2008. július 31., csütörtök

Hjalmar Söderberg: Doktor Glas; Polar Könyvek, Budapest, 2008


Hjalmar Söderberg (1869-1941) a vámtisztviselőből lett újságíró – akit az egyik legnagyobb skandináv íróként tartanak számon – nevét korábban sosem hallottam, ami nem meglepő annak fényben, hogy hazánkban eddig ismeretlen szerzőnek számított. A könyvtárban akadt a kezembe a fő művének tartott írása, a Doktor Glas, amely 1905-ben jelent meg először, és akkoriban hatalmas botrány kavart. Ezen nem is lehet csodálkozni, hisz olyan gondolatok jelennek meg a regényben, amivel jóval megelőzte korát. Söderberg máig izgalmas témákat feszeget a könyvben, mint például a házasságtörés, szexualitás, eutanázia, abortusz, erkölcs és vallás kapcsolata, a vallás megkérdőjelezése. Ma azért akkor traumát ezek a gondolatok már nem okoznak az olvasónak, mint akkoriban okozhattak.
A Stockholmban praktizáló Tyko Gabriel Glast egy júniusi délután rendelőjében felkeresi a gyönyörű Helga Gregorius, a lelkész felesége. A nő kezét tördelve elmeséli, hogy beleszeretett egy ifjúba, és képtelen teljesíteni házassági kötelezettségeit. A férjét sosem szerette, a sors szülte kényszerből ment hozzá feleségül. Arra kéri orvosát, hogy segítsen valahogy tőle távol tartani a férjét. A nő jó ajtón kopogtatott be, a doktor sosem szerette a lelkészt, többek között ezért is kötelességének érzi, hogy segítséget nyújtson ennek az esendő asszonynak, egészen odáig, hogy végül szívrohamnak álcázva megöli Luther odaadó szolgáját. A könyv egy szerelmi háromszög, vagy inkább – a doktor szemében visszataszító férj, Gregorius lelkész, a fiatal szerető, Klas Recke, és a plátói szerelmes doktor Glas, valamint Helga Gregorius által bezárt titkos – négyszög történetét dolgozza fel:
A Doktor Glas naplóregény, amely a címszereplő öthónapos bejegyzését követi nyomon, a napi történésektől kezdve, az időjáráson, a múltbeli emlékeken való töprengéseken keresztül, egészen a személyiségelemzésekig. Az olykor ironikus és szellemes, olykor pedig komor és érzelmes monológokból egy intelligens, művelt, magányos, racionális, hideg, és tulajdonképpen szimpatikus harmincéves férfi alakja bontakozik ki a szemünk előtt.
Söderberg a napló elbeszélésmód használatával a rövid, tömör, világos stílust teremtett a könyvben, amely alkalmas a címszereplő lelkivilágának jellemzésére is. Amikor Glas elhatározza tettét, egye inkább a tervezés foglya lesz, bezárkózik magányába, és a naplóbejegyzések sűrűsödnek, hosszabbodnak. Glas gyilkos tettével tulajdonképpen saját büntetőbírája lesz, mindinkább elzárkózik a külvilág elől.
A Polar Könyvek sorozatában megjelent kemény kötésű könyv olvasóbarát megjelenésű, bár van benne némi arisztokrata jelleg, ahogy abban is, amit egy XXI. századi olvasó egy XX. század eleji regény olvasása során érez.

2008. július 30., szerda

FIlmek 2008. júliusából

Július folyamán számos filmet néztem meg, amelyről eddig hallgattam. Úgy gondoltam, pár sorban összefoglalom a benyomásaimat.

RIDLEY SCOTT: AMERIKAI GENGSZTER (American Gangster, 2007)
Frank Lucas (Denzel Washington) a múlt század hetvenes éveiben vált Harlem drogbárójává. Vagyonát a Vietnámból visszatérő katonák koporsójában Amerikába csempészett heroinből szedett össze. A film másik szálában Richi Roberts (Russel Crowe) felügyelő rendőrségen belüli és kívüli harcát követhetjük végig. Ridley Scottról nincs túl jó véleményem a Gladiátor óta. Az Amerikai gengszter tulajdonképpen tisztességesen megcsinált film, de nincs benne semmi eredeti. Kapunk egy kicsit a Keresztapából, egy kicsit a Serpicoból. Azt is megtudhatjuk, hogy Denzel Washington bűnözőként is gentlemanként hat, Russel Croweban meg még mindig ott szunnyad az ösztönszerű őserő.

SUSANNE BIER: A TŰZ MARTALÉKA (Things We Lost in the Fire, 2007)
Számos esetben láttunk már olyat, hogy az európai filmművészet hagyományain nevelkedő rendező átmerészkedik a Tengerentúlra, és kipróbálja tehetségét Hollywood világában. Susanne Bier olyan remek filmekkel járult hozzá az egyetemes filmtörténethez, mint például a Testvéred feleségét. A tűz martaléka történetében erős szálakkal kötődik a dán filmhez, de a kettő mégsem ugyanaz, remakéről szerencsére nem beszélhetünk (Semmit sem tartok szánalmasabbnak, mint amikor például Michael Haneke kockáról kockára Amerikában újraforgatja a Funny Games-t). A nő (Halle Berry) férje (David Duchovny) meghal, miközben megpróbál egy veszekedő házaspárt szétválasztani. A férfi narkós barátja (Benico Del Toro) azt az egyetlen embert veszíti el, aki maradéktalanul elfogadta. A férfi és az özvegy között különös kapcsolat szövődik, amely a hiány betöltését szolgálja. A történettel tulajdonképpen nincs baj, A színészek is jók, mégsem működik az egész úgy, ahogy Dániában működött. A makulátlan fényképezés már-már zavarba ejtő, és a néhol izgő-mozgó kamera disszonánsan hat együtt. Egyszer nézhető, de könnyen felejthető film. Reméljük Bier csak vakációzni ment az Újvilágba, és nemsokára megint az északi vizeken evez majd.

NATASHA ARTHY: NÉZZ BALRA, OTT EGY SVÉD! (Se til venstre, der er en svensker, 2003)
A kortárs dán film folyamatosan ámulatba ejt, egyszerűen nem tudok betelni velük. Natasha Arthy filmje is olyan irreális konfliktushelyzetbe állatja szereplőit, amennyire az Élet maga teheti. Katrine (Sidse Babett Knudsen) és Thomsen (Søren Byder) az esküvőjére készül. Az ifjú ara nővére. Mette (Lotte Andersen) az Idegszanatóriumban, mióta Jonas (Björn Kjellman) elhagyta. A nő nem meri testvérének elmondani házasságát, közben Jonas is megérkezik, és megannyi sebet tép fel. A Nézz balra, ott egy svéd! amennyire komoly, legalább ugyanannyira komolytalan. A film végig egyensúlyozik a kőkemény családi dráma és a maga egyszerűségében vidám vígjáték között, és rendkívül pontosan sikerül is a mértéket megtartania.

MARTIN MCDONAGH: ERŐSZAKIK (In Bruges, 2008)
Martin McDonagh ír drámaíró, akit a 2007-es POSzT alkalmával sikerült megszeretnem, amikor az egri Gárdonyi Színház jóvoltából A Párnaembert láthattam, aztán az Európa Kiadó drámasorozatában megjelent POGÁNYTÁNC című kötetben olvastam Az Inishmore-i hadnagy drámáját. McDonagh a krimit groteszk humorral elegyíti. Nincs ez másként az In Bruges-ben sem (a magyar cím hihetetlenül szerencsétlen és ügyetlen). A két bérgyilkost, Rayt (Colin Farrell) és Kent (Brendan Gleeson) főnökük, Harry (Ralph Fiennes) Brugesbe küldi egy akció után, ahol a hívására kell várniuk. Ray szenved attól, hogy az egyik bevetés alkalmával egy fiút is megölt véletlenül, az öngyilkosság gondolatával is foglalkozik. Harry Kent azzal bízza meg, hogy ölje meg Rayt, mert a hiba nem maradhat megtorlatlanul. A komoly és vicces történet közben egy ír turista szemével megelevenedik szemünk előtt Bruges óvárosa. McDonagh egész estés filmes kiruccanása bár nem volt rám olyan hatással, mint a vele való színházi találkozás, de meglehetősen intelligens rendezésű film, amelyben a színészek a maximumot hozzák ki magukból.

WERNER HERZOG: HAJNALI MENTŐAKCIÓ (Rescue Dawn, 2006)
A film megtörtént eseményeken alapszik. A német születésű Dieter Dengler (Christian Bale) egész életében pilóta akart lenni. 18 éves korában az Egyesült Államokba költözött, ahol a vietnámi háború idején beállt a hadseregbe. Egy bevetés során gépét lelőtték Laosz felett, őt pedig foglyul ejtették. A kínzások, éheztetések során ment keresztül, de Dieter türelmesen kivárta a kínálkozó alkalmat és néhány társával együtt megszökött a fogolytáborból. Vietnámról számos filmet láthatott már a nagyérdemű, ezek közül a legjobb – véleményem szerint – még mindig Coppola Apokalipszis, Most-ja. Werner Herzogot egyáltalán nem ismerem, így nem tudom az őt híressé tevő életművét (amelyben olyan filmek vannak, mint a Fitzcarraldo, a Kaspar Hauser, a Nosferatu, a Cobra Verde, az Aguirre, a Woyzeck és a Legkedvesebb ellenségem) és legújabb opuszát egymás fényében értékelni. A Hajnali mentőakció közepes film, a filmtörténet simán elbírná a hiányát. Nem ad újabbat a Vietnámi háború képed feldolgozásához, viszont ennél sokkal rosszabb filmek is készültek már a témában.

JOHNNY TO: Száműzöttek (Fong juk, 2006)
John Woo után Johnny To is kezdi szélesebb körben meghódítani Európát (várható, hogy előbb-utóbb Amerikába is meghívást kap). Az Adásunkat megszakítjuk pörgő akciómozija után hazánkban is látható egy igazi keleti western mozi, akarom mondani egy eastern. A film a Volt egyszer egy vadnyugatot idéző elnyújtott leszámolás jelenettel kezdődik. Wo-ra a volt főnöke azt a bérgyilkos bandát küldi rá, hogy öljék meg, akiket azért hagyott el, hogy családot alapítson. Az akció kudarcba fullad, és az egykori bajtársak egy utolsó dobásra készülnek. A gengszterfőnök azonban nem nézi jó szemmel az engedetlenséget, így a bandának menekülnie kell. A film belevaló hongkongi akciómozi a maga balettjával, mitikus vonásaival együtt. Néhol (főleg a nyitánynál) a lelassított, kimerevített akciójelenteket túlzónak éreztem, de valószínűleg ez pusztán csak az európai érzékeimnek hat furcsán.

2008. július 28., hétfő

Sárosi István: Gyilkos etűdök - halál Á-dúrban, két szólamra, hat hangszerre; rendezte: Szikora János, Pécsi Szabadtári Játékok

A Pécsi Szabadtéri Játékok keretében a pécsi író, Sárosi István Gyilkos etűdök című drámáját dolgozta színpadra Szikora János rendező. Az előadás az Anna udvarba volt meghirdetve. Az utóbbi napok időjárási körülményeire tekintettel párnával, kardigánnal felszerelkezve érkeztünk meg a helyszínre. A szabadtérről az előadás azonban a Horvát Színház apró előadó termébe került. Szikora János közönségbarát bevezetéséből a változtatás okát is megtudtuk: a folyamatos esőzés az előadást abba a térbe kényszeríttette be, amelyben született. A nézői reakciók, és az alkotók tapasztalatai azt indokolták, hogy az előadás a megszületésének helyén éljen tovább, ahol jobban lehet élvezni a színészi játék intim közelségét is. Annak ellenére, hogy szabadtéri előadásra készültem fel, nem ért csalódás a változtatás miatt, mindig is szerettem a kamaratermek, a szobaszínházak levegőtlen légkörét. Ez a fajta színházi élmény sokkal közelebb áll hozzám, mint a díszes-fényes nagyszínházi pompa.
A Gyilkos etűdök az alcím szerint halál Á-dúrban, két szólamra, hat hangszerre. Lehetne mondani azt is, hogy férfi és nő háromszor. A darab alapját – mint állítólag a szerző megannyi művének – igaz történet adta, a dráma maga természetesen már fikció. Katát és Bálintot, a híres színészházaspárt holtan találják otthonukban, mindkettejükkel lőfegyver okozta seb végzett. A helyszínre kirendelt nyomozó és pszichológusnő a tett indítékai után kutatnak, a darabot próbáló színész és színésznő is az esetben rejlő drámát akarják rekonstruálni. Három szinten, folyamatos váltásokkal, egymásba áttűnő jelenetekkel (véleményem szerint felesleges volt azt a drámában kimondani, a néző – legalábbis én – érti, mi is folyik a színpadon) rakodnak egymásra a történet mozaikdarabjai. Bálint csak akkor érez szexuális kielégülést, ha Kata a nála jóval idősebb színházi rendezővel Gyulával flörtöl. Kata a játékba csak férje érdekében megy bele. A férfi azonban a szexuális deviancia és a féltékenység szorítókötelében őrlődik. Az évek alatt a pár kapcsolatát a játék alaposan felkavarja. A történetnek három befejezését látjuk, amelyben meghal férfi és meghal nő is. A nyomozó álláspontja szerint a hisztérikus és gonosz nő miatt a férfi húzza meg a ravaszt, a pszichológusnő szerint az áldozat nő több megaláztatást már nem bírván elviselni, lelövi a férfit. Az előadást próbáló férfi és nő kezei között maga a dráma hal meg. A többszintes képkirakóba negyedik elemként maga a néző lép be.
A szerepeket játszó Szikszai Rémusz (akit érdekes volt látni a Mulatság B legénye után egy másik szerepben is) és a harmadéves színművészeti főiskolás Petrik Andrea komoly fizikai és lelki munkát végeznek az előadás 80 perce alatt. Főleg Petrik Andre játéka tetszett az előadásban, Szikszai is jól működött a párosban, de játékával velem még nem tudta feledtetni a Mulatságot (ezért is veszélyes egy annyira jól sikerült darab, mert nehéz kilépni az árnyékából). Élő, feszes tempójú előadást kaptam a Horvát Színházban. A karakter- és a szituációváltások sokszor párbeszéd közben történnek, de az előadás során ez végig jól követhető, érthető. Szikora János díszlete egyidejűleg egyszerű és metaforikus (a szín Kata és Bálint szobája, ahol a gyilkos tett is elkövettetett: ágy, asztal, karosszék, firdzsider, könyvespolc). A jegyeket még júniusban a POSzT ideje alatt vásároltuk, akkor az jegyárus javasolta az utolsó előadást, mert akkorra jobban összeáll az előadás. A színészek az előadások előtt két hétig gyakorolták a darabot és júliusban összesen 7 előadást játszottak el. Úgy gondolom, Szikoráék jó előadást alkottak, de a későbbiekben – ha egyáltalán lesz folytatása valahol – sokat fog még javulni.

(fotók: Tóth László; www.port.hu)

2008. július 26., szombat

Húgyszagú Bundesliga, avagy Littbarski leadja, Völler lő! Gól!!!

Gyerekkorom meghatározó nyarait tizenévesen édesanyám szüleinek balatoni házában töltöttem, hat iskolaévvel idősebb testvérem és unokatestvérem társaságában. Minden életkornak meg van a maga szépsége, amelyben az ember megtalálhatja az ittléte értelmét. Az első tizenöt év tanulási időszaka viszont akkora szabadságot biztosít az embernek, amit később sosem birtokolhat már. Gyerekként olykor unalmasnak, lassan hömpölygőnek éreztem a nyári vakációkat, visszanézve azonban ez az időszak a gondtalan béke kora volt, az a bizonyos Aranykor.
Testvérem és unokatestvérem egy idő után a maguk útját kezdték járni, nyári munka útján próbálták a zsebpénzüket kiegészíteni, csajozni tanultak (azt hogy ebből is kihagytak, éretlen fejjel még nem bánhattam). Egyre rövidült az az idő, amit ők a nyári szünidőben nagymamámnál töltöttek. Ez a változás természetesen később nálam is bekövetkezett. Azt hiszem, egy olyan év volt, amikor egymagamban, magányosan próbáltam elütni a szünidőt nap mint nap. Gazdag voltam, és folyamatosan pazaroltam. Ebben az időben írtam tele jó pár füzetet sporteredményekkel. A magyar és a nemzetközi labdarúgó-bajnokságok eredményeit róttam le a füzet lapjaira, fordulóról fordulóra haladva, a gólszerzőket sem elhallgatva. Idővel a Forma 1, a tenisz Grand Slam-sorozat (ma is tudom: Australian Open, Roland Garros, Wimbledon és US Open – Flushing Meadow), az A-csoportos jégkorong világbajnokság küzdelmei is terítékre kerültek. Addig-addig csodáltam kezem munkáját, mígnem meguntam a füzet tematikáját, az eredmények lejegyzésének felépítését. Ilyenkor újabb és szebb füzetet vásároltam zsebpénzemen, és kezdtem elölről az egészet. Így adtam munkát magamnak. Azt hiszem, a grafomániám erre az időszakra vezethető vissza.
Nagyszüleink – mint akkoriban sokan – az IBUSZ kötelékében kelet-német vendégeket fogadtak a balatoni házban. Jó pár évnek, és egy-két balhés nyugat-német tagnak kellett eljönnie, hogy nagyszüleim történelmében is beköszönjön a Haus Feris korszak. Május végétől augusztus közepéig az élet a nyári épületben zajlott, amely egy szobából, egy pöttömnyi konyhából és egy miniatűr fürdőszobából állt. Németek ide vagy oda, a család sem maradhatott nyaralás nélkül. A padlás volt a mi otthonunk, a szem elől elrejtett, feleslegesen megőrzött lim-lomok világa. Apámnak köszönhetően a padlás farostlemezekből összetákolt, kétszobás, negyedkomfortos kollégium jellegű szállás lett, ahol az életkörülményeket napközben a szigetelés hiánya miatt a nyári meleg a szauna hatásával tette egyenértékűvé, éjszaka azonban le tudtuk valahova hajtani a fejünket, ám kétszer is meggondoltuk, hogy a sötétben lebotorkálunk könnyíteni egyet magunkon. Figyelemmel kellett lenni a vendégekre is, akiknek szerintem egyik kedvenc szünidei elfoglaltságuk az volt, hogy összeszámolják a házigazdához érkező családtagokat, és találgassák, vajon hol férhet el ennyi ember. Nagymamám a „Ne zuhogjatok olyan hangosan!” feddéssel próbált olykor-olykor megregulázni minket. Megtanultunk lábujjhegyen járni, és – úgy gondolom – toleranciából is kaptunk leckét az évek alatt. Nem mintha megakadályozott volna minket nagymamám gyöngéd tilalma abban, hogy az éjszaka kellős közepén az alvó német vendégek feje felett kéthelyszínes gombfoci világbajnokságot rendezzünk. Nagymamám nem is hagyta ezt szó nélkül.
Ezek az évek úgy rögzültek agyamban, mint a szükség szülte mérhetetlen gyermeki kreativitás időszaka. A szükséget a játék igénye okozta. Szerettük a sporteseményeket, mindegyikőnknek meg volt a saját kedvence. Az én szívemhez először mindig azok álltak a legközelebb, akikért bátyám rajongott: Alain Prost, a Real Madrid, a Nationalelf, stb. Bátyámat egy idő után zavarta a kistestvéri áhítat efféle megnyilvánulása, ezért volt, hogy ő választotta meg nekem a rajongás tárgyát. Így lett a később tragikus körülmények között elhunyt Ayrton Senna a kedvencem akkor, amikor még csak a sárga, cameles Lotusban rótta az aszfaltcsíkot. Az FC Barcelona már saját választás volt (amely az 1988-as Sampdoria elleni KEK döntőre vezethető vissza). A testvéri kedvencek egy idő után esküdt ellenségekké váltak, a kistestvér lassan öntudatára ébredt.
Az információkat a Népsport oldalairól szedegettük össze. Általában nagyapám előjoga volt a friss lapszám első elolvasása, de ezt sosem tekintettük íratlan szabálynak. Minden reggel a kerítésen függeszkedve vártuk, hogy az utca végén a biciklijét tolva, feltűnjön a postás sziluettje. A nyári szünidőben képesek voltunk ezért akár reggel 7-kor is felkelni. Élet-halál harc folyt a sportnapilap aznapi számáért. Aki nyert, az volt a legújabb információk ura. Miközben egyikünk részletesen kiolvasta a sportlap hasábjait, a többiek tűkön ülve várakoztak a sorukra. Ez idő alatt már gyűröttre lapoztuk a friss Somogyi Hírlapot, megreggeliztünk, jártunk egyet a friss levegőn, a délelőtti gyerekműsorokat néztük a tévében. Ha nem volt semmi érdekes az újságban, nagyon csalódott voltam. Újabb és újabb információra voltam éhes, amit a füzeteimbe írhattam, esetleg ragaszthattam. Családtagjaim idővel felfigyeltek arra a veszélyre, amit e téren jelentettem. Nem egyszer fordult elő, hogy nagyapám már lyukaktól hemzsegő lapot vehetett a kezébe. Komoly erőfeszítést okozott nekem, hogy ne ollózzam ki a sportküzdelmek eredményeit, mielőtt az újságot más is olvasta volna.
Emlékszem egy esetre, amikor testvéremék a sportújságok iránti mániámat kihasználva üzletet kötöttek velem. A közeli téren lévő újságoshoz küldtek, ahol pornólapot kellett vásárolnom nekik, cserébe finanszírozták a Száguldó Cirkuszról szóló magazint, amelyre már régóta áhítoztam. Az újságosbódéban ülő középkorú férfi alaposan kikérdezett engem, mire is kell nekem a felnőtt magazin. Nem voltam rest neki megemlíteni, hogy testvéremék megbízásából járok el. A faggatózás egy idő után számomra is kellemetlenné vált, de végül mindannyian megkaptuk, amit akartunk.
Ezeken a nyarakon a rendelkezésünkre álló eszközökkel különféle, leginkább a sporthoz kötődő játékokat találtunk ki. Rájöttünk például, hogy a marokkó (mikádó, vagy egészen egyszerűen hurkapálcika) az eredeti célján kívüli funkciót is be tud tölteni. Kiválóan alkalmas például Forma 1-es pálya alakját felvenni a szoba közepén, elzárva az utat a gyerekszobába illetéktelenül behatolni törekvők elől. A nagyszülők által – idős korukra tekintettel – szedett gyógyszerek dobozai pedig Forma 1-es autókká alakulhatnak át, amelyekbe öltöztetős katonák versenyzőként mászhatnak be. A gyógyszeres dobozok először különféle színben pompáztak, aztán egyre inkább kezdtek hasonlítani a McLaren, a Williams, a Benetton, a Ferrari színeire.
Bátyám volt az igazi ötletgyáros. Ő rajzolta meg egy füzetben az összes autópályát, amelyeken Forma 1-es újságokból kivágott, mutatóujj által vezérelt, apró papírautók versenyeztek a győzelemért. A padláson falként nem hasznosított farostlemezeken gombfoci pályákat festett meg (Micsoda stadionok voltak azok!), számos izgalmas mérkőzést játszottunk ezeken. A strandon vásárolt műanyagütő és szivacslabda, valamint a szárítókötelek közé kifeszített madzag, vagy a ház előtt az aszfaltra meggyel felrajzolt pályavonal teniszezésre adott alkalmat. Természetesen itt nem mi, hanem – többek között – Boris Becker, Stefan Edberg, Ivan Lendl és Mats Wilander versenyzett. Mi ehhez csak a testünket adtuk. Később, amikor magamra maradtam ezekben a játékokban, a teniszt magányos játékká fejlesztettem azzal, hogy a ház falát és az előtt elhelyezkedő kis beton részt vontam be a játékba (ha például nekiütöttem a labdát a ház sarkán levő vízelvezető eresznek, akkor az ászt ért).
A létrára elhelyezett felmosó vödör megteremtette a kosárlabdázás lehetőségét, a szőlőtövek között lévő bakok (no meg egy stopperóra) a gátfutást tette lehetővé. Lassan olimpiát tudtunk rendezni. A fészer oldalára tűztük ki az éremtáblázatot. A focinak is számos formája volt, kezdve az öltöztetős katonákkal öntörvényűen lejátszott kupaküzdelmektől, a gombfocin (a felejthetetlen meccsnyitánnyal: „Littbarski leadja, Völler lő, gól!!!!”) át, a testvalónkkal, valódi labdával a boglári könyvtár előtti fák tövében, vagy a játszótéri hintánál lejátszott mérkőzésekre. A fák tövénél megrendezett mérkőzéseken én voltam a védő, testvérem rendszerint a támadó, unokatestvérem pedig a kapus. A hinta hálóőre azonban én voltam, a nagyok csak beadás után kapásból vagy fejesből rúghattak nekem érvényes gólt. A mikrotörténelmünkbe bevonult valamennyi játék közül azonban a kedvencem a körünkben Húgyszagú Bundesliga néven elhíresült gombfoci-bajnokság volt. Kétes-kényes nevét a padlásra felsurranó macskák eldugott vizelési módszereiről kapta.
Az emberi emlékezet módszeresen átrostálja a történelmet. Köztünk is volt számos nézeteltérés, amely vagy nagy röhögéssel végződött, miután bátyánkkal egymást anyáztuk mérgünkben, vagy a nagy testvéri ugratások hatására begurultam, félénken ütöttem egyet a nálam nagyobbra, testvérem ezt pedig rendszerint egy erősebb csapással viszonozta. Sosem hagytam magam, ütöttem egy kisebbet, ő meg egy még nagyobbat. Így ment ez addig, amíg paprikavörös fejjel és könnyes szemekkel anyám szoknyája vagy mamám otthonkája mögé bújtam. Az ellentétek ellenére gyerekkorom felejthetetlen élményekkel gazdagodott. Sokszor bánkódtam, hogy nem voltam egy nyári táborban sem, úgy éreztem, kimaradok a zsibongásból. Akkoriban alig láttam valamit a világból, kevés barátom volt, azok is távol tőlem. Tizenévesen olykor már el nem eresztő burokként éltem meg ezeket a családi nyaralásokat. A játékok egyre ötlettelenebbek lettek, és magamra maradtam velük. Ahogy múltak az évek, úgy vesztettem el érdeklődésemet irántuk. Most, hogy apa lettem, óhatatlanul végiggondolom gyerekkoromat. Boldog leszek, ha legalább olyan önfeledt pillanatokat tudok majd fiamnak biztosítani, mint amilyenben nekem részem volt Balatonboglár virágnevű utcáin.

2008. július 23., szerda

Lawrence Block: Bérgyilkos tetralógia

A rendőrségtől kilépő és alkohol-problémákkal küzdő, olykor szívességből nyomozó Matt Scudder borongós történetei, és az antikvárius betörőzseni Bernie Rhodenbarr vidám történetei mellett Lawrence Block – véleményem szerint – legjobb történetei John Paul Keller nevéhez fűződnek. Keller közvetítőn keresztül rendelésre szolgáltat. Ha valakivel valamilyen problémád van, nem tetszik neked az, hogy az illető a friss levegőt szívja, bizonyos összegért Keller megmutatja az illetőnek a halál nem természetes módját, legtöbbször természetesként beállítva. Keller a magányos ember mintapéldánya. Ha éppen nem dolgozik, az egyes megbízatások helyén ingatlanok után érdeklődik, olykor amerikai mintapolgárként esküdti kötelezettségének tesz eleget, valamint bélyegeket gyűjt. Egyetlen beszélgetőtársa az „öreg” halála után magát közvetítővé avanzsáló titkárnő, Dot, akivel egy kancsó jeges tea mellett kellemes órákat beszélget el a White Plains-i házban.
A széria első darabjában, a Bérgyilkos (Hit Man, 1998; Agave Könyvek, 2003) című opusban Keller munkájának természetével ismerkedhetünk meg. Az egyes megbízatások novellák sorozataként épülnek egymásra időben előre haladva, így egy regényként is funkcionál a mű. A sorozat második darabja, a Bérgyilkos célkeresztben (Hit List, 2000; Agave Könyvek, 2005) jóval vaskosabb és összetartóbb mű, a novellisztikus jelleget a könyvön végighúzódó vezérfonál tartja össze. Keller célponttá válik, és űzött vadként kell a maga javára fordítani a helyzetet. A trilógia befejező darabja, a Bérgyilkos mindörökké (Hit Parade, 2006; Agave Könyvek, 2006) történetei ismét lazábban kötődnek egymáshoz. Keller folyamatosan problémákat old meg, és ezért folyamatosan sporteseményekre kell menni, legyen az kosárlabda, baseball, golf. Keller alaposan kidolgozza a terveit, de a végrehajtásuk korántsem zökkenőmentes. Miután egy rakat pénzt összegyűjt a nyugdíjon kezd dolgozni. A trilógia harmadik darabja látszólag a sorozat befejezését jelentette, de csak látszólag.
A Keller-Dot páros üres fecsegésnek tűnő, sziporkázó párbeszédei által fémjelezett univerzumról Block egy újabb bőrt lehúzott, és nem tette rosszul. A Bérgyilkos Inkognitóban (Hit & Run, 2008; Agave Könyvek 2008) a szerző 70. születésnapján látott júniusban napvilágot az Egyesült Államokban, Magyarországon – elsőként a világon – három héttel az amerikai premier előtt jelent meg.
J.P. Keller nyugodt, eseménytelen életet él. Lakásában egy szupermodern tévé, a TiVója próbálja magányát tartalmassá tenni, no meg a bélyegei. Dot egy utolsó megbízatást szerez a számára. Des Moines-ben kell megölnie valakit. Napokig váratják a megbízatás elvégzésével, és miközben készpénze javarészét bélyegvásárlásba öli, a televízióból értesül arról, hogy valaki megölte Ohio kormányzóját. Nem telik sok időbe, hogy a CNN az ő fotójával legyen tele. Repülőre nem ülhet, így a megbízótól kapott Nissan Sedanjan menekül New York felé, miközben motelekben, de leginkább az autójában alszik. Az újságból értesül a White Plains-i ház pusztulásáról, és vele együtt Dot halálról. New Yorkban sem maradhat, lakása feldúlva, a bélyegei eltűntek. Keller végül New Orleansban köt ki, amely épp próbál feltápászkodni a Katrina utáni sokkból. A bérgyilkos a félig romhalmaz városban megment egy nőt a nemi erőszaktól, és egyben társra is lel, Júliára. Szobafestőként kezd dolgozni, normális életet él, de valamit még el kell intéznie...
A sorozat negyedik, és ezúttal – úgy tűnik – tényleg befejező darabja igazi regény, megfosztva mindenféle novellaszerűségtől. Oldalakon keresztül a bujkáló bérgyilkos társává szegődünk magányos útján, akció a korábbiakhoz képest alig van a könyvben, és mégis hihetetlenül izgalmas a történet. Block jól tette, hogy az egyszer látszólag már lezárt univerzumhoz hozzátett még valamit.
A Keller történetek velejét, magvát az erkölcsi alapállásunk szerint negatív figura szerethetővé tétele adja. Keller a munkáját végzi, azt az egy dolgot csinálja, amihez ért. Az olvasó mindeközben megtapasztalja egy hidegvérű gyilkos emberi oldalát, a sebezhetőségét, kétségeit, félelmeit. A négy rész alatt megismerjük Kellert hivatása fénykorától kezdve egészen a visszavonulásáig, amikor megállapodik. Hála az Agave kiadónak a négy rész puhafedeles, tetszetős, egységes kiadásban került a magyar olvasók elé.

2008. július 18., péntek

Csajok, Buli, Recina

Képeslapra rajzolt görög sziget, ahol éjkék a tenger, hófehér a házikó fala, és tengerkék az ablakkeret. Donna és lánya él az idilli kis szigeten, egy kis szállodát üzemeltetve. Sophie, a lány húsz évesen olyat akar tenni, amit édesanyja sosem tett meg, össze akarja kötni életét egy férfival Isten és Ember színe előtt. Az ifjú leányok az esküvőjüket leginkább úgy képzelik el, hogy édesapjuk vezetik a nagy pillanatban őket az oltár elé. Csakhogy Sophie nem ismeri az édesapját, anyja ez idáig ködös emlékfoszlányokat volt hajlandó elárulni csemetéjének. Sophie azonban megtalálja anyja naplóját abból az évből, amikor fogant, és kiderül, mindjárt három férfi is aspirálhat a megtisztelő apai címre. Gyorsan fogant ötletből mindhárom férfiút meghívja anyja nevében az esküvőre. Hogy teljes legyen a kép az esküvőre megérkezik Tánya és Rosie, Donna fiatalkori barátnői, a fiatalkori Dinamó zenekar tagjai.
A történet nem eredeti, sőt inkább butyuta, de az alkotók azt tették, amit tenniük kellett ebben a helyzetben, egyáltalán nem vették komolyan magukat, így váltak hitelessé. A Mamma mia! a világhírű svéd zenekar, az ABBA univerzumokat átszelő dalaira épül, minden más csak ürügy. A film alapvetően igazi csajszis film, de még anyáink korosztályának is való, mégis a férfiak sem restellhetik megnézni ezt a pasztellszínekben pompázó filmre turbózott Broadway slágert. A svéd négyes fogat zenéje számomra legalább annyira meghatározó fiatalkori (és még felnőttkorban is ható) élmény, mint a gombafejű beatek muzsikája.
A rendezői székbe a darab Broadway-előadásának rendezője, Phyllida Lloyd ült, és a produkcióhoz olyan nagy sztárok, mint Meryl Streep, Colin Firth, Pierce Brosnan vagy Stellan Skarsgard is csatlakozott. A szereplőgárda láthatóan jól érezte magát a szerepben, maguk is csupa mókának és kacagásnak fogva fel a filmet. Meryl Streep véleményem szerint újabb bizonyítékát adta annak, hogy Ő ugyanaz női színészként, mint Jack Nicholson férfi színészként. Mindent el tud játszani, és ráadásul ugyanazon az igen magas színvonalon.
A film az első perctől az utolsó percig robog előre. 24 óra kaotikus, varázslatos kavalkád kerekedik a csöppnyi görög szigeten. Felhangzik a Chiqiuta; a Money, Money, Money; (amelynek magyar feliratozás nagyon vicces: „mani, mani, mani”), a Honey, Honey; a Super Trouper, stb. A Mamma mia! kidomborítja az ABBA slágerek játékos, frivol mivoltát, így lesz például a Dancing Queenből a független nők dicshimnusza, az I Do, I Do, I Do, I Do című nótából Isten előtti szerelmi hűségnyilatkozat, a Gimme! Gimme! Gimme! (A Man After Midnight) slágerből leánybúcsúztatós férfivetkőztető.
A csajok fülsértően sikongatnak, a helyi lakosokat jelezni kívánt arcok, mint vokalisták és táncosok, beszállnak a népünnepélybe. Bohóckodik az egész stáb, és így lesz a gagyiból szerethető, nyári frissítő üdítő. Aki nem szégyelli magát átengedni ennek az élvezetnek, az kitűnően fog szórakozni és kikapcsolni a film játékideje alatt.
(Phyllida Lloyd: Mamma Mia!)

2008. július 17., csütörtök

Julian Barnes: Anglia, Anglia; Ulpius-ház Kiadó, Budapest, 2007

Kíváncsi voltam Anglia, az utóbbi időben, sokat emlegetett írójára, Julian Barnes-ra. Az Ulpius-ház Könyvkiadó jóvoltából több munkája (Dumáljuk meg rendesen; A világ története 10 és ½ fejezetben; Szerelem meg miegymás; A napba nézve; Falubert papagája) is eljuthatott a magyar olvasóközönséghez. Az 1998-ban írt Anglia, Anglia (Vintage) című regényével ismerkedhettem meg, Gács Anna kiváló fordításában.
Sir Jack Pitman, a kissé különc angol milliárdos, kitalálja, hogy életművét csak olyasféle nagydobás koronázhatja meg, mint amilyen Beethovennek a IX. szimfónia volt. A Projekt hamar körvonalazódik a fejében: létrehozza az Anglia skanzent, melyben minden értékeset, ami angol, összegyűjt és a kíváncsi szemek elé tár. Mint egy valamire való pénzügyi despota, a Projekt megvalósítására egy csapatot hoz létre, és elkezdődik a brain storming.


Az 50 Legangolabb Dolog (a Minőségi Szabadidőprogram közvélemény-kutatásai alapján)

1. A KIRÁLYI CSALÁD
2. BIG BEN / PARLAMENT
3. A MANCHESTER UNITED FUTBALLCSAPAT
4. OSZTÁLYTAGOZÓDÁS
5. PUBOK
6. VÖRÖSBEGY A HÓBAN
7. ROBIN HOOD ÉS VIDÁM CIMBORÁI
8. KRIKETT
9. DOVER FEHÉR SZIKLÁI
10. IMPERIALIZMUS
11. ANGOL ZÁSZLÓ
12. SZNOBIZMUS
13. ISTEN ÓVJA A KIRÁLYNŐT (KIRÁLYT)
14. BBC
15. WEST END
16. A TIMES CÍMŰ NAPILAP
17. SHAKESPEARE
18. ZSÚPFEDELES HÁZIKÓK
19. EGY CSÉSZE TEJES TEA
20. STONEHEDGE
21. FAPOFA
22. VÁSÁRLÁS
23. NARANCSLEKVÁR
24. BEEFEATEREK ÉS A TOWER
25. LONDONI TAXIK
26. KEMÉNYKALAP
27. KLASSZIKUSOK A KÉPERNYŐN
28. OXFORD ÉS CAMBRIDGE
29. A HARRODS ÁRUHÁZ
30. EMELETES PIROS BUSZOK
31. KÉPMUTATÁS
32. KERTÉSZKEDÉS
33. MEGBÍZHATATLANSÁG
34. FAVÁZAS ÉPÜLETEK
35. HOMOSZEXUALITÁS
36. ALICE CSODAORSZÁGBAN
37. WINSTON CHURCHILL
38. MARKS & SPENCER
39. AZ ANGLIAI CSATA
40. FRANCIS DRAKE
41. ZÁSZLÓS DÍSZSZEMLE
42. PANASZKODÁS
43. VIKTÓRIA KIRÁLYNŐ
44. REGGELI
45. SÖR (MELEG SÖR)
46. KIMÉRTSÉG
47. A WEMBLEY STADION
48. ELŐKELŐ MAGÁNISKOLÁK
49. A MOSAKODÁS HIÁNYA
50. MAGNA CHARTA

A Minőségi Szabadidőprogram közvélemény-kutatási – Sir Jack által megrostált – eredményei alapján Anglia, Anglia elnevezéssel az egykori Wight-szigeten megvalósul a Projekt. A Pitman birodalom megalkotja az Óhazától különálló autentikus másolatot, amely a – leginkább amerikai – turisták kedvence lesz, hisz itt szemtanúi lehetnek az angliai csatának, I. Károly kivégzésének, megnézhetik Robin Hoodot és vidám csapatát a sherwoodi erdőben, találkozhatnak a Királlyal, láthatják a Manchester United meccseit, vörösbegyeket a hóban, vásárolhatnak a Harrods áruházban, olvashatják a Timest, utazhatnak a Londoni taxival vagy az emeletes piros buszokon, összességében olcsóbban és kényelmesebben, mint Angolhonban.
Sir Jack Pitman nem éppen a legelbűvölőbb fickó a világon, és amikor fény derül egy sötét titkára (May néni) vissza kell vonulnia a háttérbe. A regény tulajdonképpeni főszereplője, a tervezőcsapat egyik tagja, Martha Cochrane vezérigazgató veszi át a szigeten a hatalmat, aki apakomplexussal küzd, mióta az édesapja gyerekkorában elhagyta őt, zsebében Nottinghamshire megyével. Martha az életét, mint ifjú megcsalatott lány kezdi, középkorú puccsistaként folytatja, és trónjáról letaszított vénlányként tér vissza Angolhonba, az egykori virágzó ország letűnt vidékére.
A Projekt olyannyira beválik, hogy a játékpark szereplői, akiknek játszaniuk kellene a szerepeket, fokozatosan azonosulnak is velük. Az igazi Nagy-Britannia lassan háttérbe kerül, a turisták elkerülik, az Óanglia nevet veszi föl, és már a Times-t sem ott adják ki. A Wight-szigeten születő Anglia Anglia fokozatosan elszakad az anyaországtól, és emancipálódik a nemzetközi politikában, mindezt az óhaza kárára. Óangliát elkerülik a turisták, elfeledkezik róla egész Európa. A másolat igaziból nem különbözik az eredetitől, sőt csak idő kérdése, és az eredetivé válik maga is, mondja egy helyütt Sir Jack.
Barnes cinikus humorral fűszerezett utópiája érdekes olvasmány, mégsem fog meg igazán, könnyen lehet, hogy a háttérben a legújabb Block bérgyilkos sztori iránti türelmetlen várakozásom áll, illetve az, hogy kétszer is megszakítottam a könyv olvasását, holott nem szokásom. Korábban valahogy Kurt Vonnegut sem tudott sajátos humorával elvarázsolni, és Barnes sem. Személyes attitűdömben keresendő a hiba.

2008. július 11., péntek

Caleb Carr: A halál angyala; Agave Kiadó, Budapest, 2007


Miközben idei egyhetes balatoni nyaralásomat töltöttem családom körében, a Magyar Narancs 2008. június 19. napi számában (XX. évf.; 25. szám) a visszhang rovatban Caleb Carr A sötétség angyala című – az Agave kiadó gondozásában megjelent – könyvéről olvashattam rövid véleménynyilvánítást. A következő sor keltette fel érdeklődésemet Carr első regénye – melyet szintén az Agave adott ki – iránt: „a korábbi kötet egyik nagy erénye volt a XIX. század végi New York abszolút hiteles bemutatása (még az operaműsor is stimmelt).”
A legközelebbi utamon, amely a pécsi Apáczai Nevelési Művelődési Központ könyvtárába vezetett, sikerrel szereztem be A halál angyala című regényt. A könyv vaskos terjedelme úgy látszik igazolja az utóbbi idők tapasztalatait, mely szerint a krimi műfaja is akkor működik igazán jól, ha nem egy-két száz oldalas röpke, délutáni olvasmányt tartogat a számunkra. A nagyobb terjedelem persze önmagában nem garancia, mert a tehetséget az oldalak számával nem lehet pótolni. Mindenesetre, ahogy Mankell regényei esetében, úgy Carr krimijének sikere a részletek tökéletes kidolgozásában rejlik. Nem egyszerűen a főhős nyomozó csavaros észjárásának köszönhető egyszemélyes hőstörténetet olvashatunk Carr tollából sem, hanem izgalmas, élvezetes és fordulatokban gazdag detektívtörténetet.
Carr regényének legfőbb ismertetőjele, ami megkülönbözeti kollégái azonos műfajú írásaitól az – ahogy a mancs cikk írója is kifejezi – a XIX: század végi New York abszolút hiteles bemutatása. Természetesen nem vagyok járatos New York történelmében egyáltalán, így nem tudom leellenőrizni Carr munkáját, de a New York Universityn szerzett történész diplomája, és a gazdag részletességgel megfestett New York-i élet számomra elegendő garanciát nyújtott.
A történet az 1896. évben játszódik, amikor is az Amerikai Egyesült Államok későbbi 26. (1901-1909) elnöke, illetve New York későbbi, 36. (1899-1901) kormányzója, Theodor Roosevelt a New York Városbeli rendőrfőnökök Tanácsának elnöke (1895-1897).
New York városában van egy ember, aki prostituált kiskorú fiúkat mészárol, és nem éppen mindennapi módon: kivájja a szemüket, a péniszüket levágja és szájukba dugja, csonkításokat végez rajtuk. A rendőrség tehetetlen a New York szegény rétegeit tizedelő gyilkosságsorozat felderítésében. Roosevelt ezt a kezdettől fogva tudja, ezért titokban – egyébként ugyanis végzetes politikai támadásoknak tenné ki magát – a magyar származású Laszlo Kreizler (aki a Bellevue tébolyda sokat vitatott orvosa és lélek búvára) vezetésével nyomozó csapatot szervez, akiknek a dolga az lesz, hogy új módszerekkel fényt derítsenek a New York közhangulatát is feldúló sötét bűnténysorozatnak. A nyomozó csoporthoz tartozik még a regény tulajdonképpeni narrátora, John Schuyler Moore, a Times bűnügyi tudósítója, Sara Howard, a New York-i rendőrség első női nyomozója, a korukat meghaladó nyomozási technikákkal dolgozó Lucius és Marcus Isaacson detektívőrmester urak, valamint segítőik Stevie Tagger és Cyrus Montrose.
Carr regényének nagyszabású vállalkozása nemcsak egy egyszerű bűntény megfejtésében rejlik, hanem korrajzot fest az 1800-as évek végének New York-i társadalmáról, bemutatja a város életét meghatározó éttermeket, lokálokat, színházi repertoárt, a helyi hatalmasságokat, legyen az bűnöző, politikus, rendőr vagy egyházi személyiség. Laszlo csapatának ebben a közegben nemcsak a bűnözővel kell megküzdenie, hanem az ügy hátterében mozgó összes érdek ellenében is kell dolgozniuk. A csapat módszere a gyilkos személyiségének feltérképezésében valósul meg, segítségül hívva a kor pszichológiai elméleteit, és a spekulatív gondolkodást.
Az 1994-ben megjelent regény kitűnő fordításban (Falvay Dóra) és kiváló puhafedeles kiadásban kerülhet a magyar olvasó kezébe. A krimit szerető olvasóközönségnek melegen ajánlom Caleb Carr regényét, fantasztikusan izgalmas nyomozás részesei lehetünk.

2008. július 4., péntek

Brecht fekete humora

Az idei oscar esélyes filmek között csöndesen megbújt Tamara Jenkins alkotása, a The Savages, amely a honi mozi forgalomból kimaradt, de végre a DVD piacon keresztül elérte Magyarországot. Nem egyedi eset, amikor a hazai forgalmazók idétlen címet adnak egy egyébként ígéretesnek tűnő alkotásnak. Az Apu vad napjai cím éppannyira semmitmondó, mint amennyire nevetségesen gagyi. Holott a film eredeti címe a maga egyszerűségében éppoly kevéssé hivalkodó, mint amennyire a film egésze.
Lenny Savages (Philip Bosco szenzációs a szerepben) öregkori napjait az Arizoniai Sun City egyenletesre vasalt díszletvilágában tölti barátnője lakásában immár húsz éve. Az öregekre ápoló vigyáz, akinek elege van már abból, ha Lenny nem húzza le maga után a WC-t. Az ápolói szigorra az öregúr saját ürülékével rója fel a mellékhelység falára a véleményét. Lenny helyzetén továbbront az, hogy élettársa egy thai-manikűr közben tragikus hirtelenséggel életét veszti, az örökösök pedig nem késlekednek a habókos öregúr szűrét kitenni, így sürgönyöznek a rég látott gyerekeinek.
Wendy (Laura Linney) és Jon (Philip Seymour Hoffman) Savage Amerika átellenső, keleti partvidékén élnek. Amikor megtudják, hogy apjuk haldoklik, hosszú idő után újra találkoznak, hogy meglátogassák rég látott szülőjüket. Nem sokig várat magára a felismerés, hogy nekik kell gondoskodniuk arról az emberről, aki gyerekkorukban annyiszor megalázta és cserbenhagyta őket (igaz az édesanyjuk meg egyenesen lelépett), bár ez első látásra egyikük életébe sem fér be. Lenny a Szépvölgy Rehabilitációs Központba kerül, ahol időskori dementiájával fogadják. Wendy (aki nős pasival csillapítja szexuális éhségét, pedig láthatóan többre vágyik) és Jon (akinek három éves kapcsolata egy lengyel lánnyal azért szakad meg, mert nem kész még negyvenévesen házasságra lépni azzal a lánnyal, akit szeret, és akinek a vízum lejárta miatt el kell hagynia Amerikát) élete a színház körül mozog. A lány darabokat ír saját élmények alapján, a fiú pedig egyetemi tanár és Brechtről ír könyvet. Az egymástól elhidegült testvérpárt annyira leköti saját neurózisuk, hogy apjuk betegsége teljesen felbolygatja addigi életüket.
Az utóbbi időben megjelent egy-két film, amely időskori betegségekkel foglalkozik. Példaként említhető Sarah Polley Away From Her című keserédes filmje, amelynek főszerepéért Julie Christie-t Golden Gobe díjjal jutalmazták, és az oscart is csak orrhosszal vitte el előle a Piafot alakító Marion Cotillard. A magyarul Egyre távolabb címre hallgató film – véleményem szerint – a rokonszenves alkotói szándék ellenére a középszer homályába vész, és Christien kívül nem érdemel komolyabb figyelmet. Ezzel szemben, a The Savages remek, bár nem hangos film. Nem is csoda, hogy az oscaron „csak” Laura Linney és Tamara Jenkins forgatókönyve jelöléséig jutottak el, és P.S. Hoffmanról meg is feledkeztek (bár egy arany glóbusz jelölést ő is zsebre vághatott).
A filmbeli karakterek remekül kidolgozottak, hús-vér emberek, akik egyszerre ellenszenvesek és szerethetőek. Hétköznapi hősök ők, a maguk emberien gyarló mivoltukban. A film komor, szomorú témát boncolgat, de mindezt intelligens bájjal és cinikus humorral enyhíti. Wendy és Jon nem rossz emberek, nálunk legalábbis nem rosszabbak. A remek forgatókönyvnek köszönhetően olyan oldaláról ismerhetjük meg ezt a két embert, amely elmos mindenféle hollywoodi vagy reklámfilmes hamis tökélyt. Wendy például apró hazugságokból (egy vaklármának bizonyult betegség felnagyítása, a Guggenheim ösztöndíj állítólagos elnyerése) építi fel életét, ebből próbál környezetétől elismerést kicsikarni. Jon pedig a társat kirekesztő csigaházából, magas lóról próbálja szemlélni a világot. Hogy miért is szerethető emberek ők? Talán esendőségükben hordozzák az erényüket. Laura Linney (hiába mondta magáról azt, hogy "az emberek általában nem tudják hova tegyenek. Ismerős vagyok nekik, de nem tudják honnan. Néha Helen Hunttal kevernek össze, néha pedig Laura Dernnel", én az egyik legintelligensebb amerikai színésznőnek tartom ma) és Philip Seymour Hoffman (Ő pedig ugyan nem szépfió, de zseniális karakterszínész, és mindegyik szerepében más és más külalakot kölcsönöz magának) játéka apró részletekig makulátlan, egyszerűen nem találtam hibát benne.
Számomra a film igazi erénye az észrevétlensége. Ha valamiért nem kerül a filmet néző publikum látószögébe, akkor ez pont a finom egyszerűsége miatt van így. Harsány világunkban gyöngyszemre leltem, méltán állíthatom.

(Tamara Jenkins: The Savages - Apu vad napjai)

2008. július 2., szerda

Hakan Nesser: A gonosz arcai; Animus kIadó, Budapest, 2007

A Bunge Gimnázium egyik tanárnőjét a szintén az iskolában dolgozó férje holtan találja közös otthonukban egy átszeretkezett és átmulatott éjszaka után. A férfinek alibije nincs, és nem emlékszik semmire sem. Miután minden ellene szól, elítélik. A börtöncellában feldereng valami arról a homályos éjszakára. Telefonál a rendőrségre, de nem éri el az illetékest, ezért levelet ír a gyilkosnak.
Van Veeteren felügyelő kezdettől fogva gyanította, hogy ebben az ügyben valami nincs rendben, és nem a férfi az elkövető. Van Veeteren az a fajta nyomozó, akinek a megérzései mindig nyomra vezetnek 20 esetből 19-szer, és ezt nem rest hangsúlyozni.
Az Animus kiadó jóvoltából újabb nyári könnyed olvasmányban részesülhettem a skandináv krimi remekeinek egyike révén, ezúttal a kevésbé északi nevű Hakan Nesser tollából valót. Ez a kiadás jobban sikerült, mint Az utolsó rítusé, de még mindig sok a bosszantó elírási hiba benne. Sokkal figyelmesebbek és igényesebbek lehetnének a kiadónál.
Habár Van Veeteren felügyelő alakja nem annyira kidolgozott, mint a Mankell könyvek Kurt Wallander rendőréé, de talán többet kapunk egy-két klasszikusnak mondott nyomozó alak alkoholista sztereotípiájánál. Van Veeteren magának való alak. Elvált, abajgatja lánya nála ragadt kutyáját, olykor meglátogatja a börtönben sínylődő drogos fiát, modortalan a kollégáival és az általa is ártatlannak tartott gyanúsítottal. Kétségek gyötrik, de ez a fajta szkepticizmus nincs olyan jól kidolgozva, mint a Mankell könyveket jellemző. életszagúbb hamis nyom (ne felejtsük el persze, hogy Nesser könyve fele olyan hosszú terjedelmű, mint Mankellé)
A történettel a gyakorlott krimi olvasónak nem lehet baja. Nem állítom azt, hogy ennél csavarosabb gyilkossági történetet nem olvastam már, de a végéig, vagy az előtt egy kicsivel még nem is sejtettem a valódi tettes kilétét. Nyári strandszezonra mindenképp kellemes kikapcsolódás.