Brecht fekete humora

Az idei oscar esélyes filmek között csöndesen megbújt Tamara Jenkins alkotása, a The Savages, amely a honi mozi forgalomból kimaradt, de végre a DVD piacon keresztül elérte Magyarországot. Nem egyedi eset, amikor a hazai forgalmazók idétlen címet adnak egy egyébként ígéretesnek tűnő alkotásnak. Az Apu vad napjai cím éppannyira semmitmondó, mint amennyire nevetségesen gagyi. Holott a film eredeti címe a maga egyszerűségében éppoly kevéssé hivalkodó, mint amennyire a film egésze.
Lenny Savages (Philip Bosco szenzációs a szerepben) öregkori napjait az Arizoniai Sun City egyenletesre vasalt díszletvilágában tölti barátnője lakásában immár húsz éve. Az öregekre ápoló vigyáz, akinek elege van már abból, ha Lenny nem húzza le maga után a WC-t. Az ápolói szigorra az öregúr saját ürülékével rója fel a mellékhelység falára a véleményét. Lenny helyzetén továbbront az, hogy élettársa egy thai-manikűr közben tragikus hirtelenséggel életét veszti, az örökösök pedig nem késlekednek a habókos öregúr szűrét kitenni, így sürgönyöznek a rég látott gyerekeinek.
Wendy (Laura Linney) és Jon (Philip Seymour Hoffman) Savage Amerika átellenső, keleti partvidékén élnek. Amikor megtudják, hogy apjuk haldoklik, hosszú idő után újra találkoznak, hogy meglátogassák rég látott szülőjüket. Nem sokig várat magára a felismerés, hogy nekik kell gondoskodniuk arról az emberről, aki gyerekkorukban annyiszor megalázta és cserbenhagyta őket (igaz az édesanyjuk meg egyenesen lelépett), bár ez első látásra egyikük életébe sem fér be. Lenny a Szépvölgy Rehabilitációs Központba kerül, ahol időskori dementiájával fogadják. Wendy (aki nős pasival csillapítja szexuális éhségét, pedig láthatóan többre vágyik) és Jon (akinek három éves kapcsolata egy lengyel lánnyal azért szakad meg, mert nem kész még negyvenévesen házasságra lépni azzal a lánnyal, akit szeret, és akinek a vízum lejárta miatt el kell hagynia Amerikát) élete a színház körül mozog. A lány darabokat ír saját élmények alapján, a fiú pedig egyetemi tanár és Brechtről ír könyvet. Az egymástól elhidegült testvérpárt annyira leköti saját neurózisuk, hogy apjuk betegsége teljesen felbolygatja addigi életüket.
Az utóbbi időben megjelent egy-két film, amely időskori betegségekkel foglalkozik. Példaként említhető Sarah Polley Away From Her című keserédes filmje, amelynek főszerepéért Julie Christie-t Golden Gobe díjjal jutalmazták, és az oscart is csak orrhosszal vitte el előle a Piafot alakító Marion Cotillard. A magyarul Egyre távolabb címre hallgató film – véleményem szerint – a rokonszenves alkotói szándék ellenére a középszer homályába vész, és Christien kívül nem érdemel komolyabb figyelmet. Ezzel szemben, a The Savages remek, bár nem hangos film. Nem is csoda, hogy az oscaron „csak” Laura Linney és Tamara Jenkins forgatókönyve jelöléséig jutottak el, és P.S. Hoffmanról meg is feledkeztek (bár egy arany glóbusz jelölést ő is zsebre vághatott).
A filmbeli karakterek remekül kidolgozottak, hús-vér emberek, akik egyszerre ellenszenvesek és szerethetőek. Hétköznapi hősök ők, a maguk emberien gyarló mivoltukban. A film komor, szomorú témát boncolgat, de mindezt intelligens bájjal és cinikus humorral enyhíti. Wendy és Jon nem rossz emberek, nálunk legalábbis nem rosszabbak. A remek forgatókönyvnek köszönhetően olyan oldaláról ismerhetjük meg ezt a két embert, amely elmos mindenféle hollywoodi vagy reklámfilmes hamis tökélyt. Wendy például apró hazugságokból (egy vaklármának bizonyult betegség felnagyítása, a Guggenheim ösztöndíj állítólagos elnyerése) építi fel életét, ebből próbál környezetétől elismerést kicsikarni. Jon pedig a társat kirekesztő csigaházából, magas lóról próbálja szemlélni a világot. Hogy miért is szerethető emberek ők? Talán esendőségükben hordozzák az erényüket. Laura Linney (hiába mondta magáról azt, hogy "az emberek általában nem tudják hova tegyenek. Ismerős vagyok nekik, de nem tudják honnan. Néha Helen Hunttal kevernek össze, néha pedig Laura Dernnel", én az egyik legintelligensebb amerikai színésznőnek tartom ma) és Philip Seymour Hoffman (Ő pedig ugyan nem szépfió, de zseniális karakterszínész, és mindegyik szerepében más és más külalakot kölcsönöz magának) játéka apró részletekig makulátlan, egyszerűen nem találtam hibát benne.
Számomra a film igazi erénye az észrevétlensége. Ha valamiért nem kerül a filmet néző publikum látószögébe, akkor ez pont a finom egyszerűsége miatt van így. Harsány világunkban gyöngyszemre leltem, méltán állíthatom.

(Tamara Jenkins: The Savages - Apu vad napjai)