2008. március 17., hétfő

Tájkép a gyerekszoba falán

Elővettem egy korábbi írásomat, még egy filmkulturás pályázatra írtam. Természetesen nem nyertem vele, de azért a blogomon helyet szorítok neki.

Kékre festett ház jelenik meg a táj közepén. Egy hang szólal meg érthetetlen nyelven. A bevezető képsorokat egy szamár kommentálja. A filmtörténet talán legfurcsább kezdése. A néző ráeszmél, hogy nem mindennapi mozit lát. A tekintet rászegeződik a vászonra.
Játékos Demeter, az alkotói válságban szenvedő fotográfus egy magányos házban él a civilizációtól elzártan, a természet csöndjében. Az elismert művész olyannyira elbizonytalanodik saját tehetségét illetően, hogy képtelen magáról gondoskodni. Már felöltözni sem tud, a film egészében egy szál nadrágban járkál. A tanyán lakik Bori, a felesége (“adóstársa”), aki megpróbálja kezelni férje depresszióját. Fürdővizet készít neki, sakkjátszmákat veszít el a férje javára – a kedvében jár szinte mindenben. A házikó harmadik lakója a fotós bolondos öccse, Krisztián, aki folyvást a várost járja nők után kutatva. Egy nap váratlanul bejelenti, hogy jön hozzájuk egy lány. Aludhatna-e náluk? Majd megérkezik Tamara, a gyönyörű városi nő.
A történet minimalista, mondhatni banális. Két nő és két férfi: egy házaspár és egy friss szerelmespár. Bori és Demeter kapcsolata a hetedik évbe lépve kicsit megfáradt, megújulásra vár. Tamara és Krisztián viszonyát még a kezdeti formátlanság uralja. Az öcs alázatosan, figyelmesen szereti a lányt, míg a jövevény nem ad egyértelmű jeleket. Tamara idegen test ebben a zárt világban. Elefánt a porcelánboltban, aki felborítja a kialakult játékszabályokat. A házigazdát kibillenti depressziójából. A feleséget ez féltékennyé teszi, a szerelmes öcs pedig egyre kiszolgáltatottabbá válik. Demeter és Bori nem tud meg semmit a lányról (ahogy a néző sem). Demeter veszi magához a kezdeményezést, kioktatja a lányt, aki szerinte rátelepszik a környezetére. A házaspár azzal a mély meggyőződéssel, hogy az új szerelmesek nem egymáshoz valók (Krisztián mindig rossz partnert választ magának), szétbontják a kapcsolatot. A nézőben felmerül a kérdés: hol húzódik a határ, amikor már nem formálhatunk jogot arra, hogy beleavatkozzunk a másik ember életébe?

Hajdu Szabolcs második nagyjátékfilmje négyszereplős kamaradarab, az eredeti színházi minimál-komédia filmes adaptációja. A rendező a művet - pályázati pénzek hiányában – először színpadi változatban készítette el. A színházi előadásban a színészek kitalált, improvizált nyelven szólaltak meg, amit a szerző szinkrontolmácsként fordított a publikumnak. Az alapötletet egy holland halászcsaládot ábrázoló fotó adta. A forgatás helyszínéül egy, az erdélyi Homoródszentmárton közelében álló csűrt választottak, ahol berendezték a művésztanyát. Lényegét tekintve a film nem különbözik a drámától, a formavilága azonban más. A szereplők magyarul beszélnek, ám mellettük szerepet kapnak színesre festett állatok is. Először úgy tűnik, mintha illusztrációk volnának, de valójában rezonőrök. A színházi verzióban kitalált halandzsa nyelven beszélnek, a nézőt feliratok igazítják el. A narrációk egyben stilizált zenei átkötések is, amelyek különös hangulatot adnak a hétköznapi történéseknek. A megírt szövegek körülbelül kétharmada hullott ki az eredeti szövegkönyvből: nyersebb, szikárabb lett. A történet végső formája a film.

Talán a mű esztétikai hatása a legerősebb. Díszlet, fényképezés, hangtechnika és zene kéz a kézben jár, és új világot teremt. Esztán Mónika látványtervező természetes környezetben, természetes épületelemekből és anyagokból alakított ki önmagába zárt világot. Japán mintára alkalmazott tágas, átjárható tereket. Szikár kompozíciót hozott létre. A ház bizonyos részeit eltolta a térben (a padló szintje alá süllyesztett ágy), a kertet behozta az épület belsejébe (gyeptéglára helyezett bádogkád), az ablakokat pedig festménykeretként használta (bekeretezte a tájat). Az egész enteriőr egy önálló műalkotásként is megállná a helyét. A természetes és teremtett környezet együttláttatása Szaladják István operatőri munkáját dicséri. A fahrtsínen futtatott nyugodt kameramozgással átértelmezte a szereplők és környezetük viszonyát, egybefoglalta az egymástól távol eső dolgokat. Állat és ember egyetlen, összefüggő tér részévé váltak. A rögzített beállításokkal a külvilágot és a ház lakóterét választotta el. A különböző formájú ajtókon, ablakokon folyamatosan kilátunk a házból, illetve átlátunk egyik térből a másikba. Ez rendkívül bonyolult világítást kívánt meg, a ház belső tereit és az udvart egyszerre fényképezték, folyamatosan összhangba hozva a külső és belső fényértékeket. Az utómunkálatok során számítógépen futtatták át a filmet egy ún. “fényelési” eljáráson, ezzel a valóságban elő nem forduló intenzitású színeket hoztak létre. A film vizualitása ettől lesz olyan, mint egy bekeretezett tájkép a gyerekszoba falán. Ehhez járul hozzá Paco Ibanez latin gitárzenéje, mely nagyon jól alkalmazkodik a letisztult díszletekhez. A kint és bent nézőpont-váltását erősíti az állatok színesre festése. Látunk sárga szamarat, kék tyúkot, vörösbe mártott disznót. Nem egyszerű háziállatokat figyelhetünk meg, hanem a közegbe organikusan illeszkedő mesemondókat, akik a maguk együgyű módján sugallják zsigeri észrevételeiket az emberi kapcsolatokról.

A kamarajáték természetéből következően nagy hangsúlyt fektettek a színészi játékra. A gárda Hajdu régi társulatából állt össze (Török-Illyés Orsolya, Szabó Domokos, Nyitrai Illés). A Demeter feleségét alakító Kovács Ágnes Anna egyedül újonc a csapatban. Improvizációikkal a színészek maguk is alakítói voltak a történetnek, a játéktér stilizált egysége mégis sokkal meggyőzőbb, mint az ő játékuk. Ez nem annyira a színészeken, mintsem a forgatókönyv hiányosságain múlik. A rögtönzések és helyzetgyakorlatokra épített színészvezetés csak a motiválatlan, hirtelen feltörő érzelmek megszólaltatására képes. A karakterek lelki átalakulásának megjelenítése jóval erőtlenebbül hat, bár a rendező bevallottan nem akart pszichologizáló mozit készíteni. A feszült drámai pillanatok is esetlen, groteszk mozdulatokban “oldódnak fel”. (Például a házastársak féltékenységi jelenetében a feleség mérgében leveri férje fejéről a kalapot, mire az fojtogatni kezdi.) A szerelem, a szexualitás is huncut, játékos tréfába fordul (például az Amelie csodálatos életét idéző ártatlan pusziadás jelenete), amely leginkább a Szabó Domokos alakításából eredő, burleszk-szerű bohóckodásnak köszönhető. A szerelem ugyanakkor őszinte benyomást kelt ebben a filmben is, kevésbé terhelik kisebb és nagyobb hazugságok.

A szereplők múltját sűrű homály fedi, ám a történet szempontjából Tamara titokzatossága teljesen helyénvalónak tűnik. Talán még Krisztián szeleburdiságát is jól jellemzi egy-egy visszaköszönő mozdulat. A hiány leginkább a házaspárnál érezhető, elsősorban a férj személyiségének lelki hátterében. Demeter jelenbeli viselkedése ugyanis ez alapján lenne értelmezhető. Elismertségéről a mesélő beszél a film legelején, ám művészi tehetsége csak utalás-szerűen jelenik meg egy-egy, a ház falának támasztott képére vetett pillantásból. Azonban azzal, hogy a múlt hatása hangsúlyt kap a történetben, a férj motivációinak tisztázatlansága nem kerülheti el a figyelmünket. Ezt még a rendkívül eredeti mozgóképes eszközhasználat sem tudja feledtetni. Mindezek ellenére Hajdu Szabolcs és kis csapatának alkotása figyelemreméltó. Derűs, szeretetteljes mese a szürke hétköznapokban. Együttgondolkodásban és közös cselekvésben megnyilvánuló alkotóműhelyt feltételez, ami becsülendő.


(Hajdú Szabolcs: Tamara)

Nincsenek megjegyzések: