2008. március 31., hétfő

A flaszter romantikája

Pécs, a Szocializmus évei alatt számos vidéki városhoz hasonlóan úgy terjeszkedett, hogy tömbépületek sokaságát engedélyezte megépíttetni, amely lassan egy külön városrésszé nőtte ki magát. Az 1960-as, 70-es években a kisvárosias, valódi Kertváros köré emelt épületek a maga – mára – körülbelül hetvenezres lakosságával alvóvárost hozott létre. Ezt az új városrészt 1979-1991 között Lvov-Kertvárosnak hívták. A köztudatban ma is – kissé paradox módon – Kertvárosnak hívott lakóövezet első ránézésre nem hordoz magában túl sok szépséget. Az aszfalt, az egyen épületek sokasága – valljuk meg – nem vonzza a tekintetet. Ide sosem látogatnak el turisták, ma már Pécs elkerülő útja is ezen a városrészen halad át. Ám a szülőhely fura dolgokra képes, néha olyan arcát mutatja, amit más nem tud.

Gyerekkoromat ezek között a lakóépületek között töltöttem el, akkoriban szinte a belvárost sem láttam. Balatonboglár, ahol nagymamám (édesanyám anyja) él, volt látóköröm másik színtere.
Nem igazán szerettem ezt a helyet. Bár mindig is lakótelepi voltam, a nagyszülőknél részem volt a kertes ház örömeit is megismerni. A külső szemlélők által, szemléletesen, pároztató kaptároknak nevezett tömbök, és a bennük levő másfél- vagy kétszobás lakások nem adnak nagy teret a magánéletre. Kis túlzással az itt élők az Élet egyetemének kollégiumában laknak. Ami a hátránya, persze az előnye is. Az élettér ugyan szűk, ugyanakkor az ember nem bújhat családtagjai elől. Az ember itt társaslétre van kötelezve. Természetesen a modern ember korában az egymás mellett élés számos technikája ismert, úgyhogy ez sem lehet garancia önmagában, adot esetben problémák forrásává válhat.
Az egyetemi éveket Győrött töltöttem el, szinte menekültem Pécsről. A mai napig jól döntöttem, hogy kitágítottam horizontomat, ahogy jól döntöttem a visszatérésem mellett is, még akkor is, ha a visszatérés nem volt zökkenőmentes. Huszonéves fejjel, ötévi különélés után, nehéz volt a szüleim diktálta rendbe visszatérni, holott ők sosem avatkoztak bele erőszakosan életem folyásába. A válaszom erre a távollevés volt. Kevés időt töltöttem a négy fal között. Facérságom idején a várost róttam, mulattam, csüggedtem, lebegtem valahol, nem tartoztam sehova.

Ma már családom van. Másfélszobás életünk Lvov gyomrában található. Nem állítom, hogy a flaszter, a lakótelep az a hely, ahol egész éltemet le kívánom élni, de elviselhető. Saját teret alakítva elviselhető. Olykor-olykor fényképezőgéppel a kezemben járok-kelek ezek között a hasonszőrű épületek között, ahol az Idegen eltéved. Ebben a látszólag kusza labirintusban a kivülről jövő nem ismeri ki magát, főleg egy olyan ember, aki sosem élt még lakótelepen.


Néha, ha a szem úgy áll, mintha a flaszternek is lenne romantikája. Megpróbáltam ennek utána járni. Pécs ezen külvárosának is - meglepő módón - vannak egymástól különböző mikrokozmoszai. A fotók az Aidinger János, Németh László, Wallenstein Zoltán utca és a régi Busz decentrum környékét idézik meg.

fotók: Jeges-Varga Ferenc

4 megjegyzés:

joruba írta...

Szia Feri! Olvasgatom a blog-odat és épp ma jutottam ehhez a post-hoz. A Kertvároshoz (tényleg elég skizofrén ez a megnevezés), nekem is elég különleges a viszonyom. Én a gyerekkoromat töltöttem itt. Sokat csavarogtunk, játszottunk az egyenszürke panelépületek között. Akkoriban még nem gondoltam erre (persze miért is tettem volna), de így utólag visszanéve már látom, hogy valójában emlékeket gyűjtögettem. Kosztolányi óta pedig tudjuk, hogy a gyerekkori emlékek olyan mély és vastag rétegekben rakódnak le bennünk, hogy egy élet is kevés a kibányászásukhoz. Ezért sem tudok anélkül ott sétálgatni, hogy ne rohanjak meg az elmúlt gyermekkor - néha elveszettnek hitt - emlékképei. Ismerős minden házfal, csúszda, járda. Évek óta készítem a panelházakról a képsorozatomat és a gyerek énem valahol mélyen ezeket az emlékeket kutatja. De van egy felnőtt énem is, ami azt próbálja megmutatni, hogy mennyire sokrétű, változatos és érdekes az itt élők élete, és azt is, hogy bizonyos szempontból panelházaknak is megvan a maga esztétikájuk.

http://www.jorubafoto.eu/gal/paneldo/index.html

http://www.jorubafoto.eu/gal/ujak/paneldo/index.html

Egyébként klasszak a képeid, jól megragadják a "panelséget"

jeges-varga írta...

Hát köszi szépen. Bár megnézve a képeidet, az enyémek nem nagyon említhetőek egy lapon velük:)

Egyébként érdekelne, hogy tudod rávenni az embereket, mondhatni az utca embereit, hogy fotóidhoz az arcukat adják. Könnyű, nehéz? érdekelnének sztorik is ezzel kapcsolatban.
Bírom nagyon az emberi arcokat a fotóidon. Hétköznap, ámde mégis különleges pillanatokat mutatsz meg.

joruba írta...

Erről sokat tudnék mesélni, az alaphelyzet, ugyanis az, hogy az emberek nagy többsége nem igazán veszi jó néven ha lefotózzák. Különösen idehaza. Mindjárt beindul az agyalás, hogy vajon mi a célom ezzel, mi káruk származhat belőle, meg különben is hogy gondolom?!
A legkellemetlenebb sztorik a gyermekes szülőkkel adódnak – és még csak azt sem mondom, hogy nem értem meg őket -, a legtöbben ugyanis esti képanyagot gyűjtő pedofilnak gondolnak.

A képeimen szereplő alakok egy részét elkapott, elesett pillanatukban fotóztam le, ezeket azért szeretem, mert sokkal természetesebbek, de van jó néhány beállított is. Ha látok egy érdekes karaktert, és nem szeretném elmulasztani, akkor udvariasan megkérdezem tőle, hogy van-e ellene kifogása, hogy lefotózzam. Ha kategorikusan elzárkózik, nem szoktam tovább erősködni, de ha látok némi hajlandóságot, akkor röviden elmondom, hogy nem napisajtóba, plakátra stb. vagy más hasonló helyre készülnek, hanem magán célra, amiből egyszer később talán egy fotóalbum is kerekedik majd. Az őszinteség és a tudat, hogy ha meg is jelenik valahol, legfeljebb évek múlva ha nem is mindig, de azért gyakran megteszi a hatását.

Egyébként tartalmas a blogod, szívesen olvasom.

jeges-varga írta...

Köszönöm a részletes választ. És örülök hogy olvasod a blogomat:)