogva a film csak jó lesz, és elmarad a Brokeback mögött utcahosszal.

Olivier Dahan: Piaf


Az életrajzi filmet általában olyan híres-hírhedt emberekről készítenek, akiknek életében ott bujkál a tragédia. Edith Piaf, a francia nyomorból ünnepelt sztárrá avanzsált énekesnő története is vászonra kéredzkedett. Jó film a Piaf, de egy fl óránál rövidebb lehetett volna, így van egy-két üresjárat benne. Bevallom nem teljesen értettem a film három dimenziós szerkezetét. Párhuzamosan mesél Piaf három életkorában (gyermekkor, fiatalkor, felnőttkor). Talán ezzel azt akarták hangsúlyozni a készítők, hogy nem teljes életrajzot akarnak írni az énekesnőről, hanem életképeket mutatnak be. A filmet a közepesről a jó osztályzatra, illetőleg a felejthető kategóriából a felejthetetlen felé a címszerepet alakító Marion Cotillard játéka emeli. Idén az Akadémia szeme ezúttal is jó helyen olt. Hiszen a babaarcú színésznőből elővarázsolták a görbe hátú legendát. Csak az a fáj sokszor, hogy nem először fordul elő, hogy egy-egy kivételes alakítás mellé nem kivételes film születik (Szerencsés ellenpélda erre a Vérző olaj).

Tony Gilroy: Michael Clayton



Az Ördög ügyvédje forgatókönyvírója kiváló arányérzékről tesz tanúbizonyságot ebben a filmben. A színészek remekek: George Clooney, Tom Wilkinson, Tilda Swinton (meggyőződésem, hogy utóbbi csak azért kapta meg az oscart, mert Daniel Day-Lewis és Javier Bardem mellett az előbbi kettő esélytelen volt) bebizonyították, hogy meg van a színészi vénájuk. A film a nagy bűnös multi és a szegény kis ember konfliktus ellenpólusaira épít, és hálás lehet a néző azért, hogy minden túlmagyarázás, fölösleges heroizmus és szenvelgés nélkül mesélik el ezt az önmagában nem eredeti történetet.

Jason Reitman: Juno


Őszinte, bátor, szerethető film a Juno. Diablo Cody, a sztriptíztáncosnőből lett Oscar-díjas forgatókönyvíró tollából született független film idén legalább akkora sikerre tett szert, mint a tavalyi év meglepetése, a Család kicsi kincse.
Egy tizenhat éves, korához képest érett gondolkodású lány története ez, aki teljesen logikus megfontolásból átesik a szüzessége elvesztésén, és rövid gondolkodási idő után a baba megtartása mellett. Tekintettel arra, hogy – úgy gondolja – még éretlen az anyaságra, gyermekének szülőket keres. Meg is találja az ideális párt, ám a végén a gyermek csonka családba kerül. A jól összeválogatott dalokkal feldíszített film – véleményem szerint – az idei oscar ötösfogat harmadik legjobb darabja, és ez nagy szó, ha úgy vesszük, hogy a Coen fivérek és PTA mesterműve idén verhetetlen volt. A film úgy nyúl egy társadalmilag kényes témához, hogy elkerül mindenfajta pátoszt, fölösleges mellébeszélést, a főszereplő Ellen Page pedig lehengerlően jó (csak hát volt egy Marion Cotillard nevű színésznő is idén).

Nincsenek megjegyzések: